A szipojok lázadása.

Meg kell ismertetnünk röviden India állapotát s különösen a szipojok vérengző fölkelését, hogy olvasóinkkal a továbbiakat megértethessük.

1600-ban, Erzsébet királynő uralkodása alatt, alakult meg az Árjávarta szent földén, kétszáz millió lakosság közepette, melyből százhúsz millió a buddha-vallás híve volt a tiszteletreméltó Indiai kereskedőtársaság, melyet az angolok «Old-John-Company» gúnynéven ismertek.

Kezdetben egyszerű kereskedő-társaság volt, mely a keletindiaiakkal cserekereskedést űzött s Cumberland herceg volt a feje.

Ez időtájt már az egykor túlnyomó portugall hatalom csökkent, s az angolok ezt fölhasználva, megkisérlették katonai és polgári kormányzatot szervezni. Bengál tartomány fővárosában, Kalkuttában. A királyi hadsereg 39-ik ezrede volt az első, melyet a tartomány megszállására küldtek, s ma is zászlóján viseli jelszavát:

«Primus in Indiis».

Majdnem ugyanazon időben francia kereskedő-társaság is alakult Volbert védnöksége alatt, hasonló céllal, mint a londoni kereskedőké. A két társaság közt érdekharc fejlődött ki, mely a franciák elnyomásával s a Karnarikból kiszorításával végződött. Lord Clive, az angol társaság s indiai közigazgatás feje, ekkor Bengal elfoglalását tűzte ki célul s e célt teljesen el is érte. Lord Hastings neveztetett ki főkormányzónak. Reformok léptek életbe, melyeket ügyes és kitartó kormányzati rendszabályokkal vittek keresztül. A kereskedő-társaság elvesztette előbb magánjellegét s mind jobban átalakult állami intézménnyé. 1784-ben Pitt még újabb módosításokat tett az eredeti khartán. A korona tanácsosai vették át a társaság igazgatását. 1813-ban a társaság elvesztette az indiai kereskedelem egyedáruságát s 1833-ban a kínait is.

De míg Anglia megszabadult az idegen nemzetek versenyétől, szüntelen küzdenie kellett részint a terület eredeti birtokosaival, részint az előbbi ázsiai hódítókkal.

1784-ben, lord Cornwallis alatt. Tippo Sahibbal küzdöttek, ki 1799-ben, május 4-én, Seringapatamnak Harris tábornok által vezetett utolsó ostrománál esett el. Aztán a harc a maharattákkal, e nemes törzzsel, mely a XVIII. században oly hatalmas volt; a pindarikkal, kik oly kemény ellentállást fejtettek ki. Aztán a nepáli gurkákkal, a merész hegylakókkal, - kik később, az 1857-iki veszélyes évben oly hű szövetségesei maradtak Angliának. Végre a birmánok elleni harc 1823-24-ben.

1828-ban az angolok a terület legnagyobb részének közvetve vagy közvetlen urai voltak. Lord William Bentinckkel a kormányzat új korszaka nyílt meg.

Az indiai haderő, rendszeresítése óta, két egymástól élesen elkülönített részből állt mindig: a királyi hadcsapatokból, melyben lovas ezredek, gyalog zászlóaljak voltak a keletindiai társaság szolgálatában álló európai gyalog zászlóaljakkal együtt; és a bennszülöttek csapataiból, melyeknek csak vezénylő tisztjei voltak angolok. Csak a tüzérség volt részben európai, részben az is bennszülött. 1857-ben a bennszülöttek csapatai az úgynevezett szipoj-ok (angol szolgálatban) kétszázezer, az európaiak negyvenötezer főre mentek.

Ámde a szipojok, bár angol vezénylet alatt állottak, nem csekély hajlammal bírtak az európai fegyelem jármának a lerázására s általában a lázongásra. Már 1860 óta, talán Tippo Sahib fiának az ösztönzésére, a madrasi bennszülött csapatok, Vellore-ban, leöldösték a 69-ik királyi ezred őrcsapatát, felgyujtották a laktanyákat, megfojtották a tiszteket s családjaikat s még a kórházban fekvő beteg katonákat is agyonlövöldözték. A lázadás ürügye a bajusz- és hajviselet iránti parancs s a fülfüggők eltiltása volt. De ez első fölkelést a királyi csapatok csakhamar elnyomták.

