AZ ÉLŐ HAJÓMARADVÁNY

Mialatt a Dolly-Hope a Timor-tengerre vezető második kutatóútját járta, mely az ismeretes körülmények között vége felé közeledett, Mrs. Branican, a barátok, az eltűnt személyzet családtagjai a várakozás valamennyi kínját végigszenvedték. Mennyi reményt fűztek ahhoz a darab fához, amelyet a Californian kihalászott, és amely bizonyítottan a *Franklin*ből származott! Vajon sikerül-e Ellis kapitánynak a nevezett tenger valamelyik szigetén vagy az ausztrál partokon megtalálnia a hajó maradványait? Vajon feltalálja-e John Branicant, Harry Feltont és a parancsnokságuk alatt behajózott tizenkét matrózt? Vissza tud-e hozni San Diegóba egyet is vagy akár többet azok közül, akik túlélték a hajó pusztulását?

A Dolly-Hope távozása óta két levél érkezett Ellis kapitánytól. Az elsőben megírta a Torres-szoros szigetecskéin és az Arafura-tengerpartvidékén végzett eredménytelen kutatásokat. A másodikban beszámolt a Melville- és a Bathurst-sziget átkutatásáról és arról, hogy sehol sem bukkantak a Franklin nyomaira. Mrs. Branican ebből tudta meg, hogy a kutatást kiterjesztik a Timor-tengeren továbbhaladva Ausztrália nyugati partvidékére, a Tasmanfölddel szomszédos ezernyi szigetre. Csak aztán fordul vissza a Dolly-Hope, ha már a Kis-Szunda-szigeteket is végigjárta, és nincs már remény bármilyen csekély nyom feltalálására sem.

E második írás után megszakadt a levélbeli összeköttetés. Több hónap is elmúlt, és már mindennap azt várták, hogy San Diego világítótornya a Dolly-Hope érkezéséről ad fényjelzést.

Közben az 1882. év is letelt, és Mrs. Branican nem volt különösebben meglepve, hogy nem érkezik újabb hír Ellis kapitánytól, mert a Csendes-óceánon még lassan és rendszertelenül működött a postaszolgálat. Nem volt rá ok, hogy a Dolly-Hope-ért aggódjanak, bármilyen türelmetlenül várták is visszatértét.

Február vége felé Mr. William Andrew mégis kezdett úgy vélekedni, hogy a Dolly-Hope útja minden számításon felül hosszúra nyúlik. Mindennap jó néhány ember kiment az Island-fokra azzal a reménnyel, hogy megpillantják a tengeren közeledő hajót. Bármilyen messzeségben is fog feltűnni, és anélkül hogy feltüntetné jelzőszámát, a San Diegó-i hajósok fel fogják ismerni a mozgásáról - ahogy egy franciát meg tudnak különböztetni egy angoltól, sőt egy angolt az amerikaitól.

A Dolly-Hope végül is március 27-e reggelén jelent meg, kilenc mérföldnyire kint a nyílt vízen, teljes gőzzel haladva a hűvös északnyugati szél alatt. Egy óra előtt beér az öböl torkába, és lehorgonyoz San Diego kikötőjében.

Amint ez a hír elterjedt a városban, az emberek tömegesen siettek a rakpartra, az Island-fokra és a Loma-fokra.

Mrs. Branican, Mr. William Andrew és néhány jó barát sürgősen találkozni akart a Dolly-Hope-pal, és egy vontatógőzösre szállt, hogy a hajó elébe menjen. A tömegen valami meghatározhatatlan szorongás lett úrrá, és amikor a vontatógőzös az utolsó mólót is elkerülte, hogy elhagyja a kikötőt, egyetlen biztató kiáltás sem hangzott fel. Úgy érezték, hogy ha Ellis kapitány sikerrel járt volna kutatóútján, annak híre már bejárta volna a világot.

Húsz perccel később Mrs. Branican, Mr. William Andrew és barátaik már a Dolly-Hope oldalához simultak hajójukkal.

