A Lomond tavától a Katrine-tóig

Harry, Nellel a karjai közt, lefelé indult az Arthur-Seat lejtőjén, és nyomon követte James Starr meg Jack Ryan is. Pár órai nyugalom és a Lambret Hotelban elköltött reggeli helyrehozta őket; abban állapodtak meg, hogy a kirándulás befejezéséül a tavak vidékén utaznak keresztül.

Nell ekkor már egészen magához tért. Szeme elviselte a teljes napsütést, tüdeje pedig mohón szívta magába az éltető, egészséges levegőt. A fák zöldje, a növények ezerféle színváltozata, a kék égbolt, mind-mind a színek tömérdek árnyalatát tárta eléje, és ő alig tudott betelni velük.

A General Railway állomástól kiinduló vonattal Nell és társai Glasgow-ba utaztak. Itt, a Clyde-folyó legszélső hídjáról megbámulhatták a folyó hatalmas, tengerszerű mozgását. Az éjszakát azután Comrie Royal Hotel nevezetű szállodájában töltötték.

Másnap az „Edinburgh and Glasgow Railway” állomásától, gyorsvonattal indultak Dumbarton és Balloch-on át a Lomond-tó déli végéhez.

– Az a Rob Roy és Fergus Mac Gregor hazája! - kiáltott föl James Starr -, a Walter Scott költészetéből annyira dicsőített vidék!... Te, Jack, nem ismered még?

– Dehogynem ismerem a róla szóló énekekből - felelte Jack Ryan -, és bizonyára felségesnek kell lennie, amit olyan gyönyörű dalok magasztalnak!...

– Bizony, azok felséges tájak - szólt a mérnök -, és a mi kedves Nellünk onnét viszi majd magával a legszebb emlékeit!

– Olyan útitárssal pedig, mint amilyen ön, Starr úr, kettős lesz a haszon!... - folytatta Harry. - Mivel ön mindjárt el is beszéli azoknak a tájaknak a történetét, amíg mi elbűvölten szemléljük őket...

– Meglesz, Harry - mondta a mérnök -, már amennyire emlékezőtehetségem engedi, de egy föltétel alatt, hogy tudniillik ez a jókedvű Jack segítségemre siet... Amikor engem kifárasztott az elbeszélés, akkor Jack énekelni fog!

– Azt ugyan nem kell nekem kétszer se mondani!... - válaszolt Jack Ryan, és nyomban rá olyat rikkantott, mintha legalábbis a kétvonalas A-hangot akarta volna kiadni.

Glasgow-tól Balloch-ig, vagyis a skót kereskedelem e központjától a Lomond-tó déli végéig, vasúton körülbelül húsz mérföldnyi a távolság.

A vonat Dumbartonba ért, abba a királyi várba, amely egyúttal a vidék központja is. Az Angliával való államszövetség értelmében, máig is megerősített vára festőien fekszik egy nagy bazaltszikla kettős ormán.

Maga Dumbarton városa a Clyde-folyó és a Leven-folyó találkozásánál fekszik. Ez alkalommal James Starr egyet-mást fölidézett Stuart Mária kalandos élettörténetéből. Ebből a várból indult el a királynő hajdanán Franciaországba, hogy ott II. Ferenc hitvese és Franciaország királynéja legyen. 1815 után az angol kormány eleinte ebbe a várba akarta száműzni Napóleont, de aztán Szent Ilona-szigetére esett a választás; így ment Anglia hírhedt foglya arra a messze eső sziklás szigetre meghalni, hogy legendás alakja még nagyobbra magasodjék a népek emlékezetében.

Nemsokára Balloch-ba ért a vonat, és egy karózott töltés közelében állott meg, amelyen át az utazók lejuthattak a tó alacsonyabb szintjéhez.

A Sinclair nevű gőzös várakozott ott a tavak vidékére kiránduló csoportokra. Nell és társai erre a hajóra szálltak föl, miután előbb jegyet váltottak Inversnaidig, a Lomond-tó legészakibb pontján fekvő helységéig.

