Cyrus Smith terve sikerült; ő azonban, szokásához híven, az elégedettség legcsekélyebb jele nélkül, összeszorított ajakkal, mozdulatlanul meredt maga elé. Harbertet mámoros lelkesedés fogta el, Nab pedig valósággal úszott a boldogságban, Pencroff csak ingatta busa fejét, és így mormogott maga elé:

– Nohát, ez a mi mérnökünk, ez aztán utolérhetetlen!

A nitroglicerin valóban megtette a magáét. A tó peremén akkora rés támadt, hogy legalább háromannyi víz távozott el rajta, mint a régi lefolyón. Máris látszott, hogy a tó színe nemsokára legalább kétlábnyival alászáll.

A telepesek visszatértek a Kéménybe, hogy csákányt, feszítővasat, növényi rostokból font köteleket, tűzszerszámot, taplót hozzanak; aztán ismét fölkapaszkodtak a fennsíkra. Top vígan loholt utánuk.

A tengerész nem állta meg, hogy útközben oda ne szóljon a mérnöknek:

– Tudja-e, Cyrus úr, hogy ezzel a most kotyvasztott finom kis itókával akár az egész szigetet is fölrobbanthatná!

– Semmi kétség, a szigetet, egész földrészeket, sőt talán magát a földgolyót is - felelte Cyrus Smith. - Mennyiség kérdése az egész.

– Puskába nem jó a nitroglicerin lőpor helyett? - tudakolta a tengerész.

– Nem, Pencroff, mert ennek a robbanóanyagnak túlságosan nagy a feszítőereje - felelte a mérnök. - De majd készítünk lőgyapotot vagy közönséges puskaport; hiszen mindenünk megvan hozzá, ami csak kell: salétromsavunk, salétromunk, kénünk, szenünk. Sajnos, éppenséggel csak puskánk nincsen...

– Ó, Cyrus úr, önnek semmi sem lehetetlen - legyintett a tengerész -, ha ön akarja, még a kapanyél is elsül!...

Pencroff, úgy látszik, a „lehetetlenség” szót egyszer s mindenkorra törölte a Lincoln-sziget szótárából.

A telepesek a Kilátó-fennsíkra fölérve, azonnal a tó szöglete felé indultak, oda, ahol a régi levezető csatorna szája nyílott, amelynek időközben napvilágra kellett kerülnie. Alighanem hozzáférhetővé vált, hiszen a vízáradat már nem zuhog rajta keresztül; rövidesen kétségkívül az is kiderül hát, hogy milyen üreg rejlik a gránitmagaslat belsejében.

A telepesek néhány perc alatt a tó alsó csücskéhez értek, és egyetlen szempillantás is elég volt, hogy megállapítsák: a kívánt eredmény csakugyan bekövetkezett.

Valóban, a gránittömb egy része kibukkant a tóból, és az időközben lesüllyedt felszín fölött ott tátongott rajta az annyira keresett csatornanyílás. Valamilyen keskeny támfalféle is szárazra került az apadó víz alól, és egyenesen a lefolyó szájáig vezetett. A rés maga körülbelül húszlábnyi széles lehetett, de mindössze két láb magas. Úgy festett, mint valamilyen járda széli kanálisnyílás. A telepesek nem is igen fértek be rajta; Nab és Pencroff azonban csákányt ragadott, és egy óra sem telt bele, máris kellőképpen kitágította a víznyelőt.

A mérnök ekkor közelebb lépett, és megállapította, hogy a csatorna belső lejárata, legalábbis felső szakaszán, nem meredekebb harminc-harmincöt foknál. Az akna tehát járható, és ha alább sem lejtősödik, akkor könnyűszerrel leereszkedhetnek rajta a tenger színéig. Ha pedig - s ez nagyon valószínű - valamilyen tágasabb üreg is rejlik a roppant gránittömbben, akkor a telepesek megtalálják a módját, hogy azt az üreget a maguk céljaira hasznosítsák.

– Nos, Cyrus úr, mire várunk még? - kérdezte a tengerész, aki már türelmetlenül leste, mikor hatolnak be végre a szűk folyosóba. - Lám, Top már meg is előzött minket!

– Tüstént indulunk - felelte a mérnök -, előbb azonban világításról kell gondoskodnunk... Nab, eredj, és vágj néhány jó gyantás ágat!