Hasonló fajta ok, vagy inkább ürügy idézte elő az első kitörést 1857-ben is, mely sokkal nagyobb mérveket öltött, úgy, hogy ha a madrasi és bombayi bennszülött csapatok is hozzácsatlakoztak volna, az angol uralomnak aligha vége nincs Indiában.

Előre kell bocsátnunk, hogy ez nem volt tulajdonképpeni nemzeti mozgalom. A városokban és telepeken élő hinduk egészen közönyösek voltak iránta s a mozgalom csak Közép-India félig független tartományaira és Oudera szorítkozott. A Pendzsáb tartomány lakói, valamint a sik-ek, a gurkák, a gwaliori és pattjalai maharadzsák (királyok), a ramoporei rádzsa és a bopáli ráni (királyné), hívek maradtak az angolokhoz, a katonai becsülethez s a hindu szójárás szerint «hívek a sóhoz» (akivel együtt ettek).

A lázadás kitörésekor lord Canning volt az indiai főkormányzó. Ez államférfiú aligha nem élt csalódásban a mozgalom fontosságát illetőleg. Anglia csillaga Indiában már évek óta hanyatlóban volt s csak alkalom kellett a kitörésre. Ez alkalom megjött 1857-ben, mikor a királyi hadcsapatok létszámát, az európai bonyodalmak következtében leszállították s egy részöket haza rendelték.

A mondott év elején Dandu-Pant nábob, más néven Nána-Sahib, aki Cawnpore közelében lakott, Delhibe és Luknowba ment, a már régóta előkészített fölkelés lángra szítása végett.

Ürügyet a következő eset szolgáltatott reá. Az angol kormány a bennszülött csapatok tüzérségéhez is az Einfield-féle ágyúkat hozta be, melyek töltényei marha- vagy disznózsírba vannak itatva. Ámde oly népnél, mely még a szappan használatát is tilalmasnak tartja, mivel a szent vagy a tisztátalan állatok zsírjával élni tilos, lehetetlen volt behozni a zsírba áztatott töltényeket, melyeket a tüzérnek fogaival kellett felszakítani. Hiába igyekezett a kormány felvilágosítani, módosítani a kezelést, a szipojok hajthatatlanok maradtak a töltény használata iránti ellenszegülésben.

Február 24-én Beramporéban a 34-ik ezred visszautasította a töltényeket; márciusban egy hadsegédtisztet felkoncoltak; s az ellenszegülő ezred legénysége, szabadságoltatván, a lázadás kovászát szétvitte az egész tartományban. - Május 10-én Miratban (Delhitől kissé északra), a 3., 11. és 20-ik ezredek lázadtak föl, leölték az ezredeseiket s főbb tisztjeiket, feldúlták a várost s Delhi ellen indultak. Ott a rádzsa, Timur ez utóda, hozzájok csatlakozik, elfoglalják a fegyvertárt s leölik az 54-ik ezred tisztikarát.

Á lázongások ettől fogva sűrűn követték egymást s egyre nagyobb arányokat öltöttek. Az európai angol tiszteket és családjaikat, ahol csak a lázadók kezeibe kerültek, Delhiben, Lahoréban, Nurabadban Lucknowban, Cawnporéban leöldösték, többnyire vérlázító kegyetlenséggel. Néhol elevenen égették meg az áldozatokat; kínozták a sebesülteket; leöldösték a betegeket, aggokat, nőket, csecsemőket.

E kegyetlenségek ellenében az angol tábornokok hasonló visszatorlásokkal éltek, - melyek kétségkívül szükségesek voltak, mert az angol név iránti félelemmel töltötték el a lázadó lakosságot, de azért nem kevésbé hajmeresztők.

