Az acél-óriás.

Az ágyúdörrenésre lady Munro ájultan rogyott férje karjai közé.

Az ezredes, egy percet sem veszítve, rohant, karjai közt nejével s Gumitól kísérve, a magaslat lejárója felé. Az őrt, ki az ágyúhangra fölébredt s talpra ugrott, Gumi leszúrta, s halva rogyott vissza. S azzal a menekülők a szűk ösvényre siettek, mely a Riporéba vivő úthoz vezetett. Alig tűntek el a sűrűben, midőn a Nána-Sahib csapata, fölébresztve az ágyú által, elözönlötte a nyílt tér magaslatát.

Egy percnyi habozás ragadta meg őket, ami a menekülők előnyére szolgálhatott. Nem volt kitől parancsot kapjanak.

Nána-Sahib ritkán töltötte az erődben az éjet. Ez este is, miután Munrót az ágyú szája elé köttette, nehány, az erődön kívül tartózkodó gundvana-törzsfőnök fölkeresésére ment, kiket ritkán keresett föl nappal. De a hajnal ez órájában rendesen vissza szokott térni. Most még nem érkezett vissza.

Kalagáni, Nasszim, a hinduk és dakoák, összesen több mint százan, zavarban voltak. El nem képzelhették mi történt. A hindu őr hullája nem adhatott felvilágosítást. Annyit láttak, hogy az ágyú, valamely előre nem látott ok, talán véletlen folytán, elsült előbb, mint rendelve volt; de azon nem kétkedtek, hogy a fogoly tagjai szétszaggatva röpültek szerte.

Kalagáni csak azon dühöngött, hogy sem ő, sem Nána-Sahib nem gyönyörködhetett az ezredes végvonaglásában.

Azonban a nábob sem volt messze. Kétségkívül hallotta az ágyúszót s sietve fog visszatérni; mit felelnek neki, ha számon kéri az őrizetökre bízott foglyot?

Ez hozta őket zavarba és segítette az ezredes és Gumi menekülését. Ezek gyorsan haladtak a szűk sziklaösvényen alá. Lady Munro ájultan bár, nem nagy súly volt s nem akadályozta erőteljes férjét a menekülésben. Öt perc alatt fele útján voltak az országútnak az erődtől. De a hajnal már derengeni kezdett s fehér csíkja mutatkozott a láthatáron.

E percben hangos kiáltozás hallatszott az erőd felől. Kalagáni egy nyíláson meglátta és fölismerte a menekülőket.

– Munro az, Munro! - kiáltott dühösen.

S egész csapatával üldözésökre rohant.

– Észrevettek, - mondta az ezredes, a nélkül, hogy sebes lépteit lassítaná.

– Én feltartóztatom az elsőket, - mondá Gumi, - míg engem megölnek, ön addig menekülhet.

– Mindkettőnket megölnek, - felelt Munro, - vagy együtt menekülünk.

Siettették lépteiket. Az ösvény aljára érve, ahol kevésbé meredek volt, gyorsabban szaladhattak; csak mintegy negyven lépés választotta még el a riporei úttól, mely az országútra vezetett, ahol könnyebb lesz a szaladás. De könnyebb az üldözés is. Menedékhelyet hiába kerestek volna; a feladat csak az volt, megelőzni a hindukat s előttük jutni ki a Vindiász-hegységeiből.

Munro ezredes kész volt elhatározásával: nem esik élve üldözői kezébe. Előbb megöli a Gumi késével nejét, azután önmagát.

Mintegy öt percnyi előnyük volt. S a nagy országút alig volt egy fél kilométernyire.

– Bátorság, uram! - kiáltott Gumi, - öt perc alatt a jubbulporei úton leszünk.

A hinduk kiáltozásai egyre közeledtek mögöttük. S abban a percben, mikor az útra kiértek, két siető ember csapott el előttük. Elég világos volt már, hogy kölcsönösen egymásra ismerjenek s két kiáltás, két név, egyszerre hangzott el az ajkakon:

– Munro!

– Nána-Sahib!

Valóban a nábob volt, ki az ágyúhangra siettette visszatérő lépteit. El nem gondolhatta, miért nem várták be a lövéssel a rendelt időt? Kíséretében egy hindu volt, de az, mielőtt egy lépést tehetett volna, a Gumi késétől halálosan sujtva rogyott össze.