Még néhány pillanat, és mindnyájan megtudták az expedíció végeredményét. Ott, a Timor-tenger nyugati végein, a Browse-szigeten pusztult el a Franklin. Ott találtak menedékre a hajótörést túlélő emberek. És ott is haltak meg.

– Mindnyájan? - kérdezte remegve Mrs. Branican.

– Mind - felelte röviden Ellis kapitány.

Teljes levertség uralkodott már mindenütt, mire a Dolly-Hope lehorgonyzott az öböl közepén, a gyász jeleként félárbocra eresztett zászlóval, a Franklin hajótörötteit gyászolva.

A Dolly-Hope 1882. április 3-án indult útjára San Diegóból, és 1883. március 27-én tért vissza. A kutatóút közel tizenkét hónapig tartott, és ezen az úton a lelkesedés egy pillanatra sem hagyott alább a hajósokban. Mégsem hozott más eredményt, mint hogy az utolsó reményeket is kioltotta.

Az alatt a néhány perc alatt, amíg Mrs. Branican és Mr. William Andrew még a fedélzeten tartózkodott, Ellis kapitány megismertette velük a főbb tényeket, melyek a *Franklin*nek a Browse-sziget sziklapadjain lezajlott pusztulására vonatkoztak.

Bár azt kellett hallania, hogy nincs kétség John kapitány és társainak sorsát illetően, Mrs. Branican szokásos fegyelmezett magatartása egy cseppet sem változott. Egyetlen könnycsepp se gördült ki szeméből. Egyetlen további kérdést sem tett fel. Miután a szigeten megtalálták a Franklin roncsait, miután a szigetre menekült hajótöröttek közül senki sem maradt életben, mit kérdezhetett volna e percben? Az expedíció lefolyását majd később részletesen elmesélik. Éppen ezért sietve kezet nyújtott Ellis kapitánynak és Zach Frennek, helyet keresett magának a Dolly-Hope hátsó fedélzetén, és gondolataiba merülve leült, miközben annyi megcáfolhatatlan bizonyíték ellenére sem volt hajlandó feladni reményeit, hiszen nem tudta önmagát özvegy Branicannének érezni.

Amint a Dolly-Hope lehorgonyzott a kikötőben, Dolly ismét előrejött a hídra, és arra kérte William Andrew-t, Ellis kapitányt és Zach Frent, hogy még aznap jöjjenek fel hozzá a Szépkilátó házba. Délután várni fogja őket, hogy részletesen elmondják beszámolójukat, mi mindent próbáltak végig a Torres-szoroson, az Arafura-tengeren és a Timor-tengeren végigvonuló kutatóútjukon.

Egy csónak kivitte a partra Mrs. Branicant. Mikor a rakparton keresztülhaladt, a tömeg tisztelettudóan kettévált előtte; így indult San Diego magasan fekvő villanegyede felé.

Aznap délután három óra előtt Mr. William Andrew, Ellis kapitány és az altiszt megjelent a villában. Rögtön fogadták és a földszinti szalonba vezették őket, ahol Mrs. Branican tartózkodott.

Leültek mindnyájan egy asztal köré, és kiterítették maguk elé az Észak-Ausztrália feletti tengerek térképét.

– Ellis kapitány - szólalt meg Dolly -, volna kedves részletesen elmondani a felderítő út lefolyását?

Erre a kapitány mindenről beszámolt, mintha kezében tartaná a fedélzeti naplót, egyetlen részletről sem feledkezett meg, nem siklott el egyetlen esemény fölött sem, miközben néha Zach Frenhez fordult szavai megerősítéséért. Még azt is aprólékosan elmondta, miként folyt a keresés a Torres-szorosban, a Melville- és a Bathurst-szigeten, a Tasmanföld felé eső szigetvilágban, bár mindez tulajdonképpen már érdektelenné vált. De Mrs. Branican mindent tudni akart. Csendben figyelt, szemét állandóan a kapitányra szegezte, szempillája sem rebbent.

