PRÓBA - SZERENCSE!

Tehát mindezt tudták ezek a derék emberek! És csupán azért színlelték, mintha mit sem tudnának, hogy ne nehezítsék meg a parancsnokuk amúgy is súlyos helyzetét, s azért végezték olyan odaadóan a teleléssel járó munkálatokat!

Jasper Hobson szemébe a meghatottság könnyei gyűltek. Nem is igyekezett rejteni megindultságát, csak elfogadta s baráti melegséggel megszorította Marbre feléje nyújtott kezét.

Igen, ezek a becsületes katonák mindent tudtak, mert Marbre mindenre rájött, mégpedig már jó ideje! A sós vízzel telt rénszarvaskelepce, az a szállítóosztag, amelyet az Összekötő-erődből vártak, s amely sosem érkezett meg, a naponta megismételt északi szélesség- és keleti hosszúságmérések, amelyekre a szárazföldön semmi szükség sem lett volna, és az az óvatosság, amellyel a hadnagy azért élt, nehogy valamelyikük észrevegye ezeket a földrajzi helyzetmegállapításokat, az állatok, amelyek nem menekültek a tél elől, s végül az utolsó napok égtáji változásai, mindezek együttesen azt eredményezték, hogy a Reménység-erőd lakói nagyon is tisztában voltak a helyzetükkel. Csupán Kalumah megérkezése maradt számukra talány, s azt kellett feltételezniük - ami egyébként igaz is volt -, hogy a vihar szeszélye vetette a sziget partjaira a fiatal eszkimó nőt.

Marbre, aki előtt először váltak világossá ezek a dolgok, közölte észrevételeit Mac Nap ácsmesterrel és Raë kováccsal. Mindhárman hidegvérrel néztek szembe a helyzettel, s egyetértettek abban, hogy nemcsak bajtársaikkal kell ezt közölniük, hanem a feleségükkel is. Aztán megfogadták, hogy parancsnokuk előtt úgy viselkednek, mintha a helyzetről mit sem tudnának, s éppoly vakon engedelmeskednek neki, mint azelőtt.

– Nagyon derék emberek önök, barátaim - fordult most hozzájuk Paulina Barnett asszony, akit mélységesen megindított ez a lelki finomság, ahogyan Marbre, a vadász, előadta magyarázatát -, s becsületes, bátor katonák!

– És a hadnagyunk mindig is számíthat ránk - felelte Mac Nap. - Ő megtette a kötelességét, hát mi is megtesszük a magunkét.

– Igen, kedves barátaim - szólt hozzájuk Jasper Hobson. - Isten nem hagy el minket, de nekünk is segítenünk kell őt abban, hogy megmenthessen bennünket!

Ezután Jasper Hobson elbeszélte társainak, mi minden is történt azóta, hogy a földrengés leszakította a földszorost, és szigetet formált a Bathurst-fok szárazföldi területeiből. Elmondta, miként sodorta az új szigetet tavasszal, a jégmentes tengeren több mint kétszáz mérföldnyire egy ismeretlen tengeráramlat, miként vitte az orkán a szárazföld látótávolába, majd ragadta augusztus 31-ének éjszakáján újból távolabbra, s végül azt is, hogyan sietett élete kockáztatásával európai barátai megmentésére a bátor Kalumah. Majd ismertette a szigeten bekövetkezett változásokat, azt is, hogy a sziget a melegebb vizeken olvadásnak indult, s hogy mennyire féltek attól, hogy akár a Csendes-óceánba, akár a Kamcsatka-tengeráramlatba sodródik szigetük. Közölte továbbá társaival, hogy az úszó sziget ez év szeptember 27-én megállott.

Jasper Hobson végül elővette a térképet, s pontosan megmutatta rajta, hol fekszik most a sziget, több mint hatszáz mérföldnyire a szárazföldtől.

Befejezésül előadta, hogy a helyzet rendkívül veszélyes, hogy a sziget feltétlenül szétmállik, mihelyt megindul a jégzajlás, s hogy mielőtt a bárkához folyamodnának - amely egyébként csak jövő nyáron lesz használható -, a telet kell kihasználniuk arra, hogy elérhessék az amerikai szárazföldet, a jégmezőn át.

