A TALÁLKOZÁS

Igen, menniük kellett. A veszélyre való tekintettel azonban megtették a szükséges óvintézkedéseket. Előőrsök kutatták fel az erdő sűrűjét, s az expedíció tagjai állandó készenlétben vonultak tovább.

Gondosan megvizsgálták a fegyvereket, hogy szükség esetén azonnal tüzelhessenek. Amint az előőrsök jelt adnak, a teherhordók lerakják a csomagokat, és mindannyian részt vesznek a harcban.

A menetelés rendjét nem változtatták meg. Gilbert és Mars haladtak az élen, mintegy előőrsként, meglehetős távolságra a csoporttól, hogy kellő időben jelezhessenek minden meglepetést. Az expedíció derék tagjai készen álltak arra, hogy bátran teljesítik kötelességüket, noha most, hogy közvetlenül a végcél előtt ütköztek akadályba, valamennyiüknek elszorult a szíve.

A menetet nem lassították, de óvatosságból nem követték a mindenütt tisztán látható lábnyomokat. Az volt a szándékuk, hogy ha lehet, elkerülik az Everglades felé nyomuló csapatot.

Hamarosan kiderült, hogy ez nem könnyű feladat. A csapat nem haladt egyenes irányban. A lábnyomok vargabetűket írtak le, hol jobbra, hol balra tértek el az útiránytól. Ez bizonyos tétovázásra vallott. De a csapat, ha kerülőkkel is, állandóan délnek tartott.

Ismét elmúlt egy nap. Az expedíció gyors ütemben menetelt. Minthogy az előttük járó csapat nagy kerülőket tett a cipruserdőben, valószínűleg folytonosan csökkent közöttük a távolság. Ezt mutatták egyébként a nyomok is. Burbank és társai szinte óráról órára élesebben kirajzolódó lábnyomokat találtak a puha talajon.

Könnyen megállapíthatták azt is, hogy az előttük járó csapat mikor és hol pihent meg. Ahol étkeztek, ott a nyomok kereszteződtek, s jól mutatták, hogy az emberek ide-oda járkáltak egy kisebb térségben. Másféle nyomok maradtak utánuk akkor, amikor a csapat csak rövid percekre állt meg, talán, hogy vezetőik az útirányon tanakodjanak.

Gilbert és Mars egész úton figyelmesen vizsgálták a nyomokat. A lábnyomok sok mindent elárulnak. Ezt Gilbert és Mars jól tudta, és ezért aprólékosan fürkészte a terepet, úgy, ahogyan a szeminolok szokták. Ennek az indián törzsnek a fiai ugyanis nevezetesek arról, hogy vadászat vagy harc közben a legkisebb jelet is észreveszik a terepen, és kitűnően tájékozódnak a nyomok és jelek segítségével.

Az egyik ilyen alapos vizsgálat után Gilbert a következőket mondta apjának:

– Most már bizonyosak lehetünk abban, hogy sem Zermah, sem a kishúgom nincs az előttünk járó emberek között. Lova nincs a csapatnak, a paták nyomát látnunk kellene, így hát Zermah, ha velük volna, gyalogosan haladna, kishúgomat pedig az ölében vinné. Ezt viszont látnám a nyomokból, s a pihenőhelyeken megtaláltuk volna Dy lábnyomát is. Márpedig női vagy gyermeklábnyomot sehol sem fedeztünk fel. Bizonyos az is, hogy a csapatban fegyveres férfiak menetelnek, mert a földön sok helyütt látszik a puskatus nyoma. Így az is megállapítható, hogy a csapat tengerészpuskákkal van felszerelve. Úgy látszik, hogy a floridai nemzetőröknek ilyen puskájuk is van. Máskülönben ezek a nyomok nem volnának megmagyarázhatók. Egyébként a csapat, létszámát tekintve, sajnos, kétségkívül legalább tízszer erősebb, mint a mi expedíciós csoportunk. Minél közelebb kerülünk tehát hozzájuk, annál óvatosabban kelt előrehaladnunk.

