ÖT ÉV MÚLTÁN

Öt évvel azon események után, amelyekről az imént beszámoltunk, a Hoste-sziget környékén a hajózás már nem volt olyan nehéz és veszélyes, mint egykor. A Hardy-félsziget csúcsáról erős fénypászmák vetültek a messzi tengerre: nem a pecserák gyújtottak tábortüzet, hanem egy igazi világítótorony állt ott, amely az átjárókat bevilágítva a komor téli éjszakákon is elkalauzolta a hajósokat a zátonyok között.

Az a világítótorony azonban, amelyet Kau-dzser a Horn-fokra tervezett el, sehogy sem akart megépülni. Hiába igyekezett már hat éve megoldani az ügyet, szívós kitartását nem koronázta siker. A két kormány jegyzékváltásaiból úgy tűnt, hogy Chile nem akar lemondani a horn-foki kis sziget birtokáról, s így azzal, hogy elutasítja Kau-dzser elsőrendű feltételét, elháríthatatlan akadályt gördít a megegyezés útjába.

Kau-dzsert erősen meglepte, hogy a Chilei Köztársaság ekkora jelentőséget tulajdonít egy teljesen értéktelen, kopár sziklának. Még nagyobb lett volna a meglepetése, ha ismeri az igazságot, ha tudja, hogy a tárgyalások nem valamiféle - talán helytelen, de legalább érthető - hazafias meggondolásból húzódnak el, hanem egyszerűen a hivatalok közmondásos nemtörődömsége miatt.

A chilei hivatalok ebben az ügyben éppen úgy viselkedtek, mint a világ bármelyik hivatala. Ősrégi szokása a diplomáciának, hogy húzza-halasztja a dolgokat: egyrészt azért, mert az ember érdeklődése rendszerint elég lanyha mindaz iránt, amihez nincsen közvetlen köze, másrészt meg azért, mert természetes hajlama, hogy amennyire csak tudja, eltúlozza a saját szerepét. Márpedig mi bizonyíthatná jobban egy döntés fontosságát, mint az, hogy meddig tartottak a megelőző tárgyalások, hogy mennyi papírt pusztítottak és mennyi tintát pocsékoltak el a tárgyra? Kau-dzser egymaga alkotta a hoste-szigeti kormányt, következésképp nem voltak hivatalai, s ezért eszébe sem jutott, hogy ilyen okot - a valódit - keressen a vita elhúzódása mögött.

De nem a Hardy-félszigeten magasodó világítótorony volt az egyetlen fényforrás, amely bevilágította a környező vizeket. Az újjáépítése után háromszoros fontosságra szert tett újtelepi kikötő jelzőfénye is minden este kigyúlt, hogy a kikötőgát csúcsa felé vezesse a vízi járműveket.

A teljesen elkészült móló széles és biztonságos kikötővé avatta az öblöt. A hajók szélcsendben rakodhattak ki és be a szintén kiépült rakpartoknál. Újtelep forgalmas kikötővé vált. Lassanként megindult a kereskedelem Chilével, Argentínával, sőt az Óvilággal is. A Hoste-szigetet már menetrendszerű havi járat kötötte össze Valparaisóval és Buenos Airesszel.

A folyó jobb partján Libéria rohamos fejlődésnek indult. Meg lehetett jósolni, hogy nagyon hamar jelentékeny várossá növi ki magát. Szimmetrikus utcái amerikai módra derékszögben metszették egymást, két oldalukon kő- és faházak sorakoztak elöl udvarral, hátul kiskerttel. A város néhány terén szép fák, többnyire örökzöld sarki bükkök nyújtottak árnyékot.

Libériában két nyomda működött, és a városnak még néhány valódi nevezetessége is akadt: többek között egy postája, egy temploma, két iskolája és egy bírósága, mely utóbbi már nem az a szerényen feldíszített terem volt, amelyet Lewis Dorick annak idején megpróbált felrobbantani. A legszebb látnivaló a Kormányház volt.

Az ezen a néven ismert rögtönzött házat már lebontották, és egy tekintélyes épület került a helyére: továbbra is itt székelt Kau-dzser, és itt működött minden közintézmény.

A Kormányház közelében egy laktanya emelkedett, ahol ezer puskát és három ágyút tároltak. Időről időre minden nagykorú polgárnak el kellett töltenie itt egy hónapot. A patagónok esetéből levonták a tanulságot. A hadsereg, mely szükség esetén minden hoste-szigetit fegyverbe szólíthatott, készen állt a haza megvédésére.