– Hatszáz mérföldet kell megtennünk a dermesztő éjszakában. Ez kemény munka lesz, barátaim, de önök éppúgy megértik, mint jómagam, hogy nincs meghátrálás!

– Mihelyt hadnagy úr megadja a jelt az indulásra, mi követjük! - felelte Mac Nap.

Miután így mindenben egyetértettek, e naptól kezdve gyorsan végezték a veszélyes expedíció előkészületeit. Az emberek bátran szánták rá magukat arra, hogy ily körülmények között nekivágnak a hatszáz mérföldes útnak. A munkálatokat Long őrmester irányította, miközben Jasper Hobson, a két vadász és Paulina Barnett asszony gyakran mentek felderítő útra, hogy tisztában legyenek a jégmező állapotával. Legtöbbször Kalumah is velük tartott, és az ő gyakorlati tapasztalatokon alapuló véleményei nagy hasznára voltak a hadnagynak. Úgy döntöttek, hogy, hacsak valami közbe nem jön, november 20-án elindulnak; most már nem volt több vesztegetni való idejük.

Miként azt Jasper Hobson előre látta, szél kerekedett, kissé hidegebb lett az idő, a Fahrenheit-hőmérő higanyoszlopa 24 (zéró alatti 4,44 Celsius) fokra szállt alá. Havazás váltotta fel az előző napok esőzéseit, s a hópihék megkeményedtek a talajon. Még néhány ilyen hideg nap, és kifogástalan lesz a szánút. A Michel-fok előtt képződött öblöcske vize részben már be is állt, s a hó is belepte, ám nem volt szabad megfeledkezniük arról, hogy ezek a csendes vizek hamarabb fagynak be. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy a tenger vize nem volt ilyen kedvező állapotban.

Csaknem szüntelenül s meglehetős erősen fújt a szél. A víz hullámzása megakadályozta az egyenletes jégképződést, s a jégtáblák még nem álltak össze eléggé. Sok helyütt terjedelmes tócsák választották el egymástól a jégtáblákat, s így a jégmezőn való átkelést még csak meg sem lehetett kísérelni.

– Az idő most már határozottan hidegre fordult - mondta Paulina Barnett asszony a hadnagynak egy napon; ez a nap november 15-e volt, amikor is a sziget déli részéig folytatták felderítő útjukat. - Észrevehetően csökken a hőmérséklet, úgyhogy nemsokára mindenütt beáll a víz.

– Én is azt hiszem, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, de sajnos, az a folyamat, ahogyan a fagyás végbemegy, sehogyan sem kedvez a mi terveinknek. A jégtáblák csekély terjedelműek, a szélük csupa dudor, ezek ott meredeznek az egész jégfelületen; ha csúsznak is valahogy a szánaink ezen a döcögős jégmezőn, rendkívül nehezen juthatnak előre.

– De hiszen ha nem tévedek, csupán néhány napi, sőt talán csak néhány órás havazás kell ahhoz, hogy vastag hóréteg tegye egyenletessé ezt az egész jégfelületet! - vetette ellen Paulina asszony.

– Minden bizonnyal így van, asszonyom - felelte a hadnagy -, de ha megindul a havazás, akkor ismét melegszik az idő, márpedig ha melegszik, akkor megint csak szétválnak a jégtáblák. Kutyaszorítóban vagyunk, asszonyom, minden ellenünk van.

– Nos hát akkor, hadnagy úr - mondta Paulina Barnett asszony -, be kell vallanunk, hogy mi borzasztó szerencsétlen flótások lennénk, ha ezen a helyen, ahol most időzünk, vagyis a Jeges-tenger kellős közepén, a sarki tél helyett enyhe telet kellene „elszenvednünk”.

– Hát ez már így van, asszonyom. Így bizony! Egyébként emlékezetébe idézem önnek, micsoda kutya hideg telet töltöttünk az amerikai szárazföldön. Márpedig gyakran megfigyelték, ritkán fordul elő, hogy két egyformán szigorú s hosszú tél kövesse egymást, és ezzel a Jeges-tenger bálnavadászai is tisztában vannak. Persze hogy akkor ez a balszerencse csúnya játéka lenne! Hideg tél, amikor úgy örülnénk az enyhe télnek, és enyhe tél, amikor kemény télre volna szükségünk! Be kell vallanunk, hogy eddig bizony nem jártunk szerencsével! És ha arra gondolok, hogy hatszáz mérföldet kell megtennünk asszonyokkal meg egy kisgyerekkel!...