Az ifjú hadnagynak nyilvánvalóan igaza volt. Társai meg is fogadták a tanácsát. A lábnyomok számából és alakjából levont következtetései csak helyesek lehettek. Bizonyosnak látszott, hogy sem Dy, sem Zermah nincs a csapattal. Ebből viszont az következett, hogy nem a spanyol expedíciója jár előttük.

Texar nyilván nem indult el egyedül a Fekete-öbölből, de ilyen nagyszámú, ilyen jól felfegyverzett kísérete nem lehetett. Így hát kétségkívül floridai önkéntesek egy nagyobb alakulata vonult a félsziget déli része, az Everglades felé. Texar talán már egy-két napja odaérkezett.

Az ismeretlen csapat igen nagy veszélyt jelentett James Burbank és társai számára.

Este az expedíció egy kis tisztás szélén pihent meg. Néhány órával korábban nyilván a másik csapat tanyázott itt: a még meleg hamu jelezte, hogy nemrégen még tábortüzek égtek a tisztáson.

James Burbank és társai úgy határoztak, hogy csak napnyugta után folytatják útjukat. Az ég felhős, az éjszaka sötét. Az utolsó negyedében levő hold későn kel fel. A körülmények kedvezőek. Talán sikerül majd észrevétlenül megközelíteni és kikémlelni az ismeretlen csapatot. Esetleg megkerülhetik őket az erdő sűrűjében, elébük vághatnak, azután gyors ütemben délkelet felé haladva, előbb érhetik el az Okeechobee-tavat meg a Carneral-szigetet, mint az ismeretlen fegyveresek.

Az expedíció este fél kilenc tájban indult útnak. Most is Mars és Gilbert haladt az élen. Néma csendben vonultak a lombmennyezet alatt a sötét éjszakában. Mintegy két óra hosszat meneteltek, nesztelen léptekkel, óvatosan, nehogy elárulják magukat.

James Burbank a jószágigazgatóval együtt a négereket vezette. Este tíz óra felé hirtelen „megállj”-t vezényelt a csoportnak. Észrevette, hogy Gilbert és Mars visszafelé sietnek. Mindannyian mozdulatlanul vártak, hogy az ifjú hadnagy megokolja a hirtelen visszavonulást.

Hamarosan meg is kapták a magyarázatot.

– Mi történt, Gilbert? - kérdezte James Burbank. - Észrevettetek valamit?

– Itt táboroznak a fák alatt! A tábortüzek jól láthatók.

– Mekkora távolságra? - kérdezte Edward Carrol.

– Talán százlépésnyire.

– Meg tudtátok állapítani, hogy miféle emberek?

– Sajnos, nem. A tüzek kialvóban vannak - felelte Gilbert. - De azt hiszem, nem tévedtünk, amikor kétszáz főre becsültük a csapat létszámát!

– Alszanak?

– A legtöbbjük alszik. De az őrszemek figyelnek. Néhányat láttunk is: puskával a vállukon cirkálnak a ciprusok között.

– Mit tegyünk hát? - kérdezte Edward Carrol az ifjú hadnagyot.

– Mindenekelőtt meg kellene tudnunk, hogy miféle csapattal van dolgunk - felelte Gilbert. - Azután, ha lehet, megkerüljük őket.

– Én majd kikémlelem a táborukat - jelentkezett Mars.

– Veled megyek - tette hozzá Perry.

– Nem, ez az én dolgom - felelte Gilbert. - A magam szemével kell látnom, hogy kikkel állunk szemben.

Most James Burbank szólalt meg:

– Bármelyikünk szívesen kockáztatná életét a közös ügyért. De erre a felderítésre csak egyetlen magányos ember mehet. Csak egyedül végezheti el észrevétlenül a feladatát.

– Akkor hát egyedül megyek - szólt Gilbert.

– Nem, fiam, te velünk maradsz - mondta James Burbank. - A felderítésre Marsot küldjük ki.

– Parancsára, Burbank úr - felelte Mars, és már el is tűnt az erdő homályában.

