VÍVÓDÁS

Manoel szerelmes volt barátja nővérébe, s a fiatal lány viszonozta az ifjú érzelmeit. Kölcsönösen becsülték egymást, s valóban méltók voltak egymáshoz.

Manoel, mikor tisztába jött önmagával s Minha iránti érzelmeivel, először Benitónak tárta fel a szívét.

– Manoel barátom - ujjongott a lelkes ifjú -, hej, de okosan teszed, ha feleségül veszed a húgomat! Bízd csak rám az egészet! Először majd anyánkkal beszélek, s nyugodt lehetsz, hamarosan beleegyezését adja.

Fél óra múlva beigazolódtak Benito szavai. Yaquita számára nem volt meglepetés az, amit a fia mondott, előbb olvasott a két fiatal szívében, mint ők maguk.

Tíz perccel később Benito Minha elé állt. Ami igaz, az igaz, nem kellett ékesszólással fárasztania magát, hogy meggyőzze a húgát. A kedves fiatal lány már az első szavak hallatára bátyja vállára hajtotta a fejét, s fölsóhajtott: „Ó, de boldog vagyok!”

A kérdést tehát csaknem megelőzte a félreérthetetlen, cseppnyi magyarázatra sem szoruló válasz, s Benito ennyivel be is érte.

Attól sem kellett tartaniuk, hogy Joam Garral nem adja meg hozzájárulását, ám Yaquita és a gyermekei egyelőre mégsem szóltak neki e házasság tervéről, mert ezzel együtt akartak megbeszélni egy másik és esetleg sokkal kényesebb kérdést, azt tudniillik, hogy hol kössék meg a házasságot.

Mert hol is tarthatnák meg a szertartást? Talán az iquitosi templomul szolgáló düledező kunyhóban? Miért ne? Hiszen Joam és Yaquita frigyét is ott áldotta meg Passanha atya, aki akkor az iquitosi egyházkerület plébánosa volt. Akkoriban, csakúgy, mint történetünk idején, nem volt külön egyházi és külön polgári esküvő, a misszió anyakönyveibe vezették be a házasságokat, nem volt szükség külön állami anyakönyvezésre.

Joam Garral nyilván azt kívánta volna, hogy Iquitosban tartsák meg a fényes esküvőt, hívják meg a fazenda egész személyzetét, de erős ellenállásba ütközött volna, ha kimondja ezt az óhaját.

– Manoel - szólt Minha a vőlegényéhez -, ha rajtam múlna, én azt szeretném, ha nem itt, Iquitosban, hanem Parában lenne az esküvőnk. Gyengélkedő édesanyád nem vállalkozhatna arra, hogy Iquitosba jöjjön, és én úgy szeretnék találkozni, megismerkedni vele, mielőtt a lányává leszek! Anyám is egyetért velem ebben. Szeretnénk rábeszélni apámat, hogy vigyen el bennünket Belémbe édesanyádhoz, akit hamarosan én is anyámnak szólíthatok. Te is jónak látod így?

Manoel megszorította Minha kezét, ez volt a válasza. Neki is az volt a leghőbb vágya, hogy édesanyja ott lehessen az esküvőjükön. Benito is fenntartás nélkül lelkesedett, már csak Joam Garral hozzájárulása kellene a tervhez.

S a két fiatalember ezen a napon azért indult vadászútra az erdőbe, hogy Yaquita magára maradjon a férjével.

Délután ott voltak kettesben a ház nagy nappalijában.

Joam Garral, aki ekkor érkezett haza, elnyúlt egy finom fonatú bambusznád heverőn, s a kissé izgatott Yaquita melléje telepedett.

Nem az okozott gondot Yaquitának, hogy miként adja férje tudtára a fiatalok érzelmeit, hiszen Minha boldogságát csak ez a házasság biztosíthatta, és Joam örömmel ölelné magához új fiát, akinek kiváló tulajdonságait régtől ismeri és értékeli. Ám Yaquita érezte, hogy nehéz fába vágja a fejszéjét, mikor arra akarja rábeszélni férjét, hogy utazzék el a fazendáról.

