A kompromittált «helyzet».

Hat hét mult el ily körülmények közt és nem lehet csodálkozni rajta, hogy Senki fia megszokta a kényelmes és kellemes életet. Miután az ember megszokja a nyomort is, nem lehet nehéz megbarátkozni a jóléttel. De vajjon Waston Anna kisasszony, a ki mindig az első benyomások uralma alatt állt, nem fogja-e megunni a túlzott gyöngédséget és az azzal való visszaélést? Az érzelmek is alá vannak vetve a vis inertiae törvényének. Ha a mozgató erő nem működik folytonosan, a mozgás megszünik. Vagy ha a szívnek is van óraműszerkezete, vajjon Waston Anna kisasszony nem feledi-e el valamikor a gépezetet felhuzni, a mint az órája felhuzásáról is meg szokott feledkezni, tíz eset közül kilenczszer? Belebolondult a gyermekbe, a mint sok művésznő is néha belebolondul valakibe vagy valamibe. Nem volt-e ez a gyermek ránézve csupán időtöltés... játékszer... reklám? Nem, mert Waston Anna valóban jó teremtés volt. Azonban, ha az ápolásban nem is volt hiány, az ölelések és a dédelgetések ritkábbakká lettek. Ezenfelül egy szinésznő annyira el van foglalva a művészeti teendőivel... a szereptanulással, a próbákkal, az előadásokkal, hogy egyetlen estéjével se rendelkezhetik... Hát még a szinészpálya fáradalmai!... Az első napokban odavitték a cherubint az ágyába. Játszott vele... játszotta a «kis mama» szerepét. Később, mivel ez a rendesen nagyon hosszura nyuló álmát félbeszakította, csak a reggelije alatt hozatta le a gyermeket. Ah! mily öröm volt látni, a mint ott ült a magas székében, a melyet külön készíttettek a számára és rengeteg étvággyal evett.

– Ugyebár... jó? - kérdé a szinésznő mindennap.

– Oh! Igen, - felelé a gyermek egy izben, - olyan jó, mint a mit az ember a kórházban eszik, mikor beteg.

Meg kell említenünk, hogy noha Senki fiát soha sem oktatták arra, a mit jó modornak szokás nevezni - és bizony Thornpipe és O’Bodkins úr nem is lettek volna képesek őt arra oktatni - mégis természettől fogva tartózkodó és szerény volt. Szelid és könnyen vonzódó jelleme mindig előnyösen elütött a rongyosok iskolája többi növendékeinek durva és vásott jellemétől. E gyermek mindenkor felette állt társadalmi állásának, valamint modora és érzelmei meghaladták a korát. Waston Anna kisasszony, daczára könnyű vérű szelességének, ezt észrevette. A gyermek élettörténetéből csakis annyit tudott, amennyit a fiu képes volt neki elmondani azon időtől fogva, mikor Thornpipe őt az utczán fölszedte. Senki fia tehát valóságos lelencz volt. De éppen a természeti tulajdonainál fogva, Waston Anna kisasszony, drámai visszaemlékezéseinek megfelelőleg, valamely előkelő hölgy fiát látta benne makacsul, a kit az anyja valamely ismeretlen ok, talán a társadalmi állása miatt, kénytelen volt elhagyni.

Természetes, hogy ebbe a feltevésbe aztán szokása szerint belebonyolódott és egész regényt szőtt belőle, a mely persze nem igen vált ki ujdonsága által. Helyzeteket gondolt ki, a melyeket nagyon jól lehetne értékesíteni a szinpadon... Sirásra indító drámát lehetne belőle csinálni... Ez volna drámai pályájának legnagyobbszerű sikere... Épen az ő művészi tehetségének felelne meg stb. stb.... És mikor aztán a felhevülés e magas fokára eljutott, az ölébe kapta a védenczét, a keblére szorította, mintha a szinpadon lett volna és hallani vélte az egész zsufolt terem tapsait...

Egy napon Senki fia, a ki ezeket a dolgokat nem tudta mire magyarázni, így szólt hozzá:

– Anna asszonyság!

– Mit akarsz, angyalom?

– Szeretnék valamit kérdezni.

– Kérdezz, szivem, kérdezz.

– Nem fog megpirongatni?

– Téged pirongatnálak meg!