James Burbank és társai megtették a szükséges védelmi intézkedéseket. Az élelmiszeres zsákokat lerakták a földre. A teherhordók előkészítették fegyverüket. Az expedíció tagjai a ciprusok között rejtőztek el, a fák törzse mögött, puskával a kézben. Az állásokat úgy választották ki, hogy szükség esetén egyetlen pillanat alatt ismét együvé tömörülhessenek.

James Burbankék nem látták fedezékükből a tábort. Vagy ötven métert kellett volna előrekúszniuk ahhoz, hogy megpillantsák a tábortüzek elhaló fényét. Várniuk kellett tehát, míg a félvér visszatér. Ha majd Mars beszámol tapasztalatairól, akkor a körülményeknek megfelelően határoznak.

Gilbert azonban türelmetlen volt, és néhány méterrel előbbre lopakodott.

Mars eközben rendkívül óvatosan közeledett a táborhely felé. Fától fáig kúszva haladt előre, meg-megbújva a ciprusok mögött, vigyázva, hogy észre ne vegyék. Célja az volt, hogy közvetlenül a tábor közelébe surranjon, felderítse a csapat elhelyezkedését, létszámát és főként azt, hogy ez az alakulat a polgárháború melyik pártjához tartozik.

Nehéz feladatnak ígérkezett. Sötét éjszaka volt, s a tábortüzek már csaknem kialudtak. Marsnak egészen a táborig kellett elkúsznia. Elég vakmerő volt ahhoz, hogy ezt megkockáztassa, s elég ügyes ahhoz, hogy kijátssza az őröket.

Lassan közeledett a pihenő csapathoz. Puskát vagy revolvert nem vitt magával; a fegyver csak akadályozta volna a mozgásban. Egyébként is egy puskalövés felriaszthatná az egész tábort, szükség esetén tehát zajtalanul kell védekeznie. Egyetlen fegyvere volt: a fejszéje.

A derék félvér hamarosan megközelítette az egyik őrszemet. Ez az őrszem hat-nyolc méterre állhatott pihenő társaitól. Mély csend ült az erdőn.

A táborban mindenki mélyen aludt, a hosszú menetelés, úgy látszik, kifárasztotta az embereket. Csak az őrök virrasztottak. De ők sem lehettek túlságosan éberek - ezt Mars azonnal észrevette.

Hosszan nézte a közelében álló, jó ideje mozdulatlan őrszemet, aki a puskáját a földre támasztva, egy ciprusfának dőlt, és lehorgadt fejjel bóbiskolt.

„Talán elsurranhatok mögötte, s elérhetem a tábor szélét” - gondolta magában Mars.

Lassan az őrszem felé osont. De egy száraz ág megreccsent a lába alatt, s a zaj elárulta.

Az őr azonnal felegyenesedett, fölkapta fejét, előrehajolt és körülnézett.

Valami gyanúsat vehetett észre, mert megragadta és lövésre emelte puskáját.

De mielőtt még meghúzhatta volna a ravaszt, Mars kirántotta kezéből, és mellének szegezte a fegyvert, földre teperte az őrt. A meglepett ember egyetlen hangot sem hallathatott, mert a félvér hatalmas tenyere beléfojtotta a segélykiáltást.

A következő percben az óriás erejű félvér betömte a földön heverő őr száját. Az hiába védekezett, Mars ölbe kapta, és már cipelte is a tisztásra, ahol James Burbank és társai várakoztak.

A többi őrszem mindebből semmit sem vett észre. Ez is csak azt bizonyította, hogy hanyagul látták el szolgálatukat.

Mars pillanatok alatt megtette az utat visszafelé, majd lerakta a foglyot a földre, Gilbert Burbank lába elé.

A négerek James Burbank, Gilbert, Edward Carrol és Perry köré gyűltek.

A fogoly fuldoklott; talán akkor sem bírt volna megszólalni, ha a szája nincs betömve. James Burbank és társai a sötétben nem látták a fogoly öltözetét, s nem állapíthatták meg, hogy a déli nemzetőrök egyenruháját viseli-e.

