CSALÁDI KÖRÜLMÉNYEK

Úgy illik, hogy kissé tüzetesebben mutassuk be Mistress Branicant, aki ennek a történetnek a fordulatai révén a figyelem központjába fog kerülni.

Dolly (ez a Dorothea becézése) ekkoriban huszonegy éves volt. Amerikai családban született. De nem kellett volna a családfán túl messzire visszamenni, hogy rábukkanjunk azokra a nagyszülőkre, akik révén a spanyol, illetve inkább a mexikói embertípusra ütött - aminthogy e vidék legelőkelőbb családjai mind e népből származtak. Anyja is San Diegóban született; és San Diegót abban az időben alapították, amikor Dél-Kalifornia még Mexikóhoz tartozott. A hatalmas öblöt több mint három és fél évszázaddal ezelőtt Juan Rodriguez Cabrillo spanyol hajós fedezte fel. Először San Miguelnek nevezték, és csak 1602-ben kapta mostani nevét. Az egész tartomány 1846-ban cserélte fel a háromszínű lobogót a szövetségi sávokra és csillagokra, és azóta végérvényesen egyike az Amerikai Egyesült Államoknak.

Középmagas termet, mély tüzű fekete szemekkel csillogó arc, barnáspiros arcszín, sötétbarna, dús haj, kissé nagy láb és kéz, ahogy a spanyoloknál általában tapasztalható, határozott, mégis kecses léptek, akaraterőt, egyben jóságot sugárzó tekintet - ilyen volt Mistress Branican. Azok közé a nők közé tartozott, akikre senki sem tud közönyös tekintettel nézni; házassága előtt teljes joggal számították a legfigyelemreméltóbb lányok közé San Diegóban, ahol pedig igazán nem ritka a szép lány. Áradt belőle a komolyság, a meggondoltság, az érzelmi mélység és az okosság - ezeket a jellemvonásokat házassága minden bizonnyal csak erősítette.

Úgy bizony, Dolly, most már Branicanné bármily körülmények között, még a legsúlyosabb helyzetben is tudni fogja kötelességét. Becsületesen szembenézett az élet tényeivel, nem holmi csalóka üveglencsén át; tiszta szíve volt, és erős akarata. Férje iránt érzett szerelme csak még elszántabbá tette kötelességei teljesítésében. Szükség esetén feláldozná életét Johnért - és Mistress Branicannél ez nemcsak elcsépelt szólam - mint ahogy John is feláldozná magát őérte, és ahogy mindketten feláldoznák magukat gyermekükért. Imádták ezt a csöppséget, aki éppen akkor gügyögte először a papa szót, amikor a fiatal hajóskapitánynak el kell hagynia feleségét és gyermekét. A kis Wat máris meglepően hasonlított édesapjára, legalábbis arcvonásaiban, mert egyébként Dolly barnás arcszínét örökölte. Erős kis testalkata miatt nem kellett félteni a gyermekbetegségektől. Egyébként is, mennyi gondoskodás veszi körül! Ó, az apai és anyai álmodozás mennyi ábrándot szőtt már e kicsi lény jövőjéről, pedig alighogy csírázni kezdett benne az élet.

