A „Clorindán”.

Másnap reggel hat óra felé, egy negyvenöt-ötven tonnás, remek szép dereglye, a »Clorinda« uszott ki Jona kis öbléből és könnyü, északkeleti szellő behatása alatt, szélnek feszitett oldalvitorlákkal evezett ki a nyilt tengerre.

A »Clorinda« miss Campbellt, Sinclair Olivért, Sam és Sib testvéreket, Besz asszonyt és Patridget vitte magával.

Az magától értetődik, hogy a szerencsétlen Ursiclos Aristobulus nem volt velük a hajón.

Az első nap eseményei után ugyanis nyomban a következőt határozták el és hajtották végre:

Az apátság dombjáról lejövet és a korcsma felé való menet miss Campbell röviden igy szólt:

– Kedves bácsik, miután Ursiclos Aristobulus ur ahhoz látszik magát kötni, hogy még tovább is Jonán maradjon, hát mi átengedjük Jonát annak az Ursiclos Aristobulus urnak. Első alkalommal Obanban, most pedig itt hiusitotta meg élvezetünket. Egy napig sem maradunk tovább itt, a hol az a boldogtalan nyilván előjogot élvez ostobaságok elkövetésére!

Ez ép oly rövid, mint velős nyilatkozatra Melvill-testvéreknek nem volt mit felelniök. Egyébként ők is osztoztak az általános kedvetlenségben és a mint csak erőteljes természetüktől tellett, ugy szidták Ursiclos Aristobulust. Jelöltjük helyzete határozottan meggyengült, még pedig örökre. Miss Campbellhez nem juttathatja őt vissza többé semmisem; akarva, nem akarva, különben is le kell mondaniok egy lehetetlenné vált terv keresztülviteléről.

– Szerencsére, az elhamarkodott igéretek nem bilincsek, sugta Sam testvér Sib testvér fülébe, miután egy kicsit félrevonta őt.

Ez más szavakkal azt jelentette, hogy lényegesen megváltozott viszonyok közt nem lehet az ember, szintén egészen más viszonyok közt, adott szavához kötve és Sib testvér is félreérthetetlen módon jelentette ki, hogy itt azt a skót közmondást egész terjedelmében lehet alkalmazni.

Ép a mikor a »Duncan pánczélja« alsó termében bucsuzni készültek, miss Campbell kijelentette:

– Holnap elutazunk, én itt egy perczig sem maradok tovább.

– Teljesen egyetértünk veled, kedves Ilonám, felelt Sam testvér, de hová fogunk menni?

– Oda, a hol biztosak lehetünk, hogy Ursiclos Aristobulussal nem találkozunk ismét. Fődolog tehát, hogy senki meg ne tudja sem azt, hogy Jonából elmentünk, sem azt, hogy hová mentünk.

– Nagyon helyes, vélekedett Sib testvér, de kedves leányom, hogyan utazzunk el és merre forduljunk?

– Ó, mondá miss Campbell, hát hajnalhasadtával nem birnánk módját találni, hogy e szigetet elhagyjuk? Skóczia partjain nem lenne egy lakatlan, vagy még inkább lakhatatlan pont, a hol zavartalanul folytathatnánk megfigyeléseinket?

A testvérek erre a kettős és egyébként oly hangon feltett kérdésre, melylyel szemben lehetetlen volt kibuvót keresni, nem birtak volna megfelelni. Szerencséjükre kéznél volt még Sinclair Olivér.

– Miss Campbell, mondá ez, mindezt el lehet rendezni, még pedig a következő módon: nem messze innen, a megfigyelésre igen alkalmas sziget létezik, tulajdonkép csak zátony, a hol semmiféle rendzavaró nem közeledhetik hozzánk.

– Melyiket gondolja ön?

– Nos hát Staffát, melyet ön Jónától északra, legfeljebb két mértföldnyi távolban már láthat.

– Lehetséges ott élni és odajutni? kérdé miss Campbell.

– Természetesen, felelt Sinclair Olivér, még pedig a legkönnyebb módon. A jónai öbölben láttam egyikét ama vitorlásoknak, melyek mindig készek az indulásra, olyan vitorlás csolnak-féle, milyent a szép időjárások alatt minden angol kikötőben lehet látni. Kapitányuk, legénységük rendelkezésére áll a legelső, jött-ment turistának, a ki igénybe veszi szolgálatukat, hogy a csatornába, az északi tengerre, vagy Irlandba menjenek vele. Nos, ki gátol bennünket abban, hogy egy olyan vitorlást lefoglaljunk és mivel Staffának épenséggel nincsenek segélyforrásai, hogy tizennégy napra való eleséget is ne rakjunk fel rá és hogy végül holnap hajnalhasadtával el ne utazzunk?

– Sinclair ur, felelt miss Campbell, holnap titokban fogjuk a szigetet elhagyni és legyen meggyőződve, hogy nagy köszönettel fogok önnek tartozni.

