Mi történik a Kék-hegységben?

Azt a hegyláncot, amely az Atlanti-óceán amerikai partjával párhuzamosan húzódik, és végigvonul Észak-Carolinán, Virginián, Marylanden, Pennsylvanián, New York államon, Allegheny-hegységnek vagy más néven Appalache-hegységnek hívják. Két különálló hegylánc alkotja: nyugaton a Cumberland-hegység, keleten a Kék-hegység.

Bár Észak-Amerika keleti részének ez a legjelentősebb hegyrendszere körülbelül kilencszáz mérföld, vagyis ezerhatszáz kilométer hosszúságban terül el, átlagos magassága nem haladja meg a hatezer lábat, és legmagasabb csúcsa, a Washington-csúcs is 1918 méter magas.

Ez a hegylánc, amelynek egyik vége az Alabama folyónál, a másik pedig a Szent Lőrinc-folyónál van, nem túlságosan csábítja a hegymászókat. Gerincének teteje nem nyúlik fel a légkör magasabb régióiba, így nincs akkora vonzóereje, mint az Ó- és Újvilág fenséges hegycsúcsainak. Volt azonban ennek a hegyláncnak egy csúcsa, a Great Eyry, vagyis a Nagy Sasfészek, amelyre nem tudtak feljutni, és úgyszólván megközelíthetetlennek látszott.

És bár a hegymászók mind ez ideig nem sok figyelmet szenteltek a Nagy Sasfészeknek, ez a hegy mégis rövid idő múlva az érdeklődés középpontjába került, sőt általános nyugtalanságot keltett, és ennek különleges okait már történetünk elején el kell mondanom.

A saját személyemről csak azért beszélek, mert - mint ez kiderül - én is nagyon belekeveredtem abba a rendkívüli eseménybe, amelynél különösebbet ritkán lát a huszadik század. Néha még magam is töprengek rajta, hogy mindez valóban megtörtént-e, és úgy történt-e, ahogy az emlékezetemben - talán helyesebb lenne úgy mondani: a képzeletemben él. De mint a washingtoni rendőrség főfelügyelője, akit egyébként rendkívül erős kíváncsiság is hajtott, és aki tizenöt év alatt annyiféle ügyben dolgozott, és olyan gyakran kapott különösképp kedvére való titkos megbízásokat - nem találtam meglepőnek, amikor feletteseim engem küldtek ki e valószínűtlennek tűnő ügy kivizsgálására, amely vizsgálat során annyi kideríthetetlen rejtéllyel találtam szemben magam. Csakhogy már a történet elejétől kezdve feltétlenül hinniük kell nekem. E csodálatos eseményekkel kapcsolatban magamon kívül más tanúra nem hivatkozhatom. Aki nem akar hinni nekem, ám ne higgyen!

A Nagy Sasfészek a festői vonulatú Kék-hegységnek azon a táján van, amely Észak-Carolina nyugati részén húzódik. Gömbölyded alakja meglehetősen tisztán látható a Sarawba-folyó partján épült Morganton városka széléről, vagy még inkább a néhány mérfölddel közelebb eső Pleasant-Garden faluból.

Lényegében mi is ez a Nagy Sasfészek? Jogosan nevezik-e így a Kék-hegységgel szomszédos vidék lakói? Mert az természetes, hogy a Kék-hegységet azért nevezték el így, mivel bizonyos légköri viszonyok mellett körvonalai azúrszínben játszanak. De vajon a hegycsúcsot azért nevezték-e Nagy Sasfészeknek, mert sasfészek van rajta, ahol ragadozó madarak, sasok, keselyűk, kondorkeselyűk fészkelnek? Vajon a környék ragadozó madarainak ez a legkedveltebb fészkelőhelye? Vajon rikoltozó csapatokban ott keringenek e fölött a búvóhely fölött, amelyet csak ők közelíthetnek meg? Nem, valójában itt sem él több ragadozó madár, mint az Allegheny-hegység többi csúcsán. Sőt éppen azt figyelték meg, hogy egyes napokon ezek a madarak, amikor a Nagy Sasfészek fölé repülnek, inkább elmenekülni igyekeznek onnan, és egy ideig köröznek felette, majd fülsiketítő rikoltozással a szélrózsa minden irányában elrepülnek.