Bizonyára Mistress Branican lett volna a legboldogabb asszony, ha helyzetük megengedi, hogy John otthagyja tengerészpályáját, melyben még csak nem is az volt a legkellemetlenebb, hogy időről időre el kellett válniok egymástól. De hát hogyan is gondolhatott volna Dolly egy pillanatig is arra, hogy otthon tartsa férjét, amikor rábízták a Franklin vezényletét? Gondolni kellett továbbá a ház fenntartására, a család szükségleteinek fedezésére is, hiszen talán nemcsak ebből az egyetlen kicsiből fog állni a család. Dolly hozománya csak a háztartás legszűkebb igényeit elégíthette ki. John Branican természetesen számíthatott arra a vagyonra, melyet felesége fog a nagybácsitól örökölni, és a legvalószínűtlenebb körülmények összejátszása kellett volna ahhoz, hogy ez a vagyon másra szálljon, tekintve, hogy Edward Starter közel járt a hatvanhoz, és Dolly volt egyetlen örököse. Minthogy Jane Burker, az unokatestvér Dolly családjának anyai ágához tartozott, semmiféle rokonságban nem állt Dolly apai nagybátyjával. Dolly így majd gazdag lesz - de tíz, sőt húsz évbe is telhet, míg hozzájuthat ehhez az örökséghez. Ezért volt kötelessége John Branicannek, hogy a jelenre való tekintettel dolgozzon, még ha a jövő miatt nem is kellett nyugtalankodnia. Ezért szánta el magát, hogy tovább hajózik az Andrew cég alkalmazottjaként, annál is inkább, mert a Franklin révén tervezett különleges üzleti műveletekből haszonrészesedést is ajánlott fel neki a cég. Minthogy így személyében a tengerészhez az üzleti életben jártas kereskedő is párosult, minden arra utalt, hogy munkájával bizonyos vagyonra tud szert tenni addig is, amíg rájuk száll Edward Starter bácsi öröksége.

Egy szót erről az amerikairól, akinek „amerikaisága” teljesen eredeti volt.

Dolly apjának volt az öccse; következésképpen édes nagybátyja a lánynak, akiből Mistress Branican lett. Minthogy a két fiú korán árvaságra jutott, úgyszólván az öt-hat évvel idősebb báty vette át az apa szerepét. Ezért az ifjabbik Starter mindörökre nagy hálával toldotta meg bátyja iránti szeretetét. Kihasználva a kedvező körülményeket, a vagyonszerzés útjára lépett, míg bátyja olyan mellékösvényeken tévelygett, melyek ritkán vezetnek célhoz. Bár messzi földre kellett távoznia annak a kecsegtető vállalkozásnak érdekében, melyet a Tennessee államban vásárolt óriási földbirtok megművelése kívánt, Edward fenntartotta kapcsolatát bátyjával, akit munkája New York államhoz kötött. Mikor ez utóbbi megözvegyült, San Diegóban, felesége szülővárosában telepedett le, és itt is halt meg. Dolly esküvője ekkor már ki volt tűzve John Branicannel; a házasságot csak a gyászidő leteltével kötötték meg, és az ifjú házaspár összes vagyona abból a szerény örökségből állott, melyet az idősebbik Starter hagyott rájuk.

Nemsokára levél érkezett San Diegóba, melyet Edward Starter címzett Dolly Branicannek. Ez volt az első levél, melyet unokahúgának írt; feltehetőleg az utolsó is.

Ez a levél, tömören és gyakorlatias módon, az alábbiakat tartalmazta:

Bár az ifjabbik Starter messze távol él, és bár Dolly sohasem láthatta őt, nem felejtette el, hogy van egy unokahúga, bátyjának édeslánya. Ha Dolly sosem látta, ez annak köszönhető, hogy az idősebbik Starter és az ifjabbik Starter nem is találkozott egymással, mióta az előbbi megnősült, és mióta az utóbbi Nashville környékén lakik, Tennessee állam legeldugottabb csücskében. És hát túl sok száz mérföld választja el Tennesseet Kaliforniától, hogy az ifjabbik Starternek kedve legyen ekkorát ugrani. Ha pedig az ifjabbik Starter túl fárasztónak találja, hogy elutazzék unokahúgához látogatóba, legalább annyira fárasztaná őt, ha unokahúga érkeznék az ő meglátogatására; kéri is szépen, hogy ez eszébe ne jusson. Hiszen saját becses személyében egy valóságos medve lakozik. Nem afféle szürke bundájú és hatalmas karmú amerikai grizzlymedve, hanem afféle embermedve, aki ragaszkodik hozzá, hogy minden emberi kapcsolatot kirekesszen az életéből.

De ez ne nyugtalanítsa Dollyt. Unokahúga egy medvének, ez igaz, de e medvében egy igazi nagybácsi szíve lakozik, aki nem feledkezik el soha arról, mit köszönhet bátyjának, és ezért fivére lánya lesz vagyonának kizárólagos örököse.