– Holnap, a délelőtt folyamán, feltéve, hogy könnyü reggeli szél támad, már Staffán leszünk, mondá Sinclair Olivér, és ott, nem véve figyelembe a turisták rendes látogatását, a mi hetenkint kétszer, egy-egy órára megesik, - egy élő lélek sem fog bennünket zavarni.

Régi szokás szerint ujra felhangzott Besz asszony minden neve, melyen szólitani szokták.

– Bet!

– Beth!

– Besz!

– Betsey!

– Betty!

Besz asszony nyomban megjelent.

– Holnap elutazunk, mondá Sam testvér.

– Holnap, egész korán! tette hozzá Sib testvér.

Nem törődve semmi egyébbel, nem keresve, nem kutatva semmit, Besz asszony és Patridge nyomban hozzálátott az utazási előkészületekhez.

Sinclair Olivér ezalatt lement a kikötőbe és ott alkudozott John Olduckkal.

John Olduck a »Clorinda« kapitánya volt, igazi tengerész, a hagyományos aranyrojtos sapkában, érczgombos zubbonyfélében és kék posztó nadrágban. A szerződés megkötése után ez nyomban hozzálátott, hogy hat emberével az indulásra mindent előkészitsen. Az a hat matróz tulajdonképen mindmegannyi halász volt, nyáron azonban e vitorlásokon oly kitünő módon végezték a szolgálatot, hogy a világ minden tengerészének mintául szolgálhattak volna.

Reggeli hat órakor, a »Clorinda« uj utazói beszálltak, de senkinek sem szóltak egy szót sem a vitorlás rendeltetéséről. Az élelmiszereket, friss hust, befőtteket és a nélkülözhetetlen italokat, sietve szállitották fel oda. A »Clorinda« szakácsa különben még egyebet is szerezhetett a gőzösről, mely Oban és Staffa közt rendszeresen közlekedett.

Hajnalhasadtával a vitorlás hátsó felében lévő kaczér kis szobácskát foglalta el miss Campbell. A Melvill-testvérek a szalon tulsó felén eső »Main Cabin« ágyain helyezkedtek el. Ez a fülke a hajó legszélesebb részében volt. Sinclair Olivér egy kicsi, a szalon felé vezető lépcső mögé eső fülkével érte be. A főárbocz nyele által kettéválasztott étterem két oldalán Besz asszonynak és Patridgenak - az egyiknek a jobb, a másiknak a bal felén - voltak matráczágyai, mindjárt itt a konyha mögött és a kapitány szobája mellett. A konyha, a hol a szakács lakott is, kissé előbbre esett; még előbb volt az ugynevezett néphelyiség, a hat matróz számára berendezett függőágygyal. A csinos vitorláson, melyet Ratsey épitett Cowesben, nem hiányzott semmisem. Kedvező vizállás mellett és jó szélben, a „Royal Thomas yacht Club” összes regattáin becsülettel állta meg helyét.

Igaz örömük telt benne mindnyájuknak, a mikor a »Clorinda« felszedte horgonyait és csak a nagy-, a szárny-, a hegyvitorlával és a sarokellenzővel fogta el a szelet. Kedves módon hajolt oldalt, de azért canadai fenyőből épitett padozatát nem érte egyetlen vizcsepp sem, mert a függélyesen szerkesztett orr oly élesen metszte a könnyü és eleibe futó hullámokat.

A távolság, mely e két kis Hebridát, Jonát és Staffát elválasztja, igen csekély. Teljesen kedvező szélirány mellett husz-huszonöt percz alatt is átkelhettek volna, kivált olyan vitorlással, mint a milyen a »Clorinda«, mely nyolcz tengeri mértföldet is befut egy óra alatt. Ma azonban a szél, bárcsak könnyü szellő alakjában, majdnem egészen előlről fujt; aztán a tenger is apadófélben volt és igy a mindinkább észrevehető áramlatot ismételt lavirozással kellett legyőzni, a mig a »Clorinda« Staffa határához érhetett.

Miss Campbell nem nagy sulyt fektetett erre; ő megelégedett azzal, hogy a »Clorinda« velük úszik tovább. Egy órával később, Jona a reggeli ködben mosódott el és eltünt ezzel annak a rendháboritónak a képe is, kinek még a nevét is elfeledni szerette volna Ilona.

Igy hát nyiltan mondá a bácsiknak is:

– Nos, nincs igazam, Sam papa?

– Teljesen igazad van, kedves Ilona.

– És mama nem ért velünk egyet?

– De tökéletesen!

– Nos hát, mondá tovább, karjait a bácsik köré fonva, e szerint mindannyian egyesülünk annak a tudatában, hogy az édes kedves bácsiknak, kik nekem olyan férjet akartak a nyakamba fűzni, nem volt valami különösen szerencsés gondolatuk.

A testvérek helyeslőleg hajtották meg magukat.

A szerfelett kellemes tengeri útnak csak az az egy hibája volt, hogy nagyon is rövid ideig tartott. De mi gátolta őket abban, hogy a vitorlást a zöld sugár eleibe bocsássák és azt az Atlanti óczeán közepén keressék fel? De mégsem! A megállapodáshoz képest Staffába mennek és John Olduck intézkedett, hogy a kis Hebridák e leghiresebb szigetét a dagály kezdetével elérhesse.

