A král.

A szerencsétlen hindu halála kínos benyomást tett ránk. De a csörgőkígyó harapása föltétlenül halálos s évenként ezer meg ezer áldozat vész el fogai alatt.

A hindu teste a méreg hatása alatt gyorsan feloszlásnak indult. Társai azért siettek eltemetni és pedig jó mélyen, hogy a ragadozó vadak fel ne kaparhassák.

E szomorú szertartás végeztével Van Guitt Mátyás úr udvariasan ismételte meghívását králjába, amit nem is késtünk elfogadni.

Félóra alatt odaértünk. E král - amint tulajdonkép a délafrikai gyarmatosok erdei lakait nevezik - hosszú négyszögalakú bekerített hely volt, az erdő legsűrűjében elrejtett kis tisztáson. Magas sor palizád, egy kétfelé nyíló ajtóval, mely elég széles volt, hogy rajta szekerek és a vad állatok kereken járó kalitkái bemehessenek, vette körül mind a négy oldalon az egészet. Középtájon fatörzsekből egyszerűen, de ügyesen összerótt házikó szolgált az emberek lakásául. Balra ettől, a palizád oldalhosszában, hat különböző nagyságú kalitka volt sorba állítva a rabul ejtett vadak számára. Az ezekből kihallatszó ordítások mutatták, hogy nem állnak üresen. A jobboldalon tíz vagy tizenkét bivaly volt jászolokhoz és cövekekhez kötve, hosszú kötélen, hogy a körül levő füvet kényelmesen legelhessék; ezek voltak a kereken járó állatsereglet rendes igavonói. Hat bivalyos a szekerekhez, tíz hindu, kik a vadászatban különös jártassággal bírtak: egészítette ki a král személyzetét. E személyzet a vadászat tartamára volt felfogadva.

A bivalyosok teendője volt a kalitkákat a vadászat színhelyére huzatni s miután a vadakat a csaptatóból a kalitkába átugratták, azokat a szállásra visszavontatni. Onnan aztán Allahabadon át Bombayba vagy Kalkuttába szállították a vadakat, hogy ott hajóra tegyék.

A hindu vadászok a csikari-k osztályából valók voltak, kiknek az volt a feladatuk, hogy a vadállatok nyomait felkutassák s lehetőleg elevenen tőrbe ejtsék őket.

Van Guitt Mátyás úr, egész személyzetével, néhány hó óta élt már e králban, hol nemcsak a vadak, hanem a veszélyes lázak ostromának is ki voltak téve, melyek Tarriániban, az év bizonyos szakaiban igen pusztítanak. Az éjszakák nedvessége, a föld káros kigőzölgései s a fák sűrűjében mindig nyomott légkör, melyet a nap sugarai sohasem hatnak igazában át, egészségtelenné teszik a Himalája erdős aljvidékét. Mindamellett a vadállat-szállító és személyzete annyira hozzá voltak szokva ez éghajlathoz, hogy a malária éppoly kevéssé hatott reájok, mint akár a tigrisekre vagy a vidék egyéb bennszülött lakóira. Mi azonban veszély nélkül nem maradhattunk volna a králban; s ez nem is volt célunk; legföljebb nehány éjet akartunk a Himalája alji erdőségben tölteni s aztán visszatérni a magasabb régiók üdébb hegyi levegőjébe, ahol gőzházunkat elszállásoltuk.

Van Guitt úr králjához érkezve, gazdánk udvariasan előre sietett s kinyitotta előttünk a kerítés szárnyajtaját. Úgy látszott, nagyon hízelgett neki, hogy vendégszeretetét elfogadtuk.

– Uraim, - mondá, - engedjék meg, hogy bevezethessem lakomba. E helyiség mesterségem szükségleteihez van alkalmazva. Igazában nem egyéb, mint nagyobb méretű kunyhó, aminőt a félszigeten a vadászok rendesen huddi-nak neveznek.

Ezeket mondva, bevezetett a král belsejébe. Lehetetlen egyszerűbb s kevésbé fényűző lakást képzelni. Egy első szoba a gazdáé, második a hindu csikariknak, harmadik a bivalyosoknak; - mindenikben egy-egy tábori ágy az összes butorzat; egy negyedik, a többinél tágasabb helyiség, mely konyhául s egyszersmind ebédlőül szolgált. A legelemibb berendezés, valódi huddi.

Miután «az emlősök elsőrendéhez tartozó kétlábúak» lakhelyét megtekintettük, felhívott bennünket, hogy szemléljük meg a négylábúak elhelyezését is.

