EGYRE TOVÁBB

Július 5-e volt, este. Az előző nap óta sűrűsödő nehéz levegő közeli vihart jelzett. Az Amazonas fölött nagy, rőtvörös denevérek szálltak, szárnyuk meg-megérintette a folyam felszínét. Voltak köztük sötétbarna, a hasukon fehér, úgynevezett *perrovolador*ok, Minha és a fiatal mulatt lány ösztönösen irtózott valamennyitől.

Ez a fajta ugyanis azok közé a félelmetes vérszopók közé tartozik, melyek kiszívják az állatok vérét, de még az embert is megtámadják, ha könnyelműen elalszik a szabadban.

– Ó, ezek a szörnyű dögök! - sikoltott Lina, s szeme elé kapta a kezét. - Undorítóak!

– És félelmetesek is - tette hozzá Minha. - Ugye, igazam van, Manoel?

– Valóban félelmetesek - hangzott a válasz. - Ezek a vámpírok ösztönösen tudják, hol kell lecsapni áldozataikra, a test melyik részén tudják legkönnyebben szívni a vért. Rendszerint a fül mögötti részt kezdik ki.

– Ne meséljen többet erről, Manoel - szólt rá Yaquita -, mert végül sem Minha, sem Lina nem mer aludni ma éjszaka!

– Nincs ok a félelemre - nyugtatta őket Manoel. - Ha kell, majd mi őrködünk az álmuk felett.

– Pszt! - emelte fel az ujját Benito.

– Mi történt? - kérdezte Manoel.

– Nem halljátok ezt a furcsa neszt? - nézett rájuk Benito, és a jobb partra mutatott.

– Csakugyan! Mi ez? - kérdezte Yaquita.

– Miféle zaj ez? - érdeklődött Minha is. - Az ember azt hinné, hogy kavicsot görgetnek a szigetek partjain.

– Értem! Tudom már, mi az! - kiáltott Benito. - Holnap napkeltekor nagy lakomát csaphatnak azok, akik szeretik a teknősbékatojást meg a frissen kikelt kis teknősbékákat.

Benito nem tévedett. A különböző méretű, megszámlálhatatlanul sok teknősbéka neszezett, a tojásrakás idejére sereglettek össze a szigetekre.

A teknősök ugyanis a parti homokba rakják tojásaikat, napnyugtával sereglenek oda, s napkeltére rendszerint véget ér a tojásrakás.

A vezérteknős már előbújt a folyamágyból, hogy földerítse a tojásrakásra legalkalmasabb helyet. A többiek meg ezerszám ásták ügyes hátsó lábukkal a vagy hatszáz láb hosszú, tizenkét láb széles és hat láb mély árkot, ide rakják le tojásaikat, majd homokot hánynak rá, s teknőjükkel simára döngölik a talajt.

Másnap hajnalban Benito és Fragoso néhány indián kíséretében pirogba ült, és partra szállt azon a nagy szigeten, mely mellett az éjszaka haladtak el. A jangada nem állt meg, a pirog könnyen beéri majd.

A parton apró buckákat láttak, ezek jelezték a helyet, ahol az éjszaka folyamán a teknősök százhatvanas-száznyolcvanas csoportokban lerakták tojásaikat az előre kikapart árokba. Nem azért jöttek, hogy ezeket fölszedjék, két hónappal korábban egy másik árokba kerültek tojások, a meleg homokban azóta már ki is keltek a teknősök, és ezrével futkostak a parton.

Pompás zsákmányra tettek szert. A pirogot jól megrakták apró teknősökkel, éppen ebéd előtt értek vissza a jangadára, s az utasok meg a legénység között felosztott vadászzsákmányból vacsorára már alig maradt valami.

Július 7-én délelőtt San José de Matura elé értek; ez a városka az Amazonas egyik kisebb, hosszú szárú vízinövényekkel telenőtt mellékvizének a torkolatánál épült, s arról nevezetes, hogy a néphit szerint itt valamikor olyan indiánok éltek, akiknek farkuk nőtt.

Július 8-án reggel megpillantották a nagy fák között megbúvó San Antonio néhány házát, majd az Içá vagy más néven Putumayo kilencszáz méter széles deltáját.

