A tuaregek.

Villette hadnagy távozása után Schaller mérnök kiadta a rendeleteit, hiszen minden valószínűség szerint hosszabb időt fognak itt tölteni és így egészen másképpen kell berendezkedniök, mintha csak egy napig maradnak az oázis területén.

Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy Mézakit, kinek egész fellépése és minden szava olyan bizalomragerjesztő volt, meggyanusítsa.

A hadnagy és emberei távozása után mindössze tíz férfi maradt az oázis területén. Hardigan kapitány, Schaller és a szolgája, Pistache káplár és hat spahi.

A reggeli órákat azzal töltötték el, hogy a tábort felszerelték és a műhelyt igyekeztek teljesen rendbehozni. Kirakták az elemózsiás készletet és ponyvát feszítettek fölé, hogy az időjárás minden viszontagsága ellen védve legyen az élelmezési anyag, a lovakat pedig az oázis egyik dús legelőjére terelték.

Az élelmiszerkészlet pár napra elegendő volt és azonfelül az oázis is bőven ellátta őket gyümölccsel.

Különben is, mihelyest Pointar mérnök emberei megérkeznek, a közeli helyekről mindig ki lehet pótolni az élelmiszerkészletet.

Mivel Hardigan kapitány és Schaller mérnök mindennél fontosabbnak tartották, hogy a 347-ik pontot biztonságba helyezzék, elhatározták, hogy két hírnököt küldenek Neftarba vagy Tozeurbe. Abban állapodtak meg, hogy két spahit küldenek el akik jól ismerik a vidéket.

Úgy volt, hogy másnap hajnalban a két ember elindul. Addig a lovak is teljesen kipihenik magukat, így talán néhány nap mulva fel is újíthatják élelmiszerkészletüket.

A spahik két levelet visznek majd magukkal. Az egyiket Schaller mérnök írta, a Társaság egyik főhivatalnokának. A másikat Hardigan kapitány intézte Tozeur katonai parancsnokához.

Reggeli után a mérnök első dolga volt, hogy alaposan szemügyre vegye a betömött csatornarészt.

Hosszasan vizsgálgatta a szétrombolt csatornát, elgondolkozott és hosszabb tünődés után Hardigan kapitány felé fordult:

– Ezek a bennszülöttek igen sokan lehettek. Tökéletesen megértem, hogy Pointar emberei nem bírtak nekik ellentállni és nem tudták velük szemben megvédelmezni munkánkat.

– De még ha nagy számban voltak is, - mondta Hardigan kapitány - akkor sem értem, hogy bírtak rövid idő alatt így tönkretenni mindent? Hogy is tudhatták így eldugaszolni a csatornát?

– Én sem tudom a dolgot másképpen megmagyarázni, - felelt a mérnök - mint hogy számításba veszem, hogy végeredményben mégsem kellett nekik a talajt kivájni, hanem a part talaját egészen egyszerűen betaszították a csatornába. Azonfelül a munkások menekülésük közben bizonyára itt hagyták tekintélyes anyagkészletüket és az arabok természetesen felhasználták ezt a reájuk nézve igen kedvező alkalmat a csatorna tönkretevésére.

– És mit gondolsz, mennyi ideig fog tartani, míg mindent rendbehozunk?

– Legalább is két hétre van szükségünk, de akkor megfeszített erővel kell dolgozni, hogy a munkát elvégezhessük.

– Hát annyit mindenesetre tanultunk ebből a szomorú leckéből - folytatta a kapitány - hogy mindenekelőtt a csatorna megvédéséről kell gondoskodnunk. Hiszen ami itt történt, könnyen megtörténhetik másutt is. Sajnos, kétségbevonhatatlan tény, hogy a nomád arabok valóságos fanatikus gyűlölettel viseltetnek a Szaharai-tengerrel szemben... De úgy gondolom, hogy a biskrai, tozeuri, neftai katonaság mozgósításával és a gabesi katonaság igénybevételével nem lesz lehetetlenség a csatornát megvédeni és biztonságban tartani minden e fajta támadás ellen.

Hardigan kapitánynak tökéletesen igaza volt. A legfontosabb lépés az volt most, hogy mielőbb értesítsék Algír és Tunisz kormányzóit erről a veszedelmes állapotról.

Mihelyt a Szaharai-tenger létrejön, semmiféle támadástól sem kell tartani, hiszen a tengerben nem lehet kárt tenni. De nem szabad elfelejteni, hogy a vállalkozás elején az volt az általános vélemény, hogy tíz évig is eltart, míg a tenger a sivatagot teljesen elönti.

Majd hosszas, alapos tanulmányok és megfigyelések után a tudósok azt állították, hogy feleannyi idő is elégséges a nagy változáshoz. Azonfelül ott, ahol a chottokat nem lehet a tenger vizével elárasztani, ott természetesen az őrzés is felesleges, de még így is óriási volt az útvonal, ahol a csatorna őrzését igenis biztosítani kell a bennszülöttekkel szemben.

