Mi tevők leszünk?

Mintha a villám sujtott volna közénk, némán, megdermedve néztem ezt a szörnyü jelenetet... Egy futó pillanatnál nem tartott tovább! Az imént még száz lábnyira a tenger szine felett, s most talán ötszáz lábnyira lenn a tenger fenekén... szegény hajó! Nem,... nem gondoltunk semmire,... nem akartuk hinni, hogy valósággal megtörtént.

Torkunkon akadt a szó, lábunk gyökeret vert. Nincs szó, a mely elegendő hűséggel kifejezze érzelmeinket.

Láttam, hogy West Jem szeméből nehéz könycsepp gördült alá, mikor a «Halbrane»-t többé nem látta... Az ő kedves hajója oda van!... Ez a vasakaratú, erős férfiú... sirt.

Három emberünk irtózatos halállal mult ki. Két hűséges régi matróz: Rogers és Gratian közöttük... még most is úgy rémlik, hogy látom esdőleg felénk nyujtott kezöket,... hallom kétségbeesett kiáltásukat. Tiz nap alatt három új áldozat... Minő végzetteljes út!... Ha eddig kedvezett a szerencse, most százszorosan sujt a szerencsétlenség.

Végre a kinos, halotti csendet a kétségbeesés zavart kiáltásai törték meg. Többen azt mondották, hogy jobb lett volna a hajóval együtt elpusztulni, akkor minden nyomoruságnak vége volna már... Hogy Rogers és Gratian boldogabbak, mint ők! De hát így kellett az eszeveszett expedicziónak végződnie.

Hearne félre állott, nem szólott egy szót sem, de czimborái kiáltoztak:

– A csolnakhoz!... A csolnakhoz!...

Szegények nem voltak talán eszükön, a félelem megzavarta elméjüket. Csapatostul a csolnak felé rohantak.

Guy Len kapitány és West Jem hadnagy útjokat állották.

Én meg a csónak-mester nyomban hozzájuk siettünk. Nekünk fegyvereink voltak, s elhatároztuk, hogy semmi áron sem engedjük át nekik a csónakot. A csónak közös birtokunk volt.

– Hozzám jertek, matrózok! - kiáltá Guy Len kapitány.

– Ide jertek, vagy lelövöm azt, a ki egy lépéssel tovább megy! - ismétlé a parancsot West Jem.

Mind a kettő lövésre készen tartotta a pisztolyát, Hurliguerly is czélozott a puskájával, s én a karabélyomat emeltem fel.

Mind hiába! A boldogtalanok sem nem hallottak, sem nem láttak, s ime a hadnagy golyója azt, a melyik legközelebb volt már a csónakhoz, szíven találta, lebukott s a meredek lejtőn lezuhant a tengerbe.

A régi matrózok közül Hardie, Holt Márton, Francis, Burry és Stern tétováztak, hogy hozzánk csatlakozzanak-e vagy ne. Hearne óvakodott attól, hogy czimboráit biztassa.

Az elvadult matrózokat társuk sorsa sem riasztotta vissza oktalan szándékuktól. Minden áron kézre akarták keríteni a csónakot. A csónak-mester golyója is leterített egyet közülök.

Ekkor a csónak mellett egy ember alakja tünt fel.

Dirk Péter volt.

A mesztic iszonyú kezét reá tette a csónak orrára, s intett az oda rohanó matrózoknak, hogy táguljanak onnan.

Most már nem volt szükségünk a fegyverre. Dirk Péter egy maga is meg tudja a csónakot védeni.

Valóban, a mint öt-hat matróz a csónakhoz érkezett, Dirk Péter övénél fogva megragadta az egyiket, a ki keze ügyébe esett, felemelte a levegőbe és tiz lépésre hajította vissza. Ha Hearne meg nem fogja, legurul ő is a tengerbe.