Még színháza is volt Libériának: igaz, elég kezdetleges, de tágas épület, amely ráadásul villanyvilágítással is büszkélkedhetett.

Kau-dzser álma valóra vált. A folyón három kilométerrel följebb létesített vízierőmű bőségesen ellátta fénnyel és árammal a várost.

A színházterem különösen a hosszú téli estéken tett jó szolgálatot. Gyűlések zajlottak itt, Kau-dzser és a megszelídült, igazi személyiséggé vált Ferdinand Beauval pedig néha előadásokat tartottak. Hangversenyeket is adtak, egy nem mindennapi karmester vezényletével.

Ez a karmester már régi ismerőse az olvasónak: senki más, mint Sand.

Szívós kitartással sikerült a hoste-szigetiek közül egy teljes szimfonikus zenekart toboroznia, amelyet mesteri pálcával dirigált. A hangversenynapokon ölben vitték a karmesteri pulpitusra, s amikor zenészei elé állt, arca átszellemült, a művészet szent önkívülete a legboldogabb emberré tette. Ezeken a koncerteken régi és modern művek hangzottak el, s a műsorban időnként Sand saját művei is szerepeltek - a közönség tapsa bizonyította, hogy nem a legnépszerűtlenebbek között.

Sand ekkor tizennyolc éves volt. Amióta az iszonyatos dráma megfosztotta mindkét lábától, csak a művészetben lelhetett boldogságot, s teljes szívével a zenének szentelte magát. A mesterek figyelmes tanulmányozásával elsajátította e nehéz művészet minden csínját-bínját, s e biztos alapon kibontakozó természetes tehetsége már-már megérdemelte a zseni nevet. S nyilván még itt sem állapodhatott meg. Eljön majd a nap, amikor mindenütt éneklik ennek az ihletett, világvégi rokkantnak a dallamait, és zenéje, amelyet már ma is ismernek, csak a szerző nevét nem tudják, meghódítja az egész világot.

Kilenc év telt el azóta, hogy a Jonathan a Hardy-félsziget szirtjeire vetődött. Amit ez alatt a pár év alatt elértek, azt mind azon férfi határozottságának, értelmének és gyakorlati érzékének köszönhették, aki kezébe vette az anarchia fenyegette hoste-szigetiek sorsát. Továbbra sem tudtak semmit erről az emberről, de nem is gondoltak rá, hogy a múltjáról faggassák. A kíváncsiságot - ha ugyan valamikor valóban kíváncsiak voltak a kilétére - elkoptatta a megszokás, és sokan joggal gondolták, hogy aki a legfontosabb oldaláról akarja ismerni Kau-dzsert, annak elég eszébe idéznie számtalan jócselekedetét.

A kilenc évnyi hatalom súlyos gondjai nyomasztóan nehezedtek Kau-dzserre. Herkulesi ereje érintetlen maradt, s a kor sem hajlította meg szinte gigászi alakját, de szakálla és haja már őszbe csavarodott, és méltóságteljes, immár tiszteletet parancsoló arcát mély ráncok barázdálták.

Hatalma korlátlan volt. A tanács három tagját, amelynek megalakítását ő maga kezdeményezte, minden alkalommal újraválasztották, de Harry Rhodes, Hartlepool és Germain Riviére csak a forma kedvéért üléseztek. Szabad kezet adtak vezetőjüknek és barátjuknak, s csak akkor fejtették ki tiszteletteljes véleményüket, ha erre külön megkérte őket.

Nagy műve megvalósításához Kau-dzser különben nem szűkölködött példákban. A Hoste-sziget közvetlen szomszédságában két ellentétes kolonizációs módszert is alkalmaztak ekkoriban, melyeknek eredményét összehasonlíthatta és értékelhette.

Amióta Chile és Argentína felosztotta egymás közt Magellániát és Patagóniát, a két állam igen különböző módon igyekezett hasznosítani új birtokait. Mivel Argentínában nem ismerték jól ezt a területet, gyakran kétszáz-kétszáznegyven négyzetkilométernyire szabták a koncessziókat, s ezzel gyakorlatilag arra ítélték a vidéket, hogy parlagon maradjon. Azokban az erdőkben, ahol egy hektáron négyezer fa is nő, a kitermelés így háromezer évig is eltartott volna. Hasonló bőkezűséggel adományozták a termőföldeket és legelőket is - ezért ezeken túlságosan sok munkáskézre és szerszámra, következésképp túl nagy befektetésre lett volna szükség.