Mikor elbeszélésében a Browse-szigeten történtekhez ért, Ellis kapitánynak óráról órára, percről percre kellett beszámolnia arról, mi játszódott le attól a pillanattól kezdve, hogy a Dolly-Hope-ról észrevették a hegyfokon felállított jelzőárbocot. Mrs. Branican mozdulatlanul ült, csak kezei remegtek kissé, képzeletében végigélte a legkisebb mozzanatot is, mintha saját szeme előtt játszódna minden újra: Ellis kapitány partra száll embereivel a kis patak torkolatánál, megmásszák a dombot, késpengét találnak a földön, a kertészkedés nyomait, az eldobott kapafejet, a fövenypartot, ahol a hajótörésből származó tárgyak hevernek, a Franklin alig felismerhető roncsait, amint ott fekszenek a sziklák sűrűjében, ahová csak egy rendkívüli erejű orkán lökhette ki; látta a megmaradtak lakóhelyéül szolgáló barlangot; a négy sírdomb felfedezését, az utolsónak maradt szerencsétlen csontjait, amint ott hevernek a jelzőárboc közelében, a harangállvány lábánál... Itt Dolly felugrott, mintha a Szépkilátó házat körülvevő csendben annak a kis harangnak a hangját hallaná...

Ellis kapitány ekkor egy átázott, elszürkült medailont vett elő a zsebéből, és kezébe adta.

Egy fényképtartós medailon volt ez Dolly elmosódott arcképével, melyet ő adott Johnnak a Franklin indulása előtt, és amelyet a barlang egyik sötét zugában találtak, amikor nekiálltak az alapos kutatásnak.

Így tehát, ha a medalion azt bizonyította, hogy John kapitány ott volt a szigeten menedékre lelő öt hajótörött között, csak arra lehetett következtetni, hogy egyben ő is azok egyike volt, akik az ínség és az elhagyatottság hosszú kínjaiba belepusztultak.

– Az ausztrál tengerek térképe ott feküdt kiterítve az asztalon; e térkép előtt hányszor idézte fel Dolly sok éven át John emlékét! Arra kérte most a kapitányt, mutassa meg rajta a Browse-szigetet, ezt az alig látható kis pontot, mely szinte elvész az Indiai-óceán orkánszelek korbácsolta vizein.

– Ha néhány évvel hamarább odakerültünk volna - mondta Ellis kapitány -, talán még életben találtuk volna Johnt és társait.

– Igen, talán - szólt rekedten Mr. William Andrew. - A Dolly-Hope első útját rögtön arrafelé kellett volna venni. De ki gondolta volna valaha is, hogy a *Franklin*t végzete az Indiai-óceán egy szigetén sodorja a pusztulásba?

– Erre nem lehetett gondolni - mondta Ellis kapitány -, hiszen tudtuk, milyen útvonalon haladt, sőt azt is, hogy Celebesz déli partjai közelében még látták! Mikor John kapitány elvesztette az uralmát a hajó felett, nyilván átsodródtak az egyik Szunda-szoroson a Timor-tengerre, egészen a Browse-szigetig.

– Úgy van, nem kétséges, hogy így kellett az eseményeknek lejátszódniok - szólalt meg Zach Fren is.

– Ellis kapitány - tört fel Mrs. Branicanből -, mikor a *Franklin*t a maláj vizeken kereste, ön azt tette, amit tennie kellett, mégis a Browse-szigetre kellett volna rögtön mennie, csakis oda!

Ezután jobban bekapcsolódott a beszélgetésbe, és mintha a számok pontosságával szerette volna makacsságát igazolni, hogy megőrizhessen egy utolsó reménysugarat, így szólt:

– A Franklin fedélzetén ott volt John kapitány, Harry Felton, a másodkapitány és tizenkét matróz. Önök négy ember sírba helyezett maradványát találták a szigeten, az ötödik halottat pedig a jelzőárboc tövében. Mi a véleményük tehát, mi lett a többi kilenccel?

– Nem tudhatjuk - mondta Ellis kapitány.

