TIZENHÉTSZER

– Tizenhétszer?

– Tizenhétszer.

– Igen!... A piros már tizenhétszer nyert!

– Hát lehetséges ez?!...

– Talán nem, de mégis így van!

– És a játékosok makacsul csak ellene raktak?

– Több mint kilencszázezer frank nyereség a banknak!

– Tizenhétszer!... Tizenhétszer!...

– Ruletten vagy *Harminc és negyven*en?

– Harminc és negyvenen.

– Tizenöt éve nem láttak ilyet!

– Tizenöt éve, három hónapja és tizennégy napja! - felelte hidegen egy játékos, a vesztesek tiszteletre méltó csoportjából. - Igen, uram, és milyen érdekes, nyár derekán történt, 1867. június tizenhatodikán... Valamennyire ismerem az esetet!

Ilyen szavak vagy inkább felkiáltások hangzottak el a monte-carlói külföldiek körének előcsarnokában és az oszlopcsarnokon végig október harmadikának estéjén, nyolc nappal azután, hogy Carpena a spanyol fegyházból megszökött.

A legkülönbözőbb nemzetiségű, korú, rendű és rangú férfiakból és asszonyokból álló játékosok soraiban lelkesült zsivaj tört ki. Legszívesebben úgy megtaposták volna a pirosat, mint azt a lovat, amely a longchamps-i vagy epsomi versenypályán elviszi a nagydíjat. Mert ez a gyanús népség, amellyel az Ó- és Újvilág nap mint nap elárasztja a kis monacói nagyhercegséget, olyan jelentőséget tulajdonított a „tizenhetes” sorozatnak, mintha fontos politikai esemény volna, amely megváltoztatja az európai egyensúlyt.

Könnyen elképzelheti az olvasó, hogy a piros ezzel a rendkívüli makacssággal bizony sok áldozatot szedett, hiszen a bank nyeresége már hatalmas összegre rúgott. Közel egymillióra, mondták egyes kis csoportokban, s ez azt eredményezte, hogy csaknem az összes játékos vadul harcolt a golyó valószínűtlen járása ellen.

Valamennyi játékos között két idegent sújtott leginkább az, amit a zöld asztal urai előszeretettel hívnak „pechnek”. Az egyik igen hideg, igen higgadt, noha olyan izgalmakon ment át, amelyeknek sápadt arca még nyomát viselte; a másik feldúlt arcú, kócos hajú ember, tekintetében őrültség vagy kétségbeesés tükröződött; épp most mentek le az oszlopcsarnok lépcsőin, és eltűntek a félhomályban, a Galamblövölde terasza mellett.

– Több mint négyszázezer frankba került nekünk ez az átkozott sorozat! - kiáltott fel az idősebbik.

– Pontosabban négyszáztizenháromezerbe! - válaszolta a fiatalabb, az olyan pénztáros hanglejtésével, aki egy összeadás végét jelenti be.

– És most már alig kétszázezer frankom marad!... - folytatta az első játékos.

– Csupán százkilencvenhétezer! - felelte a másik változatlan közönnyel.

– Igen!... Csakhogy... majdnem kétmillióm volt még, amikor arra kényszerített, hogy kövessem magát!

– Egymillió-hétszáznyolcvanötezer frankja volt!

– És mindez két hónapba sem tellett...

– Egy hónap és tizenhat napba!

– Sárkány! - kiáltotta az idősebbik, akit társának hidegvére éppúgy feldühített, mint az a gúnyos pontosság, amellyel kijavítgatta a számokat.

– Hát igen, Simon!

Torontál Simon és Sárkány volt a két beszélő. Raguzából történt eltávozásuk óta, rövid három hónap alatt, tönkrementek, vagy közel álltak hozzá. Sárkány eltékozolta az egész összeget, amelyet undorító árulásának díjaként kapott, majd felhajszolta cinkosát Raguzában. Aztán Szávával együtt mindketten elhagyták a várost. Sárkány a szerencsejátékra és a velejáró tékozló életmódra kapatta Torontál Simont, akinek csakhamar egész vagyona elúszott. Meg kell jegyezni, hogy Sárkánynak nem sok erőfeszítésébe került játékossá, majd játékkörök és végül a bűnbarlangok törzsvendégévé züllesztenie a hajdani bankárt, aki erősen a véletlenre spekulált, és kalandos pénzügyi vállalkozásaiban nemegyszer kockáztatta helyzetét, miközben egyedül a vakszerencse vezette.