De ez még nem minden. Az argentin telepesek számára lassú, körülményes és költséges volt a kényszerű kapcsolattartás Buenos Airesszel. Amikor hajó érkezett Magellániába, annak rakománylevelét vámkezelésre a fővárosba, vagyis ezerötszáz mérföld távolságra kellett küldeni, s csak hat hónap múlva tért vissza, miután megfizette a vámot - mégpedig a főváros tőzsdéjén aznap érvényes árfolyamon! S hát honnan ismerhették volna az árfolyamokat a Tűzföldön, ahol Buenos Aires neve épp olyan idegenül hangzott, mint Kínáé vagy Japáné?

Mit tett viszont Chile, hogy élénkítse a kereskedelmet, hogy a merész hoste-szigeti kísérlettől eltekintve is csábítson ide telepeseket?

Szabadkikötőnek nyilvánította Punta Arenast, ahová a hajók így bőven hoznak minden szükségest és feleslegest, s ahol kedvező áron, kiváló minőségben lehet megkapni bármit. Nem csoda, hogy Argentin-Magellánia termékei is a punta arenasi székhelyű angol vagy chilei cégekhez áramlanak, amelyek virágzó fiókokat létesítettek a csatornák mentén.

Kau-dzser már régóta tudta, hogyan jár el a chilei kormány, s ahányszor csak átrándult a magellániai földekre, maga is láthatta, hogy minden termék Punta Arenasba kerül. A chilei kolónia mintájára tehát Újtelepet is szabadkikötőnek nyilvánították, és a Hoste-sziget elsősorban ennek a döntésnek köszönhette gyors gazdagodását.

Ki hinné, hogy az Argentin Köztársaság, amely a Beagle-szoros túlsó partján, a Tűzföldön megalapította Ushaiát, e kettős példából sem okult? Libériához és Punta Arenashoz képest ez a település mindmáig elmaradott, mert a kormány akadályokat gördít a kereskedelem útjába, a vámtételek magasak, a természeti kincsek kiaknázását ezer formaság gátolja, s persze a csempészek is büntetlenségnek örvendenek, mivel a helyi vezetés a gyakorlatban képtelen rá, hogy a fennhatósága alá tartozó hétszáz kilométeres partszakaszra felügyeljen.

A Hoste-szigeten történt események, a Chilétől kapott függetlenség, a Kau-dzser biztoskezű irányítása alatt egyre növekvő jólét fölhívta a szigetre az iparosok és a kereskedők figyelmét, és újabb telepeseket is idevonzott, akiknek bőkezűen, előnyös feltételek mellett juttattak földet. Miután hamar elterjedt a hír, hogy a Hoste-sziget erdeiben az európainál jobb minőségű fa terem, amely tizenöt-húsz százalékot is jövedelmez, több fűrészüzem is megtelepült itt. A mezőgazdaságilag hasznosítható területekre négyzetkilométerenként ötven piaszterért találtak bérlőket, s a sziget legelőin hamarosan több ezerre rúgott az állatállomány.

A lakosság gyors növekedésnek indult. A Jonathan ezerkétszáz hajótöröttjéhez háromszor-négyszer annyian csatlakoztak az Egyesült Államok nyugati részéből, Chiléből és Argentínából érkező bevándorlók. A függetlenség kikiáltása után kilenc évvel, Kau-dzser hatalomátvétele után nyolc, a patagón horda betörése után öt évvel Libéria több mint kétezer-ötszáz, a Hoste-sziget pedig több mint ötezer lakost számlált.

Magától értetődik, hogy Halg és Graziella egybekelése óta is sok házasság köttetett. Említsük meg az Edward és a Clary Rhodesét: a fiatalember Germain Riviére leányát vette el, a lány pedig Dr. Samuel Arvidsonhoz ment hozzá. Újabb és újabb kötelékek fűzték össze a családokat.