Joam Garral ugyanis attól a naptól fogva, hogy még fiatalon ide érkezett, soha, egy napra sem hagyta el a fazendát. Ott hömpölygött előtte az Amazonas vize, ám keletnek tartó árja nem csábította, nem érzett kísértést akkor sem, mikor fával megrakott tutajokat indított minden évben Manaus, Belém és a parái partvidék felé, s nem vágyódott el a fazendáról akkor sem, eszébe sem jutott elkísérni a fiát, mikor Benito a szünidő végével ismét visszatért a városba, hogy folytassa tanulmányait. A földbirtok, az erdő és a kaszálók termékeit Joam Garral mindig helyben adta el.

Az ember azt hihette volna, hogy még csak gondolatban sem akarja átlépni ennek a földi paradicsomnak a határait, melyek között az élete folyt.

Joam Garral tehát huszonöt éve nem lépett Brazília földjére, a felesége meg a lánya pedig még sohasem járt ott. Pedig mennyire szerették volna megismerni azt a szép országot, melyről már olyan sokat hallottak Benitótól! Yaquita néhányszor szóba is hozta ezt a vágyukat, de ilyenkor mindig azt kellett látnia, hogy férje homloka elborul már a gondolatra is, hogy akár csak néhány hétre elhagyják a fazendát. Joam Garral tekintete ilyenkor megtört, s hangjában gyöngéd szemrehányással szólt:

– Miért hagynánk el otthonunkat? Hát nem vagyunk itt boldogok?

És Yaquita, akit olyan boldoggá tett férjének jósága, rendíthetetlen gyöngédsége, nem akarta őt makacskodással megbántani.

Most azonban komoly okok késztették arra, hogy ismét kérlelje a férjét. Minha házassága magától értetődő alkalom arra, hogy Belémbe menjenek a lányukkal, ahol az majd élni fog a férjével.

Belémben megismerheti, megszeretheti a vőlegénye édesanyját. Hogyan is tétovázhatna Joam Garral, ha ilyen jogos kéréssel fordulnak hozzá? Miért ne értené meg, hogy ő maga is szeretné megismerni azt az asszonyt, aki második anyja lesz a lányának, miért ne osztoznék ő maga is ebben a vágyában?

Yaquita megfogta a férje kezét, s azon az édes hangján, mely e keményen dolgozó ember számára az élet egyetlen zenéje volt, így szólt hozzá:

– Joam, egy olyan tervről szeretnék most beszélni veled, melynek a megvalósulását szívből óhajtjuk mindnyájan, s mely neked is éppúgy örömödre szolgál, mint gyermekeinknek és nekem.

– Miről van szó, Yaquita?

– Manoel szereti a lányunkat, s ez a szerelem kölcsönös, s házasságuk mindkettőjük számára a boldogságot jelenti...

Yaquita első szavait hallva Joam Garral felugrott a helyéről. Majd hirtelen mozdulata után lesütötte a szemét, mintha kerülni akarta volna felesége tekintetét.

– Mi van veled, Joam? - csodálkozott Yaquita.

– Minha... férjhez menne?... - suttogta Joam Garral.

– Kedvesem - szólalt meg Yaquita, s a szíve elszorult -, talán van valami kifogásod e házasság ellen? Hát nem vetted már régen észre, hogy Manoel milyen érzelmeket táplál a leányunk iránt?

– De igen!... Már egy éve...

Aztán anélkül, hogy befejezte volna, visszaült a helyére. Akaraterejének megfeszítésével úrrá lett önmagán. Már eloszlott az az érthetetlen reakció, mely a felesége szavai nyomán támadt benne. Tekintete már Yaquita tekintetét kereste, s hosszan, elgondolkozva nézte őt.

