A BOUNDARY FEDÉLZETÉN

Másnap mindenki korán kelt a Szépkilátó házban. Remekszép idő volt. A reggeli szél a szárazföld felől fújt, és messze a tengerbe űzte az éjszaka megtelepedett ködöt. A dajka felöltöztette a kis Watot, míg Mrs. Branican is végzett toalettjével. A megbeszélés szerint a Burker családnál fognak ebédelni, ezért csak könnyű reggelit fogyasztott, amivel délig biztosan kitarthat, hiszen az Ellis kapitánynál tervezett látogatás valószínűleg két teljes órát is igénybe fog venni. Milyen érdekes is lesz minden, amit a derék kapitány fog mesélni!

Mrs. Branican és a dajka, karján a gyermekkel, éppen akkor hagyták el a villát, mikor San Diego órái elütötték a nyolc és felet. Gyors léptekkel haladtak lefelé a felsőváros szigorúan elkerített, kertekkel és villákkal szegélyezett széles utcáin, és Dolly már nemsokára benn járt a szorosabb házsorok és keskeny utcák sűrűjében, a város kereskedelmi negyedében.

Len Burker a Fleet Streeten lakott, nem messze a Csendes-óceáni Parti Gőzhajótársaság kikötőmólójától. Mindent egybevéve jókora út volt ez, mert végig kellett menni az egész belvároson, és kilenc óra lett, mire Jane ajtót nyithatott Mrs. Branicannek.

A lakás egyszerű volt, sőt az általában csukva tartott zsalugáterek miatt kissé gyászos hangulatú. Len Burkerhez csak néhány ügyfele járt ide, a szomszédsággal nem tartott kapcsolatot. Még itt, a Fleet Streeten is kevés ismerőse volt; elfoglaltsága arra kötelezte, hogy gyakran késő estig távol legyen. Sokat utazott is, leginkább San Franciscóba, de ottani ügyeiről egy szót sem beszélt feleségével. Most reggel sem volt itthon az irodájában, mikor Mrs. Branican megérkezett. Jane Burker kimentette férjét, hogy nem kísérheti el kettőjüket a Boundary fedélzetére, de megjegyezte, hogy mire visszajönnek, ő is itt lesz az ebédnél.

– Én indulásra készen állok, kedves Dolly - folytatta, miután megcsókolta a kisgyermeket. - De nem akarsz egy kicsit lepihenni?

– Nem vagyok fáradt - válaszolta Mrs. Branican.

– Nincs szükséged valamire?

– Nem, Jane, már alig várom, hogy ott legyünk Ellis kapitánynál. Induljunk azonnal, nagyon kérlek.

Mrs. Burker egyetlen házi alkalmazottja egy öregasszony volt, egy mulatt nő, akit férje New Yorkból hozott magával, mikor San Diegóba költöztek. Ez a No nevű mulatt asszony valamikor Len Burker dajkája volt. Minthogy mindig a család szolgálatában állott, teljes odaadással viseltetett Len Burker iránt, még ugyanúgy tegezte, mint valamikor gyerekkorában. Ez a nyers és erőszakos nő volt talán az egyetlen lény, aki némi hatással tudott lenni Len Burkerre, aki viszont a házat teljes mértékben rábízta. Mennyit kellett tűrnie Jane-nek e nő hatalmaskodása alatt, ami gyakran a teljes tiszteletlenségbe torkollt. Mégis eltűrte a mulatt asszony zsarnokságát, ahogy férje uralmát is eltűrte. Teljes belenyugvással, mely valójában gyengeség volt, mindent ráhagyott, és No ki se kérte véleményét a ház ügyeinek intézésében.

Amint Jane éppen indulni akart, a mulatt nő nyomatékosan felszólította, hogy délig legyen otthon, mert Len Burker egy percet sem fog késni, és őt nem lehet megvárakoztatni. Különben is a férfi meg akar beszélni egy fontos ügyet Mrs. Branicannel.

– Miről lehet szó? - kérdezte Dolly az unokanővérétől.

– Honnét tudnám azt én? - kesergett Mrs. Burker. - Gyere, drága Dolly, menjünk!

Nem vesztegethették az időt. Dolly és Jane, közöttük a dajka a gyerekkel, elindultak a rakpart felé, és tíz percen belül már ott is voltak.