Itt Starter bácsi megjegyezte, hogy e vagyont máris érdemes komolyan venni. Már most is ötszázezer dollárra rúg, és egyre növekszik, minthogy a szűzföldek megművelése virágzó üzlet Tennesseeben. Mivel a vagyont főként a földbirtok és a marhaállomány teszi ki, könnyű lesz értékesíteni; nagyon előnyös árat lehet elérni, és lesznek sokan, akik meg akarják vásárolni.

Ha unokahúga mindezt túl tárgyilagosnak, sőt kissé nyersnek érzi - pedig ez jellemző éppen a vérbeli amerikaiakra -, ő akkor is csak fentieket mondhatja. Vagyona Mistress Branicanre fog szállni, vagy gyermekeire, ha nevezett hölgy utódokról is gondoskodik, akik tovább éltetik a Starter nemzetséget. Ha Branicanné közvetlen utódok vagy rokonok nélkül halna el, az egész vagyon az államra száll, aki boldogan bekebelezi majd Edward Starter javait.

Továbbá:

1. Edward Starter agglegény. Nőtlen is marad. Azt az ostobaságot, amit húsz és harminc között túl sokan is elkövetnek, nem fogja épp ő hatvanévesen elkövetni - ez szó szerint így állt a levélben. Semmi sem térítheti tehát el a vagyont arról a pályavonalról, melyet kifejezett akaratával ő kijelölt; ez olyan bizonyosan el fog jutni a Branican családhoz, mint amilyen kétségbevonhatatlanul a Mexikói-öbölbe ömlik a Mississippi.

2. Edward Starter minden erővel azon lesz - akár emberfölötti erőfeszítéssel is -, hogy unokahúga csak minél később jusson a vagyon birtokába. Igyekezni fog legalább száz évet kihúzni haláláig, és nem szabad rá neheztelni, hogy ilyen megátalkodottan igyekszik nyújtani életét az emberi kor legvégső határáig.

Végül Starter bácsi arra kérte Mistress Branicant, sőt ráparancsolt, hogy ne akarjon válaszolni. Egyébként is alig van összeköttetése a városokkal annak az őserdei tájnak, melyet ő birtokol Tennessee mélyén. Ő maga sem fog több levelet írni, legfeljebb hogy halálhírét bejelentse, de már ez a levél nem saját kezétől fog származni.

Ilyen furcsa levelet kapott Mistress Branican. Hogy örökölni fog, hogy ő Starter bácsi általános örököse, az e pillanattól nem volt kétséges előtte. Egy napon övé lesz a félmillió dolláros vagyon, mely minden valószínűség szerint addig még jócskán megnövekszik az ügyes erdőirtó buzgalmából. De mivel Starter bácsi nagyon világosan kifejezte, hogy meg akarja érni a százéves kort - és tudvalévő, hogy ezek az észak-amerikaiak igen makacsok -, John Branican sok józan észről tett tanúságot, amikor nem hagyta ott a tengerészpályát. Ésszel, bátorsággal, erős akarattal semmi kétség, hogy elfogadható jólétet tud majd teremteni felesége és gyermeke számára még jóval azelőtt, hogy Starter bácsi végül is beletörődne a változtathatatlanba, és átköltözne a túlvilágra.

Ilyenképpen állt az ifjú házaspár helyzete e pillanatban, mikor a Franklin vitorlát bontott, és elindult a Csendes-óceán nyugati tájaira. És miután mindezt a történetünk során bekövetkező események jobb megértése érdekében felvázoltuk, fordítsuk figyelmünket Dolly Branican San Diegóban található egyedüli rokonaira, a Burker házaspárra.

Az amerikai származású Len Burker, aki ez időben harmincegy éves volt, csak néhány éve telepedett le Dél-Kalifornia legfontosabb városában. Ennek az Új-Angliából jött jenkinek hideg volt az arca, vonásai kemények, karjai erősek. Nagyon mozgékony, határozott, sőt elszánt ember volt, s emellett semmit sem árult el gondolataiból, nem beszélt cselekedeteiről. Természetében egy légmentesen lezárt épülethez hasonlított, amelynek ajtaja nem nyílik meg senkinek. Mindazonáltal San Diegóban nem keringett semmiféle gyanús hír erről a túlságosan is zárkózott emberről, aki Jane-nel való házassága révén John Branican sógora lett. Semmi okunk sincs tehát csodálni, hogy ez utóbbi, más rokonai nem lévén, az ő gondjaiba ajánlotta Dollyt és gyermekét. A teljes igazság szerint inkább csak Jane gondjaiba, minthogy jól tudta, milyen mélyen szereti egymást a két unokanővér.