Yaquita ismét megfogta a kezét.

– Mondd, kedves Joam, tévedtem volna? Neked nem jutott volna soha eszedbe, hogy erre a házasságra sor kerül, s hogy leányunk élete ily módon boldog révbe ér?

– De igen... Így van!... Egész biztosan így van... Csakhogy, Yaquita, ez a házasság... Hogyan gondolod, mikor lenne ez a házasságkötés, melyet mindnyájan helyeslünk?... Mostanában?

– Akkor lesz, amikor te jónak látod, Joam.

– És az esküvőt... itt tartanánk meg? Itt, Iquitosban?

Ez a kérdés módot adott Yaquitának arra, hogy beszélni kezdjen arról a másik dologról, melyet úgy a szívén viselt. Ám érthető módon mégiscsak habozva kezdett bele.

– Joam - mondta némi tétovázás után -, hallgass rám! Az esküvőre vonatkozóan is szeretnék valamit mondani, amivel te, remélem, egyetértesz. Az elmúlt húsz év alatt kétszer vagy háromszor kértelek, hogy Minhával együtt vigyél el bennünket, hadd lássuk meg egyszer az Alsó-Amazonas és Pará vidékét. Nem teljesíthetted a kérésünket, lefoglalt a munka, állandóan itt kellett lenned a fazendán. Még néhány napos szünidőt sem engedtél meg magadnak. Most azonban, hogy minden reményünket túlszárnyalóan boldogultunk, ha még nem is jött el az ideje a teljes pihenésnek, néhány hétre mégis fölmenthetnéd magad az örökös munka alól, hogy kicsit szórakozz is!

Joam Garral nem válaszolt, de Yaquita érezte, hogy keze megremeg az ő kezében, mintha hirtelen fájdalom érte volna. Az ajkán azonban halovány mosoly játszott: mintha így biztatná a feleségét, hogy mondja végig a mondandóját.

– Látod, Joam - folytatta Yaquita -, még egy ilyen alkalom nem kínálkozik az életünkben. Minha férjhez megy, messzire kerül tőlünk. Életünkben először fogunk bánkódni Minha miatt, s összeszorul a szívem, ha csak eszembe jut ez az oly közeli elválás! Igazán örülnék, ha elkísérhetném őt egészen Belémig! És különben is, nem gondolod, hogy illendő volna megismerni leendő férje édesanyját, azt, akire a lányunkat bízzuk, aki majd az én helyemet tölti be Minha mellett? És tudod, Minha semmiképpen sem szeretne fájdalmat okozni Valdezné asszonynak azzal, hogy tőle távol, nélküle tartjuk meg az esküvőt. Ha az édesanyád élt volna, édes Joamom, amikor mi összeházasodtunk, ugye, te is azt kívántad volna, hogy az édesanyád ott legyen az esküvődön?

Yaquita e szavaira Joam Garral keze ismét megrándult.

– És én úgy szeretném a két fiunk, a lányunk és a te társaságodban látni a mi szép Brazíliánkat, leereszkedni végig ezen a fenséges folyamon, látni a partvidék minden pontját! Úgy érzem, hogy az út végén mégsem volna olyan fájdalmas a válás Minhától. Visszafelé meg legalább magam elé tudom képzelni, hiszen már láttam egyszer azt az otthont, ahová második anyja várja a lányomat. El tudnám képzelni, hol, merre van, mit csinál.

Joam Garral hosszan, merően nézte a feleségét, de még mindig nem válaszolt.

Vajon mi ment végbe benne? Vajon miért habozott eleget tenni egy ennyire érthető kérésnek, miért habozott kimondani azt az igent, mellyel nyilván nagy örömöt szerzett volna övéinek? A munkája semmiképpen sem jelenthetett elháríthatatlan akadályt. Néhány hetes távollétével nem veszélyeztetheti a fazenda ügyeit, hiszen ennyi ideig az intézője mindenben tudja helyettesíteni. És ő csak tovább tétovázott.

