A naprendszerben keringő üstökös lakói előtt a professzor szavai nyomán minden megvilágosodott, érthetővé vált. Nem kellett tovább töprengeniük, nem kellett különböző feltevések megvitatásába bocsátkozniuk. Az összeütközés után a vastag felhőréteg mögül a pályáján tovább keringő Földet látta Servadac kapitány, és a Föld vonzereje okozta a Galliai-tenger partján észlelt egyszeri jelentős dagályt.

Az üstökös azonban végül is megint találkozni fog a Földdel, legalábbis így mondta a professzor. De vajon elég pontosak-e az általa végzett számítások? A Gallia lakói e számításokat illetően bizony nem tápláltak túlzott reményeket.

A következő napokat arra fordították, hogy kényelmes szállást biztosítsanak a Melegföld új lakójának. A professzor a mindennapi élet dolgaiban szerencsére cseppet sem volt igényes. Éjjel-nappal a fellegek között járt, a csillagokat leste, a világűr bolygóit fürkészte, s vajmi keveset törődött azzal, hogy hol lakik, mit eszik, csak a kávéjához ragaszkodott feltétlenül. Aligha vette észre, hogy a kolónia milyen nagy gonddal igyekszik berendezni szállását a Nina-kaptárban.

Servadac kapitány a legkényelmesebb barlangszobát akarta átengedni hajdani tanárának, de a professzor, aki csöppet sem kívánt részt venni a közös életben, visszautasította a kapitány nagylelkűségét. Csöndes, jó fekvésű megfigyelőhelyet kívánt csak magának, ahol békességben dolgozhat, s tovább végezheti csillagászati megfigyeléseit.

Hector Servadac és Prokop hadnagy végül meg is találta a célnak megfelelő helyet: a vulkanikus hegyoldalban, mintegy százlábnyival a központi barlang fölött felfedeztek egy alkalmas barlangnyílást, melyben megfér a tudós is meg a felszerelése is. Akadt hely az ágy, az asztal, a karosszék és egy szekrény, no és főként a híres-nevezetes távcső számára is.

Ebben a barlangnyílásban rendezkedett be a professzor, ide hozták neki mindig pontos időben az ennivalót, itt aludt, igaz keveset, mert nappal számolt, rajzolt, éjszaka pedig az égboltot figyelte.

A hideg közben egyre fokozódott. A hőmérő átlag mínusz harminc fokot mutatott, a higanyoszlop nem ingadozott, lassan, fokozatosan süllyedt. És nyilván így fog tovább süllyedni, míg a Melegföldön is nem lesz olyan hideg, mint a világűrben, s a hőmérséklet majd csak akkor emelkedik, ha a Gallia ellipszis pályáján ismét közelebb kerül a Naphoz.

A hőmérő higanyoszlopa, mint mondottuk, egyenletesen, fokozatosan süllyedt, a galliai atmoszférában ugyanis még csak szellő sem rezzent. Mintha az üstökösön nemcsak a vizek fagytak volna be, hanem a környező levegő is. Sem szélviharok, sem a földi sarkvidékek éghajlatát olyan elviselhetetlenné tevő ködök nem zavarták az állandóan nyugodt légkört, a változatlanul egyforma égboltot, melyet hol a Nap, hol a csillagok sugarai ragyogtak be tiszta, hűvös fénnyel.

A harmincfokos hideg ilyen körülmények között könnyen elviselhető volt, hiszen a sarkvidékeken sem maga a hideg, hanem a tomboló szelek, az egészségre káros ködök, hófúvások teszik elviselhetetlenné az életet. A sarkvidéki kutatók följegyzéseiből tudjuk, hogy a legiszonyatosabb hideggel is meg tudtak birkózni, ha az atmoszféra nyugodt volt,

A Melegföld lakóinak tehát nem kellett rettegniük a csillagközi térségek hidegétől: jól el voltak látva prémekkel, bőrholmikkal, és bőségesen, egészségesen táplálkozhattak.

A „főkormányzó” különben is súlyt helyezett arra, hogy „alattvalói” melegen öltözködjenek és jól táplálkozzanak. Megkövetelte tőlük a mindennapos testgyakorlást: e szabályok alól a kolónia egyetlen tagja sem vonhatta ki magát. Még Pablo és Nina is részt vett a szabad levegőn végzett testgyakorlásban; prémkabátjukba burkolva, mint kecses kis eszkimók siklottak a Melegföld parti jegén. Pablo mindig a kislány körül buzgólkodott, játszott vele, segítette, ha fáradt volt, együtt élvezték a gyermekkor ártatlan örömeit.