Mindez egészen másképp történt volna, ha John kapitány sejti, milyen ember is valójában ez a Len Burker, ha tudja, milyen csalárdságot rejt áthatolhatatlan tekintete, és milyen gátlástalanul hágja át az illendőség, az önbecsülés és mások jogai tiszteletben tartásának korlátait. Jane-t is becsapta előnyös külseje, hatott rá a szinte bűvös erejű fensőbbség, mikor öt évvel ezelőtt hozzáment Bostonban, ahol addig anyjával élt. A jó asszony nem sokkal a házasságkötés után meg is halt, mielőtt még a kínos kellemetlenségek bekövetkeztek volna. Jane hozománya és édesanyja hagyatéka fedezték volna az ifjú házasok szükségleteit, ha Len Burker tisztességes utakon jár, nem afféle csavaros utakon. De nem így történt. Miután felesége vagyonának nagy részét elköltötte, és hitele Bostonban eléggé megrendült, úgy döntött, hogy elköltözik a városból. Itt, Amerika másik végén, ahová kétes hírét nem hozta magával, ezek a nemrég benépesült államok olyan új lehetőségekkel kecsegtették, melyeket Új-Angliában már nem remélhetett.

Jane, aki ezalatt már kiismerte férjét, habozás nélkül ráállt az átköltözésre. Örült, hogy otthagyhatják Bostont, ahol Len Burker ügyletei már kínos visszhangokat kezdtek kiváltani, és örült annak is, hogy egyetlen megmaradt rokona közelében élhet. A házaspár tehát San Diegóban telepedett le, ahol Dolly és Jane viszontláthatta egymást. Egyébként a három év alatt, mióta ideköltözött, Len Burker magatartása még nem váltott ki semmiféle gyanakvást, oly ügyesen tudta kétes ügyleteit leplezni.

Ilyen körülmények vezettek odáig, hogy a két unokatestvér összetalálkozhatott. Dolly akkor még nem volt Mistress Branican.

A fiatalasszony és a fiatal lány szívbéli barátnők lettek. Bár a látszat szerint Jane-nek kellett volna befolyásolnia Dollyt, ennek épp ellenkezője történt. Dolly erős jellem volt, Jane gyenge akaratú, így nemsokára éppen a fiatalasszony támaszkodott az ifjú lányra. Mikor Dolly és John esküvőjét kitűzték, Jane nagyon örült ennek a házasságnak, hiszen ez a házasság semmiben sem fog az övéhez hasonlítani! És mennyi vigaszt találhatott volna mellettük, ha rászánta volna magát, hogy titkos gyötrelmeit bevallja nekik.

Mert eközben Len Burker helyzete egyre romlott. Kezdett rosszul állni a szénája. Az a kevés is elolvadt, ami felesége vagyonából még megvolt, mikor eljöttek Bostonból. Ez az ember megszállott játékos vagy inkább spekuláns volt, aki mindent rábízott a vakszerencsére. A józan észt semmibe vette, ami csakis siralmas eredményre vezethetett, és arra is vezetett.

Amint San Diegóba érkezett, Len Burker a Fleet Streeten irodát nyitott, egy olyanféle irodát, melynek légköre inkább játékbarlangra emlékeztet, ahol jó-rossz tervekből üzletet próbálnak kicsiholni. Burker remekül értett ahhoz, hogy egy terv esélyeit felcsillantsa, az eszközökben nem válogatott, a vitában körmönfontan tudott érvelni, eközben könnyedén sajátjaként kezelte mások pénzét, és így rövid idő alatt nyakig volt húszféle ügyletben is, melyek egymás után mondtak csődöt, és saját pénzét is megcsappantották. Történetünk kezdetén Len Burker már minden forrást kimerített, és a szükség fenyegette háztartásukat. Minthogy azonban eddig titkolni tudta efféle ügyködését, még volt némi hitele, és ezt arra használta fel, hogy újabb balekokat találjon újabb üzelmeihez.

