A Falgu-parti zarándokok.

Azt mondják, évenként százötvenezer ájtatoskodó özönlik a bramánok e nagyszerű gyűlőhelyére. Valóban, amint a városhoz közeledtünk, az utat mindenütt tömegekkel, férfiak, nők, aggok és gyermekek sűrű csoportjaival találtuk megtelve. Processzióban jöttek mindenfelől, mezőkön és hegyeken át, nem riadva vissza a fáradságtól, hogy vallásos kötelességeiket teljesíthessék.

Banks már járt a béhári tartomány e részében, hol szintén (egy még eddig nem létesült) vasutat terveztek. Ő hát ismerte a vidéket s vezetőnk lehetett. Rávette Hod kapitányt, hogy lőfegyvereit hagyja otthon, s így nem kellett tartanunk attól, hogy a szenvedélyes Nimród félre csatangoljon tőlünk.

A «szent»-nek méltán nevezett város közelébe érve, egy szent fánál állapodtunk meg, mely körül a zarándokok százai csoportosultak, imádkozó helyzetben. Egy óriási törzsű pipalfa volt ez, vagy vallásos nevén boddhi-fa, mert az ájtatoskodók azt hitték, hogy e fát még maga Buddha szentelte föl; holott a természetvizsgálók megállapították, hogy nem több két vagy háromszáz évesnél. Közelében egy sokkal régibb Buddhatemplom romjai voltak láthatók.

Három európai ember jelenléte a sok ezer hindu között mindenesetre szemet szúrhatott. Nem szóltak ugyan semmit, de nem sikerült sem a templom romjaihoz, sem a gyülekezőhely csarnokához előhatolnunk. A búcsújárók oly tömötten elálltak minden utat, hogy rajtok áttörni lehetetlen lett volna.

– Kár, hogy nincs itt egy brámin - szólt Banks, - látogatásunkkal úgy jobban célt érhetnénk, s az épület belsejét is megláthatnók.

– Hogyan? - kérdeztem - egy pap kevésbé volna szigorú, mint hívei tömege?

– Kedves Maucler, nincs oly szigor, melyet megfelelő számú rupiák meg ne lágyítanának. Aztán hisz a braminoknak is csak élniök kell!

– Ennek a szükségét éppen nem látom át, - felelt nevetve Hod kapitány, - aki egyáltalán nem viseltetett azzal a türelemmel a hinduk iránt, mint honfitársai nagyobb része.

Rövid állomástartás után - a szent fa alatt - Banks ismét az országútra vezetett vissza, Gája felé. Minél jobban közeledtünk a szent városhoz, annál sűrűbb lett a zarándokok tömege. A fák zöldje közül nemsokára előnkbe csillant Gája, a festői épületeivel koszorúzott sziklatetőn.

Az utazókat leginkább a Visnu temploma vonzza e ponton. Régi alakjából egészen modern stílben építtette újra a kolkári királynő. E templomnak nagy ritkasága: a Visnu lábnyomai, melyeket a sziklakőben hagyott, mikor a Mája nevű sárkány legyőzésére az égből földre szállni méltóztatott. Az ördöggel való küzdelmében a sziklához feszített lába nyomai ma is láthatók - t. i. a hívő hinduknak, mert európait és hitetlent ide be nem bocsátanak. Ez alkalommal Banks is hiába ajánlgatta rupiáit, nem akadt bramin, aki nekünk a templom belsejébe utat nyisson.

Mindemellett sem bántuk meg, hogy a szent várost és a Visnu-sziklát meglátogattuk. A templomok vegyes csoportját, a zarándokok tolongó sokaságát, az egész gomolygó életet - lehetetlen volna leírni. Csak Hod kapitány volt dühös a braminra, aki megtagadta, hogy a templomba beléphessünk. Bosszút akart rajta állani s alig lehetett visszatartóztatni, hogy valami meggondolatlanságot ne kövessen el.

Amint a Falgu folyó azon pontjához értünk, ahol Gája szirtjét mossa, a zarándokok óriási sokasága bontakozott ki szemeink előtt. Kimondhatatlan vegyületben, férfiak és nők, aggok és gyermekek, városiak és falusiak, dúsgazdag babúk, földhöz ragadt szegény rajó-k és vaisják (kereskedők és földmívelők), ksatriják (harcosok), szudrák (kézművesek), páriák - akik kívül állanak a törvényen. - minden kaszt, néposztály összekeveredett itt. Itt ernyős szekerek tolongtak; amott vászonsátrakat, húztak; egész sokadalom! Ilyen búcsújárást Európa soha sem látott!

– Mily zagyvalék! - szólt Hod kapitány.

– A Falgu vizéből sem igen lesz kellemes inni estére, - jegyzé meg Banks.

