A KÖVETKEZŐ NÉGY NAP

Csendes éj volt. Hobson hadnagy felkelt s határozott: még aznap elrendeli, hogy a kis kolónia felszálljon a tutajra. Azzal elindult a lagúna felé.

Most még sűrű köd volt. De a ködfellegek fölött már átszűrődtek a napsugarak. A tegnap esti vihar tisztára söpörte az égboltozatot, s a nap melegnek ígérkezett.

Amikor Jasper Hobson kiért a tó partjára, nem tudta tisztán kivenni a vízfelületet, annyira eltakarták a sűrű ködgomolyok.

Ekkor már Paulina Barnett asszony, Madge és még néhányan mások is kijöttek hozzá, a partra.

Most kezdett felszállni a köd, a lagúna vége felé húzódott, s most már lassanként kezdett előtűnni a víz felszíne. Azonban a tutaj még nem volt látható.

Végre egy szélfuvallat felszakította az egész ködfelleget...

A tutaj nem volt sehol! De a tó sem volt sehol. A végtelen tenger tükre terült el szemük előtt.

Hobson hadnagy akaratlanul is kétségbeesett mozdulattal tárta szét karját, s amint ő maga s társai is megfordultak, amikor szemük átfogta az egész láthatárt, az elszörnyedés kiáltása szakadt ki torkukból!... A szigetük már csak egy apró szigetecske volt!

Az éjszaka folyamán a Bathurst-fok egykori területének vízmarta, szétmálló hatheted része zaj nélkül, minden megrázkódtatás nélkül levált. Ezek a területrészek elmerültek a tengerben, és a kiutat talált tutaj kisodródott a nyílt tengerre, s most azok, akiknek ez volt a végső reménységük, még csak meg sem pillanthatták ezen a végtelen vízpusztaságon!

Az őket elnyeléssel fenyegető mélység szélén, segélyforrások s a menekvés legcsekélyebb lehetősége nélkül a hajótörötteket földig sújtotta a kétségbeesés. A katonák közül némelyik félőrülten a tengernek rohant, hogy beleveti magát. De Paulina Barnett asszony útjukat állta, s visszatérésre késztette őket. Néhányan sírva fakadtak.

Láthatjuk, milyen helyzetben voltak most a hajótöröttek, s hogy ezek után maradhatott-e még valami reményük. De képzeljük el a hadnagy helyzetét is, e félőrült szerencsétlenek közepette. Huszonegy ember egy tenyérnyi jégszigetecskén, amely nemsokára szétmállik a lábuk alatt! A szigetnek azzal a nagy részével együtt az erdő borította dombok is eltűntek. Tehát most már fa sincs. Fának most már csak azt a néhány deszkát számíthatták, amelyekből a szükségszállást ütötték volt össze. Ebből azonban nem lehet olyan tutajt eszkábálni, amely elég lenne a kolónia számára. A hajótöröttek élete tehát pontosan csak addig tart, amíg a parányi szigeté, vagyis legfeljebb néhány napig, mert június hónapban voltak, és a közepes hőmérséklet meghaladta a 68 Fahrenheit (zéró fölötti 20 Celsius) fokot.

Aznap Hobson hadnagy kötelességének tartotta, hogy még egy felderítő utat tegyen a szigetecskén. Talán jó lenne olyan pontra menekülniük, ahol vastagabb a jégalap, s így hosszabb ideig tarthat ki. Ezen a felderítő útján Paulina Barnett asszony és Madge kísérte el a hadnagyot.

– Neked még mindig van reményed? - kérdezte Paulina Barnett asszony az ő hűséges barátnőjét.

– Még mindig! - válaszolta Madge.

Paulina Barnett asszony nem felelt, gyors léptekkel haladt Jasper Hobsonnal a parton. A Bathurst-foktól az Eszkimó-fokig terjedő egész partrészletet, vagyis nyolc mérföld hosszúságban megkímélte a leszakadás. Az Eszkimó-foknál történt a törés, s a lagúna legszéléig érő, a sziget belsejébe vezető vonalat követett. Ettől a ponttól kezdve az új tengerpartot maga a lagúna partja alkotta, amelyet most a tenger hullámai csapkodtak. A lagúna felső része felé egy másik törés húzódott, egészen a Bathurst-fok és az egykori Barnett-kikötő közötti partszakaszig, a szigetecske tehát téglalap alakú, mindössze átlag egy mérföld széles szalagot képezett.

Abból a száznegyven négyzetmérföldből, amely azelőtt a sziget teljes területe volt, húsz se maradt.