Ez volt a král telepének érdekesebb része. Inkább emlékeztetett vándorló állatseregletre, mint kényelmes tágassággal berendezett állatkertre. Csak a csodálatos állat-képekkel telefestett vászonleplek hiányoztak, hogy vásári komédiás bódé előtt képzeljük magunkat. Igaz, hogy «publikum» is hiányzott, mely az állatsereglet bódéjába tóduljon...

A kalitkáktól néhány lépésnyire voltak elhelyezve a szelíd házi bivalyok. A král bekerített részének jobboldalán voltak csoportoson s ide hozták nekik naponként eledelöket, mert az erdőben szabadon legelni nem lehetett őket hagyni. «A szabad legelés, - mondta Van Guitt úr, - mely az Egyesült királyságokban megengedhető, a Himalája-vidéki veszélyekkel összeférhetetlen - értvén alatta a vadállatok esetleges támadásait.

A tulajdonképpeni állatsereglet hat kalitkából állt, melyek mindenike négy-négy kereken állott. Mindenik kalitka, előrészén vasrácsokkal ellátva, belül három részre volt osztva, szintén rostélyokkal. E rostélyok felülről felvonhatók és leereszthetők lévén, az állatokat ezek által el lehetett különíteni vagy összebocsátani. Jelenleg a kalitkákban összesen két tigris, két oroszlán, három párduc és két leopárd volt becsukva. De Van Guitt úr kijelentette, hogy szállítmányát csak akkor tekinti teljesnek, ha még két leopárddal, egy oroszlánnal és három tigrissel kiegészítheti. Akkor idehagyja e vidéket s a legközelebbi vasúti állomásról Bombaybe utazik «gyüjteményével».

Az állatok, melyeket kalitkáikban kényelmesen szemlélhettünk, felségesek voltak s rendkívül vadak. Sokkal újabb fogásúak voltak, semhogy elveszthették volna ősi vadságukat. Észrevehető volt ez szörnyű ordításukon, szilaj járás-kelésükön, mellyel szűk ketrecüket egyik sarkától a másikig dühösen méregették, a haragos csapkodásaikról, melyeket lábaikkal és farkukkal a vas reteszre mértek.

Amint minket megpillantottak, dühük még megkétszereződött.

– Szegény vadállatok! - mondta Hod kapitány részvéttel.

– Gondolja uram, hogy szánandóbbak mint társaik, melyeket az ön golyója megöl?

– Szánandóbbak talán; mindenesetre megvetendőbbek, hogy magukat megfogatni engedték.

Míg Afrikában, ahol kevés a kérődző állat, a húsevő vadak sokszor éhséget szenvednek, Ázsiában ez nem történik. Itt oly mennyiségben vannak a bizon-ökrök, a bivalyok, zebuk, antilopok, vaddisznók s egyéb fűevők, melyekre oroszlánok, tigrisek és párducok folytonosan vadásznak, hogy ezek az éhség bősz kínjait soha sem érzik. Még a háziállatok is, juhok és kecskék, nem is szólva pásztoraikról, gyakran jó falatot szolgáltatnak e félelmes vadaknak.

A Van Guitt úr fogságában levő vadak rendes tápláléka a bizon- és zebu-hús volt, mellyel őket a hindu vadászok naponként kellőleg ellátták s e részben a csikarik kötelessége volt megfelelő eledelről gondoskodni az érdekes foglyok számára. Ez nem könnyű feladat; a vad bivaly még a tigrisnek is félelmes martalék, mert - megsebezve - rettenetes dühös állat. Szarvával gyökerestől kifeszíti a fát is, melyre a vadász előle menekült. Azért a csikarik inkább tőrbe szeretik fogni, mintsem szembe álljanak vele.

«Kellő ellátás» és «megfelelő eledel» alatt egyébiránt világért sem kell valami bő táplálkozást érteni. Van Guitt úr sokkal jobban értette mesterségét, mintsem bőven látta volna el véres eledellel vadjait. Naponként egyszer, délben kapott 4-5 fontnyi húst egy-egy, többet nem. Sőt egyszer egy héten, vasárnap, semmit sem. Szomorú bőjt-vasárnap e szegény vadaknak. Mikor aztán hétfőn délben megkapták a szorosan kimért porciójukat, lehet képzelni, mily dühhel rohantak reá!

Lehet képzelni, hogy míg Van Guitt Mátyás úr a maga állatseregletét mutogatta nekünk, inkább a tudóst, mint az üzért akarva játszani előttünk, be nem állt a szája. Egész természetrajzi leckéket olvasott nekünk, mintha most is professzor volna még. Készen kellett lennünk, hogy a králból nem szabadulunk addig, míg a Himalája állatvilágának minden titkába be nem avatott bennünket.