Közben haladt az idő, s bizonyára azok a munkálatok is előrehaladhattak, miket Barbicane elnök és Nicholl kapitány oly meglepő körülmények közt végeztek, nem tudni, hol.

De hát hogyan eshetett az, hogy egy ilyen kísérlet, melyhez hatalmas gyártelepek szükségesek, roppant kemencéket kell építeni, a huszonhetes tengerészeti ágyúnál egymilliószorta nagyobb lőalkalmatosságot meg egy száznyolcvanezer tonnás lövedéket kell előállítani - ez meg azzal jár, hogy sok ezer munkást kell szegődtetni, szállítani, ellátni -, igen, hogyan eshetett meg, hogy egy ilyen kísérlet elkerülhette az érdekeltek figyelmét? S az Ó- és Újvilágnak vajon melyik részén telepedett meg a Barbicane és Társai cég olyan titokban, hogy a szomszédos népek ne tudjanak róla? Talán bizony a Csendes-óceán vagy az Indiai-óceán egyik elhagyatott szigetén van ez a hely? De hát manapság nincsenek már elhagyatott szigetek, az angolok mindenüvé betették a lábukat. Hacsak az új társulat nem fedezett fel egyet hirtelenében, csak azért is! Viszont arra gondolni, hogy az Északi- vagy a Déli-sark valamelyik pontján állították volna fel a gyártelepeiket - no nem, ez már igazán dőreség lenne. Hát nem éppen azért akarta a North Polar Practical Association máshová helyezni ezeket a magas szélességi fokon levő területeket, mert eddig nem lehetett odajutni?

Az meg, hogy Barbicane elnököt és Nicholl kapitányt ezeken a szárazföldeken vagy szigeteken, hacsak viszonylag megközelíthető pontjaikon is kutassák, kész időpocsékolás lenne. Különben is, nem megemlítette-e a Gun Club titkárától elkobzott notesz, hogy a lövésre az Egyenlítő vidékén fog sor kerülni? Nos, ott lakható vidékek vannak, ha ugyan nem civilizált emberek laknak arrafelé. Ha tehát a kísérletezők a napéjegyenlőség vonalának táján telepedtek volna meg, sem Amerikában, sem Peru és Brazília egész területén, sem Szunda, Szumátra, Borneó szigetein, sem a Celebesz-tenger szigetein, sem Új-Guineában nem foghattak volna efféle műveletbe anélkül, hogy a lakosság erről ne szerzett volna tudomást. Az is igen valószínű, hogy nem tarthatták volna titokban Afrika középső részén, az Egyenlítőtől átszelt nagy tavak birodalmában sem. Igaz, számba jöhettek még az Indiai-tengerben a Malevidák, a Csendes-óceánban az Admirális-, a Gilbert-, a Christmas-, a Galápagos-szigetek, az Atlanti-óceánban a San Pedro-szigetek. Azonban az ezekről a helyekről érkező jelentések nem tartalmaznak semmi érdemlegest. Meg kellett hát elégedni puszta feltevésekkel, ami egyáltalán nem szüntette meg az általános rémületet.

S vajon mit gondolt minderről Alcide Pierdeux? Még lobbanékonyabb lévén, mint valaha, nem győzött eleget töprengeni e probléma következményein. Hogy Nicholl kapitány olyan erős robbanószert talált volna fel - azt a bizonyos méli-mélonite-ot -, melynek három- vagy négyezerszeresen nagyobb a robbanóereje, mint a leghathatósabb háborús robbanószereké, és ötezer-hatszázszorta erősebb őseink jó öreg lőporánál - mindez igen elképesztő, sőt „fülrepesztő” lehet, de végre is nem lehetetlen. Mit tudhatja az ember, hogy ilyen rohamos fejlődés közepette mi mindent rejt még magában a jövő, amikor majd egész ármádiákat meg lehet semmisíteni bármilyen távolságból? Mindenesetre a földtengelynek egy lőszerszám révén történő kiigazítása egyáltalán nem lepte meg a francia mérnököt. In petto¹ a vállalkozás kezdeményezőjéhez fordulva meg is jegyezte:

– Nyilvánvaló, Barbicane úr, hogy a Föld folyamatosan felfogja a rajta végbemenő lökések visszahatásait. Az is bizonyos, hogy amikor százezrek kedvteléssel küldözgetnek egymásnak több kilogrammnyi lövedékeket vagy milliószámra néhány grammnyi golyócskákat, egyszerűen szólva, amikor megyek, vagy amikor ugrom, vagy amikor kinyújtom a karomat, vagy amikor egy vérsejt kószálni kezd az ereimben, ez kihatással van a Föld tömegére. A te gépezeted tehát olyan természetű, hogy előidézheti a szándékolt rázkódást. De azt az integrálját! Vajon elegendő lesz-e ez a lökés arra, hogy meghimbáltassa a Földet? Mert el kell ismerni, hogy ennek az oktondi J. T. Mastonnak egyenletei döntő módon ezt „demonstrálják”.

