Kin-fu helyzete ilyenformán ezerszer válságosabbra fordult, mint eddig bármikor.

Eszerint amikor arra került a sor, hogy Vang megölje egykori tanítványát, nem engedelmeskedett az akarata, noha a szavát adta rá. A filozófus arról se tudott, hogy Kin-funak időközben megváltoztak az anyagi körülményei, hiszen a levelében szót sem ejt róla. Így hát Vang mást bízott meg, hogy teljesíthesse az ígéretét, és nem is akárkit! A legrettegettebb tajpingot szemelte ki rá, aki nem riad vissza az ilyen gyilkosságtól, kiváltképp ha felelnie sem kell érte! Kin-fu levele fölmenti a vád alól, és a tetejében Vang még az ötvenezer dollárt is ráruházta!

– Nohát, most már aztán kezdek torkig lenni az egésszel! - kiáltott fel első dühében Kin-fu.

Craig és Fry is értesült Vang imént érkezett levelének tartalmáról.

– A megbízólevele nem június 25-ét jelöli-e meg végső határidőnek? - kérdezték Kin-fut.

– Eh, dehogy! - válaszolta. - Vang csakis a gyilkosság napjára keltezhette volna. Most aztán ez a Lao-sen akkor csap le rám, amikor a kedve tartja, nincs időhöz kötve!

– Ó! - kiáltott fel Craig és Fry. - Neki az az érdeke, hogy mielőbb végrehajtsa.

– Miért?...

– Hogy még legyen fedezete az ön életbiztosításának! Gondja lesz rá, nehogy lekésse.

Ez vitathatatlan érv volt.

– Legyen hát. Mindenesetre egyetlen órát sem veszíthetek, mielőbb vissza kell szereznem a levelemet, még ha ötvenezer dolláromba kerül is ez a Lao-sen! - kiáltotta Kin-fu.

– Helyes - szólt Craig.

– Így igaz! - csatlakozott hozzá Fry.

– Nekivágok az útnak! Meg kell tudnom, hol találom ezt a tajping-vezért! Hacsak nem ugyanolyan föllelhetetlen, mint Vang!

Kin-fu, miközben ezt kiáltozta, nem bírt egy helyben maradni, föl-alá járkált. A csapások csak úgy záporoztak rá: ettől szokatlan felindultság jelei mutatkoztak rajta.

– Máris indulok! Megkeresem Lao-sent! - jelentette ki. - Maguk pedig, uraim, cselekedjenek belátásuk szerint.

– Uram - válaszolta egyszerre Fry-Craig -, a Százéves érdekei ma nagyobb veszélyben forognak mint valaha. Ha ilyen körülmények közt magára hagyjuk, kötelességmulasztást követünk el. Ezért tapodtat sem mozdulunk ön mellől.

Nem maradt vesztegetni való idejük. Mindenekelőtt azonban azt kellett megtudniuk, ki is ez a Lao-sen, és pontosan hol tartózkodik. Márpedig olyan hírhedt személy volt, hogy ez nem okozott különösebb nehézséget.

Vang csangmao-lázadásbeli egykori harcostársa Észak-Kínába vonult vissza; a Nagy Falon túlra, a Liaotung-öbölhöz, a Pejcseli-öböl egyik elágazásához közeli vidékre. A császári hatalom már megegyezett a felkelés több vezetőjével, vele azonban nem bírtak, így hát elnézték neki, hogy tovább tevékenykedjen, legalább a határ túloldalán. Ő a maga részéről már kisebb szereppel is beérte, így vált bandájával a nagy országutak rettegett rablóvezérévé. Ó, Vang igazán jól választott! Lao-sen nem fog habozni! Egy tőrdöféssel több vagy kevesebb, nála ez nem lehet lelkiismereti kérdés.

Kin-fu meg a két ügynök tehát mindenre kiterjedő felvilágosítást kapott az egykori tajpingról. Megtudták legutóbbi tartózkodási helyét is: Funing, a Liaotung-öböl egyik kis kikötővárosa környékén látták. Elhatározták, hogy haladéktalanul odaindulnak.

