Ő kegyelmességök.

Lord Piborne, a nélkül, hogy előkelő nagyúri tartását megtagadta volna, az iróasztalán heverő különféle iratok között babrált, rendbeszedte a szanaszét heverő újságokat, aranysárga bársony hálókabátja zsebeiben kotorászott, kiforgatta aczélszürke felöltőjének a zsebeit is, mely a szék karfájára volt hanyagul vetve, aztán hátrafordult, mialatt szemöldökének alig észrevehető megrándulása redőt vont homlokára.

Ezen a felséges arisztokrata módon szokott ő kegyelmessége kifejezést adni a legnagyobb kellemetlenségnek is, fölöslegesnek tartván arczvonásai egyéb elváltoztatását.

Teste felső részének kis mértékben való előrehajlása arra mutatott, hogy szándékában volt ő kegyelmességének egyszer talán meghajlani is, hogy alája pillantson a nehéz takaróval borított asztalnak. No de gondolt egyet s megelégedett avval is, hogy kegyelmesen megnyomta a kandalló felett levő villamos csengőnek a gombját.

Csaknem ugyanabban a pillanatban jelent meg a küszöbön John, a komornyik és feszesen állott, mint egy czövek.

– Nézd meg, nem esett-e a pénztárczám az asztal alá, - mondá lord Piborne.

John lehajolt, kissé félrebillentette a redőkben aláhulló terítőt, s üres kézzel emelkedett fel.

Ő kegyelmességének a tárczája nem volt a fönt nevezett helyen.

Lord Piborne homloka újfent megrándult egy kissé.

– Hol van lady Piborne? - kérdé.

– Lakosztályaiban, - felelé a komornyik.

– És Asthon gróf?

– A parkban sétálgat.

– Jelentsd ő kegyelmességének, lady Pibornenak, hogy tiszteletemet küldöm, s értésére juttatom, miszerint minél előbb óhajtanék annak a szerencsének részesévé lenni, hogy vele beszélhessek.

John mereven «fordulj»-t csinált, - mert egy stílszerű urasági inas, ha szolgálatban van, nem hajlik meg, - szigorúan kimért léptekkel hagyta el a szobát, hogy ura parancsát teljesítse.

Lord Piborne ő kegyelmessége ötven éves, - ez az ötven esztendő méltó vala a több száz esztendős család nemességéhez, melynek becsületét soha egyetlen makula sem szennyezte be. Mint az angol főrendiháznak tagja, jóhiszeműleg sajnálja, hogy a hűbér-korszak sok szép kiváltsága megszűnt; oh, az a szép jobbágyi intézmény, a zsellérség, a hűbér-uradalmak, a kegyuraság, a dicső úri székek; mily boldogok voltak ősei, kikhez csak hódoló alázattal közeledtek a jobbágyok. Minden teremtett állat, kinek a születése, az ősi családfája nem olyan ódon, mint az övé, reá nézve egyenlő a paraszttal, a polgárral, ha ugyan nem a zsellérrel avagy rabszolgával. Ő marquis, a fia tehát gróf. A bárók, lovagok vagy más közsorsú nemesek saját külön véleménye szerint alig méltók arra, hogy az igazi főúr előszobájában csak meg is jelenjenek. Magas, sovány, simára borotvált állú, szemeinek a fénye mintha kialudt volna, annyira hozzászoktak e szemek a megvető lenézéshez; ha beszélt, alig egy-két szót eregetett ki, s azokat is szárazon ajkai közül: lord Piborne méltó képviselője azoknak a gőgös főuraknak, kik porlepte pergamentek közé temetkeznek, s a kik - szerencsére - még az arisztokratikus jellegű Nagy-Brittaniában és Irlandban is, mintha kihalófélben lennének.