Verőfényes idő volt, és a nap ugyancsak diadalmasan oszlatta szerteszét azt a brit ködöt, amely egyébként a legtöbbször eltakarja az arcát. A Sinclair utasainak figyelmét a táj egyetlen részlete sem kerülhette el azon a vagy harminc mérföldnyi úton. Nell a hajó hátsó végén ült James Starr és Harry között, és minden érzékszervét betöltötte az a felséges költészet, amely valósággal elárasztja a szép skót tájat.

Jack Ryan a hajóhídon járt föl s alá, és szakadatlan kérdésekkel ostromolta a hajó mérnökét, akit egyébként se igen kellett beszédre nógatni. Mennél beljebb jutottak a Rob Roy országába, annál tüzesebb is lett a vidék elragadtatott bámulójának a beszéde.

Mindjárt a Lomond-tó kezdetén feltűnt az apró szigetecskék rengeteg sokasága. Meredek partjaikat szinte súrolva suhant köztük a Sinclair, és hol úgy látszott, mintha valami magános völgyben járnának, hol pedig vad sziklákkal teli hegyszorosban.

– Nell - szólította meg a lánykát James Starr -, lásd, e szigetecskék mindegyikének megvan a maga legendája, sőt talán balladája is, éppúgy, mint a hegyeknek, amelyek képkeretként övezik őket. Minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy e tájnak a története valóban a szigetek és hegyek óriási betűivel van megírva...

– Tudja-e, Starr úr - kérdezte Harry -, hogy a Lomond-tó e része mit juttat eszembe?

– No, mit, Harry?

– Hát az Ontario-tó ezer szigetét, amiket Cooper olyan csodálatosan ábrázolt. Velem együtt neked is szembetűnhet ez a hasonlóság, Nell, hiszen nem egy alkalommal olvastuk együtt azt a regényt, amelyet méltán a híres amerikai író főmunkájának mondhatunk...

– Igazán, Harry - felelt a lányka -, igazán olyan; és a Sinclair úgy siklik tova a szigetek közt, mint az a regénybeli kutter ott az Ontario habjain...

– Helyes - folytatta a mérnök -, ez is csak azt bizonyítja, mind a két táj érdemes arra, hogy két költő egyformán énekelje meg. Én ugyan nem ismerem az Ontario ezer szigetét, de azt kétlem, hogy olyan változatosan kedves látványt nyújtanának, mint a Lomond-nak ez archipelagusa¹. Mert nézzetek csak körül ezen a tájon! Ott a Murray szigete, Leunox nevű régi várával, ahol az öreg Albany hercegnő lakozott, miután atyját, férjét és két fiát I. Jakab parancsára lefejezték. Ott a Clar-sziget, a Cro-sziget, a Torr-sziget; az egyik sziklás, vad, szinte teljesen kopár, a másikat buján zöldellő növények borítják. Itt vörösfenyő és fehér törzsű nyírfa nő, amott sárgás, kiaszott hangafű-mezők terülnek el. Igazán, én alig hihetem, hogy az Ontario ezer szigete ennyi változatosságot mutatna!

– Hogy hívják azt a kis kikötőt ott? - kérdezte Nell, a keleti partok felé fordulva.

– Az Balmaha, a Highlandek, a felföldi hegyvidékek kapuja. Itt kezdődnek a mi magas skót felföldeink. Azok a romok, amiket ott látsz, Nell, azok egy régi apácakolostor maradványai; a szanaszét látható sírokban pedig Mac Gregor családjának különböző tagjai nyugosznak, azé a Mac Gregoré, akinek a neve még ma is híres mindenütt ezen a vidéken...

– Híres a sok vértől, amit ez a család ontott és kiontott! - jegyezte meg Harry.

– Igazad van... - válaszolta James Starr. - Már az bizony valóban úgy van, hogy minden dicsőség közt a hadi dicsőség a legtartósabb! Emberöltőkön át szájról szájra száll az ütközetek elbeszélése...

– És megörökítik a dalok, a hősi énekek is!... - tette hozzá Jack Ryan.

És állításának bizonyításául a jó fiú nyomban rázendített ama régi harci dalok egyikére, amelyek Sraë klánjának, Alexander Mac Gregornak a hőstetteit dicsőítették a lussi Humphry Colquhour ellen vívott csaták emlékezetéül...