A Boundary, melynek egészségügyi zárlatát az imént oldották fel, még nem állhatott be kirakodóhelyére, az Andrew cég által bérelt rakpartszakaszra. Az öböl bejárata közelében volt lehorgonyozva, egy kötélhosszra a Loma-foktól. Így át kellett szelniök az öblöt, ha fel akartak menni a hajóra, melyet csak később fognak átvontatni. Mintegy kétmérföldes utat jelentett ez, melyet az erre a célra szolgáló átkelő hajók - afféle gőzbárkák - óránként kétszer is megjártak.

Dolly és Jane elfoglalta helyét a kishajón, egy tucatnyi más utas társaságában. Legtöbbjük a Boundary matrózainak rokona vagy barátja volt, akik már az első percet is ki akarták használni, amint a hajóval való érintkezés újra lehetővé vált. A bárka kötelét eloldották, kifordult a mólótól, és sűrűn pöfékelve a gőzgép járásának ütemében, rézsútosan nekiindult az öblön keresztül.

A ragyogóan tiszta időben teljes szélességében tárult föl az öböl, San Diego házsorainak körpanorámájával, a város fölé magasodó dombokkal, az Island-fok és a Loma-fok között nyíló öböltorokkal, a palotaszerű, hatalmas Coronado Hotellel és a világítótoronnyal, mely napnyugta után a tengeren messzire szórja villanó fényeit.

Itt is, ott is különböző hajók horgonyoztak; a kis átkelő gőzös ügyesen kerülgette őket, akárcsak a szembejövő egyéb hajókat meg halászbárkákat, melyek szinte szél mentébe feküdtek, hogy minél kevesebbet kelljen a kormánnyal manőverezniök.

Mrs. Branican Jane mellett ült egy padon, a hajó hátsó részén. A közelben ülő dajka tartotta karjában a kisfiút. A baba nem aludt, szeme megtelt valami szép fénnyel, melyet mintha a tengeri szél szított volna fel leheletével. Mikor egy sirálypár röppent el éles rikoltással a hajó felett, tapsikolt. Sugárzott az egészség üde arcáról és pirosló ajkáról, melyen még ott gyöngyözött néhány csepp tej, hiszen a Burker-lakásból való indulás előtt még a dada keblét szívta. Anyja elérzékenyedve nézte, néha odahajolt és megcsókolta, a kisfiú pedig visszanevetett rá.

Dolly figyelmét azonban csakhamar a Boundary vonta magára. A zászlók csattogtak a napsütésben fürdő égbolton, ahogy a háromárbocos hajó kibontakozott a többi közül, és alakja tisztán kirajzolódott az öböl végén. A hullámok két oldalán futottak el, ahogy a horgonyláncon kifeszítve a hajó orra nyugatnak fordult, és szétfröcskölte a tengerár ideérkező utolsó habjait is.

Dolly lelke ott tükröződött szemében. Johnra gondolt, akit egy ugyanilyen hajó ragadott el messzire, hiszen ezt akár a Franklin ikerpárjának is lehetne nevezni. S mindkét hajó az Andrew céghez tartozik. Hát nem ugyanabban a kikötőben honosak? Nem ugyanabban a műhelyben készültek?

Dolly, akit elragadott a csalóka bűvölet, az emlékekkel táplált képzelet játéka, beleélte magát, hogy John ott áll a fedélzeten, várja őt, már észre is vette, ideint, és ő rövidesen a karjai közé repülhet. John neve tolult az ajkára, szólongatta, s mintha viszont szólították volna.

De a gyermek kis sikolya visszatérítette a valósághoz. A Boundary felé haladnak, nem a Franklin felé, melyet sok ezer mérföld választ el az amerikai partoktól.

– Egy szép napon az a hajó fog itt állni - suttogta, Jane-re pillantva.

– Bizony ám, édes Dolly - felelt Jane -, és akkor John fog várni ránk a fedélzeten.

Megérezte, hogy a fiatalasszony szívét szorongó nyugtalanság tölti el, amint a jövőt faggatja.

Eközben az átkelő hajó negyedóra alatt megtette a kétmérföldes távolságot a San Diego-part és a Loma-fok között. Az utasok a fövenypartra léptek a kikötőhídon át, Mrs. Branican is partra szállt Jane, a dajka és a gyermek társaságában. Innét kellett feljutni a Boundary*re,* mely mintegy kötélhossznyira állt onnan.

Ott állt éppen a híd lábánál két matróz felügyelete alatt egy csónak, hogy a háromárbocoshoz szállítsa az embereket. Mrs. Branican megmondta a nevét, és az emberek készséggel felajánlották, hogy a hajóhoz viszik, miután biztosították arról is, hogy Ellis kapitány ott van a fedélzeten.