Ehhez járul az is, hogy a marquis angol származású és hogy rangján alul nem házasodott, midőn a skót születésű marquisnőt vette el feleségül. Ő kegyelmességeiket az Úristen csakugyan egymásnak szánta; mind a ketten erősen elhatározták, hogy arról a magas polczról soha le nem szállanak, s valószínűleg a Gondviselés arra is kiszemelte, hogy utódaiknak még magasabb rangra való jogosultságot fognak örökül hátrahagyni. Azt is kétségen kívül előre elképzelték ők, hogy a Mindenható odafönn a fényes mennyországban előbb keztyűt húz a kezére, hogy méltóképpen fogadhassa.

Az ajtó kinyílt, s mintha valamely fogadóterembe egy előkelő hölgy lépett volna, jelenté a komornyik:

– Lady Piborne ő kegyelmessége!

A marquisné belépett. Jócskán benne volt már a negyvenes években magas sovány, szögletes. Haját széles szalag tartotta a homlokán, ajka keskeny, sasorra arisztokrata módra meggörbült, termete karcsú, vállai kiszögellők: szép bizonyára sohasem volt; de a mi előkelőségét és modorát, a hagyományok és kiváltságok tekintetében való rokongondolkodást illeti: lord Piborne magához illőbb hitvestársat keresve sem találhatott volna.

John egy czímeres támlájú zsöllyét gurított elő, a marquisné erre leereszkedett, John pedig némán hátrább vonult.

Az előkelő férj így szólott a hölgyhöz:

– Marquisné kegyed megbocsát, hogy kérnem kellett, miszerint lakosztályait elhagyván, engem abban a szerencsében részesítsen hogy saját szobámban intézhessem kegyedhez szavaimat.

Világért sem kell azon csodálkoznunk, hogy ő kegyelmességeik meg magánbeszélgetéseikben is ilyen dagályos szóczifraságokat faricskáltak. Ez itt a divat. Különben is mind a ketten meg a «rizspor és paróka-korszak» gyermekei voltak. Soha annyira nem feledkeztek volna meg magukról, hogy bizalmat, csevegéseikben a hétköznapi nyelvet használják. Ezt nevezte el Dickens tréfásan «peruccobolivernage»-nak.

– Rendelkezésére állok, - viszonzá lady Piborne. - Minő kérdést kíván hozzám intézni?

– Kérni szeretnem marquisné, hogy emlékezőtehetségével engem gyámolítani kegyeskedjék.

– Értem.

– Nem kocsikáztunk mi tegnap délután három óra tájban Newmarketbe Laird úrhoz, a mi astorneyunkhoz?

Az astorney teljhatalmú ügyvéd, a ki megbízójának az Egyesült Királyság polgári törvényszékei előtt képét viseli.

– Kétségen kívül... tegnap... délután, - felelé lady Piborne.

– Ha jól emlékszem, fiúnk, Ashton gróf is velünk volt a hintóban?

– Úgy van, marquis, velünk szemközt foglalt helyet.

– A két inas pedig, nemde, hátunk mögött állott a hintón?

– Igen, a mint hogy tisztök parancsolja.

– Jól van, - felelé lord Piborne, megbillentvén kissé a fejét, mivel tudtul adta, hogy nejével egy véleményen van, - akkor kegyed, marquisné, arra is emlékezni fog, hogy zsebemben volt a tárcza, melyben a periratok voltak, annak a pernek az iratai, melyet az egyházkerülettel folytatunk?

– Annak az igazságtalan pernek, melyet elég vakmerőek és szemtelenek voltak nyakunkba akasztani, - tevé hozzá lady Piborne jelentős arczkifejezéssel.

– Abban a pénztárczában - folytatá lord Piborne - nemcsak fontos okmányok voltak, hanem száz font sterling is, melyet jogtanácsosunknak szántunk.

– Mindenre pontosan emlékszik, marquis.