Nyolcz óra felé a »Clorinda« éttermében feltálalták az első reggelit, mely teából, vajból és sandwichből állott.

Rózsás jó kedvben láttak hozzá az összes vendégek és evés közben már szinte elfelejtették a jonai korcsma kitünő konyháját. A hálátlanok!

A mikorára miss Campbell visszajött a fedélzetre, a yacht megváltoztatta menetirányát. A skerryvorei meredek sziklákon épült, szép világitótoronyhoz közeledett most, melynek elsőrendü tüze a tenger szine felett százötven lábnyi magasságban ég. És mégis »levágta a tollat«, hogy a skót kifejezéssel jelezzük menete sebességét.

Miss Campbell félig elnyujtózva feküdt a durva vászonból készült nagy párnák egyikén, a vitorlás hátsó részében, milyeneket valamennyi angol kéjvitorláson lehet találni. Élvezte a gyors mozgást, melyet nem zavarnak a kocsiknál előforduló lökések, a vasuton észlelt rázkódtatások; a korcsolyázó gyorsaságával haladtak, mintha csak keményre befagyott tavon repülnének. Kedvesebb valamit alig lehetett volna látni az elegáns, a könnyen habzó hullámokon fekvő »Clorindá«-nál, a mint a hullámokkal együtt emelkedett és sülyedt. Igazában véve, a levegőt inkább metszeni látszott, óriás madárhoz hasonlóan, melyet hatalmas szárnyai hordanak.

Az északon és délen, a nagy Hebridák által védett, keleten a partvidék által oltalmazott e tengerdarab inkább belföldi tóhoz hasonlitott, melynek vizét a szél még nem birta felkavarni.

A vitorlás ferde irányban evezett Staffa felé, ama nagy, a Mull szigettől oldalt eső, magánosan kinyuló szikla irányába, mely alig emelkedik száz lábra a dagály felett. Azt lehetett volna hinni, hogy ez a szikla változtatja folytonosan a helyét, mert majd nyugati meredek szélét, majd ismét a keleti oldalra eső, vadul egymásra halmozódott kőtömegeket mutatja. Valami megmagyarázhatatlan szemkáprázat folytán az egész tömeg tényleg körben látszott forogni, a szögekhez képest, melyet a »Clorinda« menetiránya a sziget egyes részeivel képezett.

Az áramlat és az ellenkező szél daczára a vitorlás mégis csak előbbre jutott lassanként. A mint nyugaton, Mull legvégsőbb csúcsán túlevezett, a tenger elég erősen megrázta, bár tulajdonkép csak vigabban tánczolt a nyilt tenger felől hömpölygő hullámok tetején; a legközelebbi fordulónál - vagy a legközelebbi »csapásnál«, a mint a bolyongásnál csipkealakban megtett útszakaszokat nevezik - ismét csendes vizbe jutott, mely oly gyengéden ringatta, mintha gyermekbölcső lenne.

Tizenegy óra felé a »Clorinda« elég magasra ért északon, hogy most már egyenesen mehessen Staffa felé. A csomókat megoldották tehát, a szélfogót leeresztették és a kapitány készülni kezdett a horgony kivetésére.

Öble, kikötője nincs ugyan Staffának, de azért akármilyen szél fuj is, a keleti oldalon, a hajdani földalakulások folytán szeszélyesen szétszórt sziklákon belül - a mi valóságos fövenyövet képez - nem nehéz a szigetet megközeliteni. Igen nagy vihar alkalmával persze, a csak némileg nagy tonnatartalommal biró hajó nem igen merne itt megmaradni.

A »Clorinda« tehát átvergődött e fekete bazaltövön; engedelmesen követte a kapitány vezetését és az egyik oldalon a Bouchaillie sziklatömböt hagyta el, melyből a most még mindig alacsony vizállásu tenger az alsó, csomókba egyesült nyeleket befödetlenül hagyta, a másik oldalon, balról pedig azt az utat, mely a part hosszában vonul el. Itt van a sziget legjobb kikötőhelye és itt szálltak fel ujra a gőzösökre a turisták, kik Staffába jöttek és aztán a sziget látnivalóit megnézve, sétájukat bevégezték.

A »Clorinda« egy egészen kis öbölben, a Clam Shell barlang közvetlen közelében vetett horgonyt. A felső vitorlát leeresztették, a nagy vitorlát lazára kötötték és a horgony zörögve hullt a mélységbe.

Egy perczczel később, miss Campbell társaival együtt a hires barlang baljától eső bazaltlépcsőfokokon állt már. Karfával ellátott falépcsőzet vezetett tovább, mely a parttól a sziget gömbölyü hátáig nyult el.

Mindnyájan ezen a lépcsőn haladtak fel, a felső síkra.

Megérkeztek végre Staffába, a hol ugy elszakadtak az emberek által lakott világtól, mintha a vihar a Csendes óczeán legpusztább szigetére vetette volna őket.