Az enyhe évszakban a kikötő számos hajót fogadott. A sziget különböző pontjain, a Roons-fok környékén és a Beagle-szoros északi partján lerakatokat hoztak létre, s az ezeket Libériából ellátó partmenti hajósok kiváló üzleteket kötöttek. Ők javarészt a Falkland-szigetekről érkeztek, méghozzá minden évben egyre többen.

A behozatalról és kivitelről nemcsak az Atlanti-óceán angol szigeteiről jött hajók gondoskodtak, hanem Valparaisóból, Buenos Airesből, Montevideóból és Rio de Janeiróból is érkeztek vitorlások és gőzösök, s a közeli víziutakon - a Nassau-öbölben, a Darwin-öbölben, a Beagle-csatorna vizein - feltűnt a dán, a norvég és az amerikai lobogó is.

Ez a forgalom jórészt a halászatnak volt köszönhető, amely Magellániában mindig is kiváló eredménnyel kecsegtetett.

Érthető, hogy Kau-dzsernek szigorú rendeletekkel kellett szabályoznia ezt a tevékenységet, hiszen az állatok korlátlan irtása hamarosan az itteni vizekben szívesen időző fajok eltűnését, sőt kipusztulását idézhette volna elő. A part mentén több helyen fókavadászok települtek le, s Hartlepoolnak eleinte nagy nehézséget okozott, hogy féken tartsa ezeket a változatos eredetű és fajtájú hontalanokat. A kalandorok lassanként mégis megjuhászodtak, új életformájuk civilizálta őket. E világvándoroknak eddig hátán volt a házuk, de amióta letelepedtek, lassan szelídebb szokásokat vettek föl. Boldogabbak is voltak, mert valamivel jobb körülmények között gyakorolhatták zord mesterségüket, mint addig. Véget értek a közös költségen szervezett expedíciók, amelyek oly gyakran végződnek éh- vagy fagyhalállal egy lakatlan szigeten. Most már folyamatosan értékesíthették halászzsákmányukat, és nem kellett hosszú hónapokig várniuk egy hajóra, mely vagy visszatér vagy nem. Az ártatlan kétlakiakkal azonban még mindig ugyanúgy végeztek. Mi sem egyszerűbb a bevált módszernél: „salir a dar una paliza”, ahogy maguk a fókavadászok mondják, vagyis bottal agyonverni őket - más fegyvert ugyanis lehetetlen volna használni a szegény állatok ellen.

A fókák leölése mellett meg kell említeni a bálnavadászatot is, amely igen nagy hasznot hajt ezen a vidéken. A szigettenger szorosaiban évente akár ezer bálnát is el lehet ejteni. A jól felszerelt bálnavadászhajók az enyhe évszakban be is járták keresztül-kasul a Hoste-sziget környéki víziutakat, hiszen jól tudták, hogy Libéria már ugyanazokat az előnyöket kínálja, mint Punta Arenas.

Végül pedig a parti fövenyen ezerszámra heverő különféle kagylókra is új kereskedelmi ág épült. A kagylók közül különösen a müillon, ez a kiváló puhatestű érdemel említést, mely elképzelhetetlen mennyiségben volt föllelhető.

Egész hajórakományokkal szállítottak belőle Dél-Amerika városaiba, ahol öt piasztert is megadtak egy kilogrammért. A puhatestűeken kívül rákok is akadtak. A Hoste-sziget kis öbleit különösen nagy számban keresi fel egy tengeralatti algákon élő óriásrák, a centoya, amelyből kettő még egy nagyétkű embernek is elegendő egy egész napra.

A centoyák azonban nem egyedül képviselték a rákok rendszertani osztályát. A parton bőségesen lehetett találni homárt, langusztát és fekete kagylót is. A természet e kincsei nem heverhettek parlagon. Kau-dzser régi tervét megvalósítva Halg sikeres üzemet irányított Újtelepen, ahonnan konzerv formájában küldték szét a „tenger gyümölcseit” az egész világba. Az ekkor huszonnyolc éves Halgnak semmi sem hiányzott a boldogsághoz. Szerető feleség, három szép gyermek: két fiú és egy lány, jó egészség, gyorsan gyarapodó vagyon - megvolt hát mindene. Kau-dzser örülhetett, hogy műve ilyen boldog betetőzést nyert.