– Azt is tudja, marquisné, hogy folyt le az egész út. Newmarketbe megérkeztünk, a nélkül, hogy a hintóból kiszállottunk volna. Laird házának a küszöbén fogadott minket. Megmutattam neki rögtön az iratokat, s hajlandónak nyilatkoztam, hogy a pénzt nála letétbe helyezem. Ő azt felelte rá, hogy sem az egyikre, sem a másikra szüksége nincsen még, hozzá tevén, miszerint személyesen eljön a kastélyba, ha eljön az ideje az egyházkerület vakmerősége ellen sorompóba szállani.

– Igen, a gyalázatos vakmerőségek ellen, melyeket hajdanában a földesúri jogok ellen elkövetett merényletnek tekintettek és mint ilyet megbüntettek volna...

Evvel a marquisné oly felfogásnak adott kifejezést, melyet a marquis felesége előtt gyakran ugyanilyen értelemben hangoztatott.

– Ebből az következik, - vevé át újra a szót ő kegyelmessége, - hogy pénztárczám nálam maradt, hogy nemsokára visszaültünk a hintóba és este felé, midőn már sötétedni kezdett, hét óra tájban visszaérkeztünk a kastélyba.

Az este sötét volt, mert mindez április utolsó hetében történt.

– Azt a pénztárczát tehát, - folytatá a marquis, - melyet én a bundám jobboldali zsebébe tettem, tudom bizonyosan, nem találom sehol.

– Talán, mikor hazaérkezett, dolgozó-asztalára tette, marquis?

– Én is gondoltam arra, marquisné, de hiába keresem a papirok között.

– Tegnap óta senki sem járt itt?

– De... mégis... John, a komornyik... benne azonban megbízhatom...

– Mindig jó, ha az ember gyanakszik a szolgaszemélyzetre, - viszonzá lady Piborne.

– Egyébiránt az is meglehet, hogy tárczám a kocsi párnák közé csúszott, - folytatá a marquis.

– Azt az inasok valamelyike észrevette volna, s ha a száz fontot nem tartotta megvetendő zsákmánynak...

– Ah, mit az a száz font, arra nem is akarok gondolni, - szakítá félbe a lord, - de a családi okmányok, melyek jogainkat az egyházkerülettel szemben megvédik...

– Az egyházkerülettel szemben... eh! - szólott megvetően lady Piborne.

Szavaiból kitetszett, hogy belőle most az egész főrendiház beszélt, s hogy az egyházkerület összes lakóit alárendelt hűbéres szolgáknak tekinti, kiknek az igénye éppen oly sajnálatraméltó mint tiszteletnélkül való...

– Ha mi most az igazság gyalázatára eltalálnók veszteni a pert...

– Pedig elvesztjük bizonyosan, ha azok a fontos okmányok elő nem kerülnek...

– Akkor az egyházkerület birtokába venné azt a száz acresnyi erdőt, mely parkunkkal szomszédos, s a mely a Plantagenetek óta a Piborne-uradalomhoz tartozott.

– Úgy van, marquisné.

– Utálatos egy dolog volna!...

– Undok, mint minden, a mi Irlandban a hűbér-uradalomra teszi kezét, a homerule-istáknak az a követelése, hogy a parasztoknak engedjük át a földet... a landlordizmus ellen való agyarkodás!... Oh, be sajátságos egy időben élünk! Ha a kormányzó haladéktalanul nem állítja vissza a rendet, s a landliga kolomposait fel nem akasztatja, nem tudom... azaz, hogy nagyon is jól tudom, hogy mi lesz a komédiának vége...

Ekkor kinyílt a szoba ajtaja, s a küszöbön egy ifjú jelent meg.

– Ah, kegyed az, Ashton gróf?

A marquis és marquisné a világ minden kincseért sem mulasztotta volna el, hogy fiuknak ezt a czímet adja, a ki viszont attól félt volna, hogy a születése révén nyakába szakadt összes kötelességét elhanyagolja, ha így nem válaszol:

– Jó napot, mylord, én atyám!

