Átmenet a Betván.

Másnap, szeptember 24-én este, vonatunk öt vagy hat kilométernyire Urcsától keletre állapodott meg, a Betva balpartján, mely a Jumna egyik legnagyobb mellékfolyója.

Urcsán nincs mit látni, sem róla mit mondani. Ez a Bundelkund régi fővárosa, egykor, a XVIII. század első felében virágzó város volt, de egyfelől a mongolok, másfelől a maharatták oly csapásokat mértek rá, melyeket többé ki nem heverhetett. S ma Közép-India egykori fővárosa silány kis város, nehány száz paraszt lakossal.

A Betva, melynek partján, vagyis nehány száz lépésnyire a víztől, ütöttünk tanyát, az esőzésektől felduzzadva, áradásban volt, ami nehezítette átkelésünket. Ezért azt másnapra, világosra kellett halasztanunk, mert már sötétebb volt, mintsem kísérletet tehettünk volna.

Mára nem lévén hát semmi teendő, vacsora után mindenikünk szobájába vonult s lefeküdtünk.

Éjjelenként őrt állítani nem volt szokásunk. Minek is? Házunkat s elefántunkat senki el nem lophatta. Megtámadástól sem volt okunk tartani, úgy voltunk mint egy erődben. Két jó kutyánk, Fann és Black különben is éberek voltak s minden gyanús közelítésre neszeltek.

Ez történt ez éjjel is éppen. Éjfél után két óra tájt erős ugatásra ébredtünk. Azonnal fölkeltem s társaimat már talpon találtam.

– Mi baj? - kérdezte Munro ezredes.

– Az ebek ugatnak, - mondta Banks, s kétségkívül nem ok nélkül.

Hod mindjárt vadat gyanított, valami párducot vagy tigrist s kész volt puskájával szállni ki ellene.

De Kalagáni, aki e részben tekintély volt, nem tartotta azt valószínűnek. Mi hát a zaj oka? - azt meg nem tudta mondani, de, hogy nem tigris, sem párduc vagy sakál van a játékban, arról meg volt győződve. Valami zavaros tömeget vélt látni a fák között a sötétben.

Hod ki akart menni, hogy megtudja mi az. De Banks türelemre s óvatosságra intette. A Bundelkundban mindig jó vigyázni.

A két eb folyvást ugatott, de nem azzal a heves fölindulással, mint a vadállatokra szokott. Végre Banks is szükségesnek tartá meggyőződni mi az s Hoddal, velem és Kalagánival kiszállani a kémszemlére. A kapitány Foxnak is intett, hogy kövessen. A két eb, Fann és Black elől mentek, mutatva az utat, az erdőben. Alig értünk annak a szélére, sajátságos lépések zaja hallatszott. Nem lehetett kétség, hogy nagyszámú csapat közeleg felénk az erdei ösvényen.

– Ki az? - kiáltott rájok Hod a katona-őrjárati jelszót.

Semmi felelet.

– Vagy nem akarnak felelni vagy nem értenek angolul, - jegyezte meg Banks.

– Majd megértik a hindu szót, - mondtam én; - szólj rájok Kalagáni s ha erre se felelnek, lövünk rájok.

Kalagáni hindu nyelven ismétlé a «ki vagy?»-ot De erre sem jött semmi felelet.

Hod kapitány türelmetlenségében rálőtt egy árnyra, melyet embernek vélt. E lövésre nagy rendetlen zaj következett a sötétben, mintha nagyszámú megrémült embercsoport szaladna szét, ki jobbra, ki balra. Fann és Black is, mintha nem volna már kit üldözni, szépen visszatértek.

Csakugyan semmi támadás nem következett; s így nem volt mit tennünk, mint szépen visszatérni ismét éjjeli tanyánkra. Csakhogy elővigyázatból ezúttal őrséget állítottunk ki az éj további részére. Mac-Neil, Fox és Gumi vállalták el a vigyázó szerepet. Az éj valóban minden további háborítás nélkül telt el; lehet, hogy a támadók észrevevén, hogy résen vagyunk, lemondtak minden további támadásról.

Másnap, szeptember 25-én, mialatt a folyamon átkeléshez készültünk, Munro ezredes, Hod kapitány, Mac-Neil, Kalagáni és én még egyszer át akartuk vizsgálni az erdőszélét.

Semmi nyomát sem találtuk a csapatnak, mely az éjjel nyugtalanított volt. Semmi ok nem volt tehát tovább is foglalkoznunk vele.

Amint visszatértünk, Banks már minden előkészületet megtett az indulásra. A folyam, hatalmas áradásban levén, nagy erővel folyt s így elefántunkat szembe kellett fordítanunk a víz sodrának, hogy nagyon le ne csapja. A mérnök mindenek előtt alkalmas helyet keresett az átkelésre, ahol a túlsó parton ki lehessen szállani. A rézsutos irány, melyet vennünk kellett, egy tengeri mérföldnyire hosszabbította meg vízi utunkat, ami kétségkívül a leghosszabb út volt, melyen folyóvizen valaha átkelés történt. A kereskedő karavánok is elefántokon ússzák át e folyót s poggyászaikat e hatalmas vastagbőrűek hátára rakják, melyek csak sok nógatás után szánják rá magokat, hogy a folyóba bemenjenek, de ha egyszer benne vannak, derekasan átússzák azt.