Előbb azonban tájékoztatták Li-ut a terveikről, akinek a szorongásai nőttön-nőttek. Könnyek áztatták szépséges szemét, amikor megpróbálta lebeszélni Kin-fut a tervezett utazásról. Nem fenyegeti-e még nagyobb, elkerülhetetlen veszély? Nem lenne-e jobb, ha várna még, vagy esetleg elmenekülne a Mennyei Birodalomból a világ valamely távolabbi tájára, ahol az ádáz Lao-sen nem érheti el?

Kin-fu azonban a fiatal nő értésére adta, hogy nem tudná elviselni az állandó veszélyeztetettség érzését valami gazfickó miatt, akinek az ő fejéért cserébe egész vagyont helyeztek kilátásba. Azt már nem! Egyszer s mindenkorra véget kell vetni ennek az állapotnak! Kin-fu és hű testőrei azon nyomban útnak indulnak, és meg sem állnak a tajping rejtekhelyéig. Súlyos aranyakért visszavásárolják tőle azt a nyomorult levelet, és visszatérnek Pekingbe, még mielőtt lejárna a tilalmi rendelet.

– Drága kicsi húgom - mondta neki Kin-fu -, könnyebben búcsúzom most, hogy a házasságunkat pár nappal el kellett halasztanunk. Ha megtartjuk az esküvőt, ön szörnyű helyzetbe került volna!

– Ha megesküdtünk volna, akkor jogom és kötelességem lenne, hogy elkísérjem. És el is kísértem volna! - válaszolta Li-u.

– A világért sem! - kiáltott fel Kin-fu. - Inkább vállalok ezer halált, semmint hogy önt kitegyem akár egyetlen veszélynek is!... Ég önnel, Li-u!... Ég óvja!

Kin-fu szeme furcsán fénylett, amikor kitépte magát a fiatal nő karjából.

Még aznap útra kelt a kis csapat: Kin-fu, Craig és Fry és Szun, akinek nem kis bánatára, attól kezdve egyetlen perc pihenés sem jutott. Elhagyták Pekinget, és egy óra leforgása alatt Tungcsiangba értek.

A következőket határozták el:

A szárazföldi utazás igen kockázatos a kevéssé biztonságos vidékeken át. Még ha a Nagy Falat Pekingtől északra kellene megközelíteniük, akkor a veszélyek ellenére is vállalnák a negyvenmérföldnyi utat. Nekik azonban nem északi, hanem keleti irányban kellett elindulniuk, Funing kikötője felé. Ha a tengeri utat választják, időt nyernek vele és biztonságosabb is. Kin-fu és társai négy-öt nap alatt odaérnek, a többit majd meglátják.

Vajon találnak-e Funingba induló hajót? Mindenekelőtt ezt kell megtudniuk a tungcsiangi hajózási irányítóktól.

Ezúttal a véletlen segítette a balszerencse üldözte Kin-fut. A Pej-ho torkolatánál éppen nagy teherhajót rakodtak be, Funing úticéllal. Nem volt más választásuk: az egyik gyors gőzhajóval lemennek a folyó torkolatáig, és ott felszállnak a Funingba tartó hajóra.

Craig és Fry mindössze egy órát kértek, hogy felkészüljenek az útra. Ezalatt megvásárolták az összes ismert mentőeszközöket, az egyszerű parafa mentőövtől Boyton kapitány merülésbiztos öltözékéig. Kin-fu még mindig kétszázezer dollárt érő ügyfelük volt. Annak idején azért nem fizetett külön felárat a tengeri utazásra, mert minden kockázatra biztosította magát. Márpedig hajószerencsétlenség bármikor bekövetkezhet a tengeren. Minden eshetőségre gondolni kellett, és ők gondoltak is mindenre.

Így hát június 26-án délben Kin-fu, Craig-Fry és Szun a Pejtang gőzössel lehajóztak a Pej-hón. A folyó szeszélyes kanyarulataival kétszer olyan hosszú utat tesz meg, mintha egyenesen futna Tungcsiang és a torkolata között. Viszont csatornázták, ezzel még a nagyobb tonnatartalmú hajók számára is járhatóvá tették. Így a Pej-hón számottevő a tengeri hajóforgalom is, sokkalta jelentősebb a vele párhuzamosan futó folyamokénál.