– Ide! - kiálta Nána-Sahib a csapat felé, mely az ösvényen alásietett.

– Itt vagyok én! - felelt Gumi, - s gyorsan mint a villám, a nábobra vetette magát. Szándéka volt, ha egyszerre meg nem ölheti is, legalább küzd, míg Munronak ideje lesz a menekülésre. De a nábob vaskeze visszatartotta az övét s kése kiesett kezéből. Dühösen, hogy le van fegyverezve, övön ragadta a nábobot s kebléhez szorítva fölemelte erős kezeivel, elszántan, hogy a mélységbe ragadja magával, ha máskép nem bír vele.

Kalagáni embereivel közeledett s már ők is a hegyi ösvény aljához értek.

– Fusson, uram, fusson! - kiáltott Gumi esengve. - Néhány percig föltartom őket, paizsul használva nábobjukat.

Munro nem mozdult; s már csak három perc választotta el őt a sietve közeledő Kalagánitól, kit a megszorult nábob elfojtott hangon hítt segítségül.

E percben a sűrűből, alig húsz lépésnyiről ismerős hangok kiáltása hallatszott:

– Munro, Munro!

Banks volt a riporei úton, Hod kapitánnyal, Mauclerrel s velök Mac-Neil, Fox, Parazard mester; s alig száz lépésre tőlök, az országúton - az acélóriás, füstfellegeket fújva, míg Kalut a fűtőnél, Storr a gépnél helyeiken álltak.

A gőzház utolsó részének is megsemmisülésével, a mérnök és társai arra voltak szorítva, hogy magát a gépházul szolgáló elefántot, melyet a dakoák csordája szét nem rombolhatott, használják jármű gyanánt. Rendbe hozván azt, elhagyták a Puturia-tó partját s a jubbulporei úton indultak meg. De abban a percben, mikor az előttük ismeretlen erődbe vezető út kiágazásánál haladtak volna el, egy hatalmas ágyúlövés hangzott fejök felett s ők arra megállottak.

Előérzet vagy ösztön őket amaz út felé vonta. Mit várhattak ott!? magok sem tudták volna megmondani.

Őket megpillantva, Munro első szava ez volt:

– Mentsétek meg nőmet!

– S fogjátok meg Nána-Sahibot, az igazit, - egészíté ki Gumi, ki a nábobot egy végső erőfeszítéssel földhöz vágta, míg Hod kapitány, Mac-Neil és Fox megragadták s az ezredes parancsára - aki élve akarta a veszélyes fölkelőt az angol kormánynak kiszolgáltatni - az elefánt nyakára kötözték.

A következő percben mindnyájan az elefánt hátán voltak. Munro egészen neje ápolásával volt elfoglalva, ki ájultából kezdett eszméletre térni, a nélkül azonban, hogy az értelem visszatértének nyomai is mutatkoztak volna rajta.

– Egész sebességgel! - kiáltá Banks.

Már egészen megvirradt. Az üldözők első csoportja, élén Kalagánival, alig volt száz lépésnyire. Minden áron meg kellett őket előzni a jubbulporei katonai őrség elérésében.

Az acél-óriásnak bőven volt vize és tüzelője, hogy a legnagyobb gőznyomást ki lehessen fejteni s azzal a legnagyobb sebességet fenntartani; de a köves úton vaktában rohanni nem lehetett.

A hinduk vad zaja egyre közeledett.

– Védeni kell magunkat, - mondá Mac-Neil.

– Védni fogjuk, - felelt Hod kapitány.

Még mintegy tizenkét lövésre való poruk maradt. Hogy egy lövést se tegyenek hiába, kellő közelségre kellett az üldözőket bevárniok.

Hod kapitány és Fox, kezökben puskáikkal, az elefánt hátán hasaltak, lövésre készen. Gumi, a torony előtt úgy tartotta magát, hogy oldalt lőhessen. Mac-Neil revolverrel az egyik és tőrrel a másik kezében Nána-Sahibot őrizte, hogy megölhesse, ha a hinduk szabadítására sietnének. Kalut és Parazard a tüzet rakták. Banks és Storr a gépet igazgatták.

Az üldözés már tíz perc óta tartott a hinduk alig voltak kétszáz lépésnyire. Gyorsabban haladhatván, egyre közeledtek; de a gép hosszabban kitarthatta a versenyt.