Nab és Harbert leszaladt a tó fenyvesek és más zöld lombok árnyalta partjára, és csakhamar ágakkal megrakodva tért vissza, amelyeket egykettőre fáklyaformára faragtak. A fáklyákat meggyújtották az acéllal-kovával csiholt tűzön, aztán Cyrus Smith vezetésével valamennyien benyomultak a sötét, szűk folyosóba, amelyen nemrég még a tó lefolyó vízfölöslege áramlott keresztül.

Az ember azt hinné, hogy az efféle tömlőszerű alagút fokról fokra szűkül; itt azonban éppen ellenkezőleg, az akna átmérője alig néhány lépés után minden irányban annyira kitágult, hogy a kutatóknak nem kellett tovább görnyedten járniuk, hanem ereszkedés közben is teljesen fölegyenesedhettek. Az ősidők óta erre özönlő víztömegek simára csiszolták a gránitfelületeket, és a telepeseknek ügyelniök kellett, hogy el ne csússzanak a lejtőn. Ezért aztán liánokból sodort hosszú kötelekkel egymáshoz hurkolták magukat, mint a hegymászók, ha meredek sziklacsúcsra kapaszkodnak. Szerencsére néhány gránitszikla valósággal lépcsőként szögellt ki a talajból, és ez némiképpen csökkentette a leszállás veszélyét. A falakra apró vízcseppek tapadtak, és úgy csillogtak a fáklyafényben, mint megannyi szivárványos, aprócska cseppképződmény. A mérnök figyelmesen szemügyre vette a fekete gránitot. Sem lerakódást, sem repedést nem látott rajta sehol. Az egész kőtömeg rendkívül sűrű szemcséjű, tömör anyagból állt. A folyosó kőzete azt is elárulta, hogy mikor és miképpen keletkezett maga a sziget. Mert ezt a járatot nem a víz mosta ki apródonként. Nem Neptunus, hanem Pluto¹ vájta ki tulajdon kezével: a falakról még leríttak a vulkánkitörés nyomai, a vízáramlás sem mosta el őket egészen.

A telepesek nagyon lassan ereszkedtek egyre alább. Bizonyos izgalom fűtötte őket, amiért bemerészkedtek a gránittömeg mélységeibe; ahol nyilvánvalóan sohasem járt előttük emberi lény. Nem sokat beszéltek, inkább csak gondolkoztak, s alighanem többüknek is eszébe jutott, hogy a tengerrel érintkező belső üregek némelyikében polip vagy más efféle lábasfejű óriás állat rejtőzködhet. Ezért hát bizonyos óvatossággal hatoltak előre.

Ám végtére is: Top haladt a kis csoport élén, és a telepesek bizton számíthattak az eszes állat éberségére: bízhattak abban, hogy a kutya idejekorán jelzi a veszedelmet.

Miután vagy százlábnyira ereszkedtek már alá a szerfölött zegzugos úton, Cyrus Smith, aki néhány lépéssel megelőzte a többieket, hirtelen megtorpant, és társai köréje gyülekeztek. A folyosó azon a helyen közepes nagyságú üreggé öblösödött. Boltozatáról vízharmat permetezett, de ezek a cseppek semmiképpen sem szivároghattak át a tömör gránitmennyezeten. Egyszerűen az üregen oly hosszú ideig átrobajló áradat utolsó nyomai voltak; a levegő pedig enyhe nyirkossággal tapadt a telepesek bőrére, de semmiféle egészségtelen dohosság nem szaglott benne.

– No, kedves Cyrus, mi a véleménye? - szólalt meg Gedeon Spilett. - Ez aztán igazán jól eldugott menedék, tökéletesen rejtőzik itt a mélységben, senki meg nem találja; csak az a bökkenő, hogy végeredményben lakhatatlan.

– Már miért? - kérdezte a tengerész.

– Mert túl szűk és túl sötét.

– Nem tágíthatjuk ki? Nem vájhatjuk nagyobbra? Nem nyithatunk rajta rést a napfénynek és levegőnek? - érdeklődött a tengerész, aki már semmit sem tartott lehetetlennek.

– Gyerünk tovább - nógatta őket Cyrus Smith -, folytassak a kutatást. Megeshetik, hogy arra lejjebb a természet már el is végezte helyettünk ezt a munkát.

– Mindössze még csak egyharmadán vagyunk az útnak - jegyezte meg Harbert.

– Igen, körülbelül egyharmadán - hagyta rá Cyrus Smith -, hiszen csak százlábnyi utat tettünk meg a csatorna szájától számítva, és éppenséggel nem lehetetlen, hogy további százlábnyira...