De ennek a helyzetnek végül is katasztrófába kellett torkollnia. Nem volt már messze az az idő, hogy komoly követelésekkel kelljen szembenéznie. Talán egy napon nem marad majd más kiútja ennek a kalandor jenkinek, mint itthagyni San Diegót, ahogy Bostont is ott kellett hagynia.

Pedig itt, ebben a felvilágosult szellemű városban, ahol pezseg az üzleti élet, és évről évre nő a gazdagság, itt egy értelmes és becsületes ember százféleképpen is érvényesülhetett volna. De ahhoz az kellett volna, ami hiányzott Len Burkerből: őszinte érzelmek, egyenes gondolkodás, becsületes jellem.

Nyomatékosan meg kell mondani, hogy sem John Branican, sem Mister William Andrew, se senki más nem gyanította Len Burker üzelmeit. Az ipar és kereskedelem berkeiben nem sejtették, hogy ez a kalandor - és bárcsak ne érdemelne ki ennél is rosszabb nevet - a közeli összeomlás felé rohan. És ha a katasztrófa bekövetkezne, talán akkor is csak egy szerencsétől elhagyott embert látnának benne, és nem azt a gátlástalan alakot, akinek minden eszköz jó, csak pénzhez jusson.

Így aztán, bár különösebb barátságot nem érzett iránta, John Branican egy pillanatig sem táplált iránta gyanakvást. És teljes nyugalommal számított arra, hogy távollétében Burkerék majd Dolly segítségére lesznek; ha Dolly rájuk szorul, házuk nyitva lesz előtte, és ott azt a fogadtatást remélheti, ami kijár nemcsak mint barátnőnek, hanem mint rokonnak is.

E tekintetben nem is volna helyes Jane Burker érzelmeit gyanúval illetni. Unokahúgát feltétlenül és minden önző szándék nélkül szerette. Len Burkernek sem jutott eszébe, hogy kifogásolja a két fiatalasszony őszinte és szoros baráti kapcsolatát, sőt inkább tőle telhetőleg támogatta, kétségen kívül valami zavaros reményt táplálva a jövőről és mindazon előnyökről, melyek e barátságból rájuk várnak. Biztos volt abban, hogy Jane egy szót sem fog beszélni arról, amiről nem szabad beszélnie, hogy elővigyázatosan hallgatni fog férje kárhozatos ügyeiről, ha már kénytelen tudomásul venni őket, és arról, hogy otthonuk milyen küszködések, nélkülözések közt vergődik. Jane minderről hallgatni fog; egy szó szemrehányás sem fog kicsúszni az ajkán. Újra meg kell mondanunk, hogy a tökéletesen kiszolgáltatott Jane mindenben engedelmeskedett férjének, holott látta, milyen lelkiismeretlen ember, mennyire hiányzik belőle az erkölcsi érzék, és hogy képes a leggaládabb dolgokra is. Annyi keserves csalódás után megőrizhette-e a tisztelet érzését férje iránt? Nem, csak félt tőle, nem győzzük e lényeges vonást elégszer ismételni, csak engedelmes gyermek volt a kezében, aki a legkisebb intésre követi még akkor is, ha személyes érdeke éppen azt kívánná, hogy meneküljön el tőle. És végül önérzete sem engedte, hogy bárki is megtudja fojtogató nélkülözéseiket, még Dolly sem, az unokanővér, pedig ő talán sejtett felőle valamit, csak hát Jane erről őszintén sohasem beszélhetett.

Mindezzel elég részletesen bemutattuk egyrészről John és Dolly Branican, másrészről Len és Jane Burker körülményeit, hogy a most következő események eléggé érthetőek legyenek. De hogy e körülményeket mennyire felborítják egyes váratlan fordulatok, melyek hirtelen, rövid idő alatt következnek be, azt senki sem sejthette előre.