Hardigan kapitány kérdése kapcsán a mérnök rátért arra a kérdésre, mely már hosszú idő óta sokat foglalkoztatta.

– Őszintén szólva az a véleményem, hogy Djerid talaja ebből a szempontból még furcsa meglepetéseket tartogat számunkra. Hiszen ez a talaj, - ha jól emlékszem, már említettem is neked, - tulajdonképpen csak egy nagymértékben sótartalmú, aránylag vékony földréteg. Így hát könnyen megtörténhetik, hogy a természet is segítségünkre lesz munkánkban. Ha a csatorna víztömege kimélyítené és kiszélesítené ágyát Djerid talajában... Ami pedig a mélyedéseket illeti, ezek régi, kiszáradt tavak medencéi s állandóan mélyülni fognak. Az én véleményem az, hogy a tenger sokkal rövidebb idő alatt fogja elönteni ezt a területet, mint ahogy mi várjuk... Persze egészen bizonyosan nem merem állítani, mert a jövőbe senki sem láthat, de?... Mindenesetre majd meglátjuk, barátom, majd meglátjuk... Én nem tartozom a bizalmatlan emberek közé, sohasem féltem a jövőtől, hanem bíztam benne. Ismétlem, könnyen meglehet, hogy már két, sőt ki tudja, talán egy év mulva hajók szelik keresztül a Melrir felületén hullámzó víztömeget.

– Szívből kívánom, hogy a jövő megadja mindazt, amit vársz tőle, - mondta Hardigan kapitány. - Ám akár öt, akár két, vagy egy évig tart míg Melrirt elönti a tenger, nekünk mindenekelőtt a csatorna megfelelő védelméről kell gondoskodnunk.

– Teljesen osztom véleményedet. Ilyesminek nem szabad többé megismétlődnie.

A két barát elhatározta, hogy tüstént, másnap, mihelyt Villette hadnagy és emberei visszaérkeznek, Hardigan kapitány üzenetet küld Biskra katonai parancsnokának.

Miután a mérnök befejezte a szomorú vizsgálatot, mindketten visszatértek a sátrakhoz. A katonák, még mindig a tábor rendezésével foglalatoskodtak.

Már az előzményekből tudjuk, hogy ez a nap igen viharosnak ígérkezett. Nagy, súlyosan fekete felhők gyülemlettek az égbolt alján és lassan-lassan ellepték az egész láthatárt. A hőség óriási volt és tikkasztó, amilyen már a nagy viharok előtt lenni szokott, s a lovak, amelyek mindig előre megérzik a zivatart, rendkívül idegesen viselkedtek. Kétségtelen, hogy észak felől nagy fergeteg volt készülőben.

Schaller inasa, a kitűnő François, aki tudvalevőleg nagyon jó barátságban volt Pistache káplárral és akinek egyetlen hibája az volt, hogy szeretett egy kicsit fontoskodni, ki is jelentette:

– Legkevésbbé sem leszek meglepődve, ha kitör majd a vihar. Reggel még ki sem jöttem a sátor alól, már is éreztem, hogy valami nincs rendjén az időjárással.

– Ugyan miből? - kérdezte a káplár. - Magam is szeretném tudni - miként lehet a sátor belsejéből időjóslásokba bocsátkozni.

– Képzelje csak káplár úr, mikor borotválkoztam, minden egyes szőrszál felfelé meredt és olyan kemény lett, de olyan kemény, hogy kétszer-háromszor is végig kellett húznom a borotvámmal. És - ez a legcsodálatosabb - mindegyik szál végéből mintha kis villamos szikra pattant volna ki.

– No biz ez különös dolog, - dörmögte a káplár, akinek esze ágában sem volt, hogy ilyen kiváló ember szavaiban akár csak egy pillanatra is kételkedjék.

Aztán még hozzátette:

– Bizisten sajnálom, hogy nem láthatom.

És nagy tisztelettel pislogott François borotvált állára, mely ily kiváló meteorológiai megfigyelésekre is alkalmas.

Egyébként nyilvánvaló volt, hogy a vihar, melyet François olyan furcsa körülmények között érzett meg, hamarosan ki fog törni.

Az atmoszféra telve volt egyre nyomasztóbb, egyre idegesítőbb villamossággal, s a hőség olyan tűrhetetlen lett, hogy ebéd után Schaller és Hardigan kapitány hosszabb sziesztát engedélyeztek embereiknek.

Mert bár a sátrak az oázis fáinak árnyékában álltak, a száraz, tikkasztó meleg olyan nagy volt, hogy szinte fojtogatta már az embereket.