– Ugyebár, minden embernek van mamája?

– Igen, gyermekem, minden embernek van mamája.

– Hát akkor miért nem ismerem én az enyémet?

– Miért? - viszonzá Waston Anna kisasszony meglehetős zavarral - azért, mert... azért mert... vannak okok... De... valamikor... látni fogod őt... igen!... meg vagyok győződve, hogy látni fogod...

– Ugyebár, azt hallottam Öntől, hogy az én mamámnak szép asszonyságnak kell lennie?...

– Igen... minden bizonynyal... szép asszonyságnak.

– És miért?

– Mert... mert a te egész viseleted... az arczod... Milyen furcsa kérdéseket intéz hozzám ez a kis angyal... Aztán... a helyzet... a helyzet a szindarabban szintén azt kívánja, hogy szép... előkelő asszonyság legyen... De ezt te még nem értheted meg...

– Nem, nem értem! - mondá a fiúcska szomorú hangon. - Néha az a gondolatom támad, hogy az én mamám már meghalt.

– Meghalt?... Oh! nem!... ne gondolj az efféle dolgokra!... Ha már meghalt volna, akkor nem is lehetne többé szindarab...

– Milyen szindarab?

Waston Anna kisasszony megölelte őt, a mi csakugyan a legjobb felelet volt.

– De ha nem halt meg - folytatá Senki fia, a kis gyermekek szokott makacsságával - és ha csakugyan szép asszony, akkor hát miért hagyott el engem?

– Bizonyosan kényszerítették, kicsikém... oh! csak kényszerből tette! - Ezenfelül a kibonyolodásnál...

– Anna asszonyság?...

– Mit akarsz még?

– Az én mamám...

– Nos?

– Nem ön az?

– Mit... én... a te mamád?

– Mert a gyermekének nevez...

– Így szokták szólítani angyalkám, a te korodbeli gyermekeket! A szegény kicsi azt hihette! Nem, én nem vagyok a te anyád!... Ha az én fiam lennél, én nem hagytalak volna el... én nem taszítottalak volna a nyomorba... Oh! én nem!...

És Waston Anna kisasszony, végtelenül elérzékenyülten azzal fejezte be a párbeszédet, hogy újból megölelte a kis fiút, a ki egészen elszomorodottan távozott el tőle.

Szegény gyermek! akár gazdag, akár szegény családból származzék, félő, hogy mint annyi más, az utczasarkon felszedett gyermek, sohase fogja megtudni, kik voltak a szülői!

Waston Anna kisasszony, midőn magával vitte a kis fiút, egy pillanatig se gondolt ama kötelezettségekre, a melyeket, a jövőt illetőleg magára vállalt a jó tettével. Aligha gondolt arra, hogy ez a kicsi gyermek fel fog nőni és hogy majd törődnie kell a nevelésével és oktatásával. Igen kegyes dolog, egy kis lényt elhalmozni hizelgésekkel, de még jobb megadni neki ama lelki táplálékot, a melyet az elméje igényel. A szinésznő csak homályos tudatával bírt e kötelességének. Igaz, hogy Senki fia alig volt hatodfél éves. De e korban az értelem már fejlődni kezd. Vajjon mi lesz belőle? Csak nem követheti pártfogónőjét a körútjára, városról-városra, szinházról szinházra... főleg, ha külföldre fog menni... Waston Anna kisasszony kénytelen lesz őt nevelőintézetbe adni... oh! valamelyik nagyon jó intézetbe!... De annyi bizonyos hogy sohase fog róla megfeledkezni!

És egy napon így szólt Elizához:

– Nem tapasztalod, hogy mindennap kedvesebb lesz? Milyen ragaszkodó természete van! Ah! a szeretet bőven meg fog jutalmazni engem mindazért, a mit érte tettem! És aztán, mennyire ki van fejlődve az értelme... mindent szeretne tudni... Sőt úgy találom, hogy komolyabb, mint a milyennek lennie kellene ilyen zsenge korában... Azt hitte, hogy én vagyok az anyja... Szegény kicsikém... Alig hiszem, hogy az anyjához hasonlítok... az egy igen komoly szigorú nő lehetett... De mondd csak, Eliza, mégis gondolnunk kell arra...

– Mire, asszonyom?