Dirk Péter beleavatkozása csakhamar véget vetett a lázadásnak. No meg mi is oda érkeztünk, s az eddig tétovázó matrózok is mellénk állottak.

Elég volt két áldozat.

A veszélynek azonban korántsem vettük elejét, mert tizünk ellenében Hearne pártja tizenhárom matrózból állott.

Guy Len reszketett a haragtól, de volt elég lelki ereje, hogy legyőzze. West Jem is uralkodott magán, de pillantása, melyet a megfékezett lázadókra vetett, eléggé elárulta, hogy minő harag viharzik kebelében.

A kapitány mennydörgő hangon rivallt rájok:

– Úgy kellene veletek bánnom, mint gonosztevőkkel, de most az egyszer megtévelyedésnek tekintem azt, a mit cselekedtetek. Tudjátok meg, hogy a csónak közös tulajdonunk, ebben lehet még reménységünk, hogy haza juthatunk, ti el akarjátok rabolni. Vigyázzatok, most utoljára figyelmeztetlek: ez a csónak a «Halbrane» helyett most maga a «Halbrane», a kapitány én vagyok, s halál annak a büntetése, a ki nekem nem engedelmeskedik.

Ez utóbbi szavaknál a kapitány dühös pillantással mérte végig Hearnet.

– A sátorba!... Te pedig Dirk Péter a csónaknál maradsz.

A mesztic bólintott a fejével.

A matrózok visszakullogtak a sátorba. Egyik-másik lefeküdt, a többiek a sátor előtt ácsorogtak. Hearne senkihez sem közeledett.

A kapitány magához intette West Jemet, a csónakmestert, tanácskozni akart velök a teendőkről. Én is hozzájuk csatlakoztam.

– Csónakunkat megvédtük, s ezentúl is meg fogjuk védeni - ezzel kezdé a kapitány a tanácskozást.

– Mind halálig! - tevé hozzá West Jem.

– Meglehet, hogy nemsokára reá szorulunk - mondám én.

– Akkor sorsot kell húznunk, hogy ki szálljon fel, mert mind nem férünk el benne. A sorshuzásnak magamat éppen úgy alávetem, mint bármelyik matróz.

– A patvarba is, annyira még nem jutottunk - pattant fel Hurliguerly - a jég megtart még minket a hátán, s remélhetőleg egyhamar nem fog elolvadni.

– Az valószinű - vágott közbe West Jem, - úgy vélekedem, hogy nem csak a csónakot, hanem az élelmi szereket is őriztetnünk kell.

– Igazad van, Jem, ügyelnünk kell reá, hogy a matrózok meg ne rabolják. Élelmiszerünk van egész évre való, azonkivül hely is akad bőven a tengerben.

– Kiváltképen a szeszes italokra ügyeljünk, - mondá Hurliguerly - már eddig is észrevettem, hogy egyik-másik matróz a wisky-s meg gin-es hordók körül ólálkodik.

– Majd lesz gondom rá! - viszonzá a hadnagy.

– Vajjon nem szorulunk ide a télen át? - kérdém a kapitánytól.

– Isten őrizzen meg minket ettől a csapástól! - fohászkodék fel Guy Len.

– Ha úgy kellene is lennie - vélekedék a csónakmester, - akkor sem kell kétségbeesnünk, majd megélünk valahogy. Odukat vájunk ki a jéghegy gyomrában, s a mig tart az elemózsiából, nem halunk éhen...

Arra a kérdésre térítettem a beszéd sorát, hogy mi módon hagyhatnók ott a jéghegyet.

Erre a kérdésre ugyancsak nehéz volt a felelet, hosszas hallgatás után Guy Len szólalt meg:

– Az volna a legokosabb dolog, ha elmehetnénk, s rögtön útra is kelnék, ha a csónakban valamennyien elférnénk. Elvégre három-négy heti út állana előttünk a sarkkörig.

– Hátha a tenger-ár nem észak, hanem dél felé ragadná a csónakunkat? - jegyzém meg én - vajjon olyan nagy baj volna az?