– Hol van Top?!... - vágott bele Nab a mérnök szavába.

Körülnéztek az üregben, szólongatták. A kutyának nyoma veszett.

– Úgy látszik, előreszaladt - állapította meg Pencroff.

– Gyerünk utána - javasolta Cyrus Smith.

Újra elindultak lefelé. A mérnök gondosan figyelte a csatorna kanyargását, s bár ugyancsak tekervényes úton haladtak, nagyjából-egészéből számon tudta tartani a járat fő irányát, amely a tenger felé vezetett.

A telepesek vagy ötvenlábnyit ereszkedtek le a meredek aknában, amikor hirtelen fölneszeltek: távoli hangok törtek föl a kőtömeg mélységeiből. Megtorpantak, és hallgatóztak. A folyosó olyan tisztán közvetítette fülükig a zajt, mint valamiféle hallócső.

– Ez Top ugatása! - kiáltott föl Harbert.

– Valóban - felelte Pencroff -, és a mi derék kutyánk ugyancsak mérgesen kaffog!

– Dárdát szegezz! - vezényelt Cyrus Smith. - Csak óvatosan! Utánam!

– Egyre cifrább a dolog - dörmögte Gedeon Spilett a tengerész fülébe, aki bólintott.

Cyrus Smith és társai igyekeztek, hogy segítségére siessenek a kutyának. Top ugatása egyre közelebbről hallatszott. Szaggatott csaholásán különös düh érződött. Talán valamilyen állatot vert föl rejtekéről, és azzal keveredett harcba? A telepesek már alig törődtek a veszéllyel, ellenállhatatlan kíváncsiság hajtotta őket. Nemhogy ereszkedtek vagy futottak, hanem valósággal végigkorcsolyázták a folyosó kövét, néhány pillanat alatt hatvanlábnyival mélyebbre jutottak, és már ott is álltak Top mellett.

A folyosó hatalmas és csodálatosan szép üregbe torkollott. Top ide-oda rohant benne, és bőszülten ugatott. Pencroff és Nab fáklyalengetve körüljárt, és bevilágított minden kiugró szikla mögé; Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Harbert pedig ugyanakkor minden eshetőségre készen, szúrófegyvereit döfésre tartva várakozott.

A roppant csarnok kongott az ürességtől. A telepesek minden irányban átkutatták. Nem lappangott benne semmiféle élőlény, sem állat, sem ember! Top pedig csak ugatott tovább. Sem simogatás, sem fenyegetés nem hallgattatta el.

– Valahol nyílásnak kell itt lennie - mondta a mérnök -, azon át ömlött a tengerbe a tó vize...

– Bizony - felelte a tengerész -, jó lesz vigyázni, hogy farkasverembe ne pottyanjunk!

– Keress, Top, keress! - kiáltott Cyrus Smith a kutyára.

A kutya gazdája biztatására buzgón az üreg túlsó végébe rohant, és még őrjöngőbb csaholásba fogott.

Követték az állatot, s a fáklyák fényénél valóságos kutat pillantottak meg a gránittalajban. Nyilvánvaló, hogy az imént még azon folyt alá a sziklaüregbe szorult víztömeg: ám ez már egyáltalán nem volt afféle lejtős, járható folyosó, mint a csatorna többi része, hanem függőleges, szűk akna, amelybe nem lehetett behatolni.

A telepesek a kútakna nyílása fölé hajoltak, és fáklyájukkal belévilágítottak. Nem láttak semmit. Cyrus Smith az egyik fáklyáról letört egy lobogó ágat, és a mélységbe hajította. A gyors zuhanás légáramlata fölvillantotta a lángoló gyanta fényét, megvilágította a kút belsejét, de a puszta falakon kívül most sem látszott semmi. A láng végül is könnyű rebbenéssel kialudt, annak jeléül, hogy vízbe esett, vagyis elérte a tenger szintjét.

A mérnök a fáklya esésének időtartamából kiszámította, hogy a kút körülbelül kilencven láb mélységű lehet.

Ez azt jelentette, hogy az üreg kilencvenlábnyira fekszik a tengerszint fölött.

– Itt megtelepszünk - jelentette ki Cyrus Smith.

– Csakhogy ezt a lakást már kibérelte valaki vagy valami - vetette ellen Gedeon Spilett, akit bosszantott, hogy sehogy sem tudja kielégíteni kíváncsiságát.

