Ketten együtt véve tizennyolcz évesek.

Senki fia talán soha életében oly megkönnyebbülten nem lélekzett fel, mint akkor, midőn látta, hogy a gróf, a vadász meg a kutyák eltávoznak; nemkülönben Birk is, mikor gazdája levette szájáról a kezét, azt mondta neki:

– Ne ugass most,... ne ugass Birk.

És Birk nem ugatott.

Szerencséje volt Senki fiának, hogy régi ruháját vette fel, hátára kötötte batyuját, zsebre dugta kis pénzecskéjét. Legalább nem kellett még egyszer visszamennie a kastélyba, hol Ashton gróf eddig bizonyára tudja, hogy kié volt a vizsla gyilkos kutya. Micsoda rettenetes jelenet várt volna a groomra! Igaz, hogy így odavész félhavi bére, de inkább hadd vesszen. Most, hogy háta mögött van a kastély, hogy nem kell látnia Ashton grófot és Scarlettet, mellette pedig hűséges kutyája: nosza útra fel!...

Kis vagyonkája négy fontra, tizenhét shillingre és hat pence-ra rúgott. Ennél több pénze még nem volt. Annyi esze azonban volt, hogy túl nem becsülte, nem tartozott az éretlen gyermekek közé, a kik egész világ kincsét a magukénak tartják, ha egy-két garas zörög a zsebükben. Azt is tudta, hogy ennek a pénznek könnyen végére járhat, ha nagyon nem takarékoskodik, míg Birkkel együtt valami keresetforráshoz nem jut.

A derék állat sebe szerencsére nem volt veszélyes, csak horzsolta a golyó, hihetőleg nehány nap alatt begyógyul. A vadász is éppen olyan ügyetlen volt, mint a gazdája.

A két jó barát az erdőből kiérve az országútra kanyarodott. Birk vidáman ugrándozott gazdája körül, Senki fia a jövő gondjaival tépelődött.

Nem indult a fiú vaktába neki a jövőnek. Eleinte azt forgatta elméjében, hogy Newmarketbe vagy Kanturkba megy. Mind a két helységet jól ismerte. Newmarketben hosszabb ideig tartózkodott, Kanturkba pedig gyakran elkisérte a Piborne fiút. De itt esetleg találkozott volna egyikkel vagy másikkal a kastélybeliek közül, ezt pedig nem akarta. Így hát bölcsen cselekedte, hogy délnek tartott. Így a Trelingar-kastélytól mindinkább eltávozik, még pedig olyan irányban, a hol őt aligha fogják keresni, no meg közelebb jut Cork grófság székhelyéhez, mely az élénk forgalmú hasonló nevű öböl mellett fekszik.

Innen indulnak ki a hajók... nagy tengeri hajók a szélrózsa minden irányába, nemcsak halászbárkák, mint Westportban és Galway-ban. Rendkívüli üzleti szelleme ragadta a fiút.

Bizony messzi út az Corkig, sok idő eltelik, míg odaér. Eszeágában sem volt, hogy kocsira vagy vasútra pazarolja a pénzét, no meg arra is gondolt, hogy most is szerezhet nehány shillinget, mint akkor, mikor Limerickből Newmarketbe gyalogolt. Harmincz mértföldnyi tisztességes út egy tizenegy éves fiúnak, legalább nyolcz napig eltart, ha itt-ott a majorokban meghál.

Az ég derült volt, sár és pormentes az út, kissé ugyan hűvös az évszakhoz mérten, de a gyaloglóknak éppen megfelelő. Senki fia így első látásra éppen nem látszott szánalomraméltónak: fején posztó-kalap; mellénye, ujjasa és nadrágja jó meleg posztószövetből, czipői megjárták, derekán az öv, benne a bicska - mindkettőt nagyanyótól kapta volt ajándékba - botot egy útszéli fáról vágott le... Bizony inkább attól kellett félnie, hogy valaki megtámadja, mint megszánja. No de ott volt mellette Birk; majd elriasztja tőle, ha valami gyanus pofájú emberrel lenne találkozása.

