A jéghegy összeomlása.

Négy-kézláb juthattam csak a fedélzetre.

Guy Len kapitány is csak térden csúszva mászhatott fel. A «Halbrane» mintegy ötven foknyira oldalt fordult.

Hurliguerly a hátán csúszva került hozzánk a hajó előrészéből.

– Mi történt? - kérdém tőle.

– Zátonyra jutottunk, Jeorling úr!

– A partnak dült a «Halbrane»?

– Ha part volna, akkor szárazföldnek is kellene lennie, de szárazföld csak az ördögkotolta Dirk Péter koponyájában van?

– Beszéljen világosan, mi történt?

– Összecsapott a hajó egy úszó jéghegygyel. Azaz hát tulajdonképpen úgy történt, hogy a jéghegynek éppen akkor jutott eszébe, hogy összeomoljék, mikor a «Halbrane» közvetlen közelében volt, s így a hajót magával együtt a másik oldalra döntötte; így hát legalább is száz lábnyi magasságában vagyunk most a tenger szine felett.

Ki hitte volna, hogy ilyen siralmas sorsra jusson a hajó az utolsó pillanatban? Ha vihar tördeli össze, ha jéghegy temet el: az még csak hagyján, más hajókat is így szokott a sark-tenger elnyelni, de hogy száz lábnyi magasba emelje, s ott mintegy tőrbe zárja: hát elképzelhető-e a sorsnak ez a szeszélyes játéka?

Egyelőre nem töprenghettünk azon, hogy miképpen fogjuk a «Halbrane»-t újra a tengerre alá szállítani. Azt tudtam, hogy Guy Len, West Jem és a régi matrózok még e rettentő helyzetben sem fognak kétségbeesni.

Legelső dolgunk az volt, hogy a hajóról elpusztuljunk, mert hátha a következő pillanatban a jéghegy újra összeomlik, s akkor aztán hajóstul együtt eltemet. Mindenki nyakra-főre menekült a hajóról, s aztán vártuk, hogy a sűrű köd eloszoljék, s a helyzetet tisztábban lássuk.

Mintegy tiz-tizenkét lépésnyire még láthattuk egymást. A «Halbrane» csak sötét tömegnek látszott.

Először is arról akartunk meggyőződni, hogy a katasztrófa alkalmával emberéletben nem esett-e kár. Ezért a kapitány megparancsolta, hogy gyüljenek össze mind körülöttünk.

West Jem felolvasta mindenkinek a nevét. Ötön nem voltak jelen. Drap, a régi matrózok egyike és négy az újabbak közül.

Az első katasztrófa, mely minket ért, öt embert ragadott el közülünk. Az első katasztrófát fogja-e vajjon második és harmadik követni?... Nyilván a tengerbe hullottak a szerencsétlenek, mert mindenfelé kiáltoztuk a nevöket, s feleletet egyik sem adott.

Mihelyt a köd oszlani kezdett, még tüzetesebben kutattuk őket, de fáradozásunk kárba veszett. Mikor a matrózok látták, hogy társaik nem kerülnek elő, kétségbeesés szállotta meg őket.

– Hát Hearne-val mi történt? - kérdé Holt Márton.

West Jem maga ment utána, hogy kiszabadítsa a fenékkamrából. Mindnyájan mozdulatlanul állottunk és vártuk: vajjon életbe találta-e a hadnagy azt az izgága embert, a kiért, ha ott vesz vala is, nem lett volna kár.

Hánynak jutott e pillanatban az eszébe, hogy mégis csak jó lett volna, ha a kapitány a Hearne szavára hallgat, a visszafelé veszi az útját... Engem különösen furdalt a lelkiismeret, mert tudtam, hogy nekem tehetnek a legtöbb joggal szemrehányást, mert én voltam az, a ki makacsul küzdött az út folytatása mellett.

A hadnagy életben találta Hearnet, s hozta magával. Csodálatos módon épségben maradt a fenékkamrának az a része, a hova be volt zárva.

Hearne szó nélkül vegyült a matrózok közé.

Reggel hat órakor a köd egészen eloszlott, a hőmérsék nagyon alá szállott. Most már közelebbről megvizsgálhattuk azt a nagy jéghegyet, melyen mint a légy a czukor-burán fennakadtunk.