– S miért?

– Mert ez a sok nép mind megfürdik ma szent hullámaiban.

Mi azonban föllebb voltunk állomásozva a víz mentén, mint a sokaság s acél-óriásunkat sem kellett az ő levökben megitatni.

Nehezen törtettünk keresztül a sokaságon, hogy állomáshelyünkre visszajussunk. A koldusok, hogy magukra vonják a figyelmet, láncokat és csengettyűket csörgettek; a fakírok, hamvas szürke lepedő-rongyokba burkolva, meztelen karjaikat körmeikkel véresre szaggatva, magokat a porba ledobva, térden-, hasoncsúszva - igyekeztek magokat az idvesség mellett a sokaság alamizsnáira is érdemesíteni.

Emitt a hívők - magokat paprikás ópiummal, háng-gal, elkábítva, a folyó vizébe hajló faágakon himbálva, szédületig forogva bocsátkoztak egyenként a szent hullámokba, nagy lubickolással; amott mások a Siva tiszteletére, átszúrva lábaik vastag húsát, vagy felhasítva karjaikat, kigyókkal nyalatták a testökből omló vért...

Undorító látvány az európainak: s alig vártam, hogy elhaladjunk tőle, mikor siettemben Banks egyszerre e szóval állított meg:

– Az ima órája!

E percben egy brámin emelkedett fel a sokaság közül s a Gája bérce mögül éppen felbukó nap tányérára mutatott. Ez volt a jel az imára. A tömeg egyszerre rohant a szent folyóba, szent szlokákat (verseket) mormogva. S amint ezerenként bemerítettek magokat a vízbe, ott föl- és lebuktak, az egész medret megmozdították, majd hogy a vizet is ki nem szorították belőle, oly rémületes zajt támasztottak, hogy a szent folyam krokodilusai s alligátorjai megrémülve másztak ki a tulsó partra - s ott bámész, üveges szemeikkel, sorvonalban állva nézték e betolakodó tömeget, mely tőlük saját elemöket erőszakkal foglalta el.

Ideje volt odahagyni a kegyes zarándokokat s visszatérni állomáshelyünkre. A nap hevesen kezdett sütni; reggelinket hűvös verandánkon költöttük el s a nap többi részében szobáink árnyékában hűsöltünk. Storr, Kaluth és Gumi ezalatt megújították a víz- és tüzelő-készletet, Hod kapitány pedig estefelé vadászni menve, néhány pecsenyének valót hozott haza tarisznyájában. Este kilenc órakor mindnyájan hálószobáinkba vonultunk. Nem bírtam elaludni; éjfél is elmult, még sem jött álom, egyetlen percre sem szemeimre.

Egy óra tájban tompa morajt véltem hallani, mely mintha a Falgu partja hosszában terjedezett volna. Azt hittem, hogy a forróság hatása alatt villamossággal telt légkörben vihar van keletkezőben. De csalódtam. Az állomásunk helyét környező fák lombozata, a lefüggő ágak indái teljesen mozdulatlanok voltak. Kidugtam fejemet szobácskám ablakán s hallgatóztam. A távoli moraj hallható volt még, de mit sem láttam.

Semmi gyanúst nem észleltem. Újra lefeküdtem már s végre is kezdtem elszunnyadni. Közbe-közbe, a megmagyarázhatatlan eredetű moraj egy-egy hangosabb döbbenése riadt bele könnyű álmomba; végre semmit sem hallottam. Egészen elaludtam.

Két óra mulva, mikor éppen a hajnal szürkült, hirtelen fölébredtem. Valaki a mérnököt szólította.

– Mit akar? - hallottam felelni Banks hangján.

– Jöjjön csak, - felelt az előbbi hang, melyben a gépmesterére ismertem.

Azonnal fölkeltem s kiléptem szobámból. Banks és Storr már künn voltak az első verandán. Munro ezredes is megelőzött s nemsokára Hod is hozzánk csatlakozott.

– Mi baj? - kérdezte a mérnök.

– Nézze csak, - felelé Storr.

A hajnal kelő fényében homályosan ki lehetett már venni a Falgu partját s az oda vezető út egy részét. Nagy volt meglepetésünk, amint egyes csoportokban fekve, több száz hindut pillantottunk meg az út különböző pontjain. A mi tegnapi zarándokaink voltak; de mit akarnak? kérdeztük egymástól. A napfeljöttét várják-e, hogy újra a szent folyó hullámaiba meríthessék magokat?

– Nem! - mondta Banks; ezért nem kellett volna Gájától eltávozniok; azért közeledtek erre, mert -

– Mert acél-óriásunk gyakorol vonzó erőt reájok, kétségkívül! - kiáltott föl Hod kapitány. - Megtudták, hogy vonatunkat egy óriás elefánt húzza, s e szent állatot akarják látni és bámulni!