– No persze - válaszolta a mérnök -, de az a valaki vagy valami már elköltözött innen, mégpedig ezen a víznyelőn keresztül, és átengedte nekünk az otthonát; alighanem valamiféle kétéltű lehetett...

– Végtére is ez édes mindegy - vélekedett a tengerész -, de azért, mi tagadás, vagy negyedórája szívesen lettem volna Top helyében, mert végül is ok nélkül csak nem ugatott!...

Cyrus Smith a kutyájára nézett, és a közelében álló társai meghallották, amint ezeket a szavakat suttogja maga elé:

– Bizony, azt hiszem, Top sok mindenről többet tud, mint mi!...

Mindazonáltal a telepesek óhaja nagy részben mégis valóra vált. A véletlen kedvezett nekik - igaz ugyan, hogy a szerencsét vezetőjük bámulatra méltó találékonysága is sokban támogatta. Eztán tehát tágas, kényelmes helyiség áll a rendelkezésükre, terjedelméről még csak fogalmat sem tudtak alkotni maguknak a pislákoló fáklyafénynél, annyit azonban már most is bizonyosra vehettek, hogy tégla közfalakkal nem lesz nehéz kisebb egységekre osztani, be is rendezkedhetnek benne, ha nem is éppen háztulajdonosokként, de legalábbis tágas lakosztály bérlőiként. A víz eltávozott, és soha többé nem térhet vissza. Szabad a terep.

Két nehéz feladattal kell még megbirkózniok: először is a tömör kőtömbbe zárt üreg megvilágításáról kell gondoskodniok, másodszor pedig arról, hogy miképpen tegyék a barlangot könnyebben hozzáférhetővé. Ami a világítást illeti, arra még csak nem is gondolhattak, hogy nyílást vágjanak az üreg roppant vastagságú gránitmennyezetébe; a tengerre néző, külső oldalfal átfúrása azonban lehetségesnek látszott. Cyrus Smith, aki leereszkedés közben megfigyelte, merre kanyarog és következésképpen milyen hosszú a levezető csatorna, hajlott arra a vélekedésre, hogy a tenger felőli gránitfal nem túlságosan vastag. Ha a világítás kérdését sikerül valamiképpen megoldaniok, azzal egyszersmind a bejárat kérdése is megoldódott, hiszen ajtót sem nehezebb a falba vájni, mint ablakot; ha pedig az ajtó nyitva áll, külső létrát odaszerelni már igazán nem boszorkányság.

Cyrus Smith közölte gondolatait a többiekkel.

– Nosza rajta, Cyrus úr, munkára föl! - kurjantotta Pencroff. - Itt a csákányom, és fogadom, hogy átvágom magam ezen a hitvány falon! Hol kezdjem?

– Itt! - felelte a mérnök az izmos tengerésznek, és rámutatott egy igencsak tekintélyesen mély öblösödésre, mert föltételezte, hogy a kő ott a legvékonyabb.

Pencroff tüstént nekiesett a gránitfalnak, és félórán át csak úgy záporozott körülötte a sok kőszilánk a fáklyafényben. Csákánycsapásai szikrát hánytak a sziklán. Pencroffot Nab, őt pedig Gedeon Spilett váltotta föl a munkában.

Vagy két órája döngették már a követ, és hovatovább attól tartottak, hogy a gránit vastagabb, mint a csákány hossza, amikor Gedeon Spilett egy utolsó, hatalmas ütésére a fal hirtelen átszakadt, a szerszám pedig kiröpült a nyíláson.

– Hurrá! Hurrá! - ordította Pencroff. - Háromszor is hurrá!

A fal nem volt három lábnál vastagabb.

Cyrus Smith kitekintett a résen: mintegy nyolcvanlábnyi magasságból pillantott le a mélybe. A partszegélyt, a kis szigetet, azon túl pedig a nyílt tengert látta maga előtt.

A lyuk azonban eléggé tágra sikerült, mert a szikla nagy darabon tört át, beözönlött rajta a napsugár, és varázslatos fényhatásokkal világította meg a pompás üreget. Igen, a terem bal fele, amely mintegy százlábnyi hosszúságban nyúlt el, nem volt ugyan harminc lábnál magasabb és szélesebb, de jobb felé rendkívüli magasságot ért el: boltozata több mint nyolcvanlábnyira csúcsosodott. Néhány helyütt, szabálytalan sorban, gránitoszlopok viselték a bolthajtás terhét, s akárcsak egy székesegyház belsejében, több hajóra osztották a csarnokot. A „vállkőtartó oldalpillérekre” támaszkodó roppant mennyezet néhol nyomott félkörívek alakjában boltozódott, másutt meg csúcsívbe futó bordakötegekkel lendült a magasba, és szeszélyes cifrázatú, homályba vesző karzatok árnyékába olvadt: festői szépségben keveredett benne mindaz, amit az emberi kéz a bizánci, román és gótikus építészet modorában valaha is alkotott. Pedig mindez a természet műve volt! Az véste egymaga ezt a tündéri *Alhambrá*t² a gránittömeg kellős közepébe!