Első nap öt mértföld utat tett meg, közben két óráig pihent. Költött fél shillinget. Nem sok egy fiúnak meg egy kutyának. Persze csak szalonnát és burgonyát ettek. Jobban esett ez neki, mint a kastély sütte-főzte. Estére Baunteer községen innen egy major csűrében töltötte az éjszakát, a reggelijök egy-két pence-ba került. Azt bekapva másnap folytatták útjokat.

Az idő meglehetős volt, de bezzeg nem az út, mely hegynek vezetett fél s mind fáradságosabbá vált. Cork grófságnak ez a része nagyon változatos felületű. A Kanturkból Corkba menő országút a Boggeragh-hegy oldalán visz keresztül; meredek ösvények, kanyargó hegyi utak egész tömkelege van itt. Senki fia az országútról nem tért le, ez volt a legbiztosabb kalauz. Egyébiránt oly jól tudott tájékozódni, mint egy kínai, vagy mint a róka. Különben is mezei munkásokkal, egyik faluból a másikba siető fuvarosokkal lépten-nyomon volt találkozása. Mindig akadt olyan, kitől megkérdezhette volna az utat, de ő nem akarta, hogy feltünést ne keltsen.

Hat mértföldnyi utat téve meg, Derry-Gouvaba érkezett. Kicsiny falu ez, itt kapaszkodik fel az országút, a Boggeragh-hegy oldalán. Valami idegen utas a falu korcsmájában nyájasan kérdezte tőle, hogy honnan jön, hova megy, s mikor akar elindulni. Úgy látszott, hogy tetszett neki a fiú válasza, mert megkínálta vacsorával. Senki fia köszönettel elfogadta. Pompásan megvacsorált s a vendégszerető Amphytruo Birkről sem feledkezett meg. Kár, hogy a nyájas idegen nem Corkba ment, mert bizonyára szívesen fölvette volna kocsijába a fiút, de hát északnak tartott.

Jól kipihenték magukat, s másnap virradattal elindultak Derry-Gounvaból, most már a boggeraghi szorosok állottak előttük.

Nagyon kimerítő volt ez az út. Hideg szél üvöltött az erdős hegyoldalon, éppen szembe fújt, s a fiú nem vethette ki a horgonyt ellenében, mint a hajók. Néhol bele kellett a bokrok galyaiba fogóznia, hogy le ne seperje. Csak lassan haladhatott előre. Bezzeg kapóra jött volna most valami szekér vagy jaunting-car; de még színét se látta, kevesen járnak ezen a vidéken. A ki egyik, vagy másik faluba igyekszik, más úton megy. Alig találkozott utassal Senki fia, azok is ellenkező irányba mentek.

Le kellett neki is, meg a kutyának is néhányszor feküdnie, hogy pihenjenek. Délután nagy nehezen a tetőre jutott, mindössze nem tett meg négy-öt mértföldnél többet. Nehéz egy nap volt ez. Remélte, hogy lefelé majd gyorsabban mehet s eléri a hegy keleti oldalát.

Oktalanság lett volna naplemente után még folytatni az utat. E magas hegyoldalon hamar alászáll az éj s hat órától kezdve sűrű sötétség terjed el. Major, korcsma nem volt sehol a közelben, megállott tehát és elhatározta, hogy ott tölti az éjszakát. Biztonságban éppen nem érezte magát, de hát mellette volt Birk, megőrzi őt hűségesen, reá bízhatta magát.

A sziklafal egyik üregében húzódott be, melynek száját sűrű páfrány-lapok egészen benőtték. Végig nyújtózott a puha, száraz földön, Birk a lábához telepedett, s édesen aludtak - Istenre bízván dolgukat.