S mit csinált eközben Hakhabut uram?

Miután megismerte Palmyrin Rosette-et, mogorván visszatért a hajójára. A professzortól hallottak után nem kételkedhetett tovább, nem is reménykedett, most már ő is tudta, hogy egy csavargó kedvű csillagon száguld a világűrben, millió meg millió kilométernyire a földgolyótól, melyen pedig annyi jó üzletet kötött!

Az ember azt gondolná, hogy ha valaki ilyen helyzetbe kerül, mint Hakhabut uram - vagyis egy üstökös harminchat lakója közül ő az egyik -, akkor jobb belátásra tér, nem keresi a maga hasznát, hanem beilleszkedik a közösségbe. Csakhogy nem így történt, mert Hakhabut mester maga volt a megtestesült önzés: most is egyre azon törte a fejét, hogyan tudná a helyzetet a maga javára kihasználni. Biztos lévén abban, hogy Servadac kapitány mindenképpen megvédelmezné, s nem engedné, hogy neki vagy a portékájának bárki is ártson, az öreg uzsorás így gondolkodott:

Mégiscsak elképzelhető, hogy a kolónia egyszer visszajut a Földre. A kolónia tagjai bővében vannak a pénznek. Pénzüknek azonban csak akkor van értéke, ha velük együtt visszakerül a Földre. Itt, a Gallián mit sem ér az arany, az emberek nyilván könnyen lemondanak róla, ha cserébe némi portékát kapnak.

Közben elmúlt április is, és ebben a hónapban harminckilencmillió mérföldes utat tett meg a Gallia, és így száztízmillió mérföldnyi távolságra került a Naptól. A professzor fölrajzolta az üstökös ellipszis pályáját, s ezt huszonnégy egyenlő nagyságú szakaszra osztotta, ez a huszonnégy szakasz jelentette a galliai év huszonnégy hónapját. Az első tizenkét pályaszakasz a Kepler-féle törvénynek megfelelően egyre kisebb pályahosszat jelentett, minthogy az üstökös annál kisebb utat tett meg, minél messzebb került a Naptól, és a pályaszakaszok egyre nagyobb pályahosszat jelentettek, amint az üstökös ismét közeledett a Naphoz.

A professzor május 12-én beszámolt a megfigyeléseiről és a munkájáról Servadac kapitánynak, Timasef grófnak és Prokop hadnagynak, akik érthető érdeklődéssel és figyelemmel nézték a professzor rajzát, mely az üstökös pályáját ábrázolta. A rajz világos volt, annál is inkább, mert a havonta megtett út hossza és a Naptól való távolság számokkal is fel volt tüntetve. Ha Palmyrin Rosette nem tévedett a számításaiban, úgy két év múlva a Gallia pontosan ott találkozik ismét a Földdel, ahol előzőleg. De vajon milyen következményei lesznek az új összeütközésnek? Erre még csak gondolni sem akartak.

Ha gondolatban gyanúsították is pontatlansággal a professzort, ezt kimondani vagy akár csak sejtetni sem merték.

– Így hát - mondta Hector Servadac a rajz fölé hajolva - május hó folyamán a Gallia 30 400 000 mérföldes utat tesz meg, és 139 millió mérföldre lesz a Naptól.

– Úgy van! - mondta a professzor.

– Eszerint elhagytuk már a teleszkopikus csillagok zónáját? - kérdezte Timasef gróf.

– Nézze meg a rajzon, uram, föltüntettem rajta ezt a zónát!

– És az üstökös, miután elérte pályájának a Naphoz legközelebb eső pontját, pontosan egy év múlva ér a Naptól legtávolabb eső pályaszakaszára?

– Úgy van.

– Vagyis jövő év január 15-én?

– Természetesen január 15-én... Vagyis dehogy! - kiáltott föl a professzor. - Miért mond január 15-ét, Servadac kapitány?

– Mert január 15-től január 15-ig telik el egy év, vagy ha úgy tetszik, tizenkét hónap!

– Persze, tizenkét földi hónap, de nem galliai! - jelentette ki a professzor, Prokop hadnagy meg önkéntelenül elmosolyodott. - Ha szabad érdeklődnöm, ön, uram, mit nevet?

– Úgy látom, professzor úr, ön meg akarja reformálni a földi kalendáriumot!

– Csak azt akarom, ami logikus!

– Legyünk logikusak, kedves professzor úr, legyünk logikusak! - vágta rá Servadac kapitány.

– Elhiszik-e önök, hogy a Gallia két év múlva ismét napközelbe ér? - kérdezte meglehetős barátságtalanul a professzor.