A Pejtang keréklapátjaival gyorsan szelte a sárga hullámokat a hajózócsatorna bójái között, örvényt kavarva a folyó két partjától kiinduló öntözőcsatornák körül. Kis időre még láthatták Tungcsiang egyik pagodájának magas tornyát, majd hirtelen eltűnt az éles kanyarban.

Itt még nem szélesedik ki igazán a Pej-ho medre; homokdűnék, falusi tanyák és gyümölcsösökkel tarkított erdős vidékek között kanyarog. Több fontosabb mezőváros: Matao, Hszinghua, Nancseng, Jangcsuang mellett is elhaladtak, még mindig érezhető volt a dagály hatása.

Nemsokára föltűnt Tiencsin. Kis időveszteségbe került, amíg felnyitották a hajó számára a két partot összekötő Keleti hidat, aztán meg üggyel-bajjal kerülgethették a kikötőben százával hemzsegő kisebb-nagyobb vízi járműveket. Ez csak hangos szóváltások árán sikerült, így is megrongálták néhány bárka útjukba eső hajókötelét. Ha elszakadt, annyi baj legyen! Nem sokat törődtek az okozott kárral. Persze hogy még nagyobb lett a hangzavar, hajók fordultak keresztbe, elállva az útjukat. Akadt volna dolga a kikötői rendészeknek, ha létezett volna ilyen intézmény Tiencsinben.

Craig és Fry az egész hajóút alatt tapodtat sem mozdult Kin-fu mellől: nem túlzás azt állítani, hogy komolyabban vették a feladatukat, mint valaha.

Most már nem a filozófus Vanggal van dolguk, akivel könnyen megegyezhettek volna, ha még időben összeakadnak vele, hanem Lao-sennel, a tajpinggal, akit nem ismertek, és aki egészen másként volt félelmetes, mint Vang. A hozzá vezető úton talán még biztonságban érezhetik magukat... Mégis, ki tudja, hátha már ő is útra kelt, hogy a karmai közé kaparintsa áldozatát? De hát hogyan térjenek ki előle, hogyan előzzék meg a halálos csapást? Craig és Fry a gyilkost látta a Pejtang minden utasában! Nem ettek, nem aludtak, már alig éltek.

Kin-fu, Craig és Fry komolyan nyugtalankodott, Szun viszont már azt se tudta, élő-e vagy holt a szorongástól. Összerándult a szíve a tenger puszta gondolatától is. Arcszíne mind sápadtabbá vált, ahogy a gőzös a Pejcseli-öbölhöz közeledett. Orrát elfacsarította, a szája széle remegett, pedig a szelíden fodrozódó hullámok meg se rezdítették a hajót.

Mi történik Szunnal, ha majd el kell viselnie a szűk tengerszorosban a rövid, kemény hullámcsapásokat, amikor a hajó sűrű bukdácsolásba kezd?

– Még sohasem utazott hajón? - kérdezte tőle Craig.

– Soha!

– És nem bírja? - kérdezte Fry.

– Nem!

– Azt ajánlom, emelje föl a fejét... - tanácsolta Craig

– A fejemet?

– És tartsa csukva a száját - fűzte hozzá Fry.

– A számat?

Ezután Szun nem volt hajlandó tovább társalogni a két ügynökkel. Ehelyett elvonult a hajó belsejébe, pillantást sem vetve a kiszélesedett folyóra. Megtört tekintete elárulta, hogy rövidesen eléri a kissé nevetségesnek tartott megpróbáltatás: a tengeribetegség.

A táj megváltozott a folyót övező völgyben. A meredek jobb parttal átellenben, a bal part hosszú fövenyén tajtékozva törtek meg a hullámok. Távolabb kiterjedt cirok-, kukorica-, búza- és kölestáblák látszottak. Mint mindenütt Kínában, errefelé is megműveltek minden talpalatnyi földet, hiszen az országnak, mint a családanyának, el kellett tartania sok százmillió gyermekét. Amerre szem ellátott, öntözőcsatornák szelték keresztül-kasul a földeket, vagy kezdetleges vízkiemelő bambuszszerkezetek árasztottak vizet rájuk. A sárgás agyagfalú házak mellett mindenütt állt néhány facsoport, köztük öreg almafákkal, akár a normandiai síkságon. A gátakon halászok csoportjai jöttek-mentek kormoránjaikkal.

