A két testvér.

A hindu megfogta Nána kezét s bevonta őt a belső üregbe és segítette leheveredni egy száraz fűből vetett vacokra, melyről maga kelt föl az imént. A fakír füttye éppen hajnali álmából verte föl.

Ez ember, aki a sötétben való mozgáshoz egészen szokva volt, könnyen ráakadt némi élelmiszerre; egy darab kenyeret s murgi-t (csirkehússal készült pástétomfélét) és egy butykost vett elé, melyben a lótusz-pálma szárából készült arrak kotyogott. Nána szó nélkül evett és ivott. Majd meghalt az éhségtől és fáradságtól. Egész élete szemei fényében összpontosult, melyek úgy csillogtak a sötétben, mint a tigriséi. - A hindu türelemmel várta, míg Nána Sahibnak tetszeni fog, hogy megszólaljon.

Ez ember Balao-Rao volt, a Nána édes testvére. Egy évvel idősebb volt Nánánál s hozzá testi és lelki alkatára nézve feltűnően hasonlított. Lelkileg egészen Nána Sahib volt. Ugyanaz a gyűlölet az angolok ellen, ugyanaz a ravaszság, vakmerőség a tervezésben, kegyetlenség a végrehajtásban: ugyanaz a lélek a két testben. A két fivér, az egész fölkelés alatt, el nem hagyta egymást. A lázadás leveretése után együtt táboroztak a nepáli határon. S most, a küzdelem újra kezdésének szándékában, tökéletesen együtt tartottak.

Míg Nána, az evés által némileg visszanyerve erejét, fejét kezére támasztva, hallgatva ült ott: Balao-Rao is hallgatott, azt vélte, hogy öccse nehány órai álom által kívánja fölüdíteni magát. De Dandu-Pant, fölkapva fejét, megragadta bátyja kezét és így szólt:

– Észrevettek Bombay-ban s díjat tűztek ki fejemre. Kétezer font van ígérve annak, aki kézre keríti Nána Sahibot.

– Dandu-Pant, - szólt Bala-Rao, - a te fejed többet ér. Ez alig lenne elég ár az enyémért - s három hónap mulva örülnének, ha húszezerért megkaphatnák mind a kettőnkét!

– Úgy van, - felelt Nána; - három hónap mulva június 23-án évfordulója lesz a plassey-i csatának, melynek századik évfordulóján, 1857-ben, az angol uralom végét kellett volna megérnünk Indiában. Prófétáink úgy jósolták: bárdjaink azt énekelték! Három hónap mulva újra kilenc év telt el - s a nap országát még most is e bitorlók tiporják!

– Dandu-Pant, - felelt Balao-Rao, - ami nem sikerült 1857-ben, sikerülhet tíz évvel később. 1827-ben, 1837-ben, 1847-ben mindig mozgalom volt Indiában. A fölkelés váltó-láza minden tíz évben meglepi Indiát. Jó! ezúttal kigyógyul belőle, ha megfürdik az európaiak vérében!

– Bráma vezéreljen, mormogá Nána, s akkor visszafizetünk mindent. Jaj a királyi hadak vezéreinek, akik nem estek el a szipojok kezétől. Lawrence meghalt, Barnard meghalt, Hope meghalt, Napier meghalt, Hobson meghalt, Havelock meghalt! De néhányan megmaradtak még. Campbelle, Rase még élnek; s él, akit legjobban gyűlölök köztük, Munro ezredes, ez a maradéka annak a hóhérnak, aki először kötötte a hindukat az ágyú szájához; ez ember, aki maga kezével ölte meg fegyveres társamat, a dsauszi-i ránit! Csak kerüljön kezembe, majd meglátja, elfeledtem-e a Neil ezredes kegyetlenségét, a sekanden Bagh vérfürdőjét, a bégum palotájabeli öldöklést, a bareilli, a dsanszii, a morári, a hydaszes-szigeti és a delhii iszonyatosságokat. Meglátja, elfeledtem-e hogy ő is megesküdt halálomra, mint én az övére!

– Nem lépett ki a hadseregből? - kérdezte Balao-Rao.

– Oh, - felelt Nána Sahib, - az első jelre visszatér ismét. De ha a fölkelés dugába dől: fölkeresem őt s legyilkolom kalkuttai bungalójában is!

– Jó. De most -?

– Most folytatni kell a megkezdett munkát. Ezúttal általános, nemzeti fölkelés lesz. Városokban, falukban, mezőkön, fel fog kelni a hindu nép s a szipojok nemsokára hozzá csatlakoznak. Bejártam Dekkán közép- és északi részét. Mindenütt készen találtam a kedélyeket a fölkelésre. Nincs egy város, nincs egy falu, amelynek tettre kész főnöke ne lenne. A bráminok fogják lelkesíteni a népet. Ezúttal a vallás egyesíteni fogja a Siva és a Visnu híveit. A meghatározott időben, az adott jelre milliónként fognak fölkelni a hinduk s a királyi sereg meg lesz semmisítve.

– És Dandu-Pant? - kérdé Balao-Rao, megragadva öccse kezét.