Mars kivette az őrszem szájából a zsebkendőt. De jó néhány másodperc eltelt, amíg a fogoly magához tért.

– Segítség! - volt az első szava.

– Csendesen! - szólt rá James Burbank. - Ne félj, nem bántunk!

– Mit akarnak tőlem?

– Azt, hogy őszintén válaszolj kérdéseinkre.

– Az a kérdésektől függ - felelte a fogoly, aki visszanyerte biztonságát. - Először is azt mondják meg, hová tartoznak: Északhoz vagy Délhez.

– Északhoz.

– Akkor válaszolok a kérdéseikre.

A kihallgatást Gilbert vezette.

– Hány főből áll az itt táborozó alakulat?

– Körülbelül kétszáz ember.

– Hová tartanak?

– Az Evergladesbe.

– Ki az alakulat parancsnoka?

– Howick kapitány.

– Micsoda? Howick kapitány, a Wabash tisztje? - kiáltott fel Gilbert.

– Ő bizony.

– Ez tehát tengerészszázad, Dupont tengernagy hajórajáról?

– Dupont tengerészei vagyunk, északiak, rabszolga-felszabadítók, az egység hívei! - felelte a fogoly.

Büszkén sorolta fel a különféle elnevezéseket, amelyeken az igaz ügy híveit emlegették.

És James Burbank és társai azt hitték, hogy egy déli önkéntes alakulat - talán éppen Texar bandája - jár előttük. S íme, kiderült, hogy barátaikkal találkoztak, fegyvertársakkal! A segítség jókor érkezett!

– Hurrá! Hurrá! - kiáltották ujjongva az expedíció tagjai.

A harsány éljenzés felriasztotta a tábort.

Egymás után gyulladtak ki az éj sötétjében a fáklyák. A két csapat egymás felé sietett. Hamarosan mindannyian együtt álltak a tisztáson, s Howick kapitány minden szószaporítás helyett melegen kezet szorított az ifjú hadnaggyal, akivel oly váratlanul találkozott itt, az evergladesi úton.

Nem volt szükség hosszú és bonyolult magyarázkodásra.

– Azt mondja meg nekem, kapitány uram, mi járatban vannak itt, Alsó-Floridában? - kérdezte Gilbert.

– Dupont tengernagy parancsára jöttünk ide, kedves Gilbert. Egy katonai feladatot kell végrehajtanunk - felelte Howick kapitány.

– Honnan indultak?

– A Moszkitó-öbölből. De onnan először New Smyrnába vonultunk, a járás belső vidékére.

– Megmondhatná azt is, milyen harci feladatot hajtanak végre?

– Egy déli bandát kell ártalmatlanná tennünk. Tőrbe csalták két hajónkat, és sok derék bajtársunkat megölték. Megbosszuljuk a vérengzést.

Howick kapitány elmondta az eseményeket, amelyekről James Burbank és társai már nem tudhattak, mert két nappal azután történt, hogy ők eltávoztak Camdless-Bayből.

Az olvasó nyilván emlékszik még arra, hogy Dupont tengernagy ebben az időszakban elsősorban arra törekedett, hogy áttörhetetlen tengerzárat vonjon a floridai partvidék köré.

Az északi hajóraj állandóan a tengeren cirkált, a Saint-Augustine fölött fekvő Anastasia-sziget és a félsziget déli csúcsa között. A tengerzár legdélibb pontja a Sable-fok és a Bahama-szigetek között húzódó csatorna bejárata volt.

A tengernagy azonban ezt sem tartotta elegendőnek, a tengerzárat ki akarta terjeszteni, úgyhogy még a félsziget kisebb folyóiról is kiszorítsa a déli hajókat.

Első intézkedése az volt, hogy a hajóraj két őrnaszádján, két tiszt parancsnoksága alatt egy tengerészszakaszt küldött ki a vidék folyami forgalmának ellenőrzésére. A két tiszt vállalkozott arra, hogy e jelentéktelen katonai erővel is végrehajtsa a feladatot.

A déli bandák kikémlelték az északiak hadmozdulatait, és csapdát állítottak nekik.