Annakutána anyjához lépdelt és méltósággal teljesen kezet csókolt neki.

Az ifjú gavallér tizennégy éves volt, arczvonásai szabályosak, de kifejezéstelenek, s valószínűleg később sem fognak sem értelmet, sem élénkséget kifejezhetni. Hiszen törvényes sarjadéka volt egy marquisnak és marquisnénak, kik legalább kétszáz esztendővel maradtak hátra koruktól, az új idők minden reformjától idegenkedtek; Cromwell korának két típusa, régi szabású, hamisíthatatlan és javíthatatlan tory-k. A faji ösztön sugallta, hogy ez a gyermek tele volt «illemszabályos» mozdulatokkal, hogy tetőtől-talpig gróf maradt, ámbátor anyja túlságosan elkényeztette, s a kastélybeli szolgaszemélyzetnek utasítása volt arra nézve, hogy a grófúrfi minden szeszélyéhez alkalmazkodjék. Így hát azok közül a tulajdonságok közül, melyek korának jellemzői szoktak lenni, nem volt meg benne egy sem: virgoncság, érző szív, lelkesedés.

Olyan úrfi volt, a ki mindenkit alárendeltjének tekintett, a szegényt nem sajnálta, járatos volt a sport minden nemében: lovaglásban, vadászásban, lófuttatásban, krokettben és lawn-tennisben. Egyébként szörnyen tudatlan, bár egy rakás házitanítót nyűtt el, kik hasztalan kínlódtak vele.

Igaz ugyan, hogy manapság már fogy a száma az efféle előkelő származású gavalléroknak, kik minden finomságuk daczára siralmas tökfilkók maradnak életük fogytáig; ámde van még elég, Ashton Piborne gróf is föltétlenül ezek közé tartozott.

Hallotta, hogy atyja elvesztette a pénztárczáját, s emlékezett, hogy atyja, a mylord, kezében tartotta, mikor a jogtanácsos házából kilépett, hogy mikor visszaindultak Newmarketből, nem tette zsebre, hanem a hintó ülésére fektette.

– Biztosan tudja, hogy így történt, Ashton gróf? - kérdé a marquisné.

– Igen, mylady, s nem hiszem, hogy a tárcza a hintóból kiesett.

– Akkor tehát a hintóban kellett akkor lennie, mikor a kastélyba visszaérkeztünk, - vélekedék lord Piborne.

– A végső következtetés az, hogy valamelyik a szolgák közül ellopta, - tevé hozzá lady Piborne.

Ashton gróf is természetesen ezt a nézetet vallotta. Egyáltalában semmi bizalma sem volt ezekben a «ficzkók»-ban, a kik örökké kémkednek, ha ugyan nem lopnak, - de legtöbbnyire mind a kettőt művelik, - kikkel szemben bírniok kellene ma is a nagybrittaniai lordok ős jogával, hogy őket, mint jobbágyaikat, bármikor tetszés szerint kikorbácsolhassák. Isten tudja, honnan és kitől tanulta meg, hogy Nagy-Brittaniában jobbágyok is voltak. Csak a miatt panaszkodott, hogy a marquis és marquisné melléje nem állított külön komornyikot, vagy legalább egy groomot, no hiszen azt tudom, hogy megismerkednék az ura kezével, stb....

Ez más szóval kereken kimondva annyit jelent, hogy efféle beszédekhez a Piborneok kék-vére szükséges.

Az értekezlet eredménye tehát oda lyukadt ki, hogy a pénztárczát valaki ellopta, még pedig valaki a kastélybeli szolgák közül; hogy a szolgaszemélyzet egytől-egyig megmotozandó, s a kire csak a legcsekélyebb gyanú háramlik, a rendőrségnek kiszolgáltatandó, mivelhogy a Piborneokat megfosztották az igazságszolgáltatás jogától.