– Arra, hogy mit csináljunk belőle.

– Hogy mit csináljunk belőle... most?...

– Nem, leányom, nem most... Most csak hadd nőjjön mint egy facsemete!... Hanem később... később, majd ha hét vagy nyolcz éves lesz... Ugyebár, ebben az életkorban szokták a gyermekeket nevelőintézetben elhelyezni...

Eliza éppen azt akarta mondani, hogy a gyermeknek már szokva kell lennie a nevelőintézetek életmódjához, mert hiszen éppen azok egyikében - a rongyosok iskolájában! - volt a tűzvész előtt - de az úrnője nem engedett neki időt rá, hogy ezt elmondhassa.

– Mondd csak Eliza...

– Mit, asszonyom?...

– Hiszed-e, hogy a mi cherubunknak hajlama van a szini pályához?

– Ennek a fiunak?

– Igen! Nézd meg csak jól... Szép alak... gyönyörű szemek... büszke magatartás!... Mindez már most is meg látszik és bizonyos vagyok afelől, hogy pompás első szerelmes válnék belőle...

– Itt van ni... asszonyom! Önt már megint elragadta a képzelme!

– Hátha kiképezném őtet szinésznek... Waston Anna kisasszony növendéke!... Elképzelheted-e, mily hatást tenne ez?...

– Tizenöt év múlva...

– Ám legyen, Eliza, tizenöt év múlva! De ismétlem, hogy tizenöt év múlva ez lesz a legszebb fiú, a kit csak képzelni lehet... Valamennyi nő...

– Féltékeny lesz reá; - szólt közbe Eliza. - Ezt a refraint már ismerem. De lássa, asszonyom... engedje, hogy valamit mondjak...

– Mondj, leányom, mondj...

– Nos hát, én azt gondolom... hogy ebből a fiúból sohase lesz szinész...

– És miért nem?...

– Mert ahhoz nagyon is komoly...

– Lehet, hogy igazad van! - viszonzá Waston Anna kisasszony. - Egyébiránt... majd meglátjuk....

– Ezenfelül, még elég időnk is van, asszonyom.

Elizának igaza volt; elég idő állt még a rendelkezésükre és ha Senki fia, daczára az Eliza vélekedésének, hajlandóságot tanusítana a szinészi pálya iránt, akkor minden a legjobb rendben volna.

Eközben Waston Anna kisasszonynak egy eszméje támadt, egyike azoknak a wastoni eszméknek, a melyeknek a titkát csakis ő maga ismerte. Az jutott az eszébe, hogy a gyermeket legközelebb fellépteti a limericki szinpadon.

Hogy fellépteti?!... kiált fel az olvasó; hiszen a modern dráma e csillaga nem is hóbortos már, hanem az őrültek házába való bolond!

Bolond!... Nem bolond, a szó szoros értelmében. Különben «és csak ezen egyetlen alkalommal» - mint a falragaszok hirdették - e gondolata nem is volt nagyon rossz.

Waston Anna kisasszony éppen akkoriban egy nagyon hatásos szerepet tanult be, ama szenzációs darabok egyikében, a melyekben az angol drámai műsor rendkívül gazdag. Ez a dráma, vagyis inkább melodráma: «Egy anya lelkiismereti furdalásai» egy egész nemzedék szemeiből már annyi könyet sajtolt ki, amennyivel az Egyesült Királyság összes folyóinak a medreit meg lehetett volna tölteni.

Furpill drámairó e művében, természetesen és szokás szerint volt egy gyermekszerep is - egy gyermeké, a kit az anya nem tarthatott magánál, a kit egy évvel a születése után kénytelen volt elhagyni, a kit végre a legnagyobb nyomorban talál fel, a kit el akartak tőle rabolni, stb. stb.

Magától értetődik, hogy a gyermek szerepe némaszerep volt. A kis gyermeknek, a ki játszotta, nem volt egyéb dolga, mint tenni hagyni magával mindent: kigomboltatni, öleltetni, csókoltatni, az anya keblére szoríttatni, hol ide, hol oda ránczigáltatni magát anélkül, hogy csak egyetlen szót is szólna.