Ami Karrolit illeti, ő nemcsak hogy nem társult fiával az újtelepi üzem vezetésében, hanem még a halászattal is fölhagyott. A hoste-szigeti kikötő olyan fontosságra tett szert a Darwin- és a Nassau-öböl között, hogy egyre több hajó kereste föl, még Punta Arenas helyett is. Kiváló pihenőhelyre leltek itt, biztonságosabbra, mint a chilei kolónia, melyet egyébként főleg a Magellán-szoroson át az egyik óceánról a másikra tartó gőzösök használtak. Ez vitte rá Karrolit, hogy visszatérjen régi mesterségéhez. A Hoste-sziget kikötőparancsnokává és fő-révkalauzává előlépve Karrolinak bőven akadt dolga, mert sok olyan hajó kérte szolgálatait, amely Punta Arenasba vagy a szigettenger különböző pontjain alapított lerakatokhoz tartott.

Munkájában egy ötven tonnás kutter állt rendelkezésére, amelyet úgy építettek, hogy a leghevesebb hullámverést is állja.

Bármilyen volt az idő, bárka helyett Karroli most már mindig ezzel a szilárd alkotású vízi járművel indult a hajók elébe. Megvolt még a Wel-Kiej is, de már alig használták. Többnyire a kikötőben maradt, akár egy hűséges, öreg szolgáló, aki kiérdemelte a pihenést.

Mint a derék munkás, aki az egyik feladat végeztével máris új munkába fog, Kau-dzser, mihelyt szárnyára bocsáthatta a felnőtté vált, önálló életbe kezdő Halgot, máris egy újabb örökbefogadásra szánta el magát. Dick mégsem szorította ki Halgot Kau-dzser nagy szívéből, csak melléje került. A tizenkilenc éves Dick ekkor már hat éve volt Kau-dzser tanítványa. Az ígéretes gyermek nagyszerű ifjúvá érett. Játszi könnyedséggel tette magáévá mestere tudását, s már-már maga is megérdemelte a tudós nevet. Tanára csodálta élénk szellemét, mélyrelátó értelmét, és tudta: nincs messze az az idő, amikor már nem lesz mit tanítania növendékének.

A „növendék” szó nem is illett többé Dickre. A gyermekkorában kijárt kemény iskola, az átélt szörnyűségek hamar felnőtté tették: nem tanítványa, inkább követője és barátja volt Kau-dzsernek, aki teljesen megbízott benne, és kijelölt utódját látta benne. Hogyne, Germain Riviére és Hartlepool is derék emberek voltak, de az előbbi sohasem lett volna hajlandó otthagyni virágzó gazdaságát azért, hogy kizárólag a közügyeknek szentelje magát, Hartlepool pedig, aki csodálatra méltó hűséggel hajtotta végre a parancsokat, csak a második vonalban volt a helyén. Ráadásul mindkettőjükből hiányzott az az áttekintés, az az általános műveltség, amely egy nemcsak anyagi érdekeit tekintő nép kormányzásához szükséges. Harry Rhodes talán alkalmasabb lett volna a feladatra. Az öregedő, nem elég erőskezű férfi azonban maga utasította volna vissza a tisztességet.

Dickben viszont megvolt az igazi vezető minden erénye. Nagyszerű természete volt: tudását, értelmét és jellemét tekintve államférfinak termett - csupán az volt sajnálatos, hogy rendkívüli képességeit nem érvényesíthette tágabb körben. A jól végzett munkának azonban nem a nagysága számít, és Kau-dzsernek igaza volt abban, hogy Dick nem is vágyhatott szebb feladatra, mint hogy néhány ezer polgártársának jólétére felügyeljen.

A helyzet politikai szempontból is rendkívül kedvezően alakult. A Hoste-sziget és a chilei kormány kapcsolatai kifogástalanul fejlődtek.

Chile határozott politikája évről évre gyümölcsözőbbnek bizonyult. Olyan erkölcsi és anyagi hasznot könyvelhetett el, amilyenről az Argentin Köztársaság nem is álmodhat mindaddig, amíg nem módosít kormányzási módszerein és gazdasági elvein.

A Hoste-sziget élére került rejtélyes férfi magellániai jelenléte joggal keltett gyanút a chilei kormányban, amely eleinte nem is rejtette véka alá elégedetlenségét és aggodalmait.