– Igen.

– És hogy ez a két év jelenti a galliai napévet?

– Úgy van.

– És ez az év, mint minden földi év, tizenkét hónapra oszlik?

– Ahogy parancsolja, professzor úr.

– Nem ahogy parancsolom, hanem...

– Jó, tizenkét hónapra oszlik fel! - mondta gyorsan Hector Servadac.

– És hány napból állnak ezek a hónapok?

– Hatvanból, minthogy a napok hossza felére csökkent.

– Servadac kapitány, gondolkozzék, mit beszél...

– De hiszen én azt mondom, amit ön...

– Egyáltalán nem!

– Akkor hát magyarázza meg...

– Mi sem egyszerűbb - vont vállat megvetően a professzor. - Minden galliai hónapban két földi hónapnak kell lennie...

– Igen, minthogy a galliai éveknek két évig kell tartaniuk.

– Két földi hónap, az hatvan földi nap?

– Igen, természetesen.

– És mi következik ebből? - kérdezte Timasef gróf.

– Az, hogy ha két földi hónapban hatvan földi nap van, akkor két földi hónapban százhúsz galliai nap van, minthogy a Gallián tizenkét óráig tartanak a napok. Ez világos?

– Igen, természetesen, de nem gondolja, professzor úr, hogy ez az új kalendárium kicsit zavaros?

– Zavaros? Január 1-e óta az új naptárhoz tartom magam!

– És most melyik hónap melyik napját írjuk ön szerint? - kérdezte Servadac kapitány.

– Márciust írunk, uraim, márciust, és a galliai év 266. napját, mely a 133. földi napnak felel meg. Ma tehát március 12-e van, és hatvan galliai nap múlva...

– Március 12-ét írunk! Bravó! Legyünk logikusak! - örvendezett Hector Servadac.

Palmyrin Rosette kicsit tanácstalanul nézett rá: vajon csúfot űz belőle hajdani tanítványa? Minthogy azonban már későre járt, a vendégei távoztak.

A professzor tehát megalapította a galliai naptárt. Csakhogy rajta kívül senki sem tartotta magát ehhez a naptárhoz, és senki sem értette meg, mikor április 47-éről vagy május 118-áról beszélt.

Közben eljött a földi naptár szerinti június hónap, melynek folyamán a Gallia 27 500 000 mérföldet fog befutni, és 155 millió mérföld távolságra kerül a Naptól. A hőmérséklet tovább csökkent, de az égbolt továbbra is tiszta, felhőtlen maradt. A Gallia lakóinak élete monoton egyhangúságban telt, és nem is ártott, hogy köztük volt a szeszélyes, izgága Palmyrin Rosette is, mert valahányszor kegyeskedett leereszkedni a többiek közé, mindig fölparázslott a vita.

Servadac kapitány és a társai ugyanis boldogan gondoltak a lehetőségre, hogy az üstökös ismét összetalálkozik a Földdel, a professzort viszont elkeserítette, földühítette az örömük, hallani sem akart arról, hogy valaha visszatérnek a Földre; úgy végezte megfigyeléseit a Gallián, mint aki arra számít, hogy mindörökre ott maradhat.

Június 27-én a professzor valósággal berobbant a közös terembe, ahol éppen ott tartózkodott Servadac kapitány, Prokop hadnagy, Timasef gróf és Ben-Zuf.

– Prokop hadnagy! Feleljen habozás és kertelés nélkül a kérdésemre: körbejárta-e ön hajójával a Galliát, és ha igen, akkor az egyenlítője közelében?

– Igen, uram - válaszolt a hadnagy, miután Timasef gróf intett neki, hogy ne ellenkezzék a morózus professzorral.

– Helyes - biccentett a professzor. - És vajon közben felmérték-e a Dobryna útját?

– Megközelítő pontossággal, vagyis kezdetleges műszereinkkel.

– És mire jöttek rá e felmérések során?

– Arra, hogy a Gallia kerülete mintegy 2300 kilométer, amiből az következik, hogy átmérője 740 kilométer.

– Úgy van - dünnyögte maga elé Palmyrin Rosette. - Úgy van, vagyis a Gallia átmérője csak tizenhatod része a Föld átmérőjének, mely 12 792 kilométer.

Servadac kapitány és a társai csak nézték a professzort, sehogy sem értették, hova akar kilyukadni.

– Most már csak azt kell megtudnom, hogy mekkora a Gallia felszíne, a tömege, a sűrűsége, és mekkora rajta a nehézkedési erő.