A Putumayo az Amazonas egyik legnagyobb mellékfolyója. Itt, ezen a helyen a XVI. században a spanyolok angol hittérítő telepet létesítettek, melyet a portugálok olyan alaposan leromboltak, hogy manapság már nyoma sincs a hajdani telepnek. Különböző indián törzsek maradékainak képviselői éltek most itt, a tetoválásról könnyen föl lehetett ismerni, hogy melyik milyen törzshöz tartozik.

Az Içá keletről Pasto, északkeletről pedig Quito hegyeiből indul az Amazonas felé, s a leggyönyörűbb vadkakaóerdőkön vág át. Száznegyven mérföldes szakaszon hajózható, és a hat lábnál mélyebbre nem merülő gőzhajók is közlekedhetnek rajta, így nyilván eljön majd az idő, mikor az Içá lesz Nyugat-Amerika egyik legfőbb vízi útja.

Közben beköszöntött a rossz idő. Nem szakadatlan esőzéssel kezdődött, hanem egymást követő viharok törtek ki. Az időjárásnak ez a változása azonban nem zavarta a jangada útját, nem volt vitorlája, melynek meg kellett volna küzdenie a széllel, hosszúsága miatt meg a víz hullámzása sem zavarhatta; a rossz idő legföljebb annyi kényelmetlenséget okozott, hogy a Garral családnak tető alá kellett húzódnia. Valahogy el kellett tölteniük az üres órákat: beszélgettek, tréfálkoztak, beszámoltak egymásnak megfigyeléseikről, egyszóval cseppet sem unatkoztak.

Torres ekkoriban kezdett kicsit belekapcsolódni a beszélgetésekbe. Észak-Brazíliában tett útjainak érdekes eseményei valóban elég témát szolgáltattak neki. Ez az ember nyilván sokat látott életében, megfigyelései azonban szkeptikus gondolkozásra vallottak, s szavai gyakran sértették jóérzésű hallgatóit. Mostanában szemmel láthatóan többet sürgölődött Minha körül. Manoel észrevette ezt, Torres sürgölődése azonban nem volt annyira tolakodó, hogy rászólhatott volna. Minhában egyébként ösztönös idegenkedés volt Torresszal szemben, s ezt nem is titkolta.

Július 9-én a folyam bal partján feltűnt a Tonantins négyszáz láb széles torkolata, melyen át a folyó sötétlő vize az Amazonasba szakadt, miután nyugat-északnyugati irányban átvágott a cacena indiánok földjén.

Július 13-án, miután érintették a Capuor-szigetet, és elhaladtak a kelet-délnyugati irányból érkező, sötét vizű Jutai 1500 lábnyi széles deltája előtt, s megcsodálták a sárgásfehér irhájú, vörös képű szép majmok légióit, melyek sohasem telnek be a folyónak nevet adó jutaipálma diójával, az utasok a kis Fonte Boa városka elé értek.

A jangada itt tizenkét órára lehorgonyzott, hogy legénysége egy kis pihenőhöz jusson.

Mint a legtöbb Amazonas környéki misszióstelepnek, Fonte Boának is az jutott osztályrészül, hogy a sors hosszú időn át sodorta ide-oda, vagyis Fonte Boa is többször változtatott helyet. Ekkorra azonban már talán végleges helyére került, s ezzel a hellyel nem is járt rosszul: a városka valóban szép látványt nyújtott vagy harminc pálmalomb fedelű házával és a Guadalupei Miasszonyunk, a Mexikói Fekete Szűz tiszteletére emelt templomával. Fonte Boának mintegy ezer lakosa a jobb és a bal partról származó indiánokból verődött össze, ezek főleg állattenyésztéssel foglalkoztak, mert a környéken dúsan termő rétek, legelők terülnek el. Emellett vakmerő vadászok is, de minthogy főként *lamantin*ra vadásznak, akár vakmerő halászoknak is mondhatjuk őket.

A jangada ifjú utasai még megérkezésük estéjén szemtanúi lehettek egy ilyen érdekes halászkalandnak.

A Fonte Boa felé ömlő fekete vizű Cayaratu hullámai közül ugyanis fölbukkant két ilyen növényevő cetféleség. Hat barna pont mozgott a víz felszínén: a két hegyes pofa és a négy úszó.

Kevésbé gyakorlott halászok sodródó fadaraboknak nézhették volna ezeket a sötétlő pontokat, ám a Fonte Boa-i bennszülöttek pontosan tudták, miről van szó. Egyébként meg hamarosan hangos fújtatás, zihálás jelezte ottlétüket: az állatok fecskendőnyílásán át sípolva tört ki az elhasznált levegő.