A jéghegy területe három-négyszáz toisenyi lehetett, magassága pedig százharmincz-száznegyven láb; számításunk szerint négyszer-ötször ilyen nagy lehetett a vizbe merült része, vagyis több millió tonna súlyú az egész.

A katasztrófa körülbelül úgy történhetett, hogy a jéghegy alja melegebb vizzel érintkezve megolvadt, az óriási tömeg elvesztette a súlyegyenét és felfordult, az oldalszéle a hajó fenekét, mintegy óriási emelő-rúd egyik karja felvetette a magasba. A sark-tengeren a jéghegyeknek ez a «felfordulása» gyakran észlelhető, s jaj annak a hajónak, a mely ilyenkor a közelében van.

A hajó a jéghegy nyugoti oldalán egy üregben feneklett meg; a hajó orra lefelé fúródott, a hátsó része a magasba nyult fel. Minden perczben attól tarthattunk, hogyha a jéghegynek az a része omladozni kezd, a «Halbrane» bele zuhan mindenestül a tengerbe.

Az egyik csolnak, szerencsére a kisebbik, darabokra tört; a nagyobbik egészen épen megmaradt. Ezt a csolnakot, mely esetleg egyetlen megmentőnk lehet, igyekeztünk minél előbb biztonságba helyezni.

Midőn Guy Len kapitánynyal, West Jem hadnagygyal és a csolnakmesterrel magunkra maradtunk, kérdeztem tőlük, hogy mitevők leszünk?

– Bármily veszélyes is a helyzet, - mondá a hadnagy, mindent elkövetünk, hogy a hajót valahogy vizre bocsássuk. Azt hiszem, hogy a jéghegy nyugati menedékén lecsúsztató medret kell készítenünk -

– Még pedig haladéktalanul - tevé hozzá a kapitány.

– Hallotta, csolnakmester?... Rögtön hozzá kell fogni! - parancsolá West Jem.

– Megtörténik uram, de előbb szeretnék én is valamit mondani.

– Nos, csak ki vele!

– Előbb talán jó volna a hajófenekét megvizsgálnunk, hátha azon nagyobb repedés, lyuk van; mi értelme volna ilyen hajót vizre bocsátani?

Mindnyájan helyeseltük a Hurliguerly véleményét.

A jéghegy elég biztosan állott, nem kellett attól félnünk, hogy súlypontját egyhamar elveszti és másik oldalára fordul.

A kapitány, a hadnagy, Hurliguerly, Holt Márton, Hardie és én elmentünk a hajóra, hogy törzsét alaposan megvizsgáljuk. A hajóhoz férkőzés nagy fáradságunkba nem került, mert a «Halbrane» a jobb oldalára fordult.

Két óráig tartó beható vizsgálat után a következő eredményre jutottunk:

Jelentékenyebb sérülést a hajó törzse nem szenvedett, a mi kár benne esett, azon könnyü szerrel lehetett segíteni. A hajó bordái épek voltak mind, egy-egy lécz lepattogott, s az oldaldeszkák egyike-másika ketté hasadt.

A «Halbrane» sarok utazásra épült, erős szerkezetű hajó volt. Ilyen rázkódást egyébként nem is tudott volna kiállani.

A vizsgálat eredménye tehát megnyugtató volt... Megnyugtató?... Nem hangzik-e jelen esetben furcsán ez a szó? Nos hát, megnyugtató, ha valamelyes mód sikerül vizre eresztenünk s a jég-kalitkából kiszabadítanunk.

Reggelizés után West Jem kiadta a matrózoknak a parancsot, hogy a jéghegy oldalán levezető medret kell vájni a jégben, hogy ezen a «Halbrane»-t vizre bocsáthassuk.

Egyszer csak Dirk Péter, a ki mintegy száz lépésre távolabb állott tőlünk, s folyton a tengerre nézett, így kiáltott fel:

– Összeütköztek!

Csodálkozva néztünk reá. Első pillanatra nem tudtuk, hogy mit akar mondani. Valószinüleg a jéghegyek ütköztek össze, vagyis a mi jéghegyünk nem úszott velünk tovább, hanem egy helyben állott.