Elégedetlenségének azonban nem adhatott kifejezést. A függetlenné vált szigeten senki nem bocsáthatott ki körözést Kau-dzser ellen, nem érdeklődhetett származása iránt, nem kérhette számon a múltját. Olyan ember lett volna Kau-dzser, aki képtelen elviselni bármiféle tekintélyuralmat, aki egykor föllázadt a társadalom törvényei ellen, akit az uralkodó rendszertől függetlenül talán bármilyen jogállamból száműztek volna? Viselkedése alapot adott az ilyen feltételezésekre, s ha a Nueva-szigeten marad, bizonyára nem kerüli el a chilei rendőrség érdeklődését. Amikor azonban a kezdeti zűrzavart és anarchiát Kau-dzser biztos kormányzása alatt tökéletes nyugalom váltotta föl, lábra kapott a kereskedelem, és általános gazdagodás indult meg, akkor már nem volt érdemes közbeavatkozni. Mindent egybevetve, soha semmi nem felhőzte be a hoste-szigeti és a punta arenasi kormányzó kapcsolatát.

Öt év telt el így, s a Hoste-szigeten a fejlődés egy pillanatra sem torpant meg. A nemes és gyümölcsöző versengés jegyében Libéria mellett három új település is létrejött: egy a Dumas-félszigeten, egy másik a Pasteur-félszigeten, a harmadik pedig a sziget legnyugatibb pontján, a Darwin-öbölben, a Gordon-szigettel szemben. Mivel a főváros fennhatósága alá tartoztak, Kau-dzser néha meglátogatta őket: vagy tengeren utazott, vagy a sziget belsejében vágott utakon, erdőkön és síkságokon át.

Több pecsera család is a partokra költözött, s azok példájára, akik Újtelep közelében letelepedve elsőként szakítottak évezredes vándor életmódjukkal, ők is falvakat alapítottak.

Ekkortájt, 1890 decemberében történt, hogy Libéria első ízben fogadhatta Punta Arenas kormányzóját, Aguire urat. A chilei elismeréssel adózott az általános felvirágzásnak, megcsodálta a természeti kincsek bölcs kihasználását, az ezerfelől összesereglett nép tökéletes egységét, a családokban uralkodó rendet, jólétet és boldogságot. Érthető, hogy árgus szemekkel figyelte azt az embert, aki mindezt végbevitte, s aki nem kívánta, hogy más néven ismerjék, mint úgy: Kau-dzser.

Aguire úr nem fukarkodott a bókokkal.

– A hoste-szigeti kolónia az Ön műve, kormányzó úr - mondta -, és Chile szerencséjének tarthatja, hogy lehetővé tette a létrejöttét.

Kau-dzser csak ennyit felelt:

– Ez a sziget nem volt senki tulajdona, amikor egy szerződés Chiléhez csatolta. Chile helyesen tette, hogy visszaállította a függetlenségét.

Aguire úr megérezte a válaszban rejlő tartózkodást. Kau-dzser szemében a függetlenség visszaállításáért nem illette meg köszönet a chilei kormányt.

– Mindenesetre nem hiszem - folytatta óvatosan Aguire -, hogy a Jonathan hajótöröttjei sajnálnák a Lagoa-öbölbéli koncessziót...

– Csakugyan, kormányzó úr, hiszen ott portugál uralom alá kerültek volna, míg itt a maguk urai lehetnek.

– Minden a lehető legnagyobb rendben van tehát.

– A legnagyobb rendben - helyeselt Kau-dzser.

– Egyébiránt reméljük - tette hozzá lekötelező hangon Aguire -, hogy Chile és a Hoste-sziget továbbra is jó viszonyban marad.

– Nekünk is ez a reményünk - felelte Kau-dzser -, s ha a Chilei Köztársaság felismeri, milyen előnyökkel jár a Hoste-szigeten bevezetett rendszer, talán a Magellán-szigettenger más részeire is hajlamos lesz kiterjeszteni azt.

Aguire úr válasz helyett csak elmosolyodott: értsék, ahogy akarják.

Harry Rhodes, aki két tanácsbeli társával együtt jelen volt a megbeszélésen, más témát hozott szóba, hogy elterelje a beszélgetést a kényes kérdésről.

– Ha összevetjük a mi Hoste-szigetünket a tűzföldi argentin birtokokkal - mondta -, érdekes következtetésekre juthatunk. Itt virágzást lát, uram, amott hanyatlást. Az argentin telepeseket és a hajókat elijesztik a buenos aires-i kormány bonyolult formaságai és követelései. Kormányzója tiltakozásai ellenére a Tűzföld egy tapodtat sem halad előre.