Különben hogyan is állhatott volna ellen Torontál? Hiszen hajdani tripoliszi ügynöke sokkal erősebben tartotta hatása alatt, mint bármikor! Ha néha lázadozott is, Sárkány ellenállhatatlan nyomást gyakorolt rá, és a nyomorult oly nagyot bukott, hogy ereje sem maradt feltápászkodni. Épp ezért Sárkány már akkor sem nyugtalankodott, ha cinkosa néha ki akarta vonni magát a befolyása alól. Válaszainak nyersesége, logikájának könyörtelensége hamarosan újra igájába hajtotta a bankárt.

Miután az ismert körülmények közt elhagyták Raguzát, a két szövetséges első gondja volt, hogy Szávát biztos helyre szállítsák, és Namir felügyeletére bízzák. Alighanem lehetetlen, de mindenesetre nehéz munka lett volna a lány nyomára bukkanni a marokkói pusztaságban eldugott tetuáni rejtekhelyen. Sárkány kérlelhetetlen cinkosa vállalkozott arra, hogy megtöri a fiatal lány akaratát, és kicsikarja belőle a beleegyezést ebbe a házasságba. De mostanáig Száva, aki leküzdhetetlen ellenszenvet érzett iránta, és Péter emlékével erősítette magát, makacsul ellenállt. De meddig tud még ellenállni?

Időközben Sárkány szüntelenül arra bujtogatta társát, hogy vesse magát a játékőrületbe, noha ő maga is a játékban emésztette fel saját vagyonát Franciaország, Olaszország, Németország nagyvárosaiban, ahol a szerencsét minden formában árulják, a tőzsdén, a lóversenypályákon, a nagy fővárosok kaszinóiban, a fürdőhelyeken éppúgy, mint a tengerparti üdülőkben. Torontál Simon engedett Sárkány csábításának, és nemsokára csak néhány százezer frankja maradt. Míg azonban a bankár saját pénzét kockáztatta, Sárkány a bankár pénzével játszott, és ezen a kétszeresen meredek lejtőn mindketten kétszeres gyorsasággal haladtak a tönkremenés felé. Különben a balszerencse - a játékosok ezzel a névvel illetik minősíthetetlen butaságaikat - állandóan a nyomukba szegődött, és ezért végigpróbálták a legkülönbözőbb hazárdjátékokat. Végül a bakkara szedte a legnagyobb adót a Sándor Mátyás gróf javaiból származó milliókból, és áruba kellett bocsátani a raguzai Stradonén álló palotát is.

Végül beleuntak ezekbe a gyanús játékkaszinókba, ahol a krupiék lakonikus rövidséggel mondják ki, hogy „nincs tovább”, és utolsó mentsvárként a rulett és a Harminc és negyven véletlenjeitől reméltek nagyobb megbecsülést. Ha megkopasztották őket, legalább csak tulajdon makacsságukat vádolhatták, amellyel a szerencse egyenlőtlen esélyei ellen küzdöttek.

Ezért időztek már három hete mindketten Monte-Carlóban, ezért nem keltek fel a Kaszinó asztalai mellől, ezért kísérleteztek a csalhatatlannak hirdetett szisztémákkal, kísérleteztek különféle menetekkel, amelyek visszafelé sültek el, tanulmányozták a rulett tányérjának forgását, amikor a szolgálat utolsó negyedórájában a játékvezető keze már elfáradt; óriási összeget tettek azokra a számokra, amelyek már régen nem nyertek, az egyszerű kombinációkat felváltva alkalmazták az összetettekkel, meghallgatták azoknak a régen tönkrement játékosoknak tanácsait, akik most a többieket tanították a játékra, végül mindenféle ostoba kísérletet tettek, felhasználtak minden buta „szerencsefogást”, amely a játékost az esztelen gyermek és az örökre eszét vesztett bolond közé helyezi. És még ha csupán a pénzét kockáztatná az ember, de a saját értelmét is meggyöngíti azzal, hogy képtelen kombinációkat eszel ki, lealjasítja emberi méltóságát abban a bizalmaskodó légkörben, amelyet a nagyon vegyes társasággal való érintkezés von kényszerűen mindenki köré.