Ezt a megfigyelést Hurliguerly és a hadnagy támogatták, mert a többi apró úszó jéghegy elhaladt a miénk mellett. Nyilvánvaló tehát, hogy a miénk nem mozdul a helyéről.

Istenem, minő helyzetben is voltunk ahhoz képest, hogy három hónappal ezelőtt még merész vágyak vezéreltek... Most már bezzeg, eszünkbe sem juthatott, hogy Guy Vilmosra, a «Jane» hajótöröttjeire avagy Pym Arthurra gondoljunk. Igazán nem csodálom, hogy a matrózok csaknem valamennyien gyűlölettel néztek reám, mint e nyomorúságos állapot főokozójára.

Hearne pártja daczára annak, hogy négyen a tengerbe vesztek, még mindig erősebb volt, mint a miénk.

Elvégre a régi matrózok közül is többen elégedetlenkednek már, s ki tudja nem forgatják-e titkon az elméjökben, hogy az épen maradt nagy csolnakot kézre kerítik, s minket ott hagynak magunkra a jéghegy tetején?... Nagyon ügyeltünk a csolnakra.

Guy Len kapitány is megváltozott a katasztrófa óta. Eddig a hajó vezetését egészen West Jemre bizta, ő maga pedig kedves eszméjének élt; annak az eszmének, hogy bátyját és a «Jane» matrózait megszabadítsa. Most már egyéb gondja volt. Átvette a hajó «mindenható uralmát».

Összegyűjtötte a matrózokat egy síkon. Ott voltak a régi matrózok, névszerint: Hurliguerly, Holt Márton, Hardie, Rogers, Francis, Gratian, Burry, Stern, Endicott, a szakács; továbbá ezekhez soroltam magamat és Dirk Pétert is; az újabbak Hearne mellé csoportosultak, mindössze tizennégyen.

Guy Len kapitány szigorú pillantással mérte őket végig és megindultságtól reszkető hangon szólalt meg:

– «Halbrane» matrózai! Mindenekelőtt azokról a pajtásaitokról akarok beszélni, a kik elpusztultak. Öten vesztették el az életüket a katasztrófa alkalmával - - -

– Reánk is az a sors vár ma-holnap, hogy a tenger nyeljen el,... pedig akaratunk ellenére hurczoltak ide, hogy - - -

– Befogd a szájad, Hearne! - menydörgött West Jem, dühtől sápadtan. - Hallgass, vagy...

– Hearne elmondta azt, a mit mondani akart - jegyzé meg a kapitány fagyosan. - Elvárom, hogy többé nem fog engem félbeszakítani.

Hearne aligha nem másodszor is közbe szólott volna, ha Holt Márton az izgága Hearnet félre nem tuszkolja.

Guy Len kapitány megható, szívhez szóló hangon folytatá:

– Kötelességünk, hogy imádkozzunk azoknak a lelki üdvösségeért, a kik az emberbaráti szeretettől indittatva e nehéz útra vállalkoztak. Isten fizesse meg nekik a másvilágon; isten hallgassa meg a mi könyörgésünket! Térdre, «Halbrane» hajósai!

Mindnyájan letérdeltünk és imádkoztunk.

Előbb Guy Len kapitány kelt fel, s utána mi többiek.

– Most pedig az élőkhöz intézem szavaimat. Kijelentem, hogy mindnyájuktól föltétlen engedelmességet követelek. Bármit parancsoljak is, ellenmondás nélkül tartoznak teljesíteni. A fedélzeten úr vagyok -

– A fedélzeten!... mikor hajónk sincs! - veté közbe daczosan Hearne.

– Tévedsz, Hearne! A hajó meg van, újra vizre fogjuk ereszteni... Ámde, ha csak a csolnakunk maradna is meg, annak is én vagyok a kapitánya. Jaj annak, a ki arról csak egy pillanatra is megfeledkezik.

Aznap a pontos méretek szerint:

88° 55’ déli szélesség,
39° 12’ nyugoti hosszuság

alatt voltunk. A «Halbrane» tehát 1° 5’ távolságra, hatvanöt tengeri mérföldre volt a déli sarkponttól.