Mindnyájan helyet foglaltunk a vonatban; Kaluth a fűtőhelyen, Storr a gépnél, a kis toronyban s mellette Banks, a kormányos szerepét viselve.

A kiöntésen mintegy ötven lábnyit gázlóban kelle haladni, mielőtt a folyam tulajdonképi medrét elérnők. Az acél-óriás vigyázva haladott előre; lábai gázolták a vizet, de nem úszott.

Egyszerre az éjjeli zajt hallottuk megújulni.

Mintegy száz egyén, élénk taglejtésekkel s arcfintorgatásokkal, nyomult elő az erdő sűrűjéből.

– Ezer ördög! majmok ezek! - kiáltott föl Hod kapitány, önkénytelenül hahotába törve ki.

S valóban, egy tömött csapat majom közeledett a gőzház felé.

– Mit akarhatnak? - kérdezte Mac-Neil.

– Kétségkívül, megtámadni bennünket, - felelte Hod kapitány, készen azonnal a védelemre.

– Nem, nincs mitől tartanunk, - mondta Kalagáni, ki a majmok magatartását műértőleg vette szemügyre.

– De hát mit akarnak? - kérdezte Mac-Neil ismét.

– Átmenni a folyón, a mi segítségünkkel, semmi egyebet - felelt a hindu nyugodtan.

Kalagáninak igaza volt. Nem azok a szemtelen, falánk, tolakodó és mérges hosszúkezű majmok voltak, hanem ama csöndesebb, nemesebb fajú, finomabb alkatú, fekete bőrű, fehér pofaszakállú (ami őket öreg ügyvédekhez tette hasonlókká) s trombita módon görbülő farkú négykezűek, a félsziget legnagyobb majmai, melyek a vad emberre emlékeztettek s egészen emberi módon viselték magukat. Indiában e majmokat languroknak nevezik s némileg szent állatoknak tartják. A monda szerint a Ráma harcosaitól származnak, kik Ceylon-szigetét az őskorban meghódították. Amberben egy nagy palotát tartanak elfoglalva, ahol szíves vendéglátói az utazóknak. Tilos őket megölni vagy pusztítani s aki közülök egyet megöl, a nép maga bünteti meg. Szelíd, házias természetű majmok; de ha megtámadtatnak, annál ingerlékenyebbek s megsebesítve a hiénánál és párducnál dühösebbek.

Nekünk azonban nem volt célunk megtámadni vagy ingerelni őket, s Hod kapitány is békésen félretette a puskáját.

Kalagáni ismerte a majmok e faját s azért mondhatta, hogy nem kell támadástól tartanunk részükről. Igaza volt-e abban is, hogy velünk akarnak átkelni a folyón? mindjárt meglátjuk.

Acél-óriásunk áthaladva a kiöntés gázlóján, a folyam medrébe, mély vízbe ért. Vonatunk nemsokára úszni kezdett. A folyam egy fordulata örvényt csinált e helyütt s elefántunk egy darabig majdnem egy helyben állott. Ezalatt a majomcsoport egészen közelünkbe ért s a csekély gázlóban kezdett evickélni. Sem egyik, sem másik részről nem történt semmi ellenséges mozzanat. Felbátorodva, hímje, nősténye, kölyke, mind egymásután ugrált fel a vonatra, mely mintegy reájok várni látszott az álló vízben.

Néhány perc mulva tizen voltak az elefánton, harmincan mindkét ház tetején, ugyanannyi a verandák rácsozatán összesen mintegy százan, - megannyi víg, barátságos, ártalmatlan fickó - csakhogy éppen nem beszélgettek velünk, oly jól látszottak magokat érezni vonatunkon, mintha csak éppen számunkra lett volna rendeltetve!

Elefántunk e közben a víz sodrába, ért s homlokot fordított az árnak.

Banks egy percig aggódott, hogy az új teherszaporulat nem lesz-e igen nehéz a vonatnak? Egyáltalában nem. A majmok igen ügyesen s eszélyesen osztották meg magokat a gőzház különböző részein, hogy egyik ponton se legyen túlságos teher, hanem mintegy egyensúlyt tartsanak magoknak. Volt belőlük a tornyon, a gépen, az elefánt fején és nyakán, hátán és csipőin, a házak gömbölyű födelén, némelyik guggolva, másik fennállva, lecsüngő farokkal, kényelmesen elhelyezkedve vagy karjain függve; úgyhogy a vonat alig érezte meg terhe növekedését.

Hod kapitány s Fox alig tudtak hova lenni bámulatukban, de valójában mindnyájan gyönyörködtünk bennük. Gőz-elefántunk pedig, bátran és erélyesen úszott, verve négy lábával a vizet, mint az élő állat s haladt a maga rézsútos csapásán, a Banks által kitűzött irányban.

Félóra alatt a tulsó partra értünk. De alig voltunk szárazon, a négykezű bohócok egész csoportja rögtön leugrált s ránk se hederítve, szerteszét szaladt.

– Legalább megköszönhették volna a fuvart, - jegyezte meg Fox.