Ez az este híressé vált Monte-Carlo történetében éppen azért, mert makacsul tizenhétszer tettek a piros ellen a *Harminc és negyven*ben, és végül a két szövetségesnek kétszázezer frank sem maradt a zsebében. Ez pedig azt jelentette, hogy küszöbön a nyomor.

De ha nagyjából tönkre is mentek, még nem vesztették el az eszüket, és amíg a teraszon beszélgettek, észrevettek egy játékost, amint megzavarodott fejjel futott a kerteken át, és kiabálta:

– Még mindig forog!... Még mindig forog!

A szerencsétlen azt képzelte, hogy a bankár ellen játszott arra a számra, amelynek ki kellene jönnie, és a rulettkorong fantasztikus gyorsasággal forgott, és forog a világ, az idők végezetéig!... Megbolondult.

– Végre nyugodtabb már, Simon? - kérdezte Sárkány a társától, aki már nem is uralkodott magán. - Ez az esztelen figyelmeztesse, hogy nem veszítheti el a fejét!... Balul ütött ki a dolgunk, igaz, de megjön a szerencsénk, mert meg kell hogy jöjjön, éspedig anélkül, hogy a kisujjunkat mozdítanánk érte!... Ne avatkozzunk a szerencse dolgába! Ez veszélyes, és egyébként is hasztalan... A szerencsét nem lehet megfordítani, ha rossz, és semmi nem térítheti el útjából, ha jó... Várjunk, és ha visszatér, legyünk elég vakmerőek, hogy sikerrel megragadjuk!

Vajon meghallgatta-e Torontál ezeket a tanácsokat, amelyek egyébként képtelen tanácsok voltak, mint minden okoskodás, ha szerencsejátékról van szó? Nem! Le volt sújtva, és csak egyetlen gondolat járt az eszében: kiszabadulni Sárkány hatalmából, elmenekülni olyan messze, hogy múltja ne fordulhasson ellene! De az efféle elhatározási rohamok nem tarthattak sokáig ebben az elpuhult és erőtlen lélekben. Különben is cinkosa erősen figyelte. Mielőtt elhagyná, Sárkánynak arra volt szüksége, hogy feleségül vegye Szávát. Aztán megszabadul Torontál Simontól, elfelejti őt, még eszébe sem jut, hogy ez a gyönge báb létezett, hogy valaha közös ügyekbe keveredtek! De addig a bankárnak az ő kezében kell maradnia!

– Simon - folytatta ekkor Sárkány -, ma túlságosan szerencsétlenek voltunk, és így a szerencsének most már ránk kell mosolyognia! Holnap felvirrad a mi napunk!

– És ha elvesztem ezt a keveset is, ami még megmaradt?! - felelte Torontál, aki hiába kapálózott e siralmas tanácsok ellen.

– Még mindig megmarad Torontál Száva! - vetette oda élénken Sárkány. - Ez a főtromfunk a játékban, és ezt lehetetlen felülütni!

– Igen!... Holnap!... Holnap!... - felelte a bankár olyan lelkiállapotban, amikor egy játékos még a fejét is kockára tenné.

Mindketten visszatértek szállójukba, amely félúton feküdt a Monte-Carlóból Condamine felé ereszkedő úton.

A Focinana-földnyelv és az Antoine-erőd közt fekvő monacói kikötő az északkeleti és délkeleti szeleknek kitett és elég nyílt kis öbölből áll. Ez a kis öböl ott húzódik a sziklán épült monacói főváros, a fennsíkon álló szállodák, villák és a monte-carlói Kaszinó között, a szépséges Agel-hegy lábánál, amelynek 1100 méter magas csúcsa messze kimagasodik a ligúriai partvidékből. Az 1200 lakosú város valami díszes ötvösmunkához hasonlít, amelyet a monacói sziklahát pompázatos asztalára állítottak; három oldalról tenger mossa, és eltűnik a pálmák, gránátalmák, egyiptomi fügefák, borscserjék, narancsfák, citromfák, eukaliptuszok, famagasságú gerániumok, áloék, mirtuszok, tikfák és ricinusok örökzöldjében, amelyek csodálatos összevisszaságban nőnek itt.