A hinduk egyszerre vagy tizen lőttek, de lövéseik közül csak egy horzsolta az acél-elefánt ormányát.

– Ne lőjjetek, míg biztosra nem vehetitek - kiáltá Hod kapitány, - kíméljük töltéseinket, míg közelebb nem érnek.

Most egyenesebb útra érve, Banks gyorsabban ereszthette a gépet s ezzel néhány száz lépésnyi előnyt nyertek az üldözők fölött.

Hod kapitány ujjongott örömében.

De az egyenes útvonal végén újra meredek köves út következett, melyen ismét csak a legnagyobb óvatossággal s lassan lehetett haladni; ennek következtében a hinduk ismét visszanyerték, amit előbb elvesztettek. Nem akartak fölhagyni az üldözéssel, mert ha meg nem menthetik is Nána-Sahibot, ki fölött egy tőr hegye függött, legalább megbosszulhatják.

Újra lőttek; de oly távolból, hogy egy lövésük sem találhatta a menekülőket. Amint jobban közeledtek, Hod kapitány és Gumi célba vették a legelőljáró kettőt s jól irányzott lövéseikkel leterítették.

– Legalább kettővel kevesebb, - mondta Gumi.

– Százból kettő, még nem elég, - felelt Hod.

A kapitány és Gumi újra lőttek s Fox is - és ismét három hindu harapott a fűbe.

De az út egyre nehezebb lett a gépnek s az üldözők folyvást közeledtek. Nem oly emberek voltak, kik, bármennyit leterítsenek a Hod és társai golyói közülök, megszaladjanak, mikor imádott főnökük megmentéséről vagy legalább megbosszulásáról volt szó. Sőt jobban megfeszítették erejöket, hogy a menekülőket utólérhessék.

Kalagáni különben jól tudta, hogy lövéseiknek fogyatékán vannak, s már alig lehet öt-hat lövésük és akkor tehetetlenekké válnak a védelemre.

Még négy lövés dördült s négy hindu elesett.

Hodnak és Foxnak még csak egy-egy lövése maradt, E percben Kalagáni, elragadtatva hevétől, előbbre hatolt, mint az elővigyázat engedte.

– Most rajtad a sor! - mormogta Hod kapitány, a legnagyobb nyugalommal célba véve őt. A következő percben az áruló, homlokon találva, halva bukott hanyatt.

Az erdő déli széle már látható volt. Az acél-óriás még egy utolsó erőfeszítést tett. A Fox puskája még egyet dördült s még egy hindu elesett.

De alig vették észre az üldözők, hogy a puskatűz megszűnt, rohamlépésben szaladtak az elefántnak, melytől már csak ötven lépésnyire voltak.

– Talpra! A földre! - kiáltá Banks.

Úgy van; a dolgok ily állásában jobb volt gyalog szaladni a közeli őrhelyig. Munro ezredes ölében nejével, első volt aki földre ugrott. Hod, Maucler s a többiek nyomon követték. Még csak Banks maradt a gépen.

– Hát ezzel mi lesz? - kérdé Hod, az elefánt nyakára kötött Nána-Sahibra mutatva.

– Bizza rám, kapitány! - felelé Banks sajátságos hangsúllyal. S még egy utolsót fordítva a gőzszabályzó készüléken, ő is leugrott.

Kezeikben tőreikkel, mindnyájan futásnak eredtek. Elszántan, hogy drágán adják el életöket, ha üldözőik utólérnék.

Azonban az acél-óriás, a gőz megfeszített nyomása alatt, ámbár magára hagyatva, folytatta útját. De nem lévén ki irányozza, belevágódott az út oldalas sziklafalába s felet fordulva egészen elzárta az utat a menekülők háta mögött.

Banks s a többiek mintegy harminc lépésnyire előre voltak, mikor a hinduk tömegesen vetették magokat az acél-elefántra, hogy Nána-Sahibot megszabadítsák.

Egyszerre egy irtózatos robbanás, hasonló a legerősebb mennydörgéshez, reszketteté meg a levegőt.

Banks mielőtt a gépet odahagyta, a legerősebb gőznyomást idézte elő a regulátorral s mikor az acélóriás a sziklafalhoz ütődve megakadt, a megfeszült gőz menekülni nem tudva, szétvetette a kazánt s vele a gépet.

– Szegény óriás! - kiáltott föl Hod kapitány. - Meghalt, hogy minket megmentsen!