Valóban, Alcide Pierdeux csak csudálhatta a Gun Club titkárának elmés számításait, melyeket a szakértő bizottság mindazokkal a tudósokkal közölt, akik értenek ehhez a kérdéshez. S Alcide Pierdeux, aki úgy olvasta az algebrát, mint más az újságot, valami kimondhatatlanul vonzót talált ebben az olvasmányban.

De ha a felfordulás csakugyan bekövetkezik, micsoda katasztrófák zúdulnak földkerekségünkre! Minő látvány! Valóságos vízözönök, összeomlott városok, megrendült hegyek, megsemmisült lakosok milliói, medrükből kicsapott víztömegek, irtóztató szerencsétlenségek!

Olyan lenne ez, mint valamilyen minden képzeletet felülmúló földrengés.

„Aztán - dörmögte magában Alcide Pierdeux -, aztán, ha Nicholl kapitány átkozott lőpora nem lenne elég erős, azt lehetne remélni, hogy a lövedék, miután körüljárja a glóbust, újból megrázkódtatná a Földet, már akár a kilövőhely előtt, akár mögötte. S ekkor, aránylag rövid idővel a kilövés után, minden újra visszakerülhetne korábbi helyére, persze újabb katasztrófákat okozva. No de hátrább az agarakkal! Az ő méli-mélonite-jük következtében az a golyóbis egy hiperbola fél szárát fogja leírni, s nem fog már bocsánatot kérni a Földtől a neki okozott megrázkódtatásért, visszazökkentve őt eredeti helyére!”

Míg Alcide Pierdeux mindezt elgondolta, úgy hadonászott közben, mint valami jeltávíró-készülék, s attól lehetett tartani, hogy kétméteres körzetben mindent szétzúz.

Aztán meg ezt hajtogatta magában:

„Ha legalább a lövés helyét tudnók, mert akkor tüstént megállapítanám, hogy a szintkülönbség a Földnek mely nagy körein szűnne meg, s mely pontokon tetőződnék. Így előre figyelmeztetni lehetne az embereket, hogy idejében hurcolkodjanak el, mielőtt házaik vagy városaik a kobakjukra omlanának. De hát honnét tudni ezt?”

Ezek után a koponyáján még megmaradt gyér szálakat bodorozva hozzáfűzte:

„Aztán meg úgy vélem, hogy a rázkódás következményei bonyolultabbak lehetnek, mintsem gondolná valaki. Miért ne élnének a vulkánok az alkalommal, hogy féktelen kitöréseknek adják át magukat, s mint valami tengeri betegségbe esett utas, kiokádják a gyomrukban megbolygatott anyagokat? A magasabbra került óceánoknak egy része miért ne zuhanna be a kráterükbe? Az ördög vigyen el engem! Hiszen megeshetik, hogy levegőbe repül ez az egész földi masina! Ó, hogy az az átkozott Maston milyen megátalkodottan hallgat! Lám, lám, hogyan bűvészkedik a földgolyónkkal, s dákójával miféle fals lökéseket csinál a Mindenség biliárdasztalán!”

Így okoskodott Alcide Pierdeux. S ezeket a rettenetes feltevéseket újra meg újra megvitatták az Ó- és Újvilág napilapjai. Vajon ahhoz a nagy felforduláshoz képest, melyet a Barbicane és Társai cég készül okozni, számba jöhetnek-e azok a felhőszakadások, szökőárak, árvizek, melyek hébe-korba a Föld egy kis részén itt-ott pusztítanak? Ilyen katasztrófák csak helyenként fordulnak elő. Eltűnik néhány ezer földlakó, s a többi rengeteg ember, aki túlélte a csapást, alig érzi, hogy zavarták volna nyugodt életmódjában. Így hát, ahogy a végzetes időpont egyre jobban közeledett, a rémület a legbátrabbakat is mindinkább hatalmába kerítette. A prédikátorok bízvást jövendölgethették a világ végét. Szinte az 1000-ik esztendő borzasztó korszakában érezhette magát az ember, mikor az élők azt képzelték, hogy egyszerre csak a holtak birodalmába zuhintják őket.