Hobson hadnagy a legnagyobb figyelemmel vizsgálta meg az apró sziget új alkatát, és úgy találta, hogy még mindig azon a részen a legvastagabb a jégalapja, ahol azelőtt az erőd állt. Úgy látta helyesnek tehát, ha nem hagyják el eddigi táborhelyüket. Lám, az állatok is ösztönösen ragaszkodnak ehhez a helyhez.

Mindamellett észrevették, hogy számtalan kérődző és rágcsáló, valamint az összevissza kóborló kutyák nagy része a sziget leszakadt nagyobb részével együtt eltűnt. De maradt még belőlük szép számmal, különösen a rágcsálókból. A jegesmedve fejvesztetten őgyelgett a szigetecskén, szüntelenül úgy járt körbe-körbe, mint a ketrecbe zárt vadállat.

Este öt óra felé Hobson hadnagy és két társa visszatért a szállásra. Ott egybegyűlve találták valamennyi társukat, férfiak és nők ott kuporogtak, együtt, szótlanul, már mit sem akartak látni, semmit sem óhajtottak hallani. Joliffe-né valami ételféle elkészítésével foglalatoskodott. Sabine, a vadász nem volt annyira letörve, mint többi társa, járt-kelt, s azt nézte, hogyan lehetne egy kis friss vadhúsra szert tenni. Ami pedig a csillagászt illeti, hát az csak üldögélt ott magának, külön a többiektől, s csaknem közömbös tekintetet vetett a tengerre. Úgy látszott, őt már semmi sem lepheti meg!

Jasper Hobson közölte társaival felderítő útja eredményét. Megmondta nekik, hogy a mostani táborhelyük nagyobb biztonságot nyújt, mint bármely más pontja a tengerpartnak, s lelkükre kötötte, hogy ne menjenek el innen, mert félúton a táborhelyük és az Eszkimófok között már új törés jelei mutatkoznak. Valószínű tehát, hogy nemsokára még sokkal kisebb lesz a szigetecskéjük. És ez ellen semmit, de semmit sem tehetnek!

Valóban jó meleg volt aznap. A jégtömbök, amelyeket azért ástak ki, hogy belőlük ivóvízhez jussanak, felolvadtak anélkül, hogy tüzet kellett volna rakni alájuk. A meredek partszakaszokon apró, lyukacsos szilánkokra töredezve hullott a tengerbe a jég. A szigetecske átlagos szintje nagy általánosságban süllyedt. A langyos hullámok szüntelenül bomlasztották az alapját.

A következő éjjel senki sem hunyta le a szemét a szükségszálláson. De ki is tudott volna aludni, amikor arra gondolt, hogy bármely percben megnyílhat alatta a mélység? Hacsak nem az a pici gyerek, aki mosolygott a mamájára, s akit az anyja most már egy percre sem akart magára hagyni.

Másnap, június 4-én felhőtlen égen jelent meg a nap a láthatáron. Az éj folyamán semmi változás nem történt. A sziget alkata mit sem változott.

Ezen a napon egy rémült kékróka bemenekült a szállásra, és nem volt hajlandó kimenni onnan. Azt lehet mondani, hogy a töméntelen nyuszt, hermelin, sarki nyúl, pézsmapatkány és hód valósággal nyüzsgött az egykori kereskedelmi ügynökség területén. Úgy viselkedtek, mintha mind háziállatok lennének. Csak a farkasok falkája hiányzott a sarkvidék állatvilágából. Ezek a ragadozók a sziget túlsó oldalán tartózkodtak volt a leszakadáskor, s minden bizonnyal a levált szigetrésszel együtt nyelte el őket a tenger. Mintha csak előérzete súgná, a medve nem távolodott el többé a Bathurst-foktól, és a prémes állatok olyan nyugtalanok voltak, hogy szinte tudomást sem vettek a mackó jelenlétéről. Maguk a hajótöröttek is megbarátkoztak már az óriási állattal, hadd mászkáljon kedvére, már rá sem hederítettek. A közös veszély, amelyet valamennyien éreztek, egy szintre helyezte az ösztönt az ésszel.

Néhány perccel dél előtt a hajótörötteknek olyan izgalomban volt részük, ami csak csalódással végződhetett.

Sabine, a vadász felmászott a csöpp sziget legmagasabb pontjára, onnan néhány percig figyelte a tengert, majd kiáltozni kezdett:

– Hajó! Hajó!

Mindnyájan eszeveszetten rohantak a vadász felé. Hobson hadnagy kérdő tekintetet vetett rá.