Ezek a halászmadarak, mint a vadászkutyák, gazdájuk jeladására a vízbe csapódnak, és már hozzák is a zsákmányt: a halat, amelyet nem tudnak felfalni, mert a torkukat gyűrűvel szorítják össze. Vadkacsák, varjak, hollók, szarkák, karvalyok röppentek föl seregével a magas fűből a hajó dohogására.

Amilyen kihaltnak mutatkozott a folyó menti világ, olyan élénk tengeri hajóforgalom zajlott a folyón. A legkülönfélébb nagyságú és rendeltetésű hajók igyekeztek mindkét irányban a céljuk felé. Mellvédágyúval fölszerelt, elöl-hátul a homorú tetejű harci dzsunkák két sor evezővel vagy emberi erővel működtetett lapáttal; kétárbocos vámhajók, vitorlás dereglyék harántrúddal kifeszítve, az orrukon és tatjukon faragott fejekkel vagy mesebeli, kígyózó kimérákkal; nagy űrtartalmú, széles testű teherdzsunkák, amelyek a Mennyei Birodalom legbecsesebb termékeivel megrakva, félelem nélkül vágtak neki a közeli tengerek tájfunveszélyeinek, sok szabadidővel rendelkező kirándulók dzsunkái, amelyek evezővel vagy vontatókötéllel, a dagály segítségével haladtak előre, mandarindzsunkák, csónakjukat vontató kis luxusjachtok, különféle lakóhajók, nagyobb csónakok gyékényvitorlával meg a kisebbek, a valóban „három szál deszkából készültek”, amelyeken fiatal nőket lehetett látni, hátukon gyerekkel, kezükben az evezővel, végül a tutajosok: egész falu utazott ott kunyhókkal, gyümölcsfákkal, veteményeskerttel a hatalmas faóriásokból készült tutajon, melyek törzsét valahol Mandzsúriában vágták ki.

A parton eközben ritkultak a települések. Alig húszat lehetett megszámolni Tiencsin és a folyó torkolata, Tangku között. A parton téglaégető kemencék ontották a füstöt, amely a levegőben elkeveredett a gőzhajóéval. Leszállt az este az égövön jellegzetes, hosszú júniusi alkony után. Mintha a fehér dűnék folytatódtak volna, arányosan elhelyezkedő, egyforma alakú dombok derengtek a félhomályban. „Sóboksák” voltak, amelyeket a közeli sómezőkről termeltek ki. A kopár földek közepette már feltárult a Pej-ho torkolatvidéke, de Beauvoir* szomorú vidéknek nevezi, ahol csak homokot, sót, port és hamut látni.

Másnap, június 27-én, napkelte előtt a Pejtang gőzös befutott a folyó torkolata közelében épült Tangku kikötőjébe.

E vidéken, a folyó két partján emelkedik a ma romokban álló északi és déli erőd, amelyeket 1860-ban elfoglalt az angol-francia hadsereg. Itt vezette dicsőséges támadásait Collineau tábornok ugyanabban az évben, augusztus 24-én, ahol ágyúkkal kényszerítették ki a folyóhoz jutást. Az itt elterülő, ma francia érdekeltségű területet csak nagy nehézségek árán sikerült bevenniük. Még most is látható az a síremlék, amely alatt az emlékezetes csata tisztjei és katonái nyugosznak.

A Pejtang nem mehetett tovább, így Tangkuban minden utasnak el kellett hagynia a hajót. Ez a már ma is jelentős város komoly fejlődésnek indulna, ha a mandarinok végre-valahára engedélyeznék a vasút megépítését, amely összekötné Tiencsinnel.

Kin-fu és társai megtudták, hogy a Funingba induló hajó még aznap felhúzza vitorláit. Nem vesztegethették az idejüket. Odaintették hát az egyik saopant, és negyedóra múlva már a Szanjep fedélzetén voltak.