Nem volt-e a mi hősünk egyenesen arra teremtve, hogy ilyen szerepet eljátsszék? A kora és a külseje teljesen illett e szerephez, az arcza még halvány volt és a szemein még meglátszottak a gyakori sirás nyomai. Milyen hatást fog előidézni, ha majd megjelenik a szinpadon és éppen a nevelőanyja oldalán! Milyen hévvel, milyen tűzzel fogja Waston Anna kisasszony a harmadik felvonás ötödik jelenetét játszani, a nagy jelenetet, a melyben megvédelmezi a fiát, a kit ki akarnak ragadni a karjai közül! Nem fog-e a képzelt helyzet összeolvadni a valódi helyzettel? Nem fognak-e valódi anyai sikoltások a művésznő kebléből fakadni? Nem fognak-e a szemeiből valódi könyek hullani? Waston Anna kisasszony sohase lelkesedett forróbban egyetlen szerepért sem egész művészi pályáján.

A próbák már elkezdődtek és a főpróbákra elvitték Senki fiát is. Eleinte nagyon meglepte őt minden, a mit látott és hallott. Waston Anna kisasszony ugyan «gyermekemnek» szólította őt, mikor a szerepét szavalta, de a fiúcska előtt úgy rémlett, mintha nem szorította volna őt kétségbeesetten a karjai közé és nem sirt volna, mikor a keblére szorította. És valóban teljesen felesleges lett volna igazán sirni a próbákon. Mire való a szemeket fárasztani. Elég, ha a művésznő könyeket hullat a közönség szemeláttára.

Kis hősünk különben nagyon meg volt hatva. A sötét szinfalak, a nedves, csaknem penészes levegő, a tágas és üres nézőtér, a legfelső karzat szelelőlyukai, a melyeken csak szürkés világosság szürődött át, mindez oly gyászos benyomást tett, mint egy ház, a melynek halottja van. Mindazonáltal Sib, ez volt a neve a szindarabban, megtett mindent, a mit tőle kívántak és Waston Anna kisasszony nem tartózkodott megjósolni, hogy nagy sikert fog aratni - de ő maga is.

Igaz, hogy e véleményben talán nem mindenki osztozott. A szinésznőnek voltak bizonyos számú irigyei a pályatársnői közt, a kiket gyakran megsértett határozott, követelő fellépésével, művésznői szeszélyeivel - a nélkül, hogy tudta volna, - mert hiszen ki merné őt az ilyesmire figyelmeztetni!... És most, a véralkotásnak szokott túlzásai következtében, mindenkinek, a ki csak hallani akarta, elmondta, hogy ez a kis fiú, a ki nem volt magasabb egy közönséges csizmánál, az ő vezetése alatt tönkre fogja egykor silányítani a Keanokat, a Macreadykat és az újkori szinművészet valamennyi nagyságait! - Ez már valóban túlment az összes megengedett határokon.

Végre elérkezett az előadás napja.

Október 17-ike volt, csütörtöki napon. Természetes, hogy Waston Anna kisasszonyon igen menthető izgatottság és idegesség vett erőt. Majd megragadta Sibet, megölelte és ideges erőszakkal megnézte, majd ismét a jelenléte felingerelte őt és ekkor elküldte a fiút, a ki pedig mindebből semmit sem értett.

Nem csoda, hogy ezen este a limericki szinház telidestele volt. Különben már a falragaszok is rendkivüli hatást keltettek.

WASTON ANNA KISASSZONY
Vendégjátékául.
EGY ANYA LELKIISMERETI FURDALÁSAI.
*Hatásos dráma,
*irta
a nagyhirű Furpill
stb. stb.
*
Waston Anna kisasszony Kendall herczegné szerepét fogja játszani
Sib szerepét az öt éves és kilencz hónapos Senki fia fogja előadni stb. stb.*

Milyen büszke lehetett volna a mi kis hősünk ha megállt volna e falragaszok előtt. Pedig tudott olvasni és a neve nagy betűkkel volt a fehér lapra nyomtatva.

Szerencsétlenségre a büszkeségét csakhamar nagy fájdalom érte volna: valódi szomorúság várakozott reá Waston Anna kisasszony öltözőjében.

