A Gallia szempontjából vajon miféle következményei lehetnek e váratlan eseménynek? Servadac kapitány és társai még csak el sem tudták képzelni a választ e kérdésre.

A Nap nyomban fölkelt a látóhatáron, meglepő gyorsan kelt föl, mert ha a Gallia tengely körüli forgása nem is változott, és az üstökös most is kelet-nyugati irányban forgott, a tengely körüli forgás időtartama a felére csökkent, vagyis egyik napkeltétől a másikig mindössze hat óra telt el.

– Egek! - sóhajtott föl Servadac kapitány. - Most már kétezer-nyolcszáz nap van egy galliai évben.

– Nincs is annyi szent, hogy ilyen hosszú kalendáriumra teljen belőlük! - állapította meg Ben-Zuf.

A Galliának az a darabja, mely az angolokat vitte magával, nem az üstökös körül keringett; ez máris világos volt előttük. A leszakadt rész egyre távolodott. De vajon van-e tengere, van-e légköre ennek a levált résznek, vajon lakható-e egyáltalán? S vajon visszatér-e valaha a Földre?

Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy azonban mindenekelőtt azt szerette volna tudni, vajon az üstökösnek ez a kettéválása milyen hatással lesz a Gallia haladó mozgására. Azt máris érezték, hogy a nehézkedési erő újból csökkent. Viszont ha a Gallia súlya jelentősen kisebbedett, vajon nem változik-e meg a sebessége is, nem félő-e, hogy így elkerüli a találkozást a Földdel?

Prokop hadnagy csillagászati ismeretei nem voltak elégségesek ahhoz, hogy válaszoljon a kérdésre: módosult-e a Gallia haladó mozgásának a sebessége? Csak Palmyrin Rosette tudott volna válaszolni a sürgető kérdésre. Valamiképpen rá kell tehát venni, hogy beszéljen, éspedig nemcsak a Gallia sebességéről, hanem arról is, hogy másodperc pontossággal mikor következik be a Föld és az üstökös találkozása.

A Gallia kettéválását követő napokban a professzor gyilkos rosszkedvében volt. Lehet, hogy csak távcsövének az elvesztését fájlalta, az is lehet azonban, hogy azért volt olyan irgalmatlan rosszkedvében, mert tudta, hogy elkerülhetetlen a Földre való visszatérés.

Servadac kapitány és társai örültek volna, ha így van, de erre mégse mertek építeni, s egyre törték a fejüket, hogyan kényszeríthetnék színvallásra a zsémbes tudóst. Servadac kapitánynak pompás mentő ötlete támadt.

December 18-a volt. Palmyrin Rosette Ben-Zuffal veszekedett, mert úgy érezte, hogy a kapitány legénye az üstökösét sértegetve, személyében sértette meg őt. „Szép kis égitest, mondhatom, szétesik, mint valami gyerekjáték, szétpukkan, mint egy ócska tömlő, kettéválik, mint a száraz dió! Ezzel az erővel akár bombán is élhetnénk!” Ilyeneket vágott Ben-Zuf a dühöngő professzor fejéhez.

Servadac kapitány éppen akkor tévedt oda, mikor a veszekedés a leghevesebben tombolt. A kapitánynak hirtelen eszébe jutott, hogy udvariassággal, szép szóval eddig nem mentek semmire a professzornál, hátha most, dühében, ha még udvariatlanok is lesznek hozzá, színt fog vallani. A kapitány nyomban Ben-Zuf pártját fogta, mire a professzor Ben-Zuffal együtt a kapitányt is szidni kezdte.

Hector Servadac ekkor színlelt haraggal így szólt:

– De kérem, professzor úr, ön nagyon sokat enged meg magának, ezt nem vagyok hajlandó tovább tűrni! Nyilván elfelejti, hogy a Gallia kormányzójával beszél!

– És maga meg - vágott vissza a hörcsög természetű csillagász -, maga elfelejti, hogy az üstökös tulajdonosával beszél!