A két naszád zavartalanul felhajózott a dél-floridai vadonba. Az északi tisztek, sajnos, meggondolatlanul jártak el, hiszen ezt a vidéket indián törzsek és déli csapatok tartották megszállva. A Kissimmee-tónál, a Malabar-foktól nyolcvan mérföldnyire nyugat felé, a délieknek valóban sikerült kelepcébe csalniuk a két őrnaszádot.

A déli bandák megtámadták a hajókat, a legénység jó részét megölték: ott pusztult a két tiszt is, a gyászos végű hadművelet két parancsnoka. Néhány tengerész megmenekült, és csodával határos módon visszajutott a Moszkitó-öbölbe.

Dupont tengernagy azonnal parancsot adott, hogy megfelelő erők vegyék üldözőbe a déli alakulatokat, és álljanak bosszút az északi tengerészek lemészárlásáért.

Howick kapitány parancsnoksága alatt kétszáz főből álló tengerészegység szállt partra a Moszkitó-öböl közelében.

Gyors ütemben vonultak New Smyrnába, a tengerparttól néhány mérföldre fekvő kis városba. Itt Howick kapitány megszerezte a szükséges felvilágosításokat, majd tengerészeivel délnyugatnak indult.

Útjának célja az Everglades volt. Véleménye szerint ott rejtőzködött az a banda, amely a Kissimmee-tónál csapdát állított az északiaknak.

A büntetőcsapatot most már csak rövid út választotta el az Evergladestől.

James Burbank és társai minderről mit sem tudhattak, amikor Howick kapitány századával összetalálkoztak a cipruserdőben.

Rövid kérdések, gyors feleletek hangzottak el.

Gilbert és a kapitány tömör szavakkal megbeszélt mindent, ami az adott helyzetben és a közvetlen jövőben fontos lehetett a számára.

– A mi úticélunk is az Everglades. - közölte Gilbert.

– Az Everglades? - kérdezte csodálkozva a kapitány. - Mi keresnivalójuk van ott?

– Banditákat üldözünk, kapitány uram. És éppen úgy megtoroljuk gaztetteiket, mint ön a kissimmee-i vérengzést!

– Miféle banditák nyomában járnak?

– Mielőtt erre felelnék, hadd kérdezzek valamit, kapitány uram - szólt Gilbert.

– Tessék!

– Mikor indultak el Smyrnából?

– Egy hete.

– Nem találkoztak útközben déli csapatokkal?

– Nyomukat sem láttuk, kedves Gilbert - felelte a kapitány. - De biztosan tudjuk, hogy a déli önkéntes alakulatok egy része Alsó-Floridába menekült.

– S tudják-e, ki a vezére annak az alakulatnak, amelyet üldöznek?

– Természetesen tudjuk, sőt, hozzáteszem, hogy Burbank úr csak örülni fog annak, ha ez a fickó kézre kerül.

– Mit jelentsen ez? - vágott közbe türelmetlenül James Burbank.

– Azt, hogy a banda vezére önnek is régi ismerőse: az a spanyol, akit a saint-augustine-i haditörvényszék bizonyítékok hiányában nemrég felmentett a camdless-bayi ügyben.

– Texar?

Szinte egyszerre ejtették ki a nevet mindannyian. S hogy mekkora megdöbbenéssel, azt könnyű elképzelni.

– Hogyan? - kiáltott fel Gilbert. - Texar a vezére annak a bandának, amelyet önök üldöznek?

– Ő bizony! Ő eszelte ki a kissimmee-i kelepcét, és ötven cinkosának élén személyesen irányította a vérengzést, majd az Everglades vidékére menekült. New Smyrnában minderről pontos értesüléseket szereztünk.

– S milyen sors vár a banditára, ha kézre kerül? - kérdezte Edward Carrol.

– A helyszínen agyonlövetem - felelte Howick kapitány. - Ez a tengernagy parancsa. S ezt a parancsot végre is fogjuk hajtani!