Mindeddig nem «próbált jelmezben», mint mondani szokás és valóban nem is lett volna érdemes. A szép ruháiban érkezett tehát a szinházba. Eliza az öltözőbe, a hol Kendall herczegnő pompás ruhái feküdtek kiterítve, behozta Sib rongyait is és rá akarta adni Senki fiára. Ezek a rongyok belül ugyan tiszták, de kívül szennyesek, foltosak és foszlányosak voltak, miután e szenzációs drámában Sib egy elhagyatott gyermek, a kit anyja, a herczegnő, egy selyembe, bársonyba és csipkébe öltözött főrangú hölgy, mint koldusfiút talál meg.

Mikor Senki fia ezeket a rongyokat meglátta, a legelső gondolata az volt, hogy vissza akarják őt küldeni a rongyosok iskolájába.

– Anna asszonyság... Anna asszonyság! - kiáltá.

– Mi a bajod? - kérdé Waston kisasszony.

– Ne küldjön el engem!...

– Téged elküldeni... És miért?

– Ezek a csunya ruhák...

– Hogyan!... azt képzeli....

– Ej! dehogy, kis csacsi!... Állj egyenesen! - mondá Eliza és meglehetősen durva kézzel kiegyenesítette a gyermek termetét.

– Ah! édes kis cherubinom! - kiáltá Waston Anna kisasszony elérzékenyülten.

És egy ecset hegyével szép ivalakú szemöldököt festett a homlokára.

– A kis angyal... ha azt tudnák a nézőtéren.

És a pirosítót rákente az arczára.

– De meg fogják tudni Eliza... Holnap benne lesz a lapokban... A szegényke! azt hitte.

És ezzel behajporozta szép, fehér vállait.

– De nem... nem... szegény kis bébé!... Ezek a csunya ruhák csak tréfa...

– Csak tréfa, Anna asszonyság?...

– Persze, hogy az és nincs okod a sirásra.

Pedig ő maga is szivesen ontott volna könyeket, ha nem félt volna attól, hogy arczfestékét lemossa.

Eliza pedig a fejét csóválván, azt mondta:

– Láthatja asszonyom, hogy sohase fogunk belőle szinészt faraghatni!

Senki fia pedig mindinkább megzavarodott, mialatt a szép ruháiból kivetkőztették és nehéz szivvel, könyes szemekkel hagyta magát felöltöztetni a Sib rongyaiba.

Ekkor az jutott Waston Anna kisasszony eszébe, hogy egy új aranyat ad neki. Ez legyen legelső művészi tiszteletdíja. És valóban, a gyorsan megvigasztalódott gyermek látható megelégedéssel elvette az aranypénzt és a zsebébe dugta, miután jól megnézte.

Azután Waston Anna kisasszony még egyszer megölelte és lement a szinpadra, meghagyván Elizának, hogy ne bocsássa őt ki az öltözőből, miután csak a harmadik felvonásban kell megjelennie.

Ez este Limerick minden osztálya képviselve volt a szinházban és a nézőtér szinig megtelt noha a szindarab nem birt már az ujdonság ingerével. Tizenkét vagy tizenháromszáz előadást ért már meg az Egyesült Királyság különböző szinpadain, a mi megesik néha a középszerű szindarabokon is.

Az első felvonás jól ment. Waston Anna kisasszonyt zajosan megtapsolták. Megérdemelte szenvedélyes játékáért és fényes tehetségéért, a mely feltünően nagy hatást tett a közönségre.

Az első felvonás után Kendall herczegnő visszatért az öltözőjébe és Sib nagy meglepetésére levetette selyem és bársony ruháit és egyszerű cselédruhába öltözött. Ezt a változást a dráma épp oly kevéssé új, mint szövevényes bonyolódása tette szükségessé, a melyet egyébiránt felesleges volna hosszasan részleteznünk.

Senki fia csak nézte ezt az asszonyt, a ki herczegnőből egyszerre cseléddé lesz és mind nagyobb nyugtalanságot érzett, mindinkább megzavarodott, mintha valamely tündér hajtotta volna végre előtte ezt az átalakulást.

Aztán megszólalt az ügyelő stentori hangja, a melytől a gyermek szinte megrezzent, a «cseléd» bucsut intett neki a kezével és így szólt:

– Várj csak, bébé, nemsokára rád kerül a sor!

S ezzel lement a színpadra.

A második felvonásban a cseléd épp oly nagy sikert aratott, mint a herczegnő az elsőben és a függönyt újból kénytelenek voltak felhuzni a felzajló tapsvihar közepette.