Másnap korán úton voltak ismét. Nedves, hideg idő volt, felhők kószáltak az égen. Még tizenöt mértföld - és Corkban vannak. Nyolcz órakor kijutottak a Boggeragh-szorosokból. Gyorsan szedték a lábaikat, sarkalta az éhség. A mijök volt, lassanként elfogyasztották. Birk szaglászva, hol ide, hol oda futkosott, ennivalót keresett. Majd gazdikájához ment, s reá nézett, mintha kérdezte volna:

– Nos, nem eszünk ma semmit?

– Mindjárt pajtás, csak várj még egy kicsit! - felelé Senki fia.

Tíz óra tájban megállottak egy csárdánál. «Tíz-mértföldház»-nak nevezték.

Egy shilling erejéig bevásárolt Senki fia: burgonyát, szalonnát és sajtot. Birknek kijutott az ebédből, még húsdarabkákat is talált a tálban. Ebéd után ledűltek, egy kicsit pihentek, s megerősödve folytatták útjokat. Hegyes-halmos volt a vidék, de itt-ott már szántóföldek terültek el, s a falusiak éppen a kései aratású árpa és rozs behordásán buzgólkodtak.

Senki fia tehát nem volt egyedül az országúton. Tisztelettudóan köszönt azoknak, a kikkel találkozott, s a jámbor falusiak nyájasan viszonozták. Gyermeket egyáltalában nem látott, legalább copper-kéregetőket nem. Turisták nem járták ezt a vidéket, s így a kéregetésnek sem lett volna semmi eredménye. Senki fia bizonyára szívesen adott volna alamizsnát a szegény fiúcskáknak.

Három óra tájban elérkeztek arra a helyre, honnan kezdve hét-nyolcz mértföldnyire egy folyó mentén halad az országút. A Dripsey folyó volt ez, a Lee lefolyása, mely a délnyugati öblök egyikében vész el.

Ha azt akarta Senki fia, hogy födél alatt töltse az éjszakát, igyekeznie kellett, hogy a Corktól mintegy három-négy mértföldre fekvő Woodside mezővároskát elérje. Meglehetős távolra volt még az, de hősünk azt hitte, hogy éjjeli szállásra eljuthat oda.

– Előre hát - biztatá magát, s gyorsabban kezdte szedni a lábait. - Ott majd elég idő lesz, hogy kipihenjem magamat.

Ideje... no az lesz elég, hanem pénze?... Emiatt sem aggódott. Megvolt a négy font sterlingje, azonfelül néhány pence-a. Hetekig elélhet még ebből. Az eget felhők borítják, a szél elül. Ha most le talál zuhanni az eső s nem akad egyéb hajléka, mint holmi szénaboglya, bizony az nem lesz irigylendő állapot. Bezzeg, Woodside-ben jobb tanyát foghatna valamelyik korcsmában.

A fiú és kutyája erejöktől telhetőleg szedték a lábaikat és hat óra előtt néhány perczczel már csak három mértföldre voltak czéljuktól, midőn Birk feltűnően kezdett morogni.

– Mi a bajod, Birk?

Birk egyet-kettőt vakkantva a folyó felé tartott, melynek a partja mintegy húsz lépésnyire volt onnan.

– Bizonyosan szomjas - gondolá Senki fia - s nekem sem ártana egy ital víz.

Evvel kapta magát s ő is a Dripsey felé indult. Hát Birk hangos ugatásba törve ki, beleugrott a folyóba.

A fiú nem tudta, hogy mire vélje a dolgot, neki iramodott s néhány pillanat múlva ő is ott termett a parton.

A folyóban egy gyermeket látott, kit a víz magával sodort. A kutya belekapott ruhájába, vagy jobban mondva rongyaiba. Hanem a Dripsey nagyon örvényes, veszélyes egy folyó. Birk nehezen tudott a part felé úszni, a fiúcska pedig görcsösen kapaszkodott a kutya bundájába.