– Ez nem számít, uram! Az ön tulajdonjoga végül is erősen vitatható!

– Vitatható?

– És minthogy nincs reményünk arra, hogy visszatérhessünk a Földre, vegye tudomásul, hogy ezentúl önnek is a Gallián érvényes törvények szerint kell viselkednie!

– Tréfál? Hogy a jövőben nekem a maguk törvényeihez kell igazodnom?

– Úgy bizony!

– És minthogy nincs reményünk arra, hogy visszatérhessünk a Földre?

– Úgy bizony, és így az lesz a sorsunk, hogy örökké a Gallián maradjunk.

– És ha szabad érdeklődnöm, miért ne térne vissza a Gallia a Földre? - kérdezte a professzor mélységes megvetéssel.

– Mert mióta kettévált, csökkent a tömege, és következésképpen nyilván megváltozott a sebessége.

– És ki mondja ezt?

– Én meg mindenki.

– Hát tudja meg, Servadac kapitány, hogy mindenki meg maga egy nagy...

– Professzor úr!

– Szamár, tudatlan szamarak, akik nem is konyítanak az égi mechanizmushoz!

– Gondolja meg, mit beszél!

– És a legelemibb fizikához sem...

– Uram!

– Ó, a gyalázatos rossz tanuló! - őrjöngött a professzor. - Ne higgye, hogy elfelejtettem, hogy maga volt az osztály szégyene!

– Na, ez már sok!

– Hogy gyalázatára vált az iskolájának!

– Elhallgasson vagy...

– Nem, nem hallgatok el, és tetszik, nem tetszik, végig fog hallgatni, ha százszor is kapitány lett azóta! Nahát, ez már sok! Ezek aztán értenek a fizikához! Mert hogy a Gallia tömege csökkent, hát azt képzelik, hogy mindjárt megváltozott a haladó sebessége is! Mintha a tangens sebesség nem kizárólag az eredeti sebesség és a Nap vonzerejének a függvénye volna! Nahát, magukat csak szánni lehet!

A professzor már azt sem tudta, mit beszél. Ben-Zuf azt hitte, hogy a kapitánya komolyan haragszik, ezért megkérdezte:

– Kapitány úr, nem akarja, hogy kettétörjem, hogy belőle is kettő legyen, mint abból a vacak üstököséből?

– Próbáljon csak hozzám nyúlni! - üvöltötte Palmyrin Rosette, és kihúzta magát.

– Uram - kiáltott hevesen Servadac kapitány -, nyomban észhez térítem önt!

– Én meg fenyegetésért és tettlegességért bíróság elé állíttatom!

– A galliai bíróság elé?

– Nem, tisztelt kapitány úr, majd a földi bíróság elé!

– Ugyan, ugyan! A Föld nagyon messze van!

– Akármilyen messze van is, a december 31-éről január 1-ére virradó hajnalon 2 óra 47 perc 35 másodperc és 6 tizedmásodperckor találkozunk vele!

– Kedves professzor úr, éppen ezt akartam tudni! - mondta Servadac kapitány, és mélyen meghajolt, majd faképnél hagyta a meglepetésében csak tátogó professzort.

Hector Servadac és társai végre megtudták azt, amit olyan fontos volt megtudniuk: az üstökös és a Föld tehát hajnali 2 óra 47 perc 35 másodperc és 6 tizedmásodperckor találkozik.

Így még öt teljes napjuk - földi napjuk - van ahhoz, hogy fölkészüljenek a találkozásra.

Valamennyien példás buzgalommal dolgoztak, hiszen valamennyien szerették volna mielőbb elhagyni a Galliát. Prokop hadnagy léghajóját olyan bizakodással nézték, mintha mi sem volna könnyebb, mint a léghajó segítségével átsiklani a Föld légkörébe. Eszébe sem jutott senkinek, hogy a világtörténelemben még példátlan utazás ezer meg ezer veszéllyel fenyegetheti őket. Pedig Prokop hadnagy többször is figyelmeztette társait, hogy a léghajó, ha a tengely körüli forgás hirtelen megszűnnék, nyomban elégne utasaival együtt. Servadac kapitány már csak azért is, hogy jó példával járjon elöl, mindig lelkesen beszélt a léghajóról, Ben-Zuf pedig világéletében szeretett volna légi útra indulni.