– Dandu-Pant nemcsak a bilhuri várkastélyban megkoronázott peiswa lesz - hanem a hinduk egész szent földjének a császára!

E szavakat mondva, Nána Sahib, keresztbe font karokkal s azzal az elmerült tekintettel, mely nem a multba és a jelenbe, hanem a jövőbe nézők sajátja - elhallgatott.

Balao-Rao őrizkedett őt félbeszakítani vagy merengéséből fölzavarni. Szerette látni e szilaj lelket öntüzében lángra lobbanni, s ha tüze szunnyadt, új lángra szítani azt. Nána Sahibnak nem lehetett volna szorosabban hozzá kapcsolt segítő társa, sem buzgóbb tanácsadója, őt célja felé hajtani. Mondtam már: második maga volt.

Néhány percnyi hallgatás után Nána ismét fölemelte fejét s visszatért a jelen helyzethez.

– Hol vannak társaink? - kérdé.

– Az adzsuntai üregekben, ahol megegyeztünk, hogy várjanak ránk. - felelt Balao-Rao.

– S lovaink?

– Egy puskalövésnyire innen hagytam, az Ellorából Boreganisba vezető úton.

– Kalagani őrzi a lovakat?

– Ő, öcsém. Jól kipihentek, jól vannak tartva s csak ránk várnak, hogy induljunk.

– Induljunk hát, - felelt Nána. - Mielőtt a nap fölkel, Adzsuntában kell lennünk.

– S onnan, - kérdé Balao-Rao, - hová megyünk? E gyors futás nem változtat-e terveden?

– Nem, - felelt Nána Sahib. - A szotpurrai hegyekbe megyünk, melyek minden zegét-zugát ismerem s melyek közt az angol rendőrség kezét kikerülhetem. Ott különben a bilhek és gundok földén leszünk, akik hívek maradtak ügyünkhöz. Ott bevárhatom a kedvező pillanatot, a Vindiják ama hegyvidékén, hol a fölkelés kovásza mindig erjedésben van.

– Induljunk, - kiáltott Balao-Rao. - Aha! hát kétezer fontot igértek annak, aki téged kézre kerít! De nem elég ám díjat tenni valakinek a fejére; meg is kell még fogni!

– Az nem lesz könnyű! - felelt Nána Sahib. - Gyerünk, bátya, ne veszítsünk egy pillanatot se!

Balao-Rao biztos lépéssel haladt előre a szűk folyosón, mely ez üregbe s belőle kivezetett.

Mikor a szabadba nyíló repedéshez ért, melyet a kőbe vágott elefánt tompora takart el, óvatosan kidugta fejét, majd kibujt a nyíláson, jobbra-balra szétnézett s félhomályban, hogy meggyőződjék nincs-e valaki közel. Még nagyobb elővigyázat okáért, néhány lépést is tett előre; s miután nem talált semmi gyanúsat, füttyentett, jelt adva Nánának, hogy szabad a kijárat.

Nehány perc mulva a két testvér elhagyta a mesterségesen össze-visszavájt völgyecskét, mely mintegy fél mérföld hosszú s számos üreggel, földalatti menettel, olykor egymás fölött emeletesen fekvőkkel van át meg átfúrva. Elkerülték ama mohamedán mauzoleumot, mely kegyes zarándokok s minden nemzetbeli kíváncsi utazók éji tanyájául szolgál, kiket Ellora csodái vonzanak ide, s miután Rauza faluját is megkerülték, az Adzsuntából Boregamiba vezető úton találták magokat.

Ellorától Adzsuntáig 50 kismérföld (mintegy 80 kilométernyi) utat kellett tenniök; de Nána nem volt többé az a menekülő, kinek gyalog kellett Aurungabadból szöknie. Mint Balao-Rao megmondotta, három paripa várta őket az úton, a hindu Kalagáni, Dandu-Pant hű szolgája őrizete alatt. A lovak egy sűrű bozótos berekben voltak elrejtve, egy kismérföldnyire a várostól. Az egyik Nána számára volt fölnyergelve, a másik Balao-Rao, a harmadik a Kalagáni számára s nemsokára mindhárman vágtatva haladtak Adzsunta felé. Különben az senkit sem lepett volna meg, hogy fakírt lát lóháton. E szemtelen koldusok közt igen sok van, aki lóhátról kéri az alamizsnát. Egyébiránt az út az év e szakában igen néptelen is volt, kevéssé levén az időszak a zarándokságnak kedvező. Nána és két útitársa tehát gyorsan haladtak, nem tartva semmitől, ami útjokat késleltethette vagy feltartóztathatta volna. Csak annyi pihenőt engedtek magoknak, mig lovaik kissé kifujhatták magokat s e rövid pihenőkben az elemózsiához nyúltak, mellyel Kalagáni iszákja bőven el volt látva. Így kikerülhették a tartomány jártabb helyeit, a falukat és a bungalókat, ahol mégis emberekkel találkozhattak volna.