Csupán néhány evezőcsapásra volt szükség, és Ellis kapitány, felismerve Mrs. Branicant, máris ott állt a palánk ajtajában, míg az asszony Jane-nel a nyomában felfelé lépkedett a létrafokokon. A dajkát előzőleg megkérte, hogy jó erősen fogja a kisgyereket. A kapitány a hátsó fedélzet hídjára vezette őket, miközben a másodkapitány folytatta az előkészületet a San Diegó-i rakparthoz való indulásra.

– Ellis kapitány úr - szólalt meg Mrs. Branican -, úgy hallottam, hogy találkoztak a *Franklin*nel.

Úgy van, asszonyom - válaszolt a kapitány -, és tanúsíthatom, hogy tökéletesen rendben volt, ahogy már meg is üzentem Mr. William Andrew-nak.

– Látta Johnt is?

A Franklin és a Boundary nagyon közel haladt el egymáshoz, így néhány szót is váltottam Branican kapitánnyal.

– Ó, hát látta őt! - rebegte Mrs. Branican, inkább magában, mintha a Franklin képének visszfényét kutatná a kapitány szemében.

Ekkor Jane tett fel több kérdést, és bár Dolly odafigyelt, szemei a távoli szemhatáron jártak, túl az öblön, a tengeren.

– Aznap igen kedvező volt az idő - magyarázta Ellis kapitány -, a Franklin teljes vitorlázattal haladt, erős félhátszéllel. John kapitány a hátsó bástyán állt, kezében a látcsővel. Egy negyedfordulatot tett, hogy közelebb jusson a *Boundary*hez; én nem módosíthattam az útvonalat, mert annyira szél mentén álltak a vitorlák, hogy szinte már csak lobogtak.

Mrs. Branican bizonyára nem értette az Ellis kapitány által használt szakszerű kifejezések pontos jelentését. Ő annyit fogott fel ebből, hogy akivel most beszél, látta Johnt, és néhány szót is váltott vele.

– Amikor éppen szembe értünk egymással - folytatta a kapitány -, kedves férje barátságosan integetett, Mrs. Branican, és átkiáltott: „Minden rendben van, Ellis. Ahogy megérkezik San Diegóba, adjon hírt rólam a feleségemnek... az én drága Dollymnak!” Aztán a két hajó már távolodott egymástól, és rövidesen elvesztettük egymást szem elől.

– És hányadikán találkoztak a *Franklin*nel? - kérdezte Mrs. Branican.

– Március 23-án - hangzott Ellis kapitány válasza - délelőtt tizenegy óra huszonöt perckor.

Még további apró részletek is szóba kerültek, és a kapitánynak meg kellett mutatnia a térképen pontosan azt a helyet, ahol a találkozás megtörtént. A 148-ik hosszúsági és a 20-ik szélességi fokon találkoztak, tehát ezerhétszáz mérföldnyire San Diegótól, kinn az óceánon. Ha az idő továbbra is kedvező marad - amire minden remény megvolt a tavasz és nyár beálltával -, John kapitány simán és gyorsan végighajózhat a Csendes-óceán északi vizein. Különben is, minthogy Calcuttában gyorsan berakodhat, kevés időt kell India fő kikötőjében töltenie, és hamarosan visszafelé indulhat Amerikába. Így a Franklin távolléte csupán néhány hónapra fog korlátozódni, ahogy az Andrew cégnél előre kiszámították.

Míg Ellis kapitány hol Mrs. Burker, hol Mrs. Branican kérdéseire felelgetett, ez utóbbi már-már úgy érezte, képzeletétől ismét elragadtatva, hogy a Franklin fedélzetén áll, vele szemben nem Ellis kapitány, hanem John, és ő számol be a történtekről. Mintha az ő hangját hallaná...

Ekkor a másodkapitány feljött a tetőre, és jelentette a kapitánynak, hogy az indulási előkészületek rövidesen befejeződnek. Az orrfedélzeten álló matrózok már csak a parancsot várják, és felszedik a horgonyt.

Erre Ellis kapitány felajánlotta vendégeinek, hogy partra viteti őket, ha nem akarnak a fedélzeten maradni. Ez esetben a *Boundary*vel együtt kelnének át újra az öblön, és ha a kikötés megtörtént a rakparton, kiszállhatnak. Ez legfeljebb két óra hosszat fog tartani.