– A felszínt és a tömeget könnyen kiszámíthatjuk, minthogy ismerjük az átmérőt - magyarázta Prokop hadnagy.

– Én sem mondtam, hogy nehéz kiszámítani! - ripakodott rá a professzor. - Pólyás koromban is el tudtam volna végezni ezt a számítást!

– Khm, khm... - dünnyögött Ben-Zuf, aki örült, ha kellemetlenkedhetett a professzornak, merthogy az semmibe se vette a Montmartre-ot.

Palmyrin Rosette dühösen pillantott Ben-Zufra, majd Hector Servadachoz fordult:

– Servadac! Fogja a tollat! A Gallia kerületét ismeri, most mondja meg nekem, mekkora a felszíne!

– Igenis, professzor úr - hajolt meg Servadac kapitány, mint jó magaviseletű tanulóhoz illik. - A kerületet megszorozzuk az átmérővel...

– Igen, de siessen már! Már régen kiszámíthatta volna!

– A Gallia felszíne 1 719 000 négyzetkilométer.

– Vagyis 297-szer kevesebb, mint a Földé, mely 510 millió négyzetkilométer!

– Hm... - húzta félre a száját Ben-Zuf, hogy ezzel is jelezze, milyen semmiségnek tartja a professzor üstökösét.

Palmyrin Rosette gyilkos pillantást vetett Ben-Zufra, majd ismét Hector Servadacot kérdezte:

– Ezek szerint tehát mi a Gallia űrtartalma?

– Az űrtartalma...

– Servadac! Maga nem tudja kiszámítani egy olyan gömb űrtartalmát, melynek felszínét már ismeri?!

– De igen, tanár úr! A gömb űrtartalmát megkapom, ha a felszínét... a felszínét...

A hallgatóság már alig állhatta meg nevetés nélkül.

– Nos?! - türelmetlenkedett Palmyrin Rosette.

– A gömb űrtartalmát megkapom, ha a felszínét megszorzom... megszorzom...

– A sugár egyharmadával, tisztelt uram! Most végre kész?

– Azonnal! A Gallia sugarának egyharmada 123 egész... 3 tized... 3 ezred... 3 tízezred...

– Két tizedest vegyen, a többi hagyja el!

– Szívesen!

– Az eredmény?

– 211 439 460 köbméter.

– Ilyen nagy az én üstökösöm köbtartalma! Ez aztán már valami!

– Valami - jegyezte meg Prokop hadnagy -, de azért mégiscsak 5166-szor kisebb, mint a Föld köbtartalma!

– Ezt én is tudom, uram! - válaszolt hidegen Palmyrin Rosette.

– És még a Hold köbtartalmánál is kisebb - folytatta könyörtelenül a hadnagy -, és így...

– Ki beszél most a Holdról?! - dühöngött Palmyrin Rosette.

– Csak azt akartam mondani, hogy a Gallia a Földről nézve a hetedik nagyságrendbe sorolt csillagok közé tartozik, vagyis szabad szemmel nem látható!

– Ezer beduinra! - rikkantott Ben-Zuf. - Szép kis üstökös ez!

– Csönd! - kiáltotta Palmyrin Rosette magánkívül.

– Mogyoró! Babszem! Mustármag! - sorolta Ben-Zuf bosszúszomjasan.

– Hallgass már, Ben-Zuf! - szólt rá Hector Servadac.

– Gombostűfej! De az ám! Egy kis semmiség!

– Az ördögit, elhallgatsz már?

Ben-Zuf nyomban megértette, hogy a kapitánynak most már komolyan elég, fogta magát, és kiment a nagyteremből, de odakint szándékosan akkorát nevetett, hogy csak úgy visszhangoztak a barlangfolyosók.

Éppen ideje volt, hogy Ben-Zuf eltávozzék. Palmyrin Rosette már végére ért a türelmének, s most meglehetős nehezen szedte össze magát. A tudós férfiú éppen úgy nem tűrte, hogy becsméreljék az üstökösét, mint ahogy Ben-Zuf nem bírta elviselni a Montmartre lekicsinylését. Egyik is, másik is ádázul védte azt, amit a magáénak érzett.

A professzor végre ismét szóhoz jutott, és tanítványaihoz, azaz hallgatóihoz fordult:

– Uraim, ismerjük már az átmérőt, a kerületet, a területet és a köbtartalmat. Ez nem kicsiség, de korántsem elég. Közvetlen mérés eredményeként meg akarom tudni a Gallia súlyát, anyagának sűrűségét, és meg akarom tudni, hogy felszínén milyen mértékben érvényesül a nehézkedési erő.

– Ez meglehetