Az álomkép hangja.

Szabad tenger?... Egészen szabad?... Vajjon igaz-e? Távol keleten néhány jéghegy orma csillant meg, jégtuskók és jégtorlaszok úszkáltak a tenger hátán?... No de annyi út volt, hogy a hajó kényelmesen átkelhetett, s tovább haladhatott.

Bizonyára Weddell is erre az átjáróra bukkant annak idején, s így juthatott el a 74-dik szélességi fokig, a «Jane» szintén ebben az irányban haladt még hatszáz mérfölddel tovább.

– Eddig megsegített az isten - mondá Guy Len kapitány nekem - bár a czélhoz is ily szerencsésen eljuthatna.

– Egy hét mulva meg fogjuk látni Tsalal-szigetét - felelém én.

– Ugy van,... feltéve, hogy a keleti szél tartós lesz, Jeorling úr. Csakhogy ne feledje el, hogy míg a jég-hegylánczot megkerültük, az eredeti út-iránytól jócskán eltértünk, ahhoz elébb vissza kell térnünk.

– A szél kedvez, kapitány.

– Hasznát is fogjuk venni, mert azt szeretném, hogy előbb Bennet-szigetéhez jussunk. Bátyám először ott szállott partra. Ha oda jutunk, akkor biztos, hogy jó úton haladunk Tsalal szigete felé.

– Ott valószinűleg újabb nyomokra bukkanunk.

– Meglehet, Jeorling úr. Még ma Bennet-szigete felé veszszük útunkat, de előbb felveszem a hely földrajzi fekvését, hol jelenleg vagyunk, hogy kellőképpen tájékozódjunk.

Természetesen a Pym Arthur teljesen megbizható értesítéseit vettük alapul. Ujra elővettem ezt a csodálatos könyvet, s elolvastam a Tsalal-szigetére vonatkozó részt. Föltétlenül hinnem kellett azt, hogy a «Jane» eljutott Tsalal szigetére; hogy Guy Vilmos kapitány és a matrózok ott rekedtek, s abban az időben, mikor a szerencsétlen Patterson elszakadt tőlük, még éltek valamely rejtekhelyen.

A mi azonban a déli sark egyéb fantasztikus leirására vonatkozik, az új emberfajra, mely irtózik a «fehér szín»-től, a sajátságos természeti tüneményekre, a növény- és állatvilágra: kissé gondolkozóba ejtett. Talán csak Poë Edgar kiapadhatatlan képzelő ereje alkotta... Egyébként csak türelem, a jövő majd megmutatja, hogy vehetjük-e igaznak.

A «Halbrane» kapitányát ebben a könyvben semmi egyéb nem érdekelte csak az, a mi a «Jane» kapitányára és a matrózokra vonatkozott.

Deczember 9-dikén a «Halbrane» már másfél fokkal lejebb jutott délre, mint a «Jane» annak idején deczember vége felé. Minden jel arra mutatott, hogy a tenger, a szél, az évszak előhaladottsága kivánatos módon kedvezett nekünk.

West Jem mindenek előtt arról akart meggyőződni, vajjon a tengerár déli irányú-e csakugyan, a mint Pym Arthur mondja a regényben. Hogy ezt megtudhassuk, Hurliguerlynak megparancsolta, hogy kössön egy kétszáz fonál hosszú erős len-szalagra valami nehéz tárgyat, s dobja a tengerbe.

Így meggyőződtünk arról, hogy Pym Arthurnak igaza van, a tengerár is dél felé vitte a hajót, tehát czéljához siettette.

Az ég derült volt, s alkalmas arra, hogy a nap magasságát megmérjük. Tíz órakor és délben eszközölték a lehető legpontosabban a méreteket, s az eredmény az volt, hogy a «Halbrane» 74° 45’ szélesség és 39° 15’ hosszúság alatt van. Ebből kitetszett, hogy az ár a hajót négy teljes fokkal térítette kelet felé.