– Természetesen - mondta Mrs. Branican, de nem engedett a kérdésből: - De mit gondol, mi történhetett velük?

– Talán akkor pusztultak el, amikor a Franklin összetört a sziget kőszirtjein.

– Tehát ön úgy véli, hogy a hajótörést csak öten élték túl?

– Sajnos ez a legelfogadhatóbb magyarázat - szólt itt közbe Mr. William Andrew.

– Nekem nem ez a véleményem - mondta Mrs. Branican. - John, Felton és a személyzet többi tizenkét tagja mért ne juthatott volna épen és egészségesen a Browse-szigetre? És mért ne sikerülhetett volna kilencüknek innét tovább is menniök?

– De hát hogyan, Mistress Branican? - vágta rá izgatottan Ellis kapitány.

– Úgy, hogy tengerre szálltak egy olyan csónakkal, melyet a hajó roncsaiból fabrikáltak.

– Mrs. Branican - válaszolta Ellis kapitány -, Zach Fren is bizonyíthatja önnek, hogy milyen állapotban volt a hajóroncs; ez számunkra teljes lehetetlenségnek tűnt.

– Akkor a hajó saját csónakján...

– A Franklin mentőcsónakjaival, ha fel is tételezzük, hogy nem törtek mind össze, nem lehetett nekivágni egy ekkora útnak az ausztrál partok vagy a Szunda-szigetek felé.

– Egyébként is - szólt most Mr. William Andrew - ha kilencen a hajótöröttek közül el tudták volna hagyni a szigetet, mért maradt volna ott a másik öt?

– És még annyit ehhez - mondta most Ellis kapitány -, hogy ha rendelkezésükre állt is egy csónak, az útrakeltek mind ott pusztultak a tengeren, esetleg az ausztrál bennszülöttek oltották ki életüket, hiszen sehol sem bukkantak újra elő.

Ekkor Mrs. Branican anélkül, hogy az elbizonytalanodás legkisebb jelét is adta volna, a szolgálatvezető altiszthez fordult.

– Zach Fren - szólt hozzá -, önnek minderről pontosan az a véleménye, mint Ellis kapitánynak?

– Én úgy vélem - mondta Zach Fren nagy fejcsóválás közepette -, hogy ha a dolgok így is alakulhattak, az is lehetséges, hogy egészen másképpen alakultak...

– Éppen ezért - mondta Mrs. Branican - én azon a véleményen vagyok, hogy nincs teljes bizonyosságunk afelől, mi történt azzal a kilenc emberrel, akiknek nem találták meg a maradványait a szigeten. Egyébként ön és emberei, kapitány úr, úgy hiszem, önök mindent megtettek, amit csak a legrendíthetetlenebb odaadástól várni lehetett.

– Szerettem volna jobb eredménnyel hazatérni, Mrs. Branican!

– Most már ideje elmennünk, kedves Dolly - mondta ekkor Mr. William Andrew, aki úgy látta, hogy túl hosszúra nyúlik a beszélgetés.

– Helyes, drága barátom - felelte Mrs. Branican. - Most egyedül kell egy kicsit maradnom. De valahányszor csak Ellis kapitánynak kedve támad idejönni a Szépkilátó házba, én boldog leszek, hogy Johnról és társairól beszélgethetünk.

– Mindig szívesen állok rendelkezésére, Mrs. Branican - felelte a kapitány.

– Ön se felejtse el - mondta még Zach Frennek Mrs. Branican -, hogy házam mindig a rendelkezésére áll.

– Az én rendelkezésemre? - csodálkozott az altiszt. - De mi lesz akkor a Dolly-Hope-pal?

– A Dolly-Hope-pal? - kérdezte Mrs. Branican úgy, mintha a kérdésnek semmi értelme se volna.

– Ugye, kedves Dolly, az a véleménye - jegyezte meg Mr. William Andrew -, hogy ha alkalom kínálkozik az eladásra...

– Eladni a hajót? - vágott közbe Mrs. Branican. - Hogy én eladjam? Nem, Mister Andrew, azt soha!