Mrs. Branican szívesen elfogadta volna a kapitány javaslatát. De délben ebédre várták őket. Tudta, hogy Jane nagyon nyugtalankodna, ha - a mulatt nő bejelentései után - nem érkeznének haza akkorra, mint a férje. Így arra kérte Ellis kapitányt, hogy vitesse vissza őket a kis hajóállomáshoz, hogy le ne maradjanak a legközelebbi kishajó indulásáról.

Ennek megfelelően kapta a legénység a parancsokat. Mrs. Branican és Mrs. Burker elbúcsúzott a kapitánytól, aki jobbról-balról megcsókolta a kis Wat pufók arcocskáját. Aztán mindketten beszálltak a fedélzeti csónakba, mögöttük a dajka, és visszaeveztek a kikötőhídhoz.

Míg az átkelőhajó érkezésére vártak, mely éppen most indult San Diego felől, Mrs. Branican élénk érdeklődéssel figyelte a Boundary manőverezését. A fedélzetmester hangos vezényszavaira a matrózok felhúzták a horgonyt, a háromárbocos megindult a lánc nyomán, miközben a másodkapitány felvonatta a háromszögű orrvitorlát, az előkötélvitorlát és a hátsó trapézvitorlát. Ezzel a vitorlázattal a hullám mentében könnyen átjutnak a kijelölt rakodóhelyre.

A kis gőzhajó hamar odaért. Néhányat füttyentett, jelzett az utasoknak, és néhány későn jövő futni kezdett a Coronado Hotel előtt fel a kikötőhöz.

Az átkelőhajó csak öt percet időzött a kikötőben. Mrs. Branican, Jane Burker és a dada helyet kerestek, és leültek a jobb oldali padon, míg a többi utas - mintegy húszan - jött-ment, sétált előre-hátra, oda-vissza a fedélzeten. Az utolsó fütty is elhangzott, a propeller forogni kezdett, és a hajó távolodott a parttól.

Csak fél tizenkettő volt, így idejében visszaérhetnek a Fleet Streetre, hiszen az átkelés az öblön csak negyedórát vesz igénybe. Bár egyre távolodtak, Dolly szüntelenül a *Boundary*t figyelte. A horgony már kint volt a vízből, a vitorlák szélbe fordítva, a hajó lassan megindult. Ha majd a San Diego-rakpartnál újra horgonyt vet, Dolly annyiszor mehet föl látogatóba, ahányszor csak kedve tartja.

A kishajó meglehetős gyorsan haladt. A város épületei egyre nagyobbodtak az amfiteátrumszerű háttéren, melynek más-más lépcsősorát foglalták el. Már legfeljebb negyed mérföld volt a kikötőhelyig.

– Vigyázat! - kiáltotta ebben a pillanatban egy matróz, aki a hajó elején állt.

És hátrafordulva integetett a kormányosnak, aki egy kis pallón állt a kémény előtt.

A kiáltás hallatára Mrs. Branican a kikötő felé pillantott, ahol egy olyan manőverezés történt, mely a többi utas figyelmét is magára vonta. Legtöbbjük a hajó elejére tódult.

Egy nagy kétárbocos brigg éppen most szabadította ki magát a rakpart hosszában felsorakozott többi hajó közül, és az öböl elhagyására készült, orrával az Island-fok felé fordulva. Egy kis vontatóhajó volt segítségére, melynek egész az öblön túl kell vontatnia. Máris elég jó iramban haladtak.

Ez a kétárbocos brigg állta el útját a kis gőzhajónak, túl közel is értek hozzá, úgyhogy sürgősen ki kellett kerülni, méghozzá a far felé kitérve. Ezért kiáltott hátra a matróz a kormányosnak.

Az utasokat nyugtalanság fogta el, és e nyugtalanság annál indokoltabb volt, mert a kikötő teli volt itt is, ott is lehorgonyzott hajókkal. Most ösztönösen mindnyájan hátrafutottak.

Adott volt a kellő manőver: meg kell állni, helyet adni a vontatónak és a briggnek, csak aztán folytatni az utat, ha már szabaddá vált. A halászbárkák, melyek már kifutottak a széllel, szintén elzárták az utat, mert keresztben vitorláztak San Diego rakpartja előtt.

– Vigyázat! - kiáltott újra az elöl álló matróz.

– Jó, jó - válaszolt a kormányos. - Semmi ok a félelemre! Van elég szabad helyem!

De ekkor a vontatót megzavarta egy mögötte felbukkanó nagy gőzös, és hirtelen a mi gőzösünk számára váratlan manőverrel élesen balra fordult.