Nell érdeklődve figyelt a dalra, hanem a régi idők e tömérdek véres viaskodása igencsak elszomorította. Miért is tombolt vajon az a sok küzdelem ezeken a tájakon? Hisz az ő szemében azok olyan terjedelmeseknek látszottak, hogy szerinte, ha nem itt, hát ott mindenki elférhetett volna rajtuk!...

Luss kicsiny kikötőjének a bejáratához közeledve, az addig általában három-négy mérföldnyi széles tó jócskán összeszűkült. Egy pillanatra látható volt a régi várkastély ódon tornya. Amikor pedig a Sinclair egy partfokot elkerülve, északnak fordult, akkor az utasok szeme elé tárult a Ben-Lomond, amely csaknem háromezer lábnyira magasodik ki a tó tükre fölött.

– Csodálatos hegy! - kiáltott föl Nell. - Milyen szép kilátás eshetik annak tetejéről!...

– Úgy van, Nell... - felelte James Starr. - És nézd csak, milyen büszkén emeli föl ormát a tölgyesek, nyírek, vörösfenyők öléből, amelyek a hegy alját tarkítják. Bizony ennek a tetejéről beláthatjuk a mi régi Kaledóniánk kétharmadát. Itt, a tónak a keleti partvidékén volt a Mac Gregor klán állandó otthona. Nem messze tőle, azokat a vad szakadékokat nemegyszer festette pirosra a vér a Jakab-pártiak és hannoveriek küzdelmei közepette. Tiszta éjjeleken ott kel föl a sápadt hold, amelyet a régi regék „Mac Farlane lámpásaként” emlegetnek. Itt ismétli a visszhang még mindig Rob Roy és Mac Gregor Campbell el nem enyésző nevét.

A Ben-Lomond, a Grampian-hegyláncnak ez az utolsó csúcsa, igazán megérdemli azt a dicsőítést, amiben a nagy skót regényíró részesítette. Mert, amint James Starr megjegyezte, vannak ennél sokkal magasabb hegyek is, tele örök hóval-jéggel ormaikon, de hozzá fogható vagy költőibb hegy nincs talán sehol a világon!... És - tette hozzá -, ha úgy elgondolom, hogy ez az egész Ben-Lomond mindenestül a Montrose hercegé! Őkegyelmességének akképp van egész hegysége, mint a londoni polgárnak a kertecskéjében egy tenyérnyi pázsitja...

Eközben a Sinclair az átellenes partokon Tarbet faluhoz ért, ahol az Inverarybe tartó utasok kiszálltak belőle. Itt látszott csak a hegy egész szépségében. Vízesésektől, zuhatagoktól barázdált oldala úgy csillogott, mintha olvadó ezüstlemezek borították volna.

Mennél beljebb haladt a Sinclair a hegység alján, annál vadregényesebb lett a vidék. Alig mutatkozott itt-ott egy fa, többek közt ama füzek egyike-másika, amelyekre hajdanában alacsony sorsú embereket aggattak föl mindjárt a fáknak hajlékony vesszejével.

– Nyilván a kender megtakarítása végett... - tódította James Starr.

A tó innét észak felé egyre szűkült. A környező hegységek összébb-összébb szorították. A gőzös még néhány olyan zátony, szigetecske mentén siklott tova, amilyenek Inveruglas és Eilad-Whou; ez utóbbin Mac Farlane egyik régi erősségének a maradványai látszottak. Végül aztán az átellenes partok összeértek, és a Sinclair megérkezett Inverslaid állomására.

Mialatt reggelijük készült, Nell és társai a kikötő közelében egy vízesés megszemlélésére indultak, amely jelentékeny magasságból ömlik a tóba. Olyan, mintha csak díszítményül készült volna az utasok kedvéért. A zuhatag zúgó hullámai fölött remegő híd vezet át, amelyet a lentről fölcsapó vízpárák félig-meddig eltakarnak. A Lomond-tó jórészét beláthatták innét, és maga a Sinclair csak apró pontocskának látszott a víz tükrén.

A reggeli végeztével arról esett szó, hogy a Katrine-tóhoz menjenek tovább. Több utazókocsi állt az utasok rendelkezésére, valamennyi annak a Breadalbane-nemzetségnek a címerével, amely egykor erdőn-vízen át rejtegette a menekülő Rob Royt. Valamennyi batár az angol utazókocsik megszokott kényelmével rendelkezett.