Guy Len kapitány vizsgálódva nézett reám, mintha a lelkembe akart volna látni.

– Avagy ez a jéghegy, ha véletlenül meg nem feneklett volna, nem vinne minket még most is akaratunk ellenére dél felé?

Guy Len eltünődött, a hadnagy sem szólott.

– Már annyi szent és igaz, hogy huszonhárman nem férünk el a csónakban, s így útra nem kelhetünk - mondá a csónakmester... de az is meglehet, hogy ez a jéghegy maholnap megindul, s visz valamennyiünket.

– Hiszen arra nincs is szükség, hogy mind a huszonhárman csónakra üljünk - jegyzém meg én - elég ha öt-hat ember útra kel, tizenöt-husz mérföldre elmegy innen körülpuhatolózni - dél felé, s aztán -

– Dél felé? - vágott közbe Guy Len kapitány.

– Miért ne? A geologusok határozottan azt állítják, hogy a sarkon szárazföldnek kell lennie.

– Nem tudnak semmi bizonyosat arról - vágott közbe West Jem ridegen.

– Annál sajnálatosabb, hogy mi, a kik oly közel vagyunk jelenleg a déli sarkhoz, nem kisértjük meg ezt a sarki szárazföldet felfedezni.

Nem akartam tovább feszegetni a dolgot, de annyit mégis elértem, hogy a csónaknak kiküldése, a környék megvizsgálására, nem volt sem a kapitánynak, sem West Jemnek ellenére.

Hurliguerly nem nagyon lelkesedett az eszméért, s a mint mondá, szivesebben ott marad a jéghegy hátán, mintsem a bárkával útnak induljon.

A matrózok komoran hallgattak, mikor a kapitány kijelentette, hogy mi a szándéka. Csupán Endicott, a szerecsen szakács törődött hamar bele. Neki utóvégre mindegy volt, hol főzi meg az ebédet: itt-e vagy másutt.

Ilyen értelemben mondá aznap a csónakmesternek:

– Szerencsére a konyhám nem pusztult el a «Halbrane»-val, majd meglátja, Hurliguerly, hogy itt is olyan pompás ételeket főzök, mint a «Halbrane» fedélzetén, ha ugyan lesz miből főzzek.

– Hiszen éhen-halástól nem kell egy hamarjában félnünk, pajtás, csak az Isten hidege ne vegyen meg!... Erre felé van ám hideg! Az embernek még az agyveleje is jéggé fagy, ha egy pillanatig áll künn. Hiszen, ha pár száz tonna szenünk volna - oda se neki a télnek..., de így!... Legfölebb annyi van, hogy te megfőzheted az ebédet...

– Nekem annyi elég, Hurliguerly, az az enyém, ahhoz nem szabad senki fiának nyulnia.

– Persze... persze, a te subikszos fejed, míg főzöl, nem fagy meg, mert ott állasz a tűz mellett.

– Hja, a szakácsnak is lehet valami előnye... No hiszen magának is jut olykor-olykor hely a tűzhely mellett...

– Jól van... jól, Endicott!... Nem szabad különbséget tennünk; egyszer nekem, máskor másnak... Éhen nem halunk, s majd csak házat is csinálunk, van csákány és van jég... Majd meglátjuk, hogy lesz...

Ezen közben ideje volt már annak, hogy lefeküdjünk. Dirk Péter ott virrasztott a csónak mellett; a matrózok is behúzódtak a sátorba. Hearne sem sugdosódott, hanem aludt.

Én is lefeküdtem. Fogalmam sincs róla, hogy meddig alhattam. Egyszer csak heves lökés rázott fel álmomból: nem csak engemet, hanem mindnyájunkat.

A jéghegybe, melyben tanyát fogtunk, egy rengeteg nagyságú úszó jéghegy ütődött és - éreztük, hogy visz dél felé.