A mérnök és a kapitány igen nyugtalanok lettek. A felhők állásából ítélve a zivatar északkeleti irányban, tehát körülbelül Gizeb oázisa felett tör ki. A villámok abból az irányból cikáznak. Ha bármely ok miatt a hadnagy nem indult el a kitűzött időben az oázisról - már pedig, jegyezte meg a mérnök - könnyen lehet, hogy ebben a rekkenő hőségben a lovak kimerültek, - akkor a reájuk zúdult viharban nem is kockáztatják meg az utat.

Ebben az esetben holnap reggel előtt nem indulhatnak útnak, jegyezte meg Hardigan kapitány. - Annál kevésbbé, mert ha Villette délután két óra tájt elindult volna, akkor már itt kellene lennie a csapatnak.

– Bizonyára megvárja a vihar végét, - mondta a mérnök. - Hiszen már déltájt is sejteni lehetett, hogy vihar van készülőben és érthető, hogy nem akar ilyen időjárásban útnak indulni... Sokkal kellemetlenebb lenne, hogyha menetközben érte volna őket utól a vihar, hiszen a pusztában semerre sem találnak menedéket...

– Én azt hiszem, hogy ebben az időjárásban mégsem indult neki az útnak, és az oázis területén várja, meg a vihar végét.

Úgy látszik, hogy a mérnöknek és Hardigan kapitánynak igaza volt, mert egyik óra a másik után telt el és Villette hadnagy kis csapata még nem mutatkozott, Nagyfogú ugatása sem hallatszott, pedig a derék Nagyfogú mindig a csapat előtt szokott szaladni és csaholni.

A fellegek egyre sűrűbbek, egyre sötétebbek lettek és a villámok alig egy mérföldnyi távolságban cikáztak és sűrűn egymásután. A nehéz viharfellegek Melrir felé közeledtek. Félórán belül a zivatar le fog csapni a táborra és aztán tovavonul a chott irányában.

De azért Hardigan kapitány, Pistache és még két spahi az oázis szélére ment. Hátha mégis csak elindult Villette hadnagy Gizeb oázisáról, akkor pedig minden percben itt kell már lenniök.

Az óriási puszta ott terült el előttük, ám ameddig csak a szem ellát, sehol semmi lovas csapat nem mutatkozott.

Néhány percig álltak így és figyelmesen vizsgálták a sivatagot, mely elhagyott volt, és az eget, melyen egyre feketébbek, egyre súlyosabbak lettek a viharfelhők.

Aztán így szólt a kapitány:

– Nem hiszem, hogy Villette ebben az időben útnak indult volna. Biztosan csak holnap reggel hagyja majd el az oázist, ha a vihar már véget ért.

És mikor néhány kövér esőcsepp hullott le a földre, a kapitány intett:

– Fiúk, igyekezzünk vissza, nyakunkon a zivatar.

De alig mentek tíz-tizenkét lépést, mikor Pistache hirtelen megállt:

– Figyeljen csak kapitány úr, - mondotta.

Mindannyian megálltak.

– Mintha kutyaugatást hallanék. Talán bizony Nagyfogú?... Akkor a többiek sem lehetnek messzire...

A katonák feszült figyelemmel hallgatództak.

De nem. Semmiféle ugatás sem hallatszott, a káplár valószínűleg csalódott.

Hardigan kapitány és társai visszaindultak a tábor felé, végigmentek az oázis szélrohamban hajladozó fái között, és behúzódtak sátraikba. Néhány perc mulva teljes erővel kitört a vihar és egyik vad szélroham a másik után süvöltött. Aztán, hogy a vihar teljes legyen, megeredt a bő, trópusi zápor.

Hat óra tájt lehetett. Hardigan kapitány kiadta parancsait éjszakára. Az éjszaka minden valószínűség szerint igen nehéz, viharos lesz.

A nélkül, hogy valami határozott okát tudták volna adni, Schallert és Hardigan kapitányt nyugtalanság gyötörte.

Hiába igyekeztek magukat megnyugtatni, hogy ebben az ítéletidőben Villette nem is indulhatott útnak, mégis csak aggasztotta őket, hogy a hadnagy nem érkezett meg.

Nem mintha valami határozott gyanút tápláltak volna Mézaki ellen. Hiszen nekik sejtelmük sem lehetett az arab árulásáról s Mézaki minden egyes szava olyan valószínű volt. Nyilvánvalóan Pointar emberei közé tartozott és résztvett a korábbi munkálatokban, hiszen első pillantásra felismerte Schallert.

De másrészt a két férfi nagyon is tisztában volt azzal a gyűlölettel, mellyel a bennszülöttek a Szaharai-tenger terve ellen viseltetnek. Djerid bennszülött törzsei alig várják az alkalmat, mikor az európai mérnökök gyűlölt munkáját tönkretehetik...