– Egyetértek - felelte Aguire. - A chilei kormány nem is így járt el Punta Arenasban. Ha nem is szükséges teljes függetlenséget adni a kolóniáknak, bizonyos kedvezményekkel biztosítani lehet a jövőjüket.

– Kormányzó úr - szólt közbe Kau-dzser -, van azonban egy kis földdarab a szigettengerben, egy terméketlen, értéktelen szikla, amelyről szeretném, ha Chile lemondana a javunkra.

– Éspedig? - kérdezte Aguire.

– A Horn-foki sziget.

– Mi az ördöghöz kezdene vele? - kiáltott föl meglepetten Aguire úr.

– Világítótornyot építenék rá, mert arra óriási szükség van az amerikai kontinens e végső pontján. A környék megvilágítása nemcsak a Hoste-szigetre tartó hajók javát szolgálná, hanem azokét is, amelyek az Atlanti- és a Csendes-óceán között haladva a fokot készülnek megkerülni.

Harry Rhodes, Hartlepool és Germain Riviére tudtak Kau-dzser tervéről, és ők is hangsúlyozták, milyen jelentős dologról van szó. Ezt Aguire úr nem is vonta kétségbe.

– A Hoste-sziget kormánya tehát kész megépíteni ezt a világítótornyot?

– Igen - szólt Kau-dzser.

– Saját költségén?

– A sajátján, de szigorúan csak azzal a feltétellel, hogy Chile teljesen átengedi neki a Horn-sziget tulajdonjogát. Ezt a javaslatot már jó hat évvel ezelőtt megtettem az Ön kormányának, de mindeddig nem lett semmi eredménye.

– Mit válaszoltak? - kérdezte Aguire.

– Szavakban nem volt hiány. Nem mondtak nemet, de igent sem. A kákán is csomót keresnek. A vita így évszázadokig is eltarthat. Közben pedig egymás után vesznek oda a hajók ezen a gyászos földdarabkán, amelyet semmi nem jelez nekik a sötétben.

Aguire mély meglepetésének adott hangot. Persze, Kau-dzsernél is jobban tudván, milyen módszerek kedvesek a világ minden kormányzatának, a szíve mélyén talán nem is csodálkozott annyira. Többet nem tehetett, mint hogy megígérte: a Hoste-szigetről visszatérve teljes tekintélyét latba veti a santiagói kormánynál a javaslat érdekében.

Meg is tarthatta a szavát, és támogatása hatékonynak bizonyult, mert egy hónap sem telt el, és megoldódott az évek óta húzódó kérdés: Kau-dzser hivatalos értesítést kapott, hogy javaslatát elfogadták. Chile és a Hoste-sziget december 25-én aláírta az átadási szerződést, amelynek értelmében a Horn-sziget a hoste-szigeti állam birtokába kerül, ha az vállalja, hogy megépít és karban tart egy világítótornyot a fok csúcsán.

Kau-dzser már rég megtette a szükséges előkészületeket, így azonnal megkezdhették az építkezést. A legborúlátóbb jóslatok szerint sem kellett több két évnél, hogy fölépüljön a torony, és biztonságossá váljék a hajózás a félelmetes hírű fok környékén.

Kau-dzser ezt a vállalkozást érezte életműve betetőzésének.

Megszervezni a Hoste-sziget békés életét, biztosítani a nemrég még nyomorgók általános jólétét, széles körben elterjeszteni a műveltséget, s végül ezrek életét menteni meg azon a szörnyű ponton, ahol a földkerekség két legnagyobb óceánja találkozik: ez volt hát a feladata ezen a földön.

Nemes feladat. Ha majd véghez viszi, akkor végre önmagára is gondolhat, s lemondhat minden tisztségéről, amelyeket sem teste, sem lelke nem kíván.