Akkor hát miért nevezik Nagy Sasfészeknek? Nem volna találóbb „katlan”-nak nevezni, mint ahogy ilyen elnevezéssel szerte a világon minden hegyes vidéken találkozunk? Mert ott fenn a magas sziklafalak nyilván széles és mély katlant fognak körül, és ki tudja, nincs-e benne egy kis tó vagy tengerszem, amelyet az esővíz és télen a hó táplál, hiszen az Appalache-hegységben különböző magasságokban képződtek ilyen tavak, akárcsak az Ó- és Újvilág számos hegyrendszerében. És nem kellene mostantól kezdve a katlanok között nyilvántartani a földrajzi névtárakban?

Végül pedig, hogy valamennyi feltevést megvizsgáljuk, nincs-e ott vajon vulkáni kráter, amely sokáig aludt, és most a belső földlökések felébresztették? Vajon nem kell-e a környéken olyan borzalmas kitörésektől és pusztításoktól tartani, mint a Krakatoa vagy a Mont Pelée környékén?¹ Ha pedig azt feltételezzük, hogy tengerszem található odafenn, nem kell-e attól félni, hogy a vize lehatol a föld mélyébe, ott a központi tűz gőzzé alakítja, és akkor Carolina állam rónaságait olyan kitöréssel fenyegeti, amilyen 1902-ben Martinique szigetét sújtotta?...

Éppen ezt az utóbbi lehetőséget támasztják alá újabban észlelt jelenségek, ugyanis gőzképződést tapasztaltak, és ez vulkanikus tevékenységre vall. Egy alkalommal a földeken dolgozó parasztok még tompa és titokzatos morajt is hallottak.

Éjszakánként odafenn tűzcsóvák jelentek meg.

A Nagy Sasfészek belsejéből tűzoszlopok törtek elő, és amikor a szél ezeket kelet felé hajtotta, korom és hamu hullt belőlük a földre. Sötét éjszakákon az alacsonyan szálló felhőkről visszaverődő sápadt fény baljós világosságot árasztott az egész környékre.

Természetes, hogy ezek a különös jelenségek nagyon nyugtalanították a vidék lakosságát. A nyugtalansághoz járult a parancsoló szükségszerűség: megtudni, mihez tarthatják magukat. A Carolina államban megjelenő újságok szünet nélkül cikkeztek „a Nagy Sasfészek titkáról”. Azt tárgyalták, nem veszélyes-e ilyen környéken élni. A cikkek kíváncsiságot, egyszersmind szorongást keltettek - kíváncsiságot azokban, akik a veszélytől nem fenyegetve, csupán a természeti jelenségek iránt érdeklődtek; és szorongást azokban, akik könnyen elpusztulhatnak, ha ezek a jelenségek veszéllyel fenyegetnék a környező vidéket. Ezek közé tartoztak elsősorban Pleasant-Garden és Morganton városkák, valamint az Appalache-hegység lábánál fekvő számos falu és egyszerű tanya lakói.

Kétségtelenül sajnálatos, hogy a turisták mind ez ideig nem próbáltak feljutni a Nagy Sasfészekig. Még soha senki sem mászta meg a katlant körülvevő sziklafalat, rés pedig talán nincs is rajta, amelyen át a belsejébe lehetne jutni.

És a Nagy Sasfészek közelében nincs olyan magasabb pont, hegykúp vagy csúcs, ahonnan be lehetne nézni ebbe a katlanba? Nincs bizony, több kilométeres körzetben nem akad nála magasabb hegy. A Wellington-csúcs, az Allegheny-hegység egyik legmagasabb pontja meglehetősen távol esik innen.

A Nagy Sasfészek teljes felderítése most már feltétlenül szükségessé vált. A környék lakosságának érdekében meg kellett tudni, nem krátert vesznek-e körül azok a sziklák, és hogy nem fenyegeti-e vulkánkitörés Carolina államnak ezt a nyugati részét. Meg kellene tehát kísérelni feljutni oda, és megállapítani az észlelt jelenségek okát.

De még mielőtt ezt a nagy nehézségekkel járó expedíciót megvalósították volna, olyan alkalom kínálkozott a Nagy Sasfészek belsejének felderítésére, amely a sziklák megmászását is feleslegessé tette.

Ez év szeptemberének első napjaiban Wilker léghajós léghajójával Morgantonban készült felszállni. A keleti szél majd a Nagy Sasfészek irányába hajtja a léghajót, és minden valószínűsége megvan annak, hogy éppen fölötte repül át. És amikor Wilker néhány száz lábnyira lesz felette, nagy erejű látcsövével lenéz a mélybe, és felderíti, hogy vulkánkráter keletkezett-e a magas sziklák között. Mert ez volt a legfontosabb kérdés. Ha ez kiderül, megtudják, kell-e a környéknek vulkánkitöréstől tartania a közeli vagy távoli jövőben.