Gondoljunk csak arra, mi történt ebben a korban! Az Apokalipszis² egyik fejezete szerint a népek akkoriban szentül meg voltak győződve, hogy közeledik a végítélet napja. Várták a harag napját, a harag csodás jeleit, melyeket a Szentírás megjövendölt. Meg fog jelenni a kárhozat fia, az Antikrisztus.

A X. század utolsó esztendejében - ahogy H. Martin meséli - minden félbemaradt, szórakozások, üzletek, érdekkapcsolatok, minden, de minden, szinte a mezei munkálatok is. Miért is gondolni olyan jövőre, mely nem fog beköszönteni - mondogatták az emberek. Gondoljunk az örök életre, mely holnap kezdődik! Megelégedtek azzal, hogy csak a legszükségesebbek után nézzenek. Földjeiket, kastélyaikat monostorokra hagyták, hogy pártfogókat szerezzenek abban a mennybéli királyságban, ahová belépendők lesznek. Sok, az egyháznak szóló adománylevél kezdődik ezekkel a szavakkal: „A világ vége közeledvén s romlása elkerülhetetlen lévén...” Mikor a végzetes határnap elérkezett, a népek összeverődtek bazilikákban, kápolnákban, istennek szentelt épületekben, s halálos félelem közt várták, hogy a végítélet hét angyalának hét trombitája megcsendüljön a magasságos égből.

Tudnivaló, hogy az 1000-ik esztendő első napja anélkül áldozott le, hogy a természet törvényeit bármi is megzavarta volna. De mostan nem egy homályos bibliai idézeteken alapuló világfelfordulásról volt szó. Most a Föld egyensúlyi helyzetének megbolygatásáról volt szó, egy olyan beavatkozásról, mely vitathatatlan számításokon alapul, s olyan kísérletről, melyet a nagyot fejlődött ballisztikai és mechanikai tudományok teljesen megvalósíthatóvá tesznek. Ezúttal a tenger nem halottakat dob ki magából; most élőket fog elnyelni, milliószámra, új mélységeiben.

Ebből az következett, hogy a modern eszmék hatása folytán a lelkekben végbement változások ellenére a rémület olyan mérveket öltött, hogy az 1000-ik esztendő számos vallási szertartása ismétlődött meg hasonló fejvesztettséggel. Még sohasem készülődtek olyan lázasan egy jobb világba való utazásra! Gyóntatószékekben még soha nem morzsoltak annyi bűnbánó litániát! Soha még ennyi feloldozásban nem részesültek halandók, akik a végletekig megbánták bűneiket! Sőt az is szóba került, hogy folyamodjanak általános bűnbocsánatért, melyet egy pápai bréve³ adna meg minden jóakaratú embernek a földön, meg szép és üdvös félelmet is hozzá.

Ilyen körülmények közt J. T. Maston helyzete napról napra válságosabbá vált. Evangelina Scorbitt asszony attól reszketett, hogy népítéletnek esik áldozatul. Talán még az is megvillant a fejében, hogy rábeszélje, mondaná ki azt a szót, melyet olyan példátlan makacssággal hallgatott el eddig. De nem merte megtenni, s helyesen cselekedett. Csak határozott visszautasításnak tette volna ki magát.

Gondolhatja az olvasó, hogy az általános pánik áldozatául esett Baltimore-ban is bajosan lehetett féken tartani a lakosságot, annyira felizgatták az államszövetség újságjai, a sok sürgöny „a világ négy sarkából” - hogy azt az apokaliptikus nyelvet használjuk, melyen Szent János beszélt Domitianus idejében.⁴ Annyi bizonyos, hogy ha J. T. Maston ennek a vad üldözésnek uralkodása alatt él, hamarosan végeztek volna vele. Egyszerűen odadobták volna a fenevadaknak.

Bármint állt is a dolog, J. T. Maston rendületlenül vonakodott elárulni, hol van az a bizonyos x hely, mert nagyon jól tudta, hogy ha leleplezné, Barbicane elnök és Nicholl kapitány képtelenek lennének folytatni munkálatukat.

Meg kell hagyni, szép volt ez a küzdelem, egyetlen ember küzdelme az egész világgal, ami még nagyobbá tette őt Evangelina Scorbitt asszony szemében és klubbeli kollégái előtt. Ezek a derék és - meg kell mondani - megátalkodott emberek, mint afféle nyugalmazott tüzérek, tűzön-vízen át kitartottak a Barbicane és Társai cég terve mellett. A Gun Club titkára annyira híressé vált, hogy sokan levéllel keresték fel, mint hírhedt bűnösöket szokás, csak hogy néhány kézvonást kapjanak attól, aki fel akarja forgatni a világot.