Mézaki azt mondta, hogy a berberek a chott déli irányában vonultak vissza, de ki tudja, talán egy másik csapat a chott lapályán cirkál, és ha véletlenül összeakadtak volna Villette hadnagy kis csapatával, akkor?... A katonákat bizonyára elsöpri a túlerő...

Persze, ha alaposan végiggondolták a dolgok állását, akkor aggodalmaik túlzottaknak tűntek fel előttük. Ám azért sem Schaller, sem Hardigan kapitány nem tudtak megszabadulni a gyötrő kétségektől.

Hogyan is sejthették volna, miként is juthatott volna eszükbe, hogy a veszély, melytől a hadnagy kis csapatát féltették, nem a távollevő katonákat, hanem őket fenyegette, reájuk hoz halálos veszedelmet Mézaki árulása?...

Félhét tájban a vihar olyan erővel tombolt, hogy egy-két kisebb fát derékban kettétört. A villámok sűrű egymásutánban cikáztak az égbolton és több fába bele is csaptak. Sőt kis híja, hogy Schaller sátrába bele nem csapott a villám.

A zápor pedig zuhogott, egyre zuhogott, mintha csak dézsából öntenék, feltartóztathatatlanul. Az oázistalaj hamarosan teli lett óriási tócsákkal, úgy hogy a föld teljesen süppedőssé, mocsarassá vált. S a mennydörgés tompa robajába süvítve visított bele a szél s néha-néha hatalmas recsegés hallatszott: a kicsavart fák, a leszakadó ágak zaja.

Lehetetlen volt a sátrakból kimozdulni.

Szerencsére a lovakat még a zivatar kitörése előtt elhelyezték egy csomó hatalmas, dúslombú fa alatt, melyekben még a szörnyű nagy orkán sem tudott kárt tenni. Így aztán az állatok valamennyire meg voltak védve a vihar dühöngése ellen.

Ám egész más volt a helyzet az öszvérekkel. Ezek a szegény állatok a tisztáson álltak és a villámok vakító fényétől halálra rémülve ész nélkül elrohantak. Két spahi utánuk iramodott, de hiába. Az állatok páni félelemmel elvágtattak az oázison keresztül.

Az egyik spahi tüstént értesítette a történtekről Hardigan kapitányt, aki így kiáltott fel:

– Mindenáron el kell fogni az öszvéreket!

– Már ketten üldözőbe vették őket, - felelt a spahi.

– Akkor még két ember csatlakozzék hozzájuk, mert ha az állatok kijutnak a szabad pusztára, végük van, soha többé nem tudjuk őket visszaszerezni.

A kapitány parancsára, az egyre erősödő orkán ellenére, a négy spahi közül kettő elrohant a tisztás felé, hogy üldözőbe vegye a megvadult állatokat.

Egyébként, bár a szél, a villámok és a mennydörgés ereje még mindig lankadatlan erővel tombolt, az eső immár kissé alábbhagyott. De még mindig vaksötétség borult rájuk és csak a villámok cikázó fénye terjesztett némi félelmetes világosságot.

Schaller, Hardigan kapitány és François kijöttek sátraikból és a káplár a két hátramaradt spahival csatlakozott hozzájuk.

Most már mindannyian biztosra vették, hogy miután a vihar még az éjszakán át is tombolni fog, nem számíthatnak Villette hadnagy visszatérésére. Bizonyosra vették, hogy csak másnap fognak útnak indulni, mikor a vihar már elcsöndesedett.

Ám milyen nagy volt meglepetésük és örömük, mikor észak felől kutyaugatást hallottak.

– Pistache-nak igaza volt, jól hallotta, csakugyan kutya ugatott az imént.

Most már mindnyájan tisztán hallották a kutya csaholását, mert a hang egyre jobban közeledett feléjük.

– Ez Nagyfogú, - kiáltott a káplár - megismerem a hangját.

– Akkor hát Villette és emberei pár perc mulva itt lesznek, - tette hozzá vidáman Hardigan kapitány.

Ám egyszerre csak 30-35 arab lovas vágtatott a tisztáson feléjük.

Egy pillanat alatt körülfogták a kapitányt, Schallert, François-t, a káplárt és a két spahit. A teljesen fegyvertelen kis csapat nem is gondolhatott a védekezésre.

Néhány perc és a rablók mindent kifosztottak és a lovakat magukkal vitték Melrir felé.

A foglyokat szigorúan elkülönítették egymástól és magukkal hurcolták. A kutya nyomukba loholt.

A rablók már jó utat tettek meg áldozataikkal együtt, mikor Villette hadnagy megérkezett a táborba.

Már tudjuk az előzményekből, hogy a hadnagy legnagyobb megdöbbenésére a tábor helyét teljesen üresen találta. Még csak nyomát sem lelte ott hagyott társainak.