Harry az egyik kocsi tetején levő padra ültette Nellt, és körülötte helyezkedett el az egész kis társaság. A pompás piros egyenruhás kocsis bal kezébe fogta a négy ló gyeplőjét, és az alkotmány megindult a hegy oldalán fölfelé, mindenütt követve a vízesés kanyargós ágyát.

Az út igen meredek volt. Ahogy egyre följebb haladt velük a batár, úgy változtatták formájukat a vidék hegyormai. Büszkén íveltek az ég felé a tó átellenes partjának összes hegyláncai és az Arroquhar-csúcsok, amelyek az inveruglasi völgy fölött uralkodnak. Bal kéz felől a Ben-Lomond bérce ágaskodott a magasba, és tárta föl meredek északi oldalát.

A Lomond- és a Katrine-tó közti vidék ugyancsak szilaj látványt nyújt. Medencéje az aberfoyle-i völgyfenékkel határos szűk szorosokkal kezdődik. E név fájdalmasan emlékeztette a leánykát azokra a borzalmakkal teli szakadékokra, amelyeknek alján gyermekkorát töltötte. James Starr igyekezett is mindenféle elbeszélésekkel eloszlatni a sápadt hajadon szomorú gondolatait.

És a vidék nyújtott is bő alkalmat arra, hogy elterelje nyomasztó emlékeiről Nell figyelmét. Hiszen a kicsiny Ard-tó környékén játszódtak le Rob Roy életének főbb eseményei. Ijesztően komor sziklák emelkednek itt, amelyeknek kaviccsal elegyes mesze az időjárás viszontagságai közt valóságos cementté keményedett össze. Romba dőlt tanyák közt itt is, ott is nyomorúságos kunyhók voltak láthatók, az úgynevezett „bourroch”-ok, amelyek inkább állati barlangokhoz, mintsem emberi lakáshoz hasonlítanak, s amelyekről hamarosan nem is lehetne megmondani: emberek vagy vadállatok tanyái-e azok? Imitt-amott néhány különös külsejű emberi lény bámult az utazók után, tágra nyílt szemmel és a zord időjárástól teljesen kifakult hajjal.

– Nézzétek csak!... - szólt James Starr. - Ezt a darab földet mondhatjuk igazán a Rob Roy országának. Itt fogták el Lennox gróf csatlósai a híres Nichol Jarvie tartományfőt, méltó fiát az ő hírhedt atyjaurának. Ott van maga az a hely is, ahol a csatlósok fölakasztották őt a nadrágjánál fogva, amely nadrág... szerencsére... jó tartós skót posztóból készült, nem pedig valami könnyű fajta francia szövetből! Nem messze a Forth forrásaitól, amiket a Ben-Lomond patakjai táplálnak, még láthatjuk azt a gázlót, amelyen át a vidék hérosza elmenekült Montrose herceg katonái elől. Hej, ha úgy történetesen a mi szénbányánk homályos rejtekeit ismeri: nyom nélkül eltűnhetett volna! Látjátok, barátaim, az ember egyetlen lépést sem tehet ezen a csodálatos vidéken úgy, hogy ne jutna eszébe valami ama hősi múltból, amely Walter Scottot is lelkesítette, amikor a Mac Gregor harcba hívó dalának nagyszerű szakaszait írta!...

– Ez mind igen szép, jó Starr uram!... - vágott vissza Jack Ryan. - De ha az igaz, hogy azt a bizonyos Nichol Jarvie-t nadrágjának a fenekénél fogva akasztották föl, úgy mi lesz a mi közmondásunkból: „Nagy lator legyen az, aki meg bírja kaparintani egy skótnak a nadrágját!”

– Biz’ Isten, igazad van! - válaszolta kacagva James Starr. - Ámbár ez csak azt bizonyítja, hogy az a mi tartományfőnk akkor már nem öltözködött olyanformán, mint amilyen ruhákat az ősei viseltek...

– Öreg hiba volt tőle, Starr úr!

– Egyetlen szóval se mondok ellent, Jack...