De ha szép volt is ez, egyre veszélyesebb lett számára. A nép éjjel-nappal a baltimore-i börtön körül ődöngött. Zajos kiáltások hangzottak, s nagy volt a tolongás. Az eszeveszett nép hic et nunc⁵ meg akarta lincselni J. T. Mastont. A rendőrség úgy látta, hogy már nem sokáig tudja megvédeni a népharag ellen.

Elégtételt adandó mind az amerikai, mind a külföldi tömegeknek, a washingtoni kormány végre elhatározta, hogy vád alá helyezi J. T. Mastont, és átadja az esküdtszéknek. Ezek a rémülettől máris félőrült esküdtek aztán „egykettőre elintézik”, ahogy Alcide Pierdeux megjegyezte, aki egyébként a maga részéről némi rokonszenvet érzett e konok természetű matematikus iránt.

Az lett a vége, hogy a szakértő bizottság elnöke szeptember 5-én személyesen jelent meg a fogoly cellájában.

Evangelina Scorbitt asszonynak ismételt kérésére megengedték, hogy vele menjen. Még egy utolsó kísérlet, s talán a szeretetre méltó asszony hatni tudna rá... Nem szabad elmulasztani egyetlen alkalmat sem. Minden eszköz jó, csak kipattantsa a titkot. Ha meg nem sikerülne, lesz, ami lesz...

– Lesz, ami lesz! - hajtogatták az éleslátású elmék. - Szép kilátás! Akkor kötik majd fel J. T. Mastont, ha már a katasztrófa minden borzalmával együtt beteljesedett!

J. T. Maston tehát tizenegy óra tájban szemtől szemben állt Evangelina Scorbitt asszonnyal és John Prestice-szel, a szakértő bizottság elnökével. A tárgyalás a lehető legegyszerűbben indult. Ebben a párbeszédben a következő kérdések és feleletek hangzottak el, egyik részről igen kimérten, másik részről nagyon higgadtan. (Ugyan ki gondolta volna, hogy olyan körülmények is adódhatnak, amikor J. T. Maston a higgadt fél?)

– Még egyszer kérdem, akar-e válaszolni - szólt az elnök.

– Mire? - jegyezte meg gúnyosan a Gun Club titkára.

– Arra, hogy hova ment az ön kollégája, Barbicane.

– Már százszor megmondtam önnek.

– Ismételje százegyedszer.

– Oda ment, ahol a lövés el fog dördülni.

– S hol fog eldördülni a lövés?

– Ahol Barbicane kollégám van.

– Vigyázzon, J. T. Maston!

– Mire?

– Annak a következményeire, hogy nem válaszol a feltett kérdésekre! Az lesz a vége...

– Hogy ön nem fogja megtudni, amit nem kell tudnia...

– Amit jogunk van tudni!

– Én más nézeten vagyok!

– Esküdtbíróság elé állítják önt!

– Állítsanak!

– Az esküdtek el fogják önt ítélni!

– Ez az ő dolguk.

– S mihelyt meghozzák az ítéletet, nyomban végre is hajtják!

– Ám legyen!

– Kedves Maston! - bátorkodott megszólalni Evangelina Scorbitt asszony, akinek szíve elszorult erre a fenyegetésre.

– Ó... asszonyom! - szólt J. T. Maston.

Scorbitt asszony lehajtotta fejét, s elhallgatott.

– S akarja tudni, miféle ítélet lesz ez? - folytatta Prestice elnök.

– Ha ön megmondaná - válaszolt J. T. Maston.

– Az, hogy önt halálra ítélik... ahogy megérdemli!

– Csakugyan?

– S hogy önt felakasztják, s ez olyan biztos, mint az, hogy kettő meg kettő, az négy!

– Akkor hát, uraim, még van valami reménységem - válaszolt egykedvűen J. T. Maston. - Ha ön konyítana valamit a matematikához, nem mondaná: „Olyan biztos, mint az, hogy kettő meg kettő az négy.” Ugyan ki bizonyítaná be, hogy valamennyi matematikus nem volt-e bolond mindmáig, azt állítván, hogy két szám összege egyenlő a részeik összegével, vagyis, hogy kettő meg kettő, az pontosan négy?

– Uram! - kiáltott az elnök teljesen megzavarodva.

– Ám ön azt mondaná - folytatta J. T. Maston - : „Olyan biztos, mint az, hogy egy meg egy az kettő” - egye a fene, az még hagyján! Merthogy ez nem puszta dogma, hanem ez már definíció!

Ez után a számtani lecke után a bizottság elnöke visszavonult. Evangelina Scorbitt asszony pillantásában nem volt elég láng, hogy méltón csodálja álmainak páratlan számbúvárát.