És Jasper Hobson kinyújtotta kezét dél felé, s a szemük elé táruló végtelen, mérhetetlen, fehér, szeszélyes, csipkeszerűen szaggatott térségre mutatott. Szomorú látványt nyújtott ez az itt-ott befagyott tenger, meg-megdördült rajta a jégréteg, s olyan hangot adott, mint a gyászszertartás ágyúszava! A sötét láthatár fölé alig néhány foknyira emelkedő, nedves ködbe fúlt hold tompa fényt vetett a tájra. A félhomály, amelyhez valami sugártörésféle jelenség is járult, felnagyította a tárgyakat. Némely közepes nagyságú jéghegy is óriásira nőtt, s ezek néha apokaliptikus szörnyekre hasonlítottak. Zajos szárnycsapásokkal húztak el fölöttük a madarak, s az optikai csalódás¹ folytán a legkisebb is akkorának látszott, mint egy kondorkeselyű vagy egy szakállas saskeselyű. Néhol mintha végtelen, fekete alagút szája tátongana, amelybe még a legvakmerőbb ember sem merne behatolni. Majd hirtelen mozgalmassá vált a táj, mert az alapjukban vízmosta jéghegyek egyensúlyukat vesztve egymás után buktak fel, s a szüntelen ropogás siketítő lármáját félelmetes visszhangként verte vissza a jégmező. Úgy változott meg a szín a szemük előtt, mint valami tündérjáték díszlete! Mily rettenetes érzés is lehetett mindezt látniuk a szerencsétlen utasoknak, akik át akartak vágni ezen a jégmezőn!

Bármily erős lelkű és bátor volt is Paulina Barnett asszony, akaratlanul is rémület fogta el. A lelke is éppúgy megdermedt, mint a teste. Szerette volna behunyni a szemét, s bedugni a fülét, hogy semmit se lásson, semmit se halljon. Mikor a hold egy percre a vastag ködfüggöny mögé bújt, még gyászosabbnak látszott a sarki táj, s Paulina Barnett asszony lelki szemei előtt lejátszódott, hogyan vándorol majd férfiaknak s nőknek ez a karavánja a magánosságnak e jeges országútján, az összedűlő jéghegyek alatt, a sarki éjszaka mélységes sötétségében.

De Paulina Barnett asszony mégis erőt vett magán, s széttekintett. Hozzá akarta szoktatni szemét ehhez a látványhoz, megedzeni a lelkét a félelem ellen. Szétnézett tehát, s most egyszerre csak egy kiáltás szakadt ki kebléből, keze megszorította Hobson hadnagy kezét, s ujjával egy óriási bizonytalan alakú tömegre mutatott, amely tőlük alig százlépésnyire ott mozgolódott a félhomályban.

Ragyogó fehérségű, gigantikus nagyságú szörnyeteg volt, magassága az ötven lábat is meghaladta. Lassan haladt a szétszórt jégtáblákon, hatalmas ugrásokkal vetette magát egyikről a másikra, hadonászott óriási mancsaival, amelyekkel akár tíz vastag tölgyfa derekát is átérhette volna. Úgy látszott, hogy a szörny is járható utat keres a jégmezőn, hogy elmenekülhessen e gyászos szigetről. Látták, mint süllyednek súlya alatt a jégtáblák, s csak csetlő-botló mozdulatokkal volt képes visszanyerni egyensúlyát.

Így haladt előre a szörny a jégmezőn, vagy negyedmérföldnyire. Majd - bizonyára azért, mert sehol sem talált átjárót - visszafordult, s egyenest arrafelé indult a parton, ahol a hadnagy és Paulina Barnett asszony állt.

Most Jasper Hobson lekapta válláról fegyverét, s lövésre készen tartotta.

De alighogy célba vette az állatot, máris leeresztette a fegyvert, s halkan mondta társnőjének:

– Jegesmedve, asszonyom. Egy nagy medve, amelynek arányait rettentően felnagyítja a fénytörés.