Mindjárt a lázadás kitörésekor, Lahoréban, Montgomery főbíró és Corbett dandárparancsnok tizenkét ágyúval, égő kanócokkal, minden vérontás nélkül fegyverezték le a 8., 16., 26. és 49-ik bennszülött ezredeket; hasonló történt Multánban a 29. és 62-ik ezreddel, s Pesavárban a 24., 27. és 51-ik ezredekkel; de ez utóbbi ezred tisztei közül a bennszülöttek a hegyekbe menekülvén, fejökre díj tűzetett ki; s nemsokára kézbe kerülvén, mind agyonlövettek. Ez volt a visszatorlás kezdete.

Most Nicholson ezredes vezérlete alatt egy dandárt indítottak egy Delhi felé nyomuló lázadó ezred ellen; azt utolérték, megverték, szétszórták s százötven foglyot ejtettek, a foglyokat azonnal halálra ítélték, de csak egy harmadán hajtották végre az ítéletet. Tíz megtöltött ágyút kiállítottak, mindegyiknek a szájához egy foglyot kötöttek - s akkor elsütötték. Ötször ismételték ezt s ötven fogoly testét vitte szét a gyilkos fegyver. A megpörkölődött emberi testek bűze töltötte el a levegőt. Ez elítéltek azzal a hideg, szenvtelen hősiességgel haltak meg, mely a hindukat az élet megvetésében jellemzi. Egyik, amint az ágyú torkához akarták kötni, előlépett s így szólt: «Kapitány uram! minek akar oda köttetni? nem szaladok én el».

Ez volt az első borzalmas kivégzés, melyet utóbb annyi más követett. Július 20-án ezerkétszázharminckét foglyot végeztek ki, egymásután vonszolva ki őket a szűk börtönből, hol nehány napig annyira összezsúfolva tartották, hogy ötvenet, a hőségtől s levegőhiánytól megfulladva - nem is kellett már agyonlőni.

Augusztus 28-án 860 fogoly szipoj közül (Lahoréban) hatszázötvenkilencet a királyi katonaság könyörtelenül összekoncolt. Szeptember 23-án, Delhi bevétele után, a királyi család három hercege, a trónörökös s két öccse, kegyelemre megadta magát Hodson tábornoknak. A tábornok saját kezével lőtte le mind a hármat. A Delhiben ejtett háromezer foglyot s velök a királyi család huszonkilenc tagját pedig ágyúk elébe kötötték s úgy lőtték szét. Igaz, hogy Delhi ostroma az angoloknak is kétezerötszáz európai - és ezerhétszáz bennszülött katonájokba került.

Allahabádban vérfürdőt rendeztek, nem is a szipoj-katonáknak, hanem a fegyvertelen szegény hindu lakosságnak. Cawnporéban a fogoly szipojokkal, mielőtt kivégeztettek, felnyalatták az általok leölt áldozatok vérfoltjait.

1858 márciusában egymást követték a kegyetlen vérengzések; Lucknowban elevenen sütöttek meg egy foglyot; ötven szipoly holttestével árkot töltöttek; s tizenkét napi irtó harc alatt, a karddal elesetteken kívül háromezer bennszülöttet végeztek ki golyóval, kötéllel, vagy ágyúhoz kötve.

Egyedül a pendzsábi hadjáratban hatszázhuszonnyolc bennszülöttet lőttek agyon puska- vagy ágyúvégen - hadi- és ezerháromszázhetvenet polgári törvényszéki ítélet útján, háromszáznyolcvanhatot pedig felakasztottak.

Végösszeg: 1859 elején összeszámíttatván, százhúszezernél többre tették az elesett bennszülött tisztek és katonák számát s kétszázezernél többre a bennszülött polgári egyénekét, kik a lázadásban (gyakran be sem bizonyított) részvétökért életökkel fizettek. E rettenetes visszatorlás ellen Gladstone, nem is ok nélkül, erélyesen tiltakozott az angol parlamentben.