Ashton gróf tehát megnyomta a villamos csengő gombját, s nehány pillanat mulva megjelent a várnagy ő kegyelmességeik szine előtt.

Ez a Scarlett úr, lord Piborne intézője, valóságos álszent volt, macskahunyászkodású, hízelgő, a ki a legbecsületesebb ember álarczát öltve magára, a szolgák előtt rettenetesen gyűlöletes volt, mert alárendeltjeivel bár nem kiabált és fenyegetőzött, nagyon czudarul bánt.

Mikor a marquis, a marquisné és Ashton gróf színe elé járult, maga volt a megtestesült alázatosság, mint a legalsóbb rendű templomszolga a parochia plébánosa előtt.

Elmondták neki, hogy mi történt. A tárczát minden bizonnyal a hintó-ülésre tették, s ott később nem találták meg.

Scarlettnek is ez volt a véleménye, már csak azért is, mert lord és lady Piborne így kegyeskedtek vélekedni. Mikor a hintó hazaérkezett, ajtajától tiszteletteljes távolban állott Scarlett, s minthogy sötét is volt, nem láthatta, hogy a tárcza ott van-e a fentnevezett helyen.

Ha esetleg Scarlettnek eszébe jutott volna is, hogy a pénztárcza talán kiesett az országúton a kocsiból, óvakodott volna elmondani, mert hiszen evvel lord Piborneot hallgatagon is avval gyanúsította volna, hogy vigyázatlanságot követett el; megelégedett avval a megjegyzéssel, hogy a tárczában mindenesetre rendkívül fontos iratok lehetnek, már csak azért is, hogy oly szerencse jutott osztályrészeül (már mint a pénztárczának), miszerint egy kastély urának képezte a birtokát.

– Kézzel fogható, - mondá a lord, - hogy itt a talált jószág elkezeléséről van szó...

– Mondjuk: lopás, ha kegyelmességetek megengedik.

– Úgy van, Scarlett úr, lopás; még pedig olyan lopás, mely nemcsak arra a csekély pénzösszegre vonatkozik, mely a tárczában volt, hanem ősi jogainkat az egyház-kerület ellen védő fontos okmányokra is...

A ki nem látta ezek hallatára az intéző úr ábrázatát, midőn arra gondolt, hogy az egyház-kerület egyáltalában csak mert is igénnyel föllépni az előkelő Piborne-család ellen - oly arczátlanság ez, mely a családi kiváltságok korában teljességgel érthetetlen lett volna, - ó, a ki Scarlett úr elszörnyülködését nem látta, félig az ég felé emelt kezének reszketését és földre szegezett szemeit; annak egyáltalában fogalma sem lehet, hogy a képmutatásnak, mely arczfintorítására képes egy ilyen derék talpnyaló.

– De ha lopást követtek el... - mondá végre.

– Micsoda... csak ha lopást követtek el? - szólott közbe kelletlenkedő orrhangon a marquisné.

– Bocsásson meg, kegyelmességed - sietett hozzátenni, az intéző, - azt akartam mondani, hogy lopás történvén, csak olyan...

– Csak olyan követhette el, ki a házhoz tartozik! - vágott közbe Ashton gróf és igazi hűbérúr módjára rittyentett hozzá lovag korbácsával.

– Scarlett úr - vevé újra át a szót lord Piborne - végezi a motozást, fölfedezi a tettest és affiderit¹ útján kieszközli a törvényes eljárás megindítását, mert hiszen ma már az sem szabad, hogy a nemes a maga portáján igazságot szolgáltasson.

– Hátha kutatásaimat siker nem találná koszoruzni - jegyzé meg az intéző - mit szándékozik kegyelmességed cselekedni?

– Akkor az összes szolgaszemélyzetet elbocsátom, Scarlett úr, hallotta... Az összest!...

E határozat után eltávozott Scarlett, a marquisné visszament saját lakosztályaiba és Ashton gróf is fölkereste kutyáit a parkban.