Annyi bizonyos, hogy a jó barátnéknak és párthíveiknek nem volt alkalmuk kellemetlenséget csinálni Waston Anna kisasszonynak.

Visszatért az öltözőjébe és ledőlt egy pamlagra, mert kissé kifáradt, noha legnagyobb drámai erőkifejtését a következő felvonásra tartotta fenn.

Ezúttal megint ruhát cserélt. Most már nem cseléd volt, hanem úri hölgy - gyászba öltözött és valamivel kevésbbé fiatal úri hölgy, mert a második és harmadik felvonás közt öt év múlt el.

Senki fia nagy szemeket meresztett; egy szögletben meghúzta magát és nem mert se mozdulni, se beszélni. Waston Anna kisasszony nagyon ideges volt és nem is ügyelt rá.

De mikor az öltözködésével elkészült, mégis így szólt hozzá:

– Kicsikém, most már rád kerül a sor.

– Rám, Anna asszonyság?

– És ne feledd el, hogy Sib a neved.

– Sib?... igen!

– Eliza, ismételd neki, hogy Sib a neve, mindaddig, a míg lejösz vele a szinpadra és elvezeted őt a rendezőhöz az ajtó mellé.

– Meglesz, asszonyom.

– És főleg vigyázz, hogy el ne késsék a belépésével.

– Nem! nem fog elkésni, főleg, ha jókora lökést kap a kis Sib... Sib... Sib...

– Ezenfelül - tevé utána, Waston Anna kisasszony, a gyermekhez fordulva, - hogy elvenném tőled az aranyodat... Óvakodjál tehát a büntetéstől...

– Meg az áristomtól! - jegyzé meg Eliza fenyegető szemforgatással.

A nevezett Sib meggyőződött róla, hogy az aranypénz még a zsebében van és szilárdul el volt határozva, hogy nem is engedi, hogy elvegyék.

A pillanat elérkezett. Eliza megfogta a Sib kezét és levezette őt a szinpadra.

Sib eleinte szinte elvakult a minden oldalon égő gázlángoktól. Egészen elbódult a statiszták és a művészek járás-kelésétől. Mindenki nevetve nézett rá.

Valóban nem is volt szép ebben a rongyos ruhában.

Végre is a rendező jelt adott, háromszor kopogván a botjával.

Sib előtt úgy rémlett, mintha azzal a bottal az ő hátát kopogtatnák.

A függöny felemelkedett.

Kendall herczegnő egyedül volt a szinpadon, a mely egy kunyhó belsejét ábrázolta. A herczegnő egy monológot tartott. Nemsokára a szinfenéken egy ajtó ki fog nyilni, egy gyermek fog belépni rajta, alamizsnáért nyujtván ki a kezét és ez a gyermek az ő gyermeke lesz.

Meg kell jegyeznünk, hogy a próbák alatt Senki fiát nagyon elkedvetlenítette az, hogy koldulnia kell. Az olvasó még emlékezni fog, hogy a veleszületett büszkeségénél fogva mennyire irtózott a koldulástól a rongyosok iskolájában Waston Anna kisasszony eleget biztatta őt, hogy ez «nem komoly dolog»... mindegy, sehogy se tetszett neki ez a feladat... Együgyűségében végre is elhitte, hogy a szerencsétlen kis Sib.

A jelenetét várta és a rendező a kezénél fogva tartotta őt. A gyermek ezalatt kinézett az ajtónyiláson. Mily csodálkozással jártatta végig a szemeit a nagy termen, a mely teli volt emberekkel, világossággal, karos gyertyatartókkal, míg az óriási csillár úgy függött alá a mennyezet közepéről, mint egy tűzgömb! Annyira elütött minden attól, a mit a páholyból látott!

E pillanatban a rendező így szólt hozzá:

– Vigyázz, Sib!

– Vigyázok, uram.

– Tudod, hogy egyenesen a mamádhoz kell menned... csak vigyázz, hogy el ne essél.

– Vigyázni fogok, uram.

– Aztán kinyujtod a kezedet...

– Igen, uram... így?

És a kezét összeszorítva nyujtotta előre.