James Burbank és társai határtalan felindultsággal fogadták a kapitány közlését. Most már majdnem biztosak lehetnek benne, hogy a tengerészek segítségével kiszabadítják Dyt és Zermah-t, és foglyul ejtik a spanyolt és cinkosait. A banditák immár nem kerülhetik el a megérdemelt büntetést.

Burbankék örömében mindenki osztozott. Az északi tengerészek és a camdless-bayi négerek egymás kezét szorongatták, lelkesen éljeneztek.

Gilbert azután elmondta Howick kapitánynak, hogy mit keres a camdless-bayi expedíció Floridában. Céljuk elsősorban az, hogy kiszabadítsák Zermah-t és a kislányt, akit - a félvér nő üzenete szerint - a Carneral-szigetre hurcoltak.

Texar kétségkívül hamis alibivel védekezett a haditörvényszék előtt.

Továbbra is érthetetlen volt azonban, hogy a spanyol miként tudta a hamis alibit hitelt érdemlően bizonyítani. Most azonban Texarnak a gyermekrabláson kívül a kissimmee-i vérengzésért is felelnie kell. Ezúttal nem kerülheti el a megérdemelt büntetést.

De James Burbank ekkor még egy kérdést intézett Howick kapitányhoz, és a kérdés nyomán meglepő ellentmondás derült ki.

– Megmondhatná nekem, kapitány úr, hogy mikor támadták meg a déli bandák a két északi naszádot a Kissimmee-tónál?

– Pontosan megmondhatom, Burbank úr. A vérengzés március 22-én történt.

– Nos, március 22-én Texar még el sem indult a Fekete-öbölből - felelte James Burbank. - Hogyan vehetett részt a vérengzésben? Hiszen a Fekete-öböl kétszáz mérföldnyire fekszik a Kissimmee-tótól!

– Ez képtelenség! - kiáltott fel a kapitány.

– Márpedig Texar nem vezethette a déli bandákat a naszádok elleni támadásban!

– Nyilvánvalóan téved, Burbank úr - szólalt meg ismét Howick kapitány. - Néhány tengerészünk megmenekült a vérengzésből, ezek látták a spanyolt. Magam hallgattam ki őket. Meggyőződtem arról, hogy ismerték Texart, még Saint-Augustine-ből.

– Lehetetlen, kapitány uram - felelte James Burbank. - Zermah levele azt bizonyítja, hogy Texar március 22-én még a Fekete-öbölben tartózkodott. Ez a levél a kezünkben van.

Gilbert egy ideig szótlanul hallgatta a vitát. Apjának igaza van: a vérengzés napján a spanyol nem járhatott a Kissimmee-tó vidékén.

– Most mindez nem fontos - mondta végül az ifjú hadnagy. - Ennek az embernek az élete csupa rejtély. Nem az én dolgom, hogy felderítsem a titkait. Március 22-én még a Fekete-öbölben tartózkodott - ezt mondja Zermah; s ugyancsak március 22-én, kétszáz mérföldnyire a Fekete-öböltől, egy floridai bandát vezényelt - ezt állítják a tengerészek, s ezt mondja ön is, kapitány uram. Ne törődjünk ezzel. Annyi bizonyos, hogy jelenleg az Evergladesban bujkál, s két napon belül kézre keríthetjük!

– Igaza van, Gilbert - felelte Howick kapitány. - Akár a gyermekrablásért lövetjük agyon, akár azért, mert csapdát állított tengerészeinknek: igazságos ítélet lesz! Ne vesztegessük hát az időt! Induljunk!

A két időpont egybevágása csakugyan érthetetlen volt. De Texar egész élete bővelkedett az ilyen rejtélyes fordulatokban. Újabb titokzatos alibi! Mintha a spanyol valóban csodás hatalommal rendelkeznék, s egy időben két különböző helyen is jelen lehetne.

Megoldódik-e a rejtély? Ki tudja! De annyi bizonyos, hogy Texart mindenképpen kézre kell keríteni. Ez a cél vezette a két, immár egyesült expedíciót: Howick kapitány tengerészeit és James Burbank csapatát.