Valóban jegesmedve volt a szörnyeteg, s Paulina Barnett asszony nyomban észrevette azt az optikai csalódást, amely ily csúf játékot űzött velük. Megkönnyebbülten lélegzett fel. De most eszébe jutott valami:

– Hiszen ez az én medvém! - kiáltott fel. - Az a szolgálatkész, „újfundlandi” mackó! S minden valószínűség szerint az egyetlen, mely a szigeten maradt! De vajon mit keres itt?

– Megkísérli, hogy eloldalogjon innét, asszonyom - válaszolta fejét csóválva Hobson hadnagy. - Megpróbál elmenekülni erről az átkozott szigetről! De még nem sikerült neki, s most azt mutatja nekünk, hogy ha az ő számára nincs út, akkor a mi számunkra sincs.

Jasper Hobson nem tévedett. A rabbá lett medve megkísérelte elhagyni a szigetet, hogy elérhesse a szárazföldet, de mivel ez nem sikerült neki, visszatért a partra. Fejét lóbálva tompa dörmögéssel cammogott el, alig húszlépésnyire a hadnagytól s társnőjétől. Vagy nem látta őket, vagy még csak nem is érdemesítette őket pillantására, mert folytatta útját, súlyos léptekkel tartott a Michel-fok felé, s csakhamar eltűnt egy kis emelkedés mögött.

Aznap Hobson hadnagy és Paulina asszony szomorúan és szótlan csendben tértek vissza az erődbe.

Ezenközben olyan serényen folytak az erődben az indulás előkészületei, mintha már járható lett volna a jégmező. Semmit sem volt szabad elhanyagolniuk, ami az expedíció biztonságát szolgálta, mindent előre kellett látni, s nem csupán a várható nehézségekkel kellett számolni, hanem az emberi kutatással oly erélyesen szembeszegülő sarkvidék természeti szeszélyeivel is.

A kutyák szánfogatait különös gondossággal készítették elő. A kutyákat meg-meghajtották az erőd környékén, hogy a gyakorlat visszaadja a hosszú pihenéstől kissé elernyedt erőiket. Általában kielégítő állapotban voltak, s ha nem hajszolják túl őket, számíthatnak rájuk a hosszú úton.

A szánokat is a leggondosabb vizsgálatnak vetették alá. Tekintve, hogy a szánút a jégmezőn meglehetősen döcögős, a szánok kétségtelenül erős rázkódtatásoknak lesznek kitéve. Így hát fő alkatrészeiket, a váz alsó részét a talpak felől felhajló darabját stb. meg kellett erősíteni. Ez a munka Mac Nap-re és embereire várt, s ők a lehető leglelkiismeretesebben el is végezték.

Ezenkívül két terjedelmes szállítószánt is ácsoltak össze, az egyiket az élelem, a másikat pedig a szőrmeáruk szállítására szánták. Ezek elébe a szelíd rénszarvasokat akarták fogni, s ennek megfelelően állították is össze azokat. Azt meg kell adni, ugyebár, hogy a prémek most már csak amolyan luxusszállítmánynak számítottak, s talán nem is volt okos dolog vesződni velük. Bár Jasper Hobson a lehetőséghez képest szem előtt akarta tartani a Hudson-öböl Társaság érdekeit, de elhatározta, hogy veszni hagyja a prémeket, mihelyt szállításuk lehetetlenné teszi vagy akadályozza a karaván haladását. Egyébként ezzel semmit sem kockáztattak, mert ha a prémeket a kereskedelmi ügynökség raktáraiban hagyják, feltétlenül elveszettnek tekinthették.

Ami azonban az élelmet illeti, hát az más dolog. Az élelemnek bőségesnek s könnyen szállíthatónak kell lennie, mivel semmi esetre sem lehetett vadászzsákmányra számítani. Mihelyt az út járható lesz, a húsnak való vad megelőzi őket, s délebbre eső tájakra vonul. Így tehát tartósított húsféléket, corned-beefet, nyúlpástétomot, szárított halat, kétszersültet - amellyel sajnos igen gyengén voltak ellátva - bőséges tartalékot sóskából és kalánfűből, pálinkát, borpárlatot forró italok készítésére stb. raktak egy külön fogatra. Jasper Hobson tüzelőt is szeretett volna magával vinni, mert hiszen a hatszáz mérföldes úton sehol sem találnak fát, de még csak bokrot vagy mohát sem, és sem hajóroncsokra, sem a tenger partravetette hordalékfára nem számíthattak. De ez megengedhetetlen túlterhelést jelentett volna, hát le kellett róla mondani. Meleg ruházatban szerencsére nem volt hiány, és szükség esetén a prémszállítmányhoz is hozzá lehet majd nyúlni.