Kau-dzser gyakorlatilag a legönkényesebb despotaként uralkodott - de nem volt boldog kényúr. A hosszú idő alatt megszokta, de nem szerette meg a hatalmat, amelyet kedve ellenére gyakorolt. Mivel személy szerint berzenkedett minden tekintélyuralom ellen, kegyetlenül nehezére esett másokra kényszeríteni a saját akaratát. Ugyanaz az erőt sugárzó, hideg és szomorú férfi maradt, mint azon a távoli napon, amikor megmentette a pusztulástól a Hoste-sziget népét. De amikor őket megmentette, egyben elveszítette saját magát. Le kellett mondania ábrándjáról, meg kellett hajolnia a tények előtt, s noha bátor szívvel meghozta ezt az áldozatot, a szíve mélyén fellázadt az elárult álom. A logika csalóka köntösébe öltözött gondolataink, ha csak ösztöneinkből nőnek ki, akkor agyunktól és akaratunktól független életet élnek. Képesek akár a bizonyossággal is szembeszegülni - mint egy élőlény, amely a létéért küzd. Ilyenkor gyakran ezernyi bizonyíték sem győz meg tévedésünkről, és bármilyen ürügy elegendő, hogy visszatérjünk ahhoz, amiben hittünk.

Kau-dzser azért áldozta fel hitét, mert megszánta szerencsétlen embertársait, mert az odaadásra, az önfeláldozásra való hajlam erősebb volt benne nemes jelleme másik alappillérénél, a szabadságszeretetnél is. De most, amikor nem volt szükség az odaadására, amikor felesleges lett volna az önfeláldozás, és amikor a hoste-szigetieket már senki nem tarthatta szánandónak, a régi hite lassan újra igazságként tűnt fel előtte, és az egyeduralkodó fokozatosan visszaváltozott azzá, aki egykor volt: a szabadság szerelmesévé.

Minél jobban ment a Hoste-sziget sora, Harry Rhodes annál világosabban érzékelte Kau-dzsernek ezt az átalakulását. Amikor a horn-foki világítótorony építésének megkezdésével Kau-dzser úgy tekinthette, hogy a feladat, amelyet magára mért, a vége felé közelít, világosan ki is fejtette gondolatait. Éppen a régmúlt napokról csevegett Harry Rhodesszal, aki felidézte, mennyi jótéteményért tartoznak hálával Kau-dzsernek. Erre ő ezt a félreérthetetlen kijelentést tette:

– Vállaltam, hogy megszervezem a kolónia életét. Igyekszem teljesíteni e feladatot. Munkám befejeztével a megbízatásom is lejár. Remélem, így majd sikerül bebizonyítanom Önöknek, hogy létezhet legalább egy olyan hely a földön, ahol az embernek nem kell senkit úrnak elismernie maga fölött.

– A vezető még nem úr, barátom - felelte megindultan Harry Rhodes -, és ezt éppen ön mutatta meg. De egyetlen társadalom sem létezhet valamilyen felsőbb hatalom nélkül, akárhogyan is nevezzék a gyakorlóját.

– Én nem így vélem - felelte Kau-dzser. - Véleményem szerint a hatalomról azonnal le kell mondani, mihelyt nem parancsolóan szükséges a gyakorlása.

Kau-dzser tehát még mindig régi utópiáit dédelgette, és tapasztalatai ellenére ábrándokba ringatta magát az emberi természet felől: még arra is képesnek hitte az embereket, hogy a törvények közbejötte nélkül simítsák el az egyéni érdekkülönbségekből származó nézeteltéréseiket. Harry Rhodes szomorkásan nyugtázta, hogy mi megy végbe titkon barátja elméjében, és úgy érezte, a legrosszabb következményektől tarthat. Már-már azt kívánta, hogy a hoste-szigetiek békés életét átmenetileg zavarja meg valami váratlan esemény, ami újból ráébresztené vezetőjüket a tévedésére.

Ez a kívánsága sajnos hamarosan teljesült. Ez az esemény gyorsabban bekövetkezett, mint gondolta volna.

1891 márciusának első napjaiban hirtelen elterjedt a hír, hogy rendkívül dús aranylelőhelyet fedeztek föl a szigeten. Ebben nem volt semmi tragikus. Épp ellenkezőleg: mindenki örült, s még a legóvatosabbak - mint Harry Rhodes - is osztoztak az általános örömmámorban. Libéria népe ünnepet ült.

Egyedül Kau-dzser látott tisztán. Egyedül ő látta előre azonnal ennek a felfedezésnek a következményeit, csak ő értette meg, milyen romboló erők szabadulhatnak el. S miközben körülötte mindenki örvendezett, egyedül ő maradt komor, mert őrá nehezedett mindaz a bú és bánat, amit a jövő a Hoste-sziget számára tartogatott.