Sabine kelet felé mutatott, ahol valami fehér gőz szállt fel a láthatáron. Mindnyájan odabámultak, s mukkanni sem mertek! Valamennyien látták a hajót, amelynek körvonalai egyre élesebben bontakoztak ki a láthatáron. Egyetlen szót sem mert szólni senki!

Valóban hajó füstölt amott, mégpedig kétségkívül egy bálnavadászhajó. Ebben nem tévedhettek, s egy óra múlva már a hajó vízvonal alatti része is láthatóvá vált.

Sajnos azonban ez a hajó keleten bukkant fel, vagyis éppen ellenkező irányban, mint amerre az elszabadult tutajnak sodródnia kellett. Ez a bálnavadászhajó csak véletlenül kerülhetett erre a vidékre, s mivel nem találkozhatott a tutajjal, nem lehetett feltételezniük, hogy a hajótöröttekért küldték ki, de még csak azt sem, hogy sejtené a jelenlétüket.

Most az a kérdés, vajon észreveszi-e a hajó a tengerszint fölébe alig emelkedő szigetecskét? Irányt változtat-e feléje? Észreveszi-e a hajótöröttek integetését? Fényes nappal, amikor ily tisztán süt a nap, ez nemigen valószínű! Igen, ha éjszaka lenne, s meggyújtanák a szállás néhány deszkáját, akkor ezt a sokáig égő tűzjelzést nagy távolságban is észre lehetne venni. De nem tűnik-e el a hajó, mielőtt még az éj leszáll? Mindenesetre jeleztek, ahogyan csak tudtak, és puskalövésekkel is igyekeztek magukra vonni a hajósok figyelmét. A hajó mégiscsak közeledett! Felismerték, hogy hosszú háromárbocos, bizonyára új-arhangelszki bálnavadászhajó, miután elhagyta az Alaszka-félszigetet, a Bering-szoros felé indult. A szigetecske szél felőli irányában, jobbszelesen haladt, alacsony derék- és sudárvitorlái alatt, és felfelé tartott, északnak. Tengerész szeme az irányából észrevette volna, hogy ez a hajó bizony nem tart a sziget felé. De talán észreveszi?

– Ha észreveszi - mormogta Long őrmester fülébe a hadnagy -, épp ellenkezőleg, elmenekül, ha észreveszi!

Jasper Hobsonnak igaza volt, amikor így beszélt. Semmitől sem félnek annyira a hajók ezen a tájon, mint a közeledő jéghegyektől és jégszigetektől! Ezeket olybá veszik, mint valami úszó sziklákat, s attól félnek, hogy szertezúzódik rajta a hajójuk, különösen éjszaka. Így hát sietve irányt változtatnak, mihelyt ezeket észreveszik.

Vajon nem ezt teszi-e ez a hajó is, mihelyt a hajósok megpillantják a szigetecskéjüket?

Valószínűleg így cselekszik.

Leírhatatlan, miként vergődtek a hajótöröttek a remény és a kétségbeesés között. Egészen délután két óráig már azt hihették, hogy végre megkönyörült rajtuk a gondviselés, hogy megjött a segítség, megmenekültek! A hajó ferde vonalban egyre közeledett hozzájuk. Már hat mérföldnyire sem volt a kis szigettől. A hajótöröttek kétségbeesetten integettek, puskáikat sütögették, sőt, a szállás néhány deszkáját tűzre rakva még magas füstoszlopot is eresztettek az égnek...

Minden hiába. Vagy nem láttak semmit a hajósok, vagy sietve menekülni igyekeztek a szigettől, mihelyt észrevették.

Fél háromkor a vitorlás szélbe fordult, és északkeletnek tartva elhajózott.

Egy óra múlva már csak a fehér füstfellege látszott, s nemsokára az is végleg eltűnt.

A katonák egyike, Kellet, most különös kacajt hallatott. Majd földre vetette magát, s ott hengergőzött. Úgy viselkedett, mint aki megőrült.

Paulina Barnett asszony most merőn szembenézett Madge-dzsel, mintha csak azt akarná kérdezni tőle, most is remél-e még!

De Madge elfordította a fejét!...

Ennek a gyászos napnak estjén rémes recsegés-ropogás hallatszott. A szigetecske legnagyobb része levált, és elmerült a tengerben. Az állatok szörnyű halálüvöltése hangzott fel a sötétségben. A szigetecske most már olyan kicsi lett, hogy csupán az egykori, elmerült lakóház helyétől a Bathurst-fokig terjedt!

Már csak egy jókora jégtábla volt!