Senki fia tudott úszni, megtanította volt Grip. Levetette ujjaskáját, de nem volt immár szükség, hogy a fiú segélyére siessen, mert Birk nagy erőlködéssel partra vergődött.

Senki fia lehajolt s a fiút rongyos ruhájánál megkapva, kihúzta. Birk örömében ugatott, s rázta magáról a vizet.

Hat, legfeljebb hétéves fiúcska volt a megmentett gyermek. Szemei le voltak csukva, feje alácsüngött, úgy látszik nem volt eszméletén...

Hogy elcsodálkozott kis hősünk, mikor a fiúcskának homlokáról félresimította az összecsapzott fürtöket és meglátta arczát...

Hisz ez a szép fiúcska ugyanaz, a kit Ashton gróf két héttel ezelőtt oly kegyetlenül megsujtott volt ostorával, mikor Senki fiát könyörületessége miatt úgy lehordott a Piborne-utód.

Két hét óta bolyongott a szegény teremtés czéltalanul az országúton. Délután érhetett a Dripsey partjára... bizonyára inni akart a folyóból... kicsúszott s az ár elsodorta, s ha Birk észre nem veszi, most hullát forgatna az örvény...

Senki fia buzgólkodott, hogy eszméletre hozza a fiúcskát.

Szegény sajnálatra méltó poronty! Keskeny arcza, sovány teste, leppegő bőre elmondották helyette, hogy mennyit szenvedett: kimerültséget, hideget, éhséget! Gyomra beesett, - mint egy üres zsák. Hogy is élessze csak fel? Mindenekelőtt a vizet, a mit nyelt, kell belőle kifolyatni, aztán levegőt fú szájába. Nemsokára mintha gyöngén lélekzett volna, majd fölnyiltak a szemei és ajkán e siránkozó panasz:

– Éhes vagyok!... olyan éhes vagyok!...

I am hungry! Így kiált fel teljes életében az irlandi, így akkor is, ha szemeinek fénye utolsót lobban.

Senki fiánál volt még egy kis ennivaló. Egy-két falatocska kenyeret és szalonnát tett a fiúcska szájába. Mohón nyelte el az. Senki fiának óvatosnak kellett lennie, hogy a fiú meg ne tikkadjon. Úgy csúszott beléje az étel, mint a levegő tódul az üres palaczkba.

Nagy nehezen fölemelkedett. Tekintetét reá szegezte. Senki fiára, mintha emlékében valami megvillant volna... végül reá ismert és megszólalt:

– Te?... Te vagy?

– Én vagyok, emlékszel reám?

– Emlékszem... az országúton... nem is tudom mikor...

– Én tudom... barátom.

– Kérlek, ne hagyj el engemet.

– Nem... nem, elkisérlek. Hová akartál menni?

– Nem tudom... fel az úton... le az úton...

– Hol lakol?

– Hol lakom?... Sehol.

– Hogy estél bele a vízbe?... Inni akartál talán?

– Nem.

– Megcsúszott a lábad?

– Nem... Akarattal estem belé.

– Akarattal?

– Igen... akarattal, de ha te velem maradsz, többé nem akarok beleesni.

– Légy nyugodt! Én nem hagylak el téged.

Senki fiának kibuggyant a köny a szeméből. Egy hétéves gyermek!... s a halálnak szörnyű gondolata... A kétségbeesés üldözte ezt a gyermeket a halál karjába... a kétségbeesés, mely a nyomorból, elhagyatottságból, éhségből sarjadt.

A gyermek szeme újra lecsukódott. Senki fia nem zaklatta több kérdéssel. Lesz még arra elég ideje. Tudta ő már a fiúcska történetét... Mindegyforma... ilyen az övé is... Őt erélyes természete megóvta attól, hogy a halálban keressen menedéket.