Yaquita keze még gyöngédebben szorította férje kezét.

– Édes Joamom, nem hiú szeszélyből kérlellek! Ó, nem! Sokáig gondolkoztam, mielőtt hozzád fordultam volna, s a leghőbb óhajom valósul meg, ha igent mondasz. Gyermekeink tudják, hogy most erről beszélek veled. Minha, Benito és Manoel is arra kérnek, szerezd meg nekik az örömet, hogy mind a ketten elkísérjük őket. És még azt is meg kell mondanom, mi jobban szeretnénk, ha az esküvőt Belémben és nem Iquitosban ünnepelnénk meg. A lányunk beleilleszkedését a belémi társaságba ugyancsak megkönnyítené, ha az ottaniak látnák, hogy a családjával érkezik, s így legalább kevésbé lesz idegen abban a városban, ahol majd élete nagyobb részét tölti.

Joam Garral felkönyökölt a fekhelyén. Tenyerébe temette az arcát, mint aki össze akarja szedni a gondolatait, mielőtt válaszolna. Szemmel láthatóan küszködött magával, valami kétség gyötörte, s a felesége ezt semmiképp sem értette. Yaquita nyugtalan lett, s már-már megbánta, hogy előállt kérésével. Mindenesetre eltökélte, hogy belenyugszik, legyen úgy, ahogy a férje dönt. Ha annyira kedve ellenére van ez az út, hát ő is lemond róla, soha többé nem hozza szóba azt, hogy mozduljanak ki a fazendáról, és soha nem fogja megkérdezni ennek az érthetetlen vonakodásnak az okát.

Eltelt néhány perc. Joam Garral fölállt. Egyenesen az ajtóhoz ment, s nézett kifelé. Mintha utolsó pillantásokat vetett volna erre a szépséges tájra, a világnak erre a kedves zugára, ahol több mint húsz éven át rejtegethette élete minden örömét.

Aztán lassú léptekkel a felesége felé indult. Arckifejezése most egészen más volt, elárulta, hogy rendkívüli döntésre jutott, hogy vége minden tétovázásnak.

– Igazad van - szólt szilárd hangon Yaquitához. - Ez az utazás valóban szükséges. Mikorra tervezed az indulást?

– Ó, Joam, édes Joam! - kiáltotta Yaquita boldogan. - Köszönöm, köszönöm... és az ő nevükben is!

És az elérzékenyülés könnyei szöktek szemébe, mikor a férje magához ölelte.

E pillanatban vidám zajongás hallatszott kívülről, a ház kapujából.

Egy pillanattal később Manoel és Benito jelent meg az ajtóban, Minha pedig éppen akkor lépett ki a szobája ajtaján.

– Gyermekeim! - kiáltott feléjük Yaquita. - Édesapátok beleegyezett! Valamennyien megyünk Belémbe!

Joam Garral mosolytalanul, szótlanul fogadta fia ölelését, leánya csókjait.

– S mikorra tűzzük ki az esküvőt, édesapám? - kérdezte Benito.

– Hogy mikorra?... - hangzott a válasz. - Mikorra?... Majd meglátjuk!... Majd Belémben eldöntjük!

– Ó, de boldog vagyok, ó, de boldog vagyok! - mondogatta Minha most is, akár azon a napon, mikor Manoel megkérte a kezét.

– Megláthatjuk hát az Amazonast teljes fenségében és végig az egész brazil partvidéket! Édesapám, nagyon köszönöm!

És a fellelkesült fiatal lány, akinek képzelete máris a jövőben csapongott, most bátyjához és Manoelhez fordult.

– Menjünk a könyvtárunkba! Szedjük elő valamennyi könyvet meg térképet, ami ezzel a csodálatos folyamvölggyel foglalkozik! Ne csak úgy vaktában utazgassunk! Mindent meg akarok nézni, és mindent tudni akarok a folyamok királynőjéről!