Pym Arthur elbeszélése szerint a «Jane» 1828. január l-jétől 4-dikéig nagyon nehezen és lassan haladott előre. Heves északkeleti szél állotta útját, egy rakás jégtömeget sodort eléje, sőt a kormányrudat is eltöréssel fenyegette, később rengeteg jég-fal zárta el az útját, s csak nagy nehezen sikerült átjárót találniok; csak február 5-dikén reggel jutott ki a veszedelmes útvesztőből, s ekkor 73° 15’ szélesség alá jutott. A hőmérsék is zordonabb volt, mint most; (akkor: + 0.56° Celsius; most +9.44° C.). Annak idején a «Jane»-t 10° választotta el Tsalal szigetétől, mindez deczember 19-dikén csak 7° vagyis körülbelül négyszáz mérföld. Legfeljebb egy hét mulva meg kell tehát Bennet-szigetét pillantanunk. Ettől pedig Tsalal-szigete csak ötven mérföldnyire van.

A «Halbrane» gyorsan, s a mi fődolog akadálytalanul haladt előre, a jégtuskókkal nem gyült meg a bajunk, könnyedén elsiklottunk mellettök, s a hol kellett, ügyesen kikerültük. Sem a hidegtől, sem a sűrű ködtől vagy szapora havas esőtől nem szenvedett a legénység, pedig Pym Arthur meséje szerint a «Jane» matrózainak ugyancsak keserves dolguk volt, mikor a tengernek ezen a részén vergődtek keresztül.

Utközben akadt Hearnenak is elég zsákmánya; hal volt bőven, s a kapitány megengedte, hogy halászszon.

Másnap reggel Hurliguerly mosolygó arczczal jött hozzám, s mondá:

– Jó napot, Jeorling úr, jó napot!... Meghiszem azt, hogy ezen a vidéken az ember csak «jó napot» kivánhat, mert estéről szó sem lehet, sem jóról, sem rosszról.

– Adjon isten jó napot, csolnak-mester uram!

– No hát tetszik ez a tenger, Jeorling úr?

– Mondhatom, hogy gyönyörködöm benne. Ha tovább is így tart, baj nélkül eljutunk Tsalal-szigetére...

– Akár a déli sarkra is, Jeorling úr!

– A sarkra?... Hm, messze van az,... nagyon messze, oda ember el nem juthat. Ki tudja milyen világ lehet ott?

– Majd megtudjuk, ha ott leszünk, csak ez a módja annak, hogy megtudhassuk.

– Csakhogy a «Halbrane» nem azért indult útnak, Hurliguerly, hogy a déli sarkot felfedezze. Ha Guy kapitánynak sikerült a «Jane» hajótörötteit megmenteni, ennél többre nem vágyódik.

– Elhiszem..., el hát, csak a mondó vagyok, hogyha a sarktól mindössze kétszáz rongyos mérföld választja el csupán, miért ne próbálná meg, hogy a sarkig menjen, mely a földet úgy forgatja a tengely körül, mint mi a sült tyukot a nyárson. Látja, én szivesen vállalkoznám reá, ha a kapitánynak erre a kis kirándulásra kedve szottyanna.

– Nem gondolnám, hogy Guy Len kapitány ilyesmivel foglalkoznék.

– Magam sem; ha ő a bátyját meg az öt boldogtalan matrózot megmenti, siet bizonyosan vissza Angolországba.

– No meg arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a «Halbrane» régi emberei még csak követnék kapitányukat akár a déli sarkig is, de vajjon nem tiltakoznának-e az újak?... Őket nem szegődtette a kapitány arra, hogy a déli sarkig menjenek.

– Szent igaz, Jeorling úr; legfeljebb úgy lehetne őket megnyerni, ha busás jutalmat tűzne ki; szörnyen kapzsi népség ez.

– Nagy kérdés, vajjon rá állanának jutalom reményével kecsegtetve is?

– Bizony, igaza van... Ez a Hearne nagyon izgága fráter, már eddig is jelét adta az elégedetlenségének. Ő a kolompos, a többiek nagyon hallgatnak a szavára. Hiszen majd szemmel tartom én ő kelmét, ne búsuljon!