Mindnyájan felkiáltottak, de ugyanígy a brigg legénysége is, mely igyekezett saját kormányzásával követni és segíteni a vontató manővereit.

A vontató most legfeljebb hatlábnyira volt a kis átkelőgőzöstől.

Jane halálra rémülve felugrott. Mrs. Branican ösztönös mozdulattal kiragadta a kis Watot a dajka karjaiból, és magához szorította.

– Jobbra! Jobbra! - kiáltott gyorsan a vontató kapitánya a kishajó kormányosának, karjaival is jelezve a helyes irányt.

Ez az ember nem veszítette el hidegvérét, hirtelen átcsapta a kormányrudat, hogy kitérjen a vontató útjából, mert az nem tudott volna megállni, annál is inkább, mert a vitorlás brigg kissé félrecsúszott, és azzal veszélyeztette, hogy oldalról belészalad.

Az erőteljesen végrehajtott kormányrúdmozdulat miatt az átkelőhajó hirtelen jobbra dőlt, és az egyensúlyukat vesztett utasok is erre az oldalra zuhantak.

Újabb kiáltás tört ki, telve iszonyattal, hiszen azt hihették, hogy a túlsúly miatt felborul a hajó.

És ekkor Mrs. Branican, aki a korlát mellett állott, egyensúlyát vesztve a gyermekkel együtt lezuhant a hajóról.

A brigg szinte súrolta a kishajót, de nem lökte meg, és elmúlt az összeütközés veszélye.

– Dolly, Dolly! - sikoltott Jane, és már majdnem összeesett, mikor egy utas felfogta.

A kishajó egyik matróza ekkor habozás nélkül átvetette magát a korláton, hogy kimentse Mrs. Branicant és a kisdedet.

Dollyt egy ideig a felszínen tartotta szétterülő ruhája, a gyermeket most is szorosan fogta két kezével, de már kezdett alámerülni, mire a matróz odaért.

Minthogy a hajó rögtön megállt, az erőteljes és jól úszó matróznak nem okozott volna nehézséget, hogy Mrs. Branicant kimentse és visszaússzon. De balszerencsére, amikor éppen megragadta az asszony derekát, szegény Dolly karjai szétnyíltak, mert a fulladással küszködve csapkodni kezdett, és a kisfiú eltűnt a habokban.

Mire Dollyt kihúzták, és lefektették a fedélzeten, teljesen elvesztette eszméletét.

A bátor matróz - egy Zach Fren nevű harmincéves férfi - újra beugrott a tengerbe, többször is lemerült, átkutatta a vizet a hajó körül, de mindez hiábavaló volt. A gyereket nem találta meg; egy felszín alatti áram magával sodorhatta.

Ezenközben az utasok minden szükséges gondoskodást megtettek, amit Mrs. Branican állapota megkövetelt. Jane szinte önkívületben és a fejét vesztett dajka is élesztgették. A kishajó mozdulatlanul vesztegelt, Zach Frenre várt, míg az végleg feladta a reményt, hogy a kisfiút megtalálja.

Végül Dolly kezdett magához térni. A kis Wat nevét mormolta, lassan felnyitotta szemét, és felkiáltott:

– Ó, gyermekem!

Meglátta Zach Frent, amint éppen utoljára felmászott a hajóra. Wat nem volt a karjában.

– Kisfiam! - kiáltott megint.

Felállt, félretolta a körülötte álló embereket, és hátraszaladt.

És ha meg nem akadályozzák, átveti magát a korláton.

Úgy kellett őt szorosan lefogni, míg az átkelőhajó újra elindult a San Diegó-i rakpart felé.

Mrs. Branican feldúlt arccal, görcsbe rándult kezekkel összerogyott, és ott feküdt mozdulatlanul a fedélzeten.

Néhány perc alatt a hajó a kikötőhídhoz ért. Dollyt átszállították Jane lakásába. Len Burker éppen akkor ért haza. Utasítására a mulatt nő orvosért szaladt.

Az orvos hamarosan megérkezett, de csak hosszadalmas kezeléssel sikerült fölélesztenie Mrs. Branicant.

Dolly merev tekintettel nézett rá, és így szólt:

– Mi az? Mi történt? Ah, már tudom!

Aztán felkacagott.

– Az én Johnom, már jön is, már itt jön! - kiáltotta. - És itt találja feleségét és gyermekét! John, már itt is vagy!

Mrs. Branican elméje megháborodott.