Miután a kocsi fölkapaszkodott a hegyi patak meredek partján, fátlan és víz nélküli völgybe ereszkedett alá, amelyet gyér hangafű takart. Bizonyos távolságokban itt is, ott is kőkupacok emelkedtek az útszélen.

– Ezek a cairn-ek... - magyarázta James Starr. - Minden jövő-menő tartozott egykor egy-egy követ dobni rájuk ama hős tiszteletére, aki a kőhalmaz alatt nyugszik. Innét eredt a gael közmondás: „Hitvány az, aki egy cairn mellett el tud menni úgy, hogy utolsó üdvözletül követ ne rakna rá!” Ha az utódok mindig szentül megtartották volna az ősök e törvényét, akkor ezek a kőrakások ma egész halmok lennének. Szent igaz, ezen a vidéken minden azt sugallja, hogy a hegylakók szívében amúgy is velük született költészet kifejlődjék. Egyébként így van ez minden felföldön... A hegyvidék csodái újra meg újra fölizgatják a képzelőerőt; és bizonyosra vehetjük, hogy ha a görögök történetesen nem hegyes vidéken, hanem valamely síkságon laknak, hát sohasem találták volna ki azt a gyönyörű ókori mitológiát...

Ilyen és ehhez hasonló beszélgetések közt a kocsi egy szűk szurdokon döcögött át, amelyet úgyszólván az Isten is arra teremtett, hogy a nagy Meg Mérillies kísérteteinek alkalmas tanyája legyen. Bal kéz felől a kis Arklet-tó marad el mellettük, majd nemsokára egy meglehetős meredeken lejtős úton, a Stronachlacar kocsmánál a Katrine-tó partjára értek.

Könnyű cölöpzethez kötve, ott himbálódzott a vízen egy apró gőzös, amelynek neve természetesen Rob Roy volt. Az utasok azonnal beszálltak, és a hajó tüstént továbbindult velük.

A Katrine-tó hossza mintegy tíz mérföldnyire terjed, míg szélessége a két mérföldnél sehol sem nagyobb.

Partjai és a közeli halmok itt sincsenek bizonyos nagyszerűség híján.

– Íme, ez az a tó - kiáltott föl James Starr -, amelyet nem ok nélkül hasonlítgatnak össze afféle hosszú kígyóval... Azt mondják róla, hogy vize sohasem fagy be. Mint van, hogy van igazában? Azt biz én nem tudom; azt azonban ne feledjük, hogy Walter Scott A tó asszonya című költeményének ez a víz a színtere. Bizonyos vagyok benne, hogy ha a mi Jack barátunk kissé megerőltetné a szemét, hát a habokon végigsikló könnyű ködben meg is pillanthatná a szép Helene Douglas alakját!

– Bizonyosan, Starr úr... - válaszolta Jack Ryan. - Ugyan miért is ne láthatnám meg? Az a szép asszony miért ne mutatkoznék hébe-korba itt a víztükör fölött éppúgy, mint ahogy a mi bányánk Malcolm-taván is meg-megjelennek a hegyi manók?...

Ebben a pillanatban éles dudaszó hangja rikkant föl a Rob Roy tatján.

Egy highlander kezdett ott játszani nemzeti öltözetben az ő három sípú „bag-pipe”-ján, amelyek közül a legnagyobb síp a g-t, a középső a h-t, a legkisebb pedig a g oktávját hangoztatta. A duda nyolclyukú furulyája pedig a nagy G hanglétráját zengte...

A highlander egyszerű, keresetlen kedvességű népdalt játszott. Az ember azt hihetné, hogy e népdalokat nem is csinálja senki, hanem csak úgy maguktól teremnek a szél zúgásának, a víz morajának s a falevelek suttogásának utánzatából. A dalocska bizonyos időközökben ismétlődő refrénje rendkívül különös zöngével búgott. Szólama kettős ütemű három részből és egy háromütemű részből állott. A régi hősdalokkal ellentétben, dúr hangnemben mozgott a dal, és nem hangjegyekkel, hanem abban az írásban lejegyezve, amely a hangok különbözetét adja, a következőképp hangzott:

Ki lehetett volna boldogabb Jack Ryannál e melódia hallatára? Jól ismerte a skót tavaknak ezt a dalát. Csengő hangján nyomban rá is kezdett a régi Kaledónia regéit dicsőítő balladára, míg a highlander dudájával kísérte énekét.