Ami Thomas Blacket illeti, ő ama szerencsétlensége óta teljesen visszavonult a világtól, kerülte társait, bezárkózott szobájába, sosem vett részt a hadnagy, az őrmester és Paulina asszony tanácskozásain, de végül mégiscsak megjelent, mikor véglegesen kitűzték az indulás időpontját. Ám akkor sem törődött semmivel, csak azzal a szánnal, amely majd őt, műszereit és jegyzeteit szállítja. Némán járt-kelt, egy hangot se lehetett kihúzni belőle. Mindent elfelejtett, még azt is, hogy ő tudós, s mióta a napfogyatkozás megfigyelésénél csalatkozott, mióta a hold protuberanciáit illető kérdés megoldása elsikkadt előle, semmi figyelmet sem fordított többé az olyan, a magas északi szélességek sajátságait képező jelenségek szemlélésére, mint amilyen a sarki fény, a fényudvar, holdudvar stb.

Végül, az utolsó napokon valamennyien oly szorgalmasan, annyi buzgósággal dolgoztak, hogy november 18-án délelőtt már útra készen álltak.

Sajnos azonban a jégmező még mindig nem volt járható. Ha csökkent is kissé a hőmérséklet, nem volt még elég kemény a hideg ahhoz, hogy egyenletes jégpáncél borítsa a tengert. Az egyébként apró pihéjű hó sem esett egyenletesen és folyamatosan; Jasper Hobson, Marbre és Sabine a Michel-foktól egészen az egykori Rozmárok öble kiszögellésig naponta bejárták a sziget partjait. Sőt még a jégmezőre is kimerészkedtek, csaknem egy és fél mérföldnyi körzetben, s kénytelen-kelletlen észre kellett venniük, hogy mindenütt hasadékok, lékek, repedések tátonganak a jégfelületen. Nemcsak hogy a szánok, de még az egyes gyalogosok - akik pedig szabadon mozoghatnak - sem merészkedhettek rá erre a jégmezőre. Hobson hadnagy és két társa teljesen kimerülve érkezett haza ezekről a rövid expedíciókról, s nem is egyszer azt hitték, hogy ezeken az egyre változó utakon s a mozgó jégtáblák közepette sosem térhetnek vissza a Viktória-szigetre.

Valóban úgy látszott, mintha csak a természet fenekednék ezekre a szerencsétlen emberekre. November 18-án és 19-én a hőmérő higanya emelkedett, viszont a légsúlymérő süllyedt. A légkörben végbemenő eme változás nyilvánvalóan csak gyászos eredményre vezethetett. Ugyanakkor, amikor a hideg alábbhagyott, az égbolton párafelhők gyülekeztek. Minthogy a hőmérséklet 34 Fahrenheit (+1 Celsius) volt, nem hó esett, hanem eső, s úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Ez a viszonylag meleg záporeső sok helyütt felolvasztotta a fehér hóréteget. Elképzelhetjük, milyen hatása volt az égi áldásnak: befejezte a jégmező szétesésének folyamatát. Most már aztán igazán azt lehetett hinni, hogy nemsokára megindul a jégzajlás. Olyan foltok jelentek meg a jégmezőn, mint amilyenek a közelgő olvadásnál szoktak mutatkozni. Hobson hadnagy ebben az ítéletidőben is naponta kijárt a sziget déli részébe, s egy napon kétségbeesetten tért haza.

November 20-án ismét csaknem olyan rendkívül heves vihar támadt, mint amilyen egy hónappal azelőtt tört rá a szigetre, s dühödten tombolt a Jeges-tenger e gyászos vidékén. Telelőinknek megint csak le kellett mondaniuk arról, hogy kitegyék lábukat a házból, és öt álló napig a Reménység-erőd foglyai voltak.