Csak a hűvösebb és tartózkodó oroszok, Timasef gróf és Prokop hadnagy töprengett az őket fenyegető veszélyeken, ám ők is készen álltak mindenre.

Közben a tenger ismét hajózhatóvá vált, s a maradék szenükkel befűtötték a gőzmotoros csónakot, és többször átmentek a Gurbi-szigetre. A madarak már mind ott voltak, oda vonzotta őket a zöldellő fű, a lombosodó fák; a tél ugyanis egyszeriben nyárba fordult.

A Gurbi-szigeten gyűjtötték össze a tüzelőanyagnak szánt szénát és szalmát, s a csónakon szállították át a Melegföldre. A napi tüzelőszükségletüket egyébként fedezték a két hajó roncsai. Mikor a Hanza deszkáit akarták felaprítani, Hakhabut uram jajveszékelve tiltakozott, Ben-Zuf azonban megfenyegette: ha nem marad békében, hát ötvenezer frankot kell fizetnie azért, hogy helyet kapjon a léghajóban.

Az öreg uzsorás fölsóhajtott és elhallgatott.

December 25-ére minden készen volt az induláshoz. A karácsonyt éppúgy megünnepelték, mint egy évvel korábban, de most abban bizakodva, hogy az újév napját már a Földön tölthetik.

Ahogy közeledett a döntő nap, Servadac kapitány és Timasef gróf egyre inkább elhidegültek egymástól. Most már mindkettőjüket földi gondok és remények foglalkoztatták, s ők a földgolyóbison, mint tudjuk, elszánt ellenfelek voltak.

Servadac kapitány az utolsó napokban ismét rímeken törte a fejét, szerette volna befejezni azt a bizonyos szerelmes verset, melynek már csaknem a végére ért, mikor a Föld összeütközött az üstökössel.

Prokop hadnagy és a többi orosz viszont egyre erősebb vágyódással gondolt a hazájára, de még a spanyolok is, akik pedig igazán jól érezték magukat a Gallián, egyre többet emlegették Andalúzia régen látott tájait. Pablo és a kis Nina voltaképpen nem sokat törődött azzal, hogy a Földön lesznek-e, vagy az üstökösön maradnak; számukra csak az volt a fontos, hogy együtt lehessenek azokkal, akiket szeretnek, és hogy egymástól soha ne kelljen elszakadniuk.

Csak egy boldogtalan ember volt a Gallián: Palmyrin Rosette, aki dühöngve esküdözött, hogy ő ugyan nem ül bele a léghajó kosarába. Nem, ő nem hagyja el az üstökösét! Jaj, csak ne tört volna el a távcsöve! Lám, a Gallia most fog behatolni a hullócsillagok zónájába, milyen sok érdekeset, soha nem látottat figyelhetne meg, ha volna távcsöve!

Az utolsó napokban valamennyien rendkívül izgatottak voltak. Prokop hadnagy az előkészületek utolsó szakaszát irányította. A vitorlás két árbocrúdját beállították a partszegélybe, a rudakhoz kötötték az óriási léggömböt, melyet még nem fújtak föl, de már ráhúzták az erős kötelekből csomózott hálót. Ott várakozott már a hajókosár is, melynek oldalaira tömlőket kötöttek, arra gondolva, hogy a léghajó esetleg nem a földre, hanem valamelyik tenger színére száll le. Persze, ha az óceán kellős közepére kerülnének, ez a néhány tömlő vajmi keveset segítene, ha hamarosan nem jönne értük hajó.

Végre elérkezett december 31-e. Még néhány óra, és a léghajó fölemelkedik a galliai levegőégbe.

A Gallia ekkor 40 millió mérföldre volt a Naptól, vagyis kissé távolabb, mint a Föld, mely felé rendkívül nagy sebességgel haladt.