Mrs. Branican és Zach Fren egymásra pillantott; ők megértették egymást.

E naptól kezdve Dolly nagyon visszavonultan élt a Szépkilátó házban. Úgy rendelkezett, hogy a Browse-szigeten összeszedett tárgyakat hozzák fel a házba, a hajótöröttek által használt edényeket, a fedélzeti lámpást, a jelzőárboc csúcsára szögezett vászondarabot, a Franklin jelzőharangját és minden mást.

Ami a Dolly-Hope-ot illeti, átirányították a kikötő végébe, leszerelték, és Zach Fren gondjaira bízták. A hajó személyzete oly bőséges végkielégítést kapott, hogy egész életükre biztosítva voltak a nélkülözések ellen. De ha később bármikor a Dolly-Hope-nak egy újabb kutatóútra kell majd indulnia, mindnyájukra bizton lehet számítani.

De Zach Fren azt sem mulasztotta el, hogy sűrűn megjelenjék a Szépkilátó házban. Mrs. Branican boldog volt, ha láthatta, ha beszélhetett vele, ha újra részletesen visszatérhettek az utolsó út legapróbb mozzanataira. Egyébként az a tény, hogy a dolgokat nagyon hasonlóan ítélik meg, napról napra közelebb hozta őket egymáshoz. Ők ketten nem hitték, hogy a Franklin pusztulása ügyében már semmi újra nem lehet számítani. Dolly gyakran mondogatta az altisztnek:

– Zach Fren, én tudom, hogy John és nyolc társa megmenekült!

– Mind a nyolc? Azt nem tudom - felelte mindig ugyanúgy az altiszt -, de John kapitány él, az egyszer bizonyos!

– Igen, él. De hol keressük, Zach Fren? Hol lehet az én szegény Johnom?

– Ott van, ahol éppen van, és nem kétséges, hogy valahol van, Mrs. Branican. És ha nem megyünk oda hozzá, ő fog magáról hírt adni. Nem azt állítom, hogy postán, bélyeges levélben, de hírt fog adni!

– John életben van, Zach Fren!

– Ha nem így volna, sikerült volna-e önt kimentenem? Engedte volna a gondviselés? Nem, így nem rendezhette a dolgokat!

Zach Fren a maga sajátos kifejezési módjával, Mrs. Branican pedig azzal a makacssággal, mellyel ez ügyben mindig viseltetett, teljesen egyformán hittek és reménykedtek, amikor már Mr. William Andrew, Ellis kapitány és összes barátjuk rég letett minden reményről.

Az 1883-as esztendő folyamán nem történt semmi olyasmi, mely a közfigyelmet ismét a Franklin ügyére fordította volna. Ellis kapitány az Andrew cég szolgálatában újabb kapitányi megbízást kapott és elhajózott. Mint egyedüli látogatókat, Mr. William Andrew-t és Zach Frent fogadták a villában. Mrs. Branican egyébként szinte teljes idejét az elhagyott gyermekeknek szentelte, és a Wat Házában tevékenykedett.

Ekkoriban mintegy ötven szegény kis lélek nevelkedett az otthonban, köztük egész kicsik és már nagyobbacskák. Mrs. Branican mindennap ellátogatott hozzájuk, és egészségükkel éppen úgy törődött, mint tanulásukkal, sőt jövőjükkel is. A Wat Házának fenntartására fordított tekintélyes összeg lehetővé tette, hogy boldogan éljen itt mindenki, amennyire boldog csak lehet egy apátlan-anyátlan gyerek. Ha abba az életkorba léptek, amikor már szakmát kell tanulni, Dolly elhelyezte őket San Diego különböző műhelyeiben, kereskedőházaiban és gyáraiban, és továbbra is figyelemmel kísérte sorsukat. Ez évben éppen három-négy tengerészcsaládból származó fiú lépett hajószolgálatba a legbecsületesebb parancsnokok keze alatt, akikben mindenki megbízott. Mint kis hajósinasok indultak útnak, tizenhárom és tizennyolc éves koruk közt matrózgyakornokként szolgálnak, azután válnak matrózzá, majd altisztté. Felnőttkorukra biztonságot ad ez a kitűnő mesterség, öreg napjaikra pedig meglesz az anyagi biztonságuk. És mint később bebizonyosodott, a Wat Háza gyermekotthon szinte hivatott termőtalaja volt azoknak a kitűnő tengerészeknek, akik San Diego népének és Kalifornia minden kikötőjének dicsőségére válnak.