Határoznia kellett. A fiúcskának nem volt annyi ereje, hogy Woodsideig elmehessen, Senki fia sem vihette volna el odáig. Az éj is alászállott, mindenekelőtt tehát éjjeli szállásról kellett gondoskodnia. Korcsmát nem látott a közelben, sem csolnakot a Dripsey hátán. Balra az úttól sűrű erdő sötétlett. Ebben az erdőben kell majd meghálniok valamelyik fa tövében, száraz falevélből ágyat vet és galyakból tüzet rak. Másnap Woodside-t vagy Corkot könnyen elérhetik, ha a fiúcska új erőre kap. Aznap vacsorára bőven jutott, maradt másnap reggelire is.

Senki fia ölébe vette a fáradtságtól elszenderült gyermeket, bevitte az erdőbe. A százados bükkök aljában már nagyon sötét volt. Birk pedig hűségesen kullogott gazdája után.

Egy vén, odvas fára bukkant az erdőben, mely valóságos bölcsőnek tetszett, avagy fészeknek. Szépen belefektette alvó madárkáját, puha volt a fészek alja, fölötte pedig karokként nyultak fel a száraz levelű galyak, még ő is belefért s így a szegény fiúcska, ha esetleg éjjel felriad álmából, érezni fogja, hogy nincs egyedül.

Csendesen aludt fészkében, kis keble szabályszerűen emelkedett, a mint lélekzetet vett.

Senki fia kiteregette száradni gyámoltjának nedves ruháit - egy tizenegy éves fiú gyámoltja!... Száraz galyakból tüzet rakott s ennek a melegénél szárítgatta a galyakra felaggatott rongyokat.

Azután előszedte elemózsiáját, s jóízűen falatozott: burgonyát és kenyeret. Jutott belőle Birknek is, sok ugyan nem, de a hű állat kevéssel is beérte. Majd végignyujtózott a kis fiú mellett, karjával átölelte őt, Birk pedig őrködött.

Másnap, szeptember 18-án a kis fiú ébredt fel legelébb. Nagyon csodálkozott, hogy olyan puha ágyban aludt. Birk farkcsóválva vakkant feléje...

Volt joga ehhez, mert hiszen ő mentette meg.

Senki fia is rögtön fölébredt, s kis gyámoltja megölelte őt.

– Hogy hívnak téged? - kérdé tőle.

– Senki fiának. Hát téged?

– Bobnak.

– Nos, Bob, öltözködjél fel!

Bob engedelmeskedett. Alig emlékezett már arra, hogy tegnap vízbe ugrott. Hiszen neki most már családja, atyja van, a ki őt elhagyni nem fogja; ha atyja nem is, legalább bátyja, a ki a trelingari országúton egy marék coppert adott volt neki. Olyan bizalmas volt, mint a kis gyermekek, főleg az irlandiak szoktak lenni. Senki fia pedig úgy érezte, mintha a Gondviselés vezette volna útjába Bobot, s reá mintegy atyai gondot és kötelességet ruházott volna.

Milyen boldog volt a kis nyomorult, mikor felvette száraz rongyai alá a fehér inget; hogy reámeredt szemével, s hogy kitátotta a száját, midőn bátyja megkínálta kenyérrel, sajttal s a parázsban sült burgonyával. Soha életében pompásabban meg nem reggelizett, mint most kettecskén.

Soha életében?... Apját nem ismerte, de anyját igen - e tekintetben Senki fiánál boldogabb volt, - édesanyja két vagy három évvel ezelőtt éhen halt. Egy kis város szegények-házába felvették - a város nevére már nem is emlékezett. A szegények-házát becsukták később, mert nem volt miből fentartani és Bob az utczára került, mint a többi apátlan-anyátlan árvák. Élt hát az utczán, ott hált, a hol reáesteledett, evett - ha volt mit ennie, míg két napi éhség után az a szörnyű gondolata támadt, hogy a vízbe öli magát.