A Föld és az üstökös ekkor mintegy kétmillió mérföldre volt egymástól. Hajnali két órakor a galliaiak fölkészültek az indulásra. Még 47 perc, 35 másodperc és 6 tizedmásodperc - s bekövetkezik a két égitest találkozása.

A Gallia tengely körüli forgásának módosulása miatt ekkor nappal volt az üstökösön, s nappal volt a földgolyónak azon a részén is, melyet az üstökös érinteni fog.

A léggömböt már egy órával előbb fölfújták, s most indulásra készen himbálódzott a két árbocrúd között. A hálójához akasztott kosár már csak az utasokra várt.

A Gallia ekkor 75 ezer mérföldre volt a Földtől.

Elsőnek Hakhabut uram ült be a hajókosárba, ám Servadac kapitány fürkésző szeme nyomban meglátta, hogy az öreg uzsorás roppant vastag, széles övet cipel a derekán.

– Mit kötött a derekára, Hakhabut uram? - kérdezte.

– Ó, főkormányzó úr, ebben a kis övben viszem magammal szerény vagyonkámat.

– Aztán mennyit nyom ez a maga szerény vagyonkája?

– Legföljebb harminckilónyi.

– Harminc kilót? Azonnal dobja el azt a fölösleges terhet, örülünk, ha minket magunkat föl tud emelni a léggömb!

– De kormányzó úr...

– Dobja el, ha mondom, nem terhelhetjük túl a léghajót!

– Irgalmas ég! Eldobni a keservesen szerzett vagyonkámat! - kezdte Hakhabut uram a jajveszékelést.

– Ejnye, Hakhabut uram, hiszen maga is tudja, hogy az aranynak nem lesz értéke a Földön, hiszen a Gallia 246 szextillió kilogramm aranyat visz magával!

– Irgalom, főkormányzó uram! Irgalom!

– Választhatsz! - szólt rá az öregre Ben-Zuf. - Vagy téged viszünk, vagy az aranyadat!

A boldogtalan uzsorás nyögve, átkozódva vált meg az aranyától.

S ezután következett a másik nehézség.

Palmyrin Rosette kijelentette, hogy nem hajlandó elhagyni az üstökösét, különben is ez a léghajó teljesen képtelen ötlet szüleménye, úgyis ki fog gyulladni, mikor az egyik légkörből a másikba siklik! Ő bizony a Gallián marad, az kevésbé veszélyes, meg különben is lehetséges, hogy az üstökös csak súrolja a Földet, aztán továbbmegy, s ő, Palmyrin Rosette a Gallián maradhat, hogy továbbra is a saját üstököse hátán keringjen a naprendszerben!

De akárhogy fogadkozott, akárhogy fenyegetődzött a professzor, két jól megtermett orosz matróz gúzsba kötötte a csillagászt, aztán fölkapták és berakták a hajókosárba. Servadac kapitány, aki eltökélte, hogy hajdani professzorát nem hagyja elpusztulni az üstökösön, nem riadt vissza e kissé erőszakos módszer alkalmazásától sem.

Viszont szívfájdalommal meg kellett válniuk a két lótól és Nina kecskéjétől. Az állatok közül csak a postagalambot vihették magukkal, és ki tudja, kalandos útjuk során nem lesz-e még szükségük postagalambra?

Már Timasef gróf és Prokop hadnagy is a hajókosárban ült, csak Servadac kapitány meg Ben-Zuf taposta még Gallia kemény talaját.

– Gyerünk, Ben-Zuf, szállj be!

– Csak ön után, kapitány uram!

– Nem, én maradok utolsónak, ahogy a veszélybe került hajót is csak utolsó pillanatban hagyja el a kapitánya.

– Csakhogy...

– Szállj be azonnal!

Ben-Zuf belépett a hajókosárba, nyomban követte őt a kapitánya is.

Elvágták a tartóköteleket, s a léghajó fenséges nyugalommal emelkedett a Gallia levegőegébe.