A talaj sima és lapályos volt. Minden irányban katangkórós mezők terültek el, itt-ott sűrű bozóttal borítva. De amint Adzsuntához közeledtek, a talaj hepehupásabbá vált. A felséges barlangok, melyek e nevet viselik, méltó versenytársai az elloraiaknak, sőt összességükben talán még szebbek; egy kis völgy alját foglalják el, mintegy félórányira a kis várostól, Adzsuntától. Nána Sahib tehát nem volt kénytelen bemenni a városba, ahol a kormányzó hirdetménye már ki lehetett ragasztva. Következéskép nem kellett félnie, hogy valaki fölismerje.

S így tizenötórával azután, hogy elhagyta Ellorát, két társával együtt egy szűk völgynyílásba, jutott, mely a híres völgybe vezet, amelynek a tömör sziklatestbe vágott huszonkét temploma szédítő mélységek fölé hajolva áll.

Felséges éj volt, a csillagok ragyogtak, de hold nem sütött az égen. Magas banán-fák - az indiai flóra ez óriásai - rajzolták fekete árnyaikat az ég sötétkék alapjára. A levegőt egy lehellet sem mozgatta, egyetlen lomblevél se zizzent, semmi zaj nem hallatszott legföllebb a folyó távoli moraja, mely néhány száz lépésnyire innen a völgy mélyében folydogált. De e moraj erősebbé s erősebbé vált, majd egész bömböléssé - amint lovasaink a szatkundi zuhataghoz értek, mely ötven láb magasból omlik alá s bazalt és kvarc medrét szaggatja folyvást. Nedves porfelhő száll ki belőle s kóvályog fölötte szüntelen bizonyára a szivárvány hét színében játszanék, ha hold világítaná e gyönyörű tavaszéjt.

Nána, Balao-Rao és Kalagáni megérkeztek. A völgyszoros hirtelen megtörésénél, ahol könyököt csinál, kezdődött a buddhista építmények műremekeinek egész sorozata. Itt e templomok falain, melyek oszlopokkal, pillérfejekkel, rózsákkal, arabeszkekkel és verandákkal gazdagon voltak ékítve s óriási ember- és állat-alakzatok szeszélyes csoportozataival ellátva, sötét cellák hosszú sora nyílt a mélybe, amelyek hajdan a papoknak - e szent helyek őreinek - szolgáltak lakóhelyül s hol a művész még ma is találhat freskókra, melyek, mintha csak tegnapi festésűek volnának, oly üdék s melyek királyi ünnepélyeket, vallásos körmeneteket vagy csatajeleneteket ábrázolnak az egykorú fegyverzetek pompájában, amilyeneket a kereszténység első századaiban viseltek a pompaszerető Indiában.

Nána Sahib jól ismerte e rejtelmes földalatti menetek minden titkát. Mikor a királyi hadak erősen szorították, nem egyszer talált itt menedéket társaival együtt, a fölkelés rossz napjaiban. A földalatti folyosók, melyek e hypogeákat összekötik s labirintszerűen ágaznak szét s fonódnak össze a tömör sziklába vágva, ahol a kevésbé jártas menthetetlenül eltévedhetett, ő előtte már tökéletesen ismerősek voltak. Ő nem tévedt volna el bennök, még ha fáklyafény nem világította volna is útjokat.

Nána, e sötét éj közepette, biztosan - mint aki jól érti dolgát - haladt előre, egyenesen a kisebb jelentőségű üregek egyikének tartva. Ez üreg nyílását sűrű lombú cserjék ágazata függönyözte s nagy kődarabok halmaza zárta el, melyeket mintha valamely régi földrengés dobott volna ide a szikla kockatömbjei közé.

Körmével egy gyönge vakarás elég jel volt a nábobnak, hírül adni ittlétét az üregben reája váróknak.

Azonnal két vagy három hindu-fej jelent meg az ágak közei közt, aztán tíz, aztán húsz más, aztán egész alakok, a kövek közt kígyók módjára csúszva át mintegy negyven fegyveresből álló csapatot képezve körüle.

– Induljunk! - szólt Nána Sahib.

S a nélkül, hogy magyarázatot kértek volna, a nélkül hogy tudnák, hová vezeti: a nábob e hű követői mentek utána egy jeladására. Gyalogosan voltak, de lábizmaik képesek versenyezni egy ügető ló gyorsaságával.

A kis csapat megindult a mélység fölött húzódó szűk úton észak felé s megkerülte a hegy nyergét. Egy óra mulva kiértek a kandejsi útra, mely a sotpurrai hegység szorulataiban vész el.

A Bombayból Allahabadba menő vasút nagporei kiágazását, sőt magát az északkeletre menő fővonalat is, már napfelkölte előtt átlépték; éppen abban a pillanatban, mikor a kalkuttai vonat teljes gyorsaságával robogott arra, fehér füstfelhőit okádva az útszéli büszke banánokra, éles füttyengetésével és nyerítéseivel háborítva a hajnali csöndet.

A nábob megállította lovát s kezét a rohanó vonat felé kinyujtva, erős hangon kiáltott:

– Menj! Jelentsd India alkirályának, hogy Nána Sahib még él, s hogy e vasutat, átkozott művét, a hódítók vérébe fogja füröszteni.