A telepesek valósággal megdermedtek az ámulattól. Ahol szűk odút reméltek, ott most valóságos csodapalotát találtak; és Nab bevallotta, úgy érzi, mintha templomba lépett volna.

A bámulat kiáltása szakadt föl valamennyiükből. Harsány „hurrá!” kiáltásaikat addig ismételgette a sok, egymásnak felelgető visszhang, amíg végképpen el nem morajlott a sötét templomhajók mélyén.

– Barátaim - kiáltott föl Cyrus Smith -, fényesen kivilágítjuk majd ezt a gránitüreget, szobákra osztjuk bal oldali részét, éléskamrákat, raktárakat is építünk bele, és akkor még mindig mienk marad ez a csodálatos csarnok! Ez lesz a mi tanulótermünk, a múzeumunk!

– És minek nevezzük? - kérdezte Harbert.

– Gránitpalotának - felelte Cyrus Smith, és újabb „hurrá!” kiáltás jelezte, hogy társai elfogadják javaslatát.

A fáklyák azonban már csaknem tövig égtek, az üregből pedig egyelőre nem juthattak ki másképpen, mint ha a meredek folyosón át visszatérnek a Kilátó-fennsíkra; ezért hát úgy döntöttek, hogy másnapra halasztják új otthonuk berendezési munkálatait.

Mielőtt elindultak, Cyrus Smith még egyszer a sötét kútakna fölé hajolt, amely függőlegesen hatolt a mélybe, egészen a tenger szintjéig. A mérnök feszülten fülelt. Nem hallott semmiféle zajt, még vízcsobogást sem, pedig a hullámmozgásnak valamiképpen meg kellett volna bolygatnia a kút vizét abban a mélységben. Még egy lobogó szövétneket dobtak bele. Az akna fala egy pillanatra ismét fénybe borult, de a telepesek most sem fedeztek föl benne több gyanúsat, mint első alkalommal. Ha a víz hirtelen apadása valamilyen tengeri szörnyet lepett meg a Gránitpalotában, az az állat azóta már régen visszajutott a tengerbe azon a föld alatti csatornán, amely a tó vízfölöslegét levezette mindaddig, amíg a telepesek új lefolyót nem robbantottak a tó oldalában: ez az eredeti víznyelő pedig a jelek szerint sehol sem bukkant a felszínre, hanem a fövénypart alatt átvonulva egyenesen a tengerbe torkollott.

A mérnök, tekintetével a mélységbe meredve, mozdulatlanul, némán hallgatódzott.

A tengerész odalépett hozzá, és megérintette a karját.

– Smith úr! - szólt hozzá.

A mérnök fölrezzent.

– Mi tetszik, barátom? - kérdezte tétován, mintha az álmok birodalmából tért volna vissza.

– A fáklyák rövidesen kialszanak...

– Gyerünk! - felelte Cyrus Smith.

A kis csoport elhagyta a csarnokot, és elindult fölfelé a sötét csatornán. Top zárta le a menetet, és még útközben is föl-fölmordult. A kapaszkodás nagyon kínosan ment. A telepesek néhány percre megálltak szusszanni egyet a felső barlangban, amely éppen feleúton nyílt, és úgyszólván lépcsőházi pihenőként szolgált a hosszú gránitföljárón. Aztán továbblépkedtek fölfelé.

Nemsokára frissebb levegő csapta meg orrukat. A falak nem csillogtak már a fáklyalobogásban; a rengeteg apró vízcsepp időközben mind elpárolgott. A fáklyák füstös fénye egyre halványodott. Nab szövétneke már ki is aludt: ha nem akarnak vaksötétben botorkálni, sietniök kell.

Igyekeztek is, és valamivel hat óra előtt, abban a pillanatban, amikor a tengerész fáklyája utolsót lobbant, Cyrus Smith és társai a víznyelő nyílásán át kiléptek a napvilágra.