– Nem, fiacskám!... Hiszen ez ököl!... kinyitva nyujtsd ki a kezedet, hiszen alamizsnát kéregetsz.

– Igen, uram.

– És főleg ne mondj egy szót se... egyetlen szót se!

– Igen, uram.

A kunyhó ajtaja kinyilt és a rendező betolta a gyermeket, éppen a végszónál.

Senki fia megtette legelső lépését a szini pályán. Oh! mily erősen dobogott a szíve!

A nézőtér minden zugából moraj hallatszott, a rokonszenv moraja, mialatt Sib remegő kézzel, lesütött szemekkel és ingatag léptekkel közelgett a gyászos hölgy felé. Mennyire meglátszott rajta, hogy szokva volt a rongyokhoz és nem érezte magát feszélyezve a foszlányokban.

Nagyon megtapsolták... és ez még inkább zavarba ejtette őt.

Egyszerre a herczegnő felkel... ránéz... hátra veti magát, aztán kitárja a karjait...

Egy sikoltás tör elő a kebléből - egyike ama hagyományos sikoltásoknak, a melyek sohase tévesztik el a hatásukat.

– Ő az!... Ő az!... ráismerek!... Sib!... az én gyermekem!

És ezzel magához hívja, a szívéhez szorítja, csókokkal halmozza el és a kis fiu hagy magával tenni mindent... A szinésznő sir... ezúttal valódi könyeket hullat és felkiált:

– Az én gyermekem!... az én gyermekem ez a kis koldus... a ki alamizsnát kér tőlem!

Ez meghatja a szegény Sibet, a ki elfeledvén a nyert utasításokat, így szól:

– Az ön fia, asszonyom?

– Hallgass! - mondja neki Waston Anna kisasszony halkan. Aztán tovább folytatja.

– Az ég büntetésül elvette őt tőlem... és ime, most visszaadja!...

És e mondatok közt, a melyeket a zokogása koronkint félbeszakít, folyvást csókolja Sibet és könyeivel áztatja az arczát. Soha senki se simogatta ennyire Sibet és nem szorította ily forrón a dobogó szívére. A kis fiu sohasem érezte magát ily anyailag szeretve.

A herczegnő felkelt, mintha valamely zörejt hallott volna kívülről.

– Sib! - kiáltá, - te soha se fogsz engem többé elhagyni.

– Nem, Anna asszonyság!

– De hallgass hát! - ismétlé a szinésznő, azt koczkáztatván, hogy meghallják a szavait a nézőtéren is.

A kunyhó ajtaja hirtelen megnyilt. Két ember jelent meg a küszöbön.

Az egyik a férj, a másik a törvényszéki hivatalnok, a ki eljött vizsgálatot tartani.

– Vegye el tőle a gyermeket... mert ő az enyim...

– Nem! ez nem az ön fia! - felelé a herczegnő, elvonszolván magával Sibet az ajtó felé.

– Ön nem az én papám! - kiáltá Senki fia.

Waston Anna kisasszony oly erősen megszorítá a karját, hogy a gyermek felsikoltott. De utóvégre a kiáltás illett a helyzethez és azt nem kompromittálta. Most már egy anya védelmezi őt... és nem engedi, hogy elrabolják tőle... A nőstény oroszlán védelmezi a kölykét.

És a makacs oroszlánkölyök komolyan veszi a jelenetet és képesnek érzi magát az ellentállásra. A herczegnek sikerült őt hatalmába keríteni... de a gyermek kisiklik a kezei közül és a herczegnőhöz fut e szókkal:

– Ah! Anna asszonyság, miért mondta nekem, hogy nem ön az én mamám...

– Elhallgatsz, szerencsétlen!... Elhallgatsz! - mormogja Waston Anna kisasszony, mialatt a herczeget és a hivatalnokot teljesen kihozták a sodrukból ezek a nem várt szók.

– Igen... igen... - folytatja Sib - ön az én mamám... Jól mondtam én Anna asszonyság... hogy ön az én igazi mamám!

A közönség kezdi megérteni, «hogy ez nincs a darabban». Suttogás, nevetés hangzik innen-onnan. Nehány néző gúnyolódva tapsol. Valóságban sirniok kellene, mert igazán megható volt a szegény fiu, a ki Kendall herczegnőben vélte feltalálni az anyját!