A kikötő másik oldaláról Monte-Carlo néz szembe a kis fővárossal, a dombhátakra épült lakóházaival, felfelé kúszó, szűk, kanyargós utcáival, amelyek a hegy oldalába vágott szerpentin útig húzódnak, örökké virágba boruló kertjeinek sakktáblaszerű rendjével, a legkülönbözőbb formájú vidéki házakkal, a legkülönbözőbb építészeti stílusban épült villákkal, amelyek közül néhány a Földközi-tenger öblének áttetsző vize fölé nyúlik.

Monaco és Monte-Carlo között, a kikötő végében, a homokparttól a hegyeket kettészelő völgy szűkületéig egy harmadik város terül el: Condamine.

A város felett jobb felől nagy hegy emelkedik, amelyet a tenger felé fordított arcéléről Kutyafejnek neveznek. Ezen a fejen 542 méter magasságban látható egy erőd, amely joggal tartja magát bevehetetlennek, és büszkén vallja magát franciának. Erről az oldalról ez a hegy a monacói terület határa.

Condamine-tól Monte-Carlóig a kocsik nagyszerű lejtőn gurulnak. A lejtő felső részén magánházak és szállodák emelkednek; az egyikben szállt meg Sárkány és Torontál. Lakosztályuk ablakából a tekintet Condamine-tól Monaco tetőin végighaladva, csak a Kutyafejen állapodik meg, ezen a szelindekfejen, amely olyan kérdően mered a Földközi-tengerre, akár valami szfinx a Líbiai-sivatagban.

Sárkány és Torontál visszahúzódtak szobáikba. Ott aztán mindketten a helyzetet latolgatták - persze mindegyik a saját szemszögéből. Vajon a forgandó szerencse szétzúzza-e érdekközösségüket, amely olyan bizalmasan fűzte össze őket már tizenöt éve?

Hazaérve Sárkány levelet talált; Tetuánból jött. Nyomban feltörte pecsétjét.

Namir juttatott el hozzá néhány sorban két rendkívül fontos értesítést: elsőnek Carpena halálhírét, aki a ceutai kikötő vizébe fulladt, elég különös körülmények végén; másodiknak, hogy Antekirtt doktor felbukkant a marokkói part e pontján, kapcsolatba került a spanyollal, majd váratlanul eltűnt.

Amikor Sárkány elolvasta ezt a levelet, kinyitotta szobája ablakát. Az erkélyre könyökölt, és szórakozott tekintettel gondolkodóba esett.

„Carpena meghalt?... Nem is történhetett volna jobbkor!... Most már elnyelte titkait a tenger!... Efelől nyugodt lehetek!... Nincs mitől tartanom!”

Aztán gondolataival rátért a levél második részére.

„Antekirtt doktor feltűnése Ceutában már súlyosabb ügy!... Ki ez az ember? Elvégre nem sokat törődnék vele, ha bizonyos idő óta nem keveredne többé-kevésbé közvetlenül engem érintő dolgokba!... Raguzában a Báthory családdal való kapcsolata... Cataniában a Zironénak állított kelepce... Ceutában az ő beavatkozása idézte elő Carpena halálát. Ott már elég közel járt Tetuánhoz, de úgy látszik, nem ment oda, és nincs is tudomása Száva rejtekhelyéről. Ez lett volna a legrettenetesebb csapás, de még erre is sor kerülhet... Meglátjuk, nincs-e itt az ideje, hogy orvoslást keressünk nem csupán a jövőre nézve, de a jelenre is! A szenusziták hamarosan urai az egész Kirenaikának, és csak egy tengerszoroson kell átkelniük, hogy Antekirttára vessék magukat!... Egy biztatásra várnak... megkapják tőlem...”

Mi sem nyilvánvalóbb, hogy mindez megannyi fekete foltot jelentett Sárkány látóhatárán. Abban a sötét cselszövésben, amelyet lépésről lépésre készített elő elérendő célja felé, amelyet már csaknem elért, a legkisebb akadály is földre döntheti úgy, hogy talán fel sem kel. Nem csupán Antekirtt doktor közbelépése nyugtalanította, hanem Torontál jelenlegi helyzete is igazán gondot kezdett okozni.