– Ha csak a bámulásnál maradnának, - mondta a mérnök fejét rázva - de attól tartok, hogy e rajongók elállják utunkat s feltartóztatnak.

– Legyünk óvatosak, - mondá az ezredes. - Ily vakbuzgókkal szemben nem lehet az ember elég vigyázatos.

– Úgy van, - mondta Banks - s a fűtőt szólítva, folytatta - Kaluth, kész a tüzelő?

Kaluth igenlőleg válaszolt.

– Gyujts be hát.

– Igen, - szólt Hod kapitány. - Gyujts be és fűts, hadd fújja tele képöket elefántunk füsttel és gőzzel valamennyi szent zarándoknak.

Hajnali négy óra volt. Csak félórába került a gőz teljes feszültségét előidézni s a gépet mozgásba hozni. A fahasábok csak úgy ropogtak, szikráztak a katlan tüzelőjében, s az elefánt ormányából hatalmas füst gomolygott elő.

E percben nehány csapat hindu közelített. A tömegben általános mozgás keletkezett. Vonatunkat sűrű csapatok fogták körül. Az első sorokban állók fölemelt karjaikat nyujták az ércelefánt felé; meghajták testöket, letérdeltek, arcra borultak előtte a porba. Az imádat minden jeleit pazarolták rá.

Mi a verandáról nyugtalanul néztük, meddig fog menni ez őrült rajongás. Mac-Neil is hozzánk jött, míg Banks, Storral együtt, az elefánt hátán levő tornyocskába vonult, ahonnan a gép mozdulataival kedve szerint rendelkezhetett.

Négy órakor a katlan javában morgott, zúgott. A hinduk ezt egy természetfölötti elefánt mozgásának vehették. E percben a manometer öt légkörnyi nyomást jelzett s Storr a szelelőkön a gőz egész záporát eresztette ki.

– Indulhatunk, Munro! - szólt Banks.

– Induljunk, - felelt az ezredes. - de vigyázva, ne gázoljuk el az embereket.

Majdnem világos reggel volt. Az egész út, a Falgu mentében, tele volt a zarándokok sűrű csoportjaival; akik nem is mozdultak, hogy átbocsássanak magok közt. Ily körülmények közt, haladni s még sem gázolni el senkit, lehetetlennek látszott.

Banks két három füttyentést adatott a géppel; mit a zarándokok vakbuzgó ordításokkal viszonoztak.

– Félre, félre! - kiáltott a mérnök s parancsolta a gépésznek, hogy nyissa meg egy kissé a regulátort. A gőz, amint a hengerekbe tolult, ordító hangot hallatott. A kerék egy fél fordulót tett s egy lépésnyivel előbb mozdította a vonatot. Az ormány-kürtőből sűrűn gomolygó fekete füst tódult ki. A meglepett tömeg egy percre sorakozni látszott. A regulátort most félig kinyitották; a gőz betódulása még erősebben bömbölt, a gép csöndesen megindult a hinduk sorai közt; de azok úgy látszott nem akarnak helyet adni.

– Vigyázat, Banks! - kiáltottam önkénytelenül; midőn a veranda karfáján kihajolva, egy tucat rajongót láttam, kik a gép elébe, a földre vetették magokat, világosan azzal a szándékkal, hogy eltiportassák magokat a szent állat lábai által.

– Vigyázz! - kiáltott rájok Munro, nyelvükön. - Félre az útból!

De azok nem mozdultak.

Banks által adott jelre a gépész elzárta a gőzt. A zarándokok, a földre borulva, várták sorsukat. Közülök a tömeg ordítozva bátorította vértanui elhatározásukat.

A gép megállott. Banks nem tudta, mit tegyen, s egészen zavarban volt. Egyszerre egy jó gondolata támadt.

– Mindjárt meglátjuk! - mormogá.

S kinyitotta a gőz-szellentyűk csapjait és rajtok át erős sugarakban lövelt a földre a forró gőz, éles fütyülések közt.

– Hurrah, hurrah! - kiáltá Hod kapitány. - Forró zuhanyt nekik.

Az eszköz jól volt választva. Eltiportatni magokat - igen! de leforráztatni: az más.

A gép elé feküdtek felugráltak s futásnak eredtek. A tömeg kétfelé oszlott, az út szabad volt. Most a regulátort egészen kinyitották, s a kerekek gyors robogással megindultak.

– Előre! - kiáltott Hod kapitány, tapsolva és nevetve örömében.

S az acél-óriás gyorsan robogott tova, gőz- és füstfelhőit szórva az elképedt zarándokcsoport bámuló szemeibe.