Deczember 20-dikán éjjel különös álmom volt... Álomnak kellett lennie, pedig oly élénken látom most is, mintha valóban megtörtént volna.

Meglehetősen hideg volt, végig feküdtem az ágyamon, s jól betakaróztam a pokróczczal. Hamar elnyomott az álom...

Éjfél után két óra lehetett, midőn siránkozó, panaszos hangot hallottam.

Felnyitom a szememet, vagy legalább is azt hittem, hogy felnyitom. Kabinomban vaksötétség volt.

A siránkozás ujra kezdődött; hallgatóztam... valaki beszélt, de a hang ismeretlen volt, nem hallottam eddig sohasem...

– Pym... Pym... a szegény Pym.

Nyilván érzékcsalódás az egész... avagy kabinomba valaki besompolygott?... Nem hinném.

Megint hallottam:

– Pym...! Nem szabad a szegény Pymről megfeledkezni... ó szegény Pym!

Oly közelről hallottam e szavakat, mintha valaki a fülembe suttogta volna. Vajjon mi szükség volt erre a figyelmeztetésre, hiszen Pym visszatért hazájába és valahol meghalt... Miért volna szükség arra, hogy a szegény Pymről nem szabad megfeledkezni?

Ez az éber álom nagyon felizgatott. Nem tudtam tovább aludni. Felugrottam, s a hajó hátsó részére nyiló ablakot leeresztettem. A hajó fedélzetén egy árva lelket sem láttam, csak Huntot, a ki a kormánykereket forgatta.

Lassankint nyugodtabb lettem. Ujra lefeküdtem, de a fülemben még sokáig csengett az álomkép panaszos szava:

– Szegény Pym!... Pymről nem szabad elfeledkezni!

Reggelre elmosódott a kép... az álomkép ideig-óráig tartott csak az emlékezetemben.

Az nap újra megmérte Guy kapitány a földrajzi fekvést. 81° 21’ szélesség és 42° 5’ hosszuság alatt voltunk. A «Jane» is ugyanezen a ponton volt január 14-dikén, hol mi deczember 20-dikán. A Bennet-szigettől csak 24 órai út választott el.

Ez alatt az idő alatt semmi különös dolog sem történt. Bezzeg annak idején a «Jane» fedélzetén igen sok feljegyzésre méltó epizódról emlékezik meg a «Jane» naplója. A legnevezetesebb a Pym Arthur és Dirk Péter vakmerő bátorsága és önfeláldozó készsége. A naplójegyzetek szerint így történt:

Délután három óra tájban egy hatalmas jégtábla úszott a «Jane» közelében, a jégtáblán óriási jegesmedve ült. Guy Vilmos kapitány leeresztette a legnagyobb csónakot. Pym Arthur, Dirk Péter, a később siralmas sorsa jutott derék Patterson ültek bele a csónakba.

A medve tizenöt láb hosszú, óriási állat volt. A golyók nem terítették le a szörnyeteget; sőt annyira feldühösítették, hogy a jégtábláról beleugrott a tengerbe és a csónak felé úszott. Már-már elérte, s bizonyára felfordította volna, de e pillanatban a vakmerő Dirk Péter a fenevadnak a hátára ugrott, s hosszú kését a hátába szúrta.

A medve ekkor megfordult s vitte magával a meszticzet. A csónakban ülők kötelet dobtak feléje, s Dirk Péter abba kapaszkodva újra visszakerült a csónakba. A rengeteg állatot is felhúzták a «Jane» fedélzetére.

Térjünk vissza a «Halbrane» útjára.

A gyors tengerár tovább ragadta czélja felé.

21-dikén a napméret szerint 82° 50’ szélesség, 42° 20’ nyugoti hosszúság alatt voltunk.

Ha valósággal létezik a Bennet-sziget, itt kell valahol a közelben lennie. És valósággal létezett, még pedig ugyanazon a helyen, a hol Pym Arthur mondja.

Este hat óra tájban így kiáltott fel az egyik matróz:

– Szárazföld balról!