„Igen - töprengett -, bennünket a falhoz szorítottak... Holnap mindent kockára teszünk mindenért... Vagy a bank robban, vagy mi robbanunk!... Ha vele együtt megyek tönkre, én még feltornázom magam! De Simon, az más! Attól a pillanattól veszélyessé válik, kinyithatja a száját, felfedheti a titkot, amelytől most egész jövőm függ!... Vagyis ha mostanáig én uralkodtam rajta, most majd ő uralkodik rajtam!”

A helyzet bizony úgy festett, ahogy Sárkány látta. Nem szőhetett ábrándokat cinkosa erkölcsi értékéről. Régen ő adott leckéket neki: Torontál bizonyosan felhasználja majd ezt a tudományt, ha már úgysincs vesztenivalója.

Sárkány azon töprengett, mit kellene tennie. Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is látta, mi történik a monacói kikötő bejáratánál, néhány száz méterre alatta.

Fél kötélhosszira a nyílt tengeren egy árboc és kémény nélküli, hosszú, orsó alakú hajó siklott a vízen, teste csak két-három lábnyira állt ki a tengerből. Lassanként megközelítette a Focinana-földnyelvet a monte-carlói Galamblövölde mellett, és csakhamar a hullámveréstől védett, nyugodtabb vizeket keresett. Ekkor egy keskeny, nyúlánk bádogcsónak vált el tőle, amely mintha mindeddig a majdnem láthatatlan hajó oldalába olvadt volna bele. Három ember foglalt benne helyet. Néhány evezőcsapással elérték a kis homokpartot, amelyen kettő kiszállt, míg a harmadik visszavitte a csónakot a hajóhoz. Néhány pillanattal később a titokzatos vízi jármű, amely nem árulta el jelenlétét sem fénnyel, sem zajjal, az árnyékba veszett, és útjának nyoma sem maradt.

Mihelyt a két ember elhagyta a kis homokpartot, a sziklák mentén haladt a vasútállomás irányában, és végigment a Spelugues sugárúton, amely megkerüli a monte-carlói kerteket.

Sárkány semmit sem látott. E pillanatban gondolatai messze ragadták Monacótól. Tetuán mellé... De képzeletében sem egyedül ment oda, cinkosát is kényszerítette, hogy elkísérje.

„Simon parancsolgasson nekem?... - ismételgette magában. - Simon egyetlen szavával megakadályozhatja, hogy elérjem célomat!... Soha!... Ha nem hozza meg holnap a játék, amit elvett tőlünk, tudni fogom, hogyan kényszerítsem rá, hogy kövessen!... Igen!... Tetuánig kövessen, és ott, a marokkói parton ki törődne Torontál Simonnal, ha netán nyoma veszne?”

Kétségtelen, Sárkány nem az a fajta ember volt, aki meghátrál egy újabb bűn elkövetése elől, különösen ha a körülmények, a távoli föld lakosainak vadsága, a bűnös felkutatásának és megtalálásának lehetetlen volta oly könnyűvé tennék véghezvitelét.

Amikor Sárkány így végigvezette tervét, becsukta ablakát, lefeküdt, és csakhamar el is aludt, lelkiismeretét semmi nem zavarta!

Nem így Torontál Simon. A bankárnak rettenetes éjszakája volt. Mije maradt hajdani vagyonából? Alig kétszázezer frank, amelyet megkímélt a játék, és még ezzel sem ő rendelkezett! Az utolsó játszma tétje volt ez is! Így akarta cinkosa, így akarta ő maga is. Legyöngült agya, amely telve volt csalóka számításokkal, már nem engedte, hogy hidegen, józanul gondolkodjék. Még arra is képtelen volt - legalábbis e pillanatban -, hogy számot vessen helyzetével, amint Sárkány megtette. Nem ismerte fel, hogy a szerepek megcserélődtek, hogy most ő tartja hatalmában azt, aki őt tartotta oly sokáig a kezében. Csak a jelen percet látta, benne azonnali tönkremenetelét, és csak a másnapra gondolt, amely vagy szárnyára kapja, vagy a végső nyomorba taszítja.

Így telt el a két szövetséges éjszakája. Ha az egyiknek engedett is néhány óra pihenőt, a másikat az álmatlanság minden kínjával gyötörte.