Scarlettnek nyomban foganatosítania kellett a rendeletet, ámbátor biztosra vette, hogy a tárcza a newmarketi úton kiesett a hintóból. Minthogy azonban ő kegyelmessége lopást állapított meg... úgy hát neki tolvajt kell fognia, fog is, mégha sorshúzás útján kellene a szolgák közül egyet kijelölnie.

Az inasoknak, komornyikoknak, komornáknak, főszakácsnak, kocsisoknak és lovászfiuknak a szigorú intéző előtt meg kellett jelenniök. Természetesen mindenik ártatlannak vallotta magát, s bár Scarlett erről az ügyről már véleményét megalkotta, mégis sértő szemrehányásokat tett nekik, s fenyegette őket, hogy a rendőrséghez kisérteti be, ha a pénztárcza elő nem kerül. Mert nemcsak száz font sterling ellopásáról volt a szó, hanem a tolvaj, vagy tolvajok olyan okmányokat is elkezeltek, melyekre a Piborneok egy folyamatban levő perben hivatkoztak. Mily könnyen juthatna eszébe egyiknek másiknak az, hogy a Piborne-családot az egyházkerülettel szemben jogilag megcsorbítsa! Talán erre a lopásra föl is bérelték. Nos, hát ha előkerül a tettes, bizvást számíthat arra, hogy a norfolk-szigeti fegyházba sétál, mert lord Piborne elég hatalmas úr volt ennek a kieszközlésére, s egy ilyen előkelő urat meglopni egyenlő értékű a királyi család valamely tagjának vagyonbeli megkárosításával...

Scarlett ezt mindeniknek erősen a szívére kötötte. De sajna, egyik sem volt hajlandó bevallani, hogy ő a tettes, s a rettentően kínos kihallgatás befejeztével sietett a lordhoz, hogy az eredménytelen puhatolózásról tudósítsa.

– Ezek a ficzkók mind egy húron pendülnek - mondá a marquis, - s ki tudja, vajjon nem osztoztak-e meg a lopott dolgokon.

– Azt hiszem, kegyelmességednek igaza van - viszonzá Scarlett. - A szolgaszemélyzethez intézett kérdéseimre is egyöntetű volt a felelet, ez elegendő bizonyíték arra nézve, hogy ez a népség már előre megegyezett.

– Szobáikat, szekrényeiket, ládáikat is kikutatta, Scarlett?

– Még nem. Kegyelmességed beláthatja, hogy ezt sikerrel csak egy rendőrközeg jelenlétében eszközölhetem.

– Helyes - mondá lord Piborne. - Küldjön valakit Kanturkba... azaz, jobb lesz, ha ön végzi el. Természetesen egy léleknek sem szabad a vizsgálat befejezése előtt a kastélyt elhagynia.

– Kegyelmességed parancsai teljesítve lesznek.

– A rendőrtisztviselő ne mulassza el, hogy néhány embert magával hozzon, Scarlett...

– Tudatni fogom vele kegyelmességed óhaját, s ő bizonyára sietend azt teljesíteni.

– Jogtanácsosomat, Laird urat is értesíteni fogja, hogy vele erről az ügyről beszélnem kell, kívánom, hogy sürgősen látogasson ide!

– Még ma tudatom vele.

– Mikor indul el?

– Rögtön, úgy hiszem még este előtt itthon leszek.

– Jól van.

Az, a mit itt elbeszéltünk, április 29-én reggel történt. Anélkül, hogy valakinek orrára kötötte volna, hogy mit akar Kanturkban, megnyergeltette Scarlett a legjobb lovak egyikét, elővezettette, s már fel is akart reá ülni, midőn a gazdasági épületek mellett levő kapu harangja megszólalt.

A kapu félszárnya kinyílt, s mintegy tíz esztendős fiucska állott előtte.

Senki fia volt.