A felszállás az előre meghatározott terv szerint történt. A szél közepes erejű és egyenletes, az ég tiszta volt. A reggeli párásságot éppen eloszlatta az erős napsütés. Ha a Nagy Sasfészek katlanában nem telepedett meg a köd, a léghajós a magasból megvizsgálhatja az egészet. És feltétlenül észre kell vennie, ha a katlanból gőz tör fel. Ebben az esetben feltételezni kell, hogy a Kék-hegységnek ezen a pontján vulkán van, és ennek a Nagy Sasfészek a krátere.

A léggömb azonnal ezerötszáz láb magasságig emelkedett, és egy negyedóráig mozdulatlan maradt. Ebben a magasságban szélcsend volt, a talaj felett pedig erős szél fújt. De milyen csalódás következett! A léggömb nemsokára más légáramlat hatása alá került, és kelet felé mozdult el, vagyis éppen távolodott a hegylánctól, és semmi remény nem volt arra, hogy vissza tudják irányítani. Nemsokára eltűnt a város lakóinak szeme elől, és csak később tudták meg, hogy Raleigh környékén szállt le Észak-Carolina államban.

Miután ez a kísérlet nem sikerült, úgy döntöttek, hogy kedvezőbb körülmények között megismétlik. Újra hallatszottak ugyanis azok a morajlások, amelyeket kormos párafelhő és a felhőkről visszaverődő, villózó fény kísért. Érthető, hogy a környék lakói nem nyugodtak meg, és földrengéstől vagy vulkánkitöréstől rettegtek.

Minden oka megvolt, hogy ez év áprilisának első napjaiban az addig többé-kevésbé bizonytalan szorongás félelemmé alakuljon. A környékbeli lapok állandóan friss beszámolókat közöltek az általános rémületről. A hegylánc és Morganton városka között mindenki a közeli katasztrófától rettegett.

Április negyedikéről ötödikére virradó éjszaka Pleasant-Garden lakói földrengésre riadtak fel, amelyet borzalmas dübörgés követett. Óriási pánik tört ki a gondolatra, hogy a hegyláncnak ez a része beomlott. Menekülésre készen rohant ki mindenki a házakból, félve, hogy hatalmas szakadék tátong előttük, amely tíz-tizenöt mérföldnyi körzetben tanyákat és falvakat nyelt el.

Az éjszaka koromsötét volt. Vastag felhők nehezedtek a síkságra. A Kék-hegység gerince még fényes nappal sem volt látható.

A sötétben semmit sem lehetett látni, és a mindenfelől felhangzó ijedt kiáltozást senki sem tudta lecsillapítani. Megrémült férfiak, nők, gyermekek csoportba verődve próbáltak rátalálni a járható utakra, és a nagy tolongásban egymást lökdösték. Innen is, onnan is kétségbeesett hangok hallatszottak:

– Földrengés!...

– Kitört a vulkán!...

– Merre?

– A Nagy Sasfészekben...

És gyorsan eljutott a hír egészen Morgantonig, hogy kő, láva és hamu hullott a vidékre.

Azt legalább megfigyelhették volna, hogy ha vulkán tör ki, a morajlás erősödne. A hegygerinc csúcsán lángok látszanának. A fehéren izzó lávafolyamot látni lehetne a sötét éjszakában. Ez azonban senkinek sem jutott eszébe, és a megrémült emberek azt bizonygatták, hogy otthonukban érezték a földlökéseket. Egyébként az is lehetséges volt, hogy ezeket a lökéseket a hegylánc oldalából leváló sziklatömb zuhanása okozta.

Most halálos aggodalomban vártak, készen arra, hogy Pleasant-Garden vagy Morganton felé továbbmeneküljenek.

Egy óra telt el minden különösebb esemény nélkül. Csak az Appalache-hegység hosszú vonulatán megtört gyenge nyugati szellő legyezte az alacsonyabban fekvő mocsaras részek sűrűn nőtt fenyőinek szúrós lombozatát.

Tehát semmi sem adott okot újabb ijedelemre, és mindenki úgy döntött, hogy hazatér. Láthatólag már nem kellett tartani semmitől, mégis mindenki úgy érezte, hogy sohasem virrad meg.

Nem tartották kétségesnek, hogy hegyomlás történt, valószínűleg egy óriási sziklatömb vált le a Nagy Sasfészek oldaláról. Könnyen megbizonyosodhatnának erről, ha virradatkor néhány mérföldnyi darabon végigjárják a hegylánc lábát.

De hajnalban három óra felé ismét riadalom tört ki, mert a sziklafal pereme fölé lángnyelvek csaptak fel. A felhők visszaverték a fényt, és messzire bevilágították a környéket. Ezzel egy időben erős sistergés, ropogás hallatszott.