De azért a «helyzet» mégis csak kompromittálva volt. Minden szinpadi jelenet tönkre van téve, ha bármely okból nevetés hangzik fel, mikor a könyeknek kell ömleniök.

Waston Anna kisasszony érezte a helyzet egész nevetséges voltát. A szinfalak mögül gúnyos megjegyzések hallatszottak, a melyek természetesen szeretetreméltó pályatársaktól származtak.

Magánkívül volt az idegességtől, a dühtől... Szerette volna megölni ezt az ostoba kis fiút, a ki az egész baj oka volt!... Egyszerre az ereje elhagyta... ájultan rogyott le a szinpadon, mialatt a függönyt a közönség nagy hahotája közt lebocsátották.

Waston Anna kisasszony, a kit átvittek a Royal George szállodába, még ugyanazon éjjel elutazott Corbett Eliza kíséretében. Lemondott a még hátralevő vendégfellépéseiről. Bánatpénzt fog fizetni... Sohase lép többé a limericki szinház deszkáira.

Senki fiára nem is gondolt többé. Megvált tőle, mint egy tárgytól, a mely megszünt neki tetszeni, sőt a melynek a látása is gyűlöletes volna. Nincs vonzalom, a mely el ne enyésznék, ha egyszer a hiúság meg van sértve.

---------------------------------------

«Senki fia» egyedül maradván, nem tudta ugyan, mi történt voltaképpen, de érezte, hogy valamely nagy szerencsétlenségnek volt okozója és észrevétlenül megszökött. Egész éjjel barangolt Limerick utczáin találomra és végre betévedt egy nagy kertfélébe, a melyben itt-ott elszórva apró házacskákat és kőlemezeket látott, a melyek felett keresztek emelkedtek. A kert közepén egy roppant nagy épület állt, a melynek az utczai lámpák által meg nem világított oldala nagyon sötét volt.

Ez a kert a limericki temető, egyike azoknak a lombos, ligetes és gyepterekkel, vízmedenczékkel, fasorokkal díszített angol temetőknek, a melyek egyuttal igen látogatott sétahelyek is. A kőlemezek sírok voltak, a kis házikók mauzoleumok és az épület a Szűz Mária tiszteletére épült góth székesegyház.

Itt talált a gyermek menhelyet, itt töltötte az éjszakát, egy kőlapon a templom árnyékában, remegve minden legcsekélyebb nesz hallatára. Afelett tünődött, vajjon az a csunya ember, Kendall herczeg, nem fog-e eljönni érte... És Anna asszonyság nincs itt, hogy őt megvédelmezze!... El fogják őt vinni messzire... nagyon messzire... olyan országba, «a hol vadállatok vannak.»... Nem fogja többé látni a mamáját... és nagy könycseppek hullottak a szemeiből.

Hajnalkor a fiúcska egy hangot hallott, a mely őt szólította.

Egy férfi és egy nő állt előtte, egyszerű majorbérlők, a kik arra elhaladván, észrevették őt. Mindketten a grófság déli részével közlekedő gyorskocsik hivatali irodájába siettek.

– Mit csinálsz itt, fiu? - kérdé a bérlő.

A fiúcska úgy zokogott, hogy felelni se bírt.

– Mondd meg, mit csinálsz itt - mondá a nő szelidebb hangon.

Senki fia folyvást hallgatott.

– Ki a papád? - kérdé a nő.

– Nincs papám, - felelé végre a gyermek.

– Hát a mamád?

– Mamám sincs többé!

És kinyujtá a karjait a majorosné felé.

– Elhagyatott gyermek! - mondá a bérlő.

Ha Senki fia még a szép ruháiba lett volna öltözve, a bérlő azt hitte volna, hogy eltévedt és megtette volna a szükséges lépéseket, hogy visszavigyék a családjához. De miután a Sib rongyai voltak rajta, nem is lehetett egyéb, mint egyike azon szerencsétlen lényeknek, a kik a senki gyermekei...

– Jer velünk, - mondá a bérlő.

Aztán felemelte és a felesége karjára adta, engesztelő hangon mondván:

– Egy gyermekkel több, nem fog különbséget tenni a majorban, ugyebár, feleség?

– Nem, Márton.

És a bérlőné egy jó cuppanós csókkal felszárította Senki fia könyeit.