Három-három halásszal két uba indult a partról a nyomban menekülő állatok felé.

A sötét pontok hosszú barázdát húztak a víz színén, majd egyszerre csak eltűntek.

A halászok óvatosan haladtak előre. Kezdetleges szigonyával - hosszú bot, a végében szöggel - az egyikük a pirog elejébe állt, míg két társa hangtalanul evezett. Várták, hogy az állatok ismét fölbukkanjanak friss levegőt szippantani. Tíz percen belül valamelyik állat majd csak megjelenik a víz színén, s tőlük nyilván nem nagyon messze fog fölbukkanni.

Tíz perc sem telt el, és hozzájuk meglehetősen közel, a víz színén ismét megjelentek a fekete pontok: gőzzel elegyes vízsugár csapott a levegőbe.

Az ubák közelebb suhantak, a szigonyok elröppentek, az egyik célt tévesztett, a másik azonban a farok közelében vágódott a lamantin gerincébe.

Az állat nyomban elkábult, ez a fajta egyébként is alig tud védekezni, ha szigony vasa vágódik a testébe. A szigony végére csomózott kötéllel szép lassan az ubához vontatták, majd kihúzták a partra, éppen a falu végébe.

A lamantin húsa kitűnő étel, jobb, mint a disznóhús, háromhüvelyknyi vastag szalonnájából pedig rendkívül értékes olajat sajtolnak. A füstölt lamantin meg hosszú időre tartósított, egészséges táplálék. Ha még azt is tudjuk, hogy a lamantint könnyű elejteni, akkor megértjük, miért van kiveszőben ez az állatfajta.

Július 19-én napkeltével a jangada elhagyta Fonte Boa-i horgonyzóhelyét, s a két teljesen kihalt part között sodródott a vadkakaófákkal borított szigetek mentén. Az eget, újabb viharokat jelezve, még mindig sűrű viharfelhők borították.

A meredek bal parton hamarosan feltűnt előttük a Juruá folyó. Medrében fölfelé hajózva egy kisebb vízi jármű egész Peruig eljuthatna anélkül, hogy sok kis mellékfolyótól táplált, fehér tajtékú vizén különösebb akadályba ütközne.

– Talán ezeken a tájakon kellene keresni azoknak az amazonoknak a leszármazottjait, akik úgy elbűvölték Orellana képzeletét - mondta Manoel. - Viszont az is igaz, hogy az elődök példája nyomán nem élnek külön női törzsekben. A nők egyszerűen derék feleségek, akik férjükkel együtt mennek csatázni, és híresek a bátorságukról.

A jangada tovább ereszkedett lefelé, hanem hogy innen micsoda útvesztőnek látszott ez a vízhálózat! A Japurának a medre, melynek torkolata nyolcvan mérfölddel lejjebb nyílik, s mely a folyam egyik legnagyobb mellékvize, csaknem párhuzamos az Amazonasszal.

E kettő között csatornák, *iguarapé*k, lagúnák, ideiglenesen képződött tavak kusza hálója, mely ugyancsak megnehezíti a vidék vízrajzának föltérképezését.

Araujónak, ha nem is volt térképe a tájékozódáshoz, a tapasztalata fölért egy jó térképpel, s öröm volt látni, hogyan igazodik ki e kuszaságban úgy, hogy közben véletlenül sem tért le a nagy folyam vizéről.

A kormányos ügyességének köszönhetően július 25-én délután a jangada, miután elsiklott Parani-Tapera városa előtt, lehorgonyozhatott az Ega-, más néven Tefé-tó nyílásánál. A tó vizére nem volt érdemes rátérniük, nehezen vergődtek volna vissza az Amazonas sodrába.

Ega városa meglehetősen jelentős hely. Érdemes volt megállniuk, hogy megnézhessék. Úgy határoztak tehát, hogy a jangada itt horgonyoz július 25-éig, és másnap, július 26-án a nagy pirog az egész családot Egába viszi.

A jangada szorgalmas legénysége közben legalább jól kipihenheti magát.

Az éjszakát a meglehetősen magas part tövében töltötték a lehorgonyzott jangadán, s nyugalmukat semmi sem zavarta. A látóhatáron néha villám cikázott, a tó nyílásától azonban nagyon messze lehetett a vihar.