E tevékenysége mellett Mrs. Branican nem szűnt meg a szegény családok jótékony nemtőjének lenni. Senki nem kopogtatott hiába a Szépkilátó ház ajtaján. Vagyonának tekintélyes kamataiból, melyet Mr. William Andrew gondosan kezelt, mindenfelé jótékonykodott; mindebből a Franklin matrózainak családjára jutott a legnagyobb rész. És mindig reménykedett, hogy a távollevők közül mégis hazajönnek néhányan.

Zach Frennel ez volt beszélgetéseinek egyetlen témája. Mi lett a sorsa azoknak a hajótörötteknek, akiknek nem találták nyomát a Browse-szigeten? Mért ne indulhattak volna útnak egy saját készítésű bárkán, bármit is hangoztasson Ellis kapitány? Bár igaz, oly sok év telt el azóta, hogy szinte esztelenség még mindig reménykedni!

Főként éjszaka, különös képektől szaggatott álmaiban Dolly újra és újra látta Johnt, amint felé közeledik. Megmenekült a hajótörésből, a távoli tengereken egy hajó rábukkant, és haza is hozta. Ez a hajó már itt jön az öböl közelében! John most érkezik San Diegóba! És ami mindebben a legkülönösebb volt, ébredés után is oly elevenen éltek az álombeli képek, hogy Dolly úgy csüngött rajtuk, mint valóban megtörténteken.

Ugyanilyen rendíthetetlennek mutatkozott Zach Fren makacssága. Ha hitelt adhatunk neki, e gondolatokat kemény kalapácsütések kényszerítették agyába, ahogy a facsapokat verik az ácsolatba. Ő is csak azt hajtogatta, hogy a tizennégy hajótöröttből csak ötöt fedeztek fel, a többiek elhagyhatták a Browse-szigetet, és hogy tévedés azt állítani, hogy a Franklin maradványaiból nem lehetett valamiféle csónakot összeeszkábálni. Az igaz, senki sem tudja, mi lett velük a tengernyi idő alatt. Erre már nem akart Zach Fren gondolni, és Mr. William Andrew néha elborzadt, látva, miként táplálja az altiszt Dollyban a csalfa reményt. Nem kell-e vajon félni, hogy ez a túlzott izgalom veszélyezteti elméjét, melyet az őrület már egyszer elragadott? De amint Mr. William Andrew ez ügyben meg akarta magának nyerni az altisztet, az megmakacsolta magát, és azt mondta:

– Én ugyanúgy nem fogok engedni, ahogy egy pompás vasmacska sem ereszt, ha karmai erősek, és jól beállt.

Ismét több év telt el. 1889-ben már tizennégy éve múlt, hogy John Branican és a Franklin matrózai elhagyták San Diego kikötőjét. Mrs. Branican betöltötte harminchatodik évét. Haja itt-ott őszülni kezdett, arcának tüzes pírja talán kissé elhalványodott, de szemében ugyanaz a láng lobogott, mint régen. Nyoma se volt annak, hogy bármit is vesztett volna lelki és testi erejéből, az őrá mindig jellemző tetterőből, mintha csak arra várna, hogy újabb bizonyságot tegyen róla.