Ez volt az élete története. Míg a burgonyán rágcsált, elbeszélte Senki fiának, nem is volt új dolog egy olyan fiú előtt, ki már ette a hard kenyerét, a kit Thornpipe «csavarrá» alacsonyított le, s a ki a Ragged-school növendéke volt.

Bobnak az arcza, míg csevegett, hirtelen megváltozott színében, élénk ragyogású szemei elborultak.

– Mi a bajod? - kérdé tőle Senki fia részvevően.

– Úgy-e bár, nem hagysz el engem?

Ettől félt leginkább.

– Nem, Bob.

– És hova viszel engem?

– A hova magam megyek.

No ennél többet a fiúcska nem akart tudni. Meg volt elégedve.

– De hát anyád?... apád?...

– Nincs sem apám, sem anyám.

– Akkor hát még inkább szerethetlek téged.

– Én is téged, pajtikám. Majd megélünk együtt, ha Isten megsegít.

– Majd meglátod, hogy tudok én a kocsik után szaladgálni. Mind odaadom neked a coppereket.

Eddigelé ennél egyebet sem tett a fiúcska.

– Nem úgy lesz az, Bob. Nem kell a kocsik után szaladgálni.

– Miért nem?

– Mert koldulni nem illik.

– No!... - kiáltott fel a fiúcska, nagyon gondolkodóba esve.

– Mondsza, van-e két ép lábad?

– Van, de nem valami nagyok.

– No hát, tudd meg, jó darab út áll előttünk, ha azt akarjuk, hogy az éjet Corkban töltsük.

– Corkban?...

– Persze... szép város az... hajók vannak ott...

– Hajók,... áhá, tudom már.

– A tenger partján fekszik. Láttál már tengert?

– Még nem.

– Majd látsz... jaj, mekkora a tenger!... Most pedig induljunk.

Útra keltek. Birk vidáman ugrándozott körülöttük.

Két mértfölddel odább eltér az országút a Dripsey partjától, s a Lee mentén visz, mely a corki öbölbe szakad. Nehány kocsival találkoztak, melyeken turisták utaztak a grófság hegyvidékeire.

Merő szokásból a kocsik után vetette magát Bob, s kiabálta: «coppert... coppert!...»

Senki fia visszahívta.

– Mondtam már neked, hogy ne kéregess!

– Miért ne?

– Mert nem helyes dolog koldulni.

– Még akkor sem, ha az ember éhes?

Senki fia nem felelt semmit. Bob szörnyen aggódott a reggeli miatt, míglen egy útszéli korcsmában az asztal mellé telepedett. Hat pencen itt a három testvér - beleszámítva a kutyát is - jóízűen megreggeliztek.

Bob egészen oda volt a bámulattól, hiszen Senki fiának pénztárczája is volt, a pénztárczában egy rakás shilling csörgött, s még maradt is belőle, mikor a reggelit a korcsmárosnak kifizette.

– Honnan van ennyi pénzed?

– Ezt bizony szolgálattal kerestem, Bob, becsületesen megdolgoztam érte.

– Dolgoztál érette?... Én is úgy szeretnék dolgozni, de nem tudom, hogy fogjak hozzá.

– Majd megtanítlak reá, Bob.

– Most mindjárt?

– Nem, odalenn a városban.

Ha azt akarták, hogy még aznap Corkba érjenek, egy percz elvesztegetni való idejök sem volt. Elindultak hát és oly sebesen mentek, hogy négy és öt óra között már Woodsideben voltak. Meg sem állapodtak, hanem folytatták az utat a kikötő város felé.

– Elfáradtál pajtás? - kérdé Senki fia.

– Nem én... birom még! - bizonygatá Bob.

Közben egyszer megállapodtak, hogy valamicskét falatozzanak.

Hat óra tájban Cork egyik külvárosába jutottak. Egy korcsmába mentek éjjeli szállásra, s egymást átölelve, reménnyel teljesen szenderültek álomba.