Vajon tűz keletkezett odafenn, és mitől? Ezt villámcsapás nem okozhatta... Hiszen sehol sem villámlott... Meg kell adni, hogy a tűznek bőven akadt tápláléka. Abban a magasságban az Allegheny-hegységet éppúgy fák borítják, mint a Cumberland- vagy a Kék-hegységet. Rengeteg fa nő ott, ciprus, legyezőpálma és örökzöld fák.

– Kitört a tűzhányó! Kitört a tűzhányó!

Mindenfelől ez a kiáltás hallatszott: „Kitört a tűzhányó!” A Nagy Sasfészek tehát a hegylánc belsejében rejlő vulkán krátere! Talán sok évvel vagy éppenséggel több évszázaddal ezelőtt kialudt, és most kezdett ismét működni?... És vajon a lángkitörést tüzes kőeső vagy lávaáradat követi majd?... A láva lefelé zúdul-e tüzes patak vagy lavina alakjában, és feléget mindent, ami elébe kerül, elpusztítja-e az útjában álló városkákat, falvakat, tanyákat, egyszóval az egész környéket rétjeivel, szántóföldjeivel és erdeivel együtt még Pleasant-Gardenen és Morgantonon túl is?...

Most aztán kitört a riadalom, és semmi sem tudta feltartóztatni. A rémülettől őrjöngő asszonyok gyermekeiket maguk után vonszolva vágtak neki a kelet felé vezető utaknak, hogy minél hamarabb messze jussanak a földrengés színhelyétől. Sok férfi a házakból hordta ki a holmikat; ami értékesebb volt, összecsomagolta, szabadon bocsátotta a háziállatokat, lovakat, marhákat, birkákat, és azok minden irányban rémülten futottak szerteszét. Elképzelhető, micsoda kavarodás támadt, amikor a koromsötét éjszakában ez a rengeteg ember és állat átrohant azon az erdőn, amelyet minden pillanatban eláraszthat a vulkáni láva, vagy a mocsáron keresztül, amelynek vize bármikor kiáradhat! És ha a menekülők frissen keletkezett szakadékba rohannak?... Lesz-e idejük elmenekülni, ha a föld színén hömpölygő, izzó lávafolyam elvágja az útjukat, és lehetetlenné teszi a továbbjutást?...

A vagyonosabb és megfontoltabb farmerek közül néhányan nem csatlakoztak ehhez a megrémült tömeghez, amelyet nem sikerült feltartóztatniuk.

Megfigyelőútra indultak, és a hegyláncot körülbelül egymérföldnyire megközelítették, és akkor azt tapasztalták, hogy a lángnyelvek magassága csökkent, és a tűz végül talán ki is alszik. Minden jel arra mutatott, hogy a vidéket mégsem fenyegeti kitörés. Nem hullott kőzápor, nem hömpölygött lávafolyam a hegyek lejtőin, nem hallatszott morajlás a föld belsejéből... Semmi sem árulkodott olyan földrengésről, amely egyetlen szempillantás alatt egész országrészt képes elpusztítani.

Ez a megállapítás helyes volt: a Nagy Sasfészek belsejében a tűz ereje csökkent. Lassanként halványodott a felhőkön visszaverődő fény, a környék pedig nemsokára teljes sötétségbe borult, egészen hajnalig.

A menekülők tolongó tömege pedig csak akkor állt meg, amikor úgy gondolták, hogy minden veszélytől távol vannak. Aztán visszajöttek, és néhány falu meg tanya lakói virradatkor már otthon voltak.

Négy óra felé a Nagy Sasfészek peremén már csak halvány fények látszottak. A tűz lelohadt, nyilván már elégett minden éghető anyag, és bár a tűz okát még nem lehetett megállapítani, remélhető volt, hogy nem lángol fel ismét.

Mindenesetre valószínűnek látszott, hogy a Nagy Sasfészekben nem vulkanikus jelenségek játszódtak le. Ezért nem kellett attól tartani, hogy a környék lakóit vulkánkitörés vagy földrengés fenyegeti.

Hajnali öt óra felé azonban a még sötétbe borult hegygerinc felett furcsa zaj töltötte be a levegőt: szabályos fújtatás hangja, amelyet hatalmas szárnycsapások kísértek. És ha világos lett volna, a tanyák és falvak lakói hatalmas ragadozó madarat, valamilyen légi szörnyeteget láttak volna kirepülni onnan, amely felszállt a Nagy Sasfészekből, aztán gyorsan eltűnt keleti irányban.