Mért nem tehette Lady Franklin példájára, hogy egyik expedíciót a másik után indítsa útnak, és minden pénzét arra költse, hogy John és társai nyomát felkutassa? De hol kerestethetné őket? Hiszen mindenki meg volt győződve arról, hogy ez a tengeri tragédia ugyanúgy végződött, mint a dicső angol admirális expedíciójáé. A Franklin hajósainak ugyanúgy kellett elpusztulniok a Browse-sziget térségében, ahogy az Erebus és a Terror hajósai ott vesztek a sarki tengerek jégmezői között.

Az elmúlt években, melyek még mindig nem derítettek fényt a titokzatos katasztrófára, Mrs. Branican újra és újra nyomozni próbált Len és Jane Burker után. De róluk se sikerült semmit megtudnia. Egyetlen levél sem érkezett tőlük San Diegóba. Minden jel arra mutatott, hogy Len Burker elhagyta Amerikát, és idegen név alatt valamelyik távoli országban telepedett le. Nehéz gondjai mellett ez külön bánatot okozott Mrs. Branicannek. Milyen boldogan látta volna maga mellett a szerencsétlen Jane-t, akit annyira szeretett! Jane odaadó társa lett volna mindenben. De hát valahol messze élt, Dolly számára éppúgy elveszetten, mint John kapitány.

Az 1889-es év első hat hónapja is elmúlt, amikor az egyik San Diegó-i újság a július 26-i számban egy olyan hírt közölt, melynek rendkívüli érdeklődést kellett kiváltania úgyszólván mindkét kontinensen, Amerikában és Európában, és ez így is történt.

A hírt egy ausztráliai napilap, a Sydney városbeli Morning Herald cikke nyomán közölték, pontosan ezekkel a szavakkal:

Emlékezetes, hogy a Dolly-Hope hét évvel ezelőtti utolsó kísérlete a Franklin pusztulását esetleg túlélők felkutatására eredménytelenül zárult. Arra kellett következtetni, hogy a hajótöröttek mind elpusztultak, akár mielőtt még a Browse-szigetre vetődtek, akár később, onnét eltávozva.

Nos, a kérdés még távolról sincs megoldva.

Az történt, hogy a Franklin tisztjeinek egyike nemrég Sydneybe érkezett. Neve Harry Felton, ő volt John Branican másodkapitánya. A Darling egyik mellékfolyójának partjainál találtak rá, körülbelül Új-Dél-Wales és Queensland határán, és azonnal Sydneybe hozták. Olyan gyenge az egészségi állapota, hogy beszélni sem képes, és attól kell tartani, hogy a halál bármelyik nap elragadhatja.

E közleményt mindazok figyelmébe ajánljuk, akiket érintett a Franklin katasztrófája.

Július 27-én, ahogy Mr. William Andrew értesült a hírről, mely távírón érkezett San Diegóba, azonnal felsietett a Szépkilátó házba, ahol Zach Frent is ott találta.

Ahogy Mrs. Branican megtudta, miről van szó, csupán annyit mondott:

– Azonnal indulok Sydneybe.

– Sydneybe? - kérdezte elhűlve Mr. William Andrew.

– Oda - felelte Dolly.

Az altiszthez fordult.

– Elkísér, Zach Fren?

– Bárhová megy, mindenhová, Mrs. Branican.

– A Dolly-Hope olyan állapotban van, hogy nekivághatunk a tengernek?

– Sajnos nincs - szólt Mr. William Andrew -, legkevesebb három hét kell a felszerelésére.

– Három hét múlva nekem már Sydneyben kell lennem - mondta Mrs. Branican. - Akad indulóban levő személyhajó Ausztrália felé?

– Az Oregon ma éjjel indul San Franciscóból.

– Akkor Zach Frennel ma este már San Franciscóban leszünk.

– Drága Dolly - rebegte Mr. William Andrew -, bár megtalálná szíve Johnját!

– Megtaláljuk egymást! - Mrs. Branican csak ennyit mondott.

Aznap este tizenegy óra felé a kérésére indított különvonaton a hős lelkű asszony Zach Fren kíséretében megérkezett Kalifornia fővárosába.

Éjfél után egy órakor az Oregon Sydney útiránnyal már el is hagyta San Franciscót.