Másnap tíz óra tájban Sárkány átment Torontálhoz. A bankár asztala előtt ült, és makacsul rótta a számokat és játékszisztémák képleteit jegyzetfüzete lapjaira.

– Nos, Simon - kérdezte tőle könnyedén, az olyan ember hangján, aki nem tulajdonít nagyobb fontosságot a világi nyomorúságoknak, mintsem azok megérdemlik -, álmában melyik színre tett többet, a pirosra vagy a feketére?

– Egy szemernyit sem aludtam!... Nem én!... Egy szemernyit sem! - felelte a bankár.

– Az baj, Simon, az baj!... Pedig ma hidegvérre van szükség, és néhány órai pihenő magára fért volna. Nézzen rám! Egyfolytában aludtam, és most elég erősnek érzem magam ahhoz is, hogy megküzdjek Fortuna istenasszonnyal! Elvégre az is nő, és szereti azokat, akik hatalmukba tudják keríteni!

– Pedig elárult minket!

– Ugyan!... Egyszerű szeszély!... És ha elmúlt ez a szeszélye, visszatér hozzánk!

Torontál nem felelt semmit. Talán nem is hallotta Sárkány szavait - le sem vette szemét a noteszáról, amelybe hiábavaló számításait rótta.

– Mi a csudát ír itt? - kérdezte Sárkány. - A játékszisztémákat, biztos nyerési módszereket gyárt?... Az ördögbe is! Nagyon úgy tűnik nekem, hogy beteg, kedvesem!... Nincs olyan számítás, amely legyőzhetné a véletlent, a véletlen maga dönti el, hogy mellénk áll vagy ellenünk fordul!

– Hát jó! - felelte Torontál, és becsukta jegyzetfüzetét.

– Bizony, Simon... Egyetlen módot ismerek, amellyel a véletlent irányítani lehet... - tette hozzá Sárkány gúnyosan. - De ehhez külön tanulmányokat kellett volna végezni... a mi nevelésünk azonban hiányos e téren! Tehát tartsunk ki a szerencse mellett!... Tegnap a banknak kedvezett. Talán ma cserbenhagyja... És ha így van, a játék visszaad mindent, amit csak elvett tőlünk!

– Mindent!

– Igen, mindent, Simon! Ne csüggedjen! Ellenkezőleg, bátorságra és hidegvérre van szükség!

– És ha ma este tönkremegyünk? - folytatta a bankár, és Sárkány szemébe nézett.

– Akkor elhagyjuk Monacót!

– És hová megyünk?! - kiáltotta Torontál. - Ó, átkozott legyen az a nap, amikor megismertem magát, Sárkány, az a nap, amikor szolgálatait kértem!... Maga nélkül nem jutottam volna erre a sorsra!

– Most már kicsit késő a berzenkedés, kedvesem! - felelte a szemérmetlen alak. - Kissé túl kényelmes kárhoztatni azokat, akiknek a segítségét felhasználtuk!

– Vigyázzon! - kiáltott fel a bankár.

– Igen!... Vigyázok! - mormolta Sárkány.

És Torontál fenyegetése csak megerősítette Sárkány tervét, hogy ártalmatlanná teszi a bankárt.

De így folytatta:

– Kedves Simonom, ne haragudjunk egymásra! Mire jó ez?... Csak felidegesítjük magunkat, és ma nem szabad idegeskednünk... Legyen bizalma, és ne essen jobban kétségbe, mint én! Ha esetleg a balszerencse még egyszer ellenünk fordul, ne felejtse el, hogy más milliók is várnak rám, és azokból magának is jut!

– Igen!... Igen!... Elégtételt kell vennem - folytatta Torontál, akiben ismét feltámadt a kis időre elszunnyadt játékosösztön. Igen; a bank túlságosan szerencsés volt tegnap, de ma este...

– Ma este gazdagok leszünk, nagyon gazdagok - kiáltotta Sárkány -, ígérem magának, Simon, hogy ezúttal nem veszítjük el újra, amit visszanyerünk! Egyébként bármi is történjék, holnap itt hagyjuk Monte-Carlót!... Elindulunk...

– Hová?

– Tetuánba, ahol utolsó és legszebb játszmánkat kell megjátszani, úgy bizony, a legszebbet!