*Csendes vizű tóvidékek,
soha ne múljanak
bűvös-bájos regéitek,
skóthoni szép tavak!*

Partjaitok régi hősök
nyomával van tele...
Vitéz tetteikről zengett
Walterünk éneke.
Boszorkányok üstje forr itt
titkos lakomára,
s ott a pusztán föl-föltűnik
Fingal sötét árnya.

Éj homályán táncra perdül
villik fürge népe;
nézi a vén puritánok
zordon szemefénye...
Vad sziklák közt Waverley
miként járt, amikor
partotok felé szöktette
szép Flora Mac Ivort!

A tó-asszony díszfogatán
száguld a vizen át,
s Diána kész visszhangozni
Rob Roy kürtszavát!
Fergus harci riadója
klánja közt fölharsog,
s visszazúgják százszorosan
mind a vad hegyormok.

Vessen sorsom akárhova,
ti szépséges tavak,
szikla, szurdok, örvény azért
emlékemben marad.
S ti, egy szebb kor árnyai is
maradjatok híven!
Tied, ős Kaledónia,
tied lelkem, szívem!

Csendes vizű tóvidékek,
soha ne múljanak
bűvös-bájos regéitek,
skóthoni szép tavak!

Délután három órára járt. A Katrine-tó kevéssé szaggatott nyugati partjai élesen váltak el a Ben-An és a Ben-Venue kettős hátterétől. Úgy fél mérföldnyi távolságban már tisztán látszott az a szűk medence, ahol a Rob Roy készült partra szállítani mindazokat, akik Callanderen át Stirlingbe szándékoztak jutni.

A folytonos figyelem egyre jobban kimerítette Nellt.

– Istenem! Óh, Istenem! - csak ezeket a szavakat rebegte az ajka, ahányszor újabb meg újabb csodálatra méltó látvány tárult szeme elé. Néhány órányi pihenőre volt szüksége, ha másért nem, hát azért, hogy maradandóbban emlékezetébe vésse ezeket a csodálatos élményeket. Ebben a pillanatban Harry kezébe fogta a kezét, és meghatott hangon így szólt:

– Nell, édes kis Nell, most már visszatérőben vagyunk a mi homályos világunkba. Mondd csak, nem vágyódsz-e vissza semmire azokból, amiket e néhány óra alatt a fényes napvilágon láttál?

– Nem, Harry! - felelte határozottan a leány. - Emlékezni fogok rájuk, de szíves-örömest térek veled vissza a mi kedves bányánkba.

– Nell, kedves - kérdezte Harry tovább olyan hangon, amelynek erős megindultságát hiába igyekezett palástolni -, mondd csak, nem akarnád-e, hogy szent frigy kössön össze bennünket örökre Isten és az emberek előtt? Akarsz-e a feleségem lenni?

– Akarok, Harry!... - válaszolta Nell, miközben rávetette tiszta tekintetét. - Akarok, ha úgy hiszed, hogy boldoggá tehetlek egész életedre...

Nell nem fejezhette be még mondatát, amely Harry egész jövendőjét magában foglalta, amikor egyszerre csak megmagyarázhatatlan tünemény lepett meg mindenkit.

A parttól mintegy fél mérföldnyi távolságban úszó Rob Roy váratlanul erős lökést kapott. Gerince beleütközött a tófenékbe, és a gépe minden erőlködés dacára se bírta kiemelni az iszapból.

Abban a pillanatban a Katrine-tó vize a keleti szakaszán olyan gyorsasággal ürült ki, mintha a tófenéken valamilyen óriási rés nyílt volna. Néhány perc alatt olyan száraz lett, mint valami sekély tengerpart a napéjegyenlőségi nagy apályok alkalmával. A tónak csaknem minden vize eltűnt a föld gyomrába.

– Barátaim!... - kiáltott föl James Starr, akinek a lelkében hirtelen fölvillant a jelenség oka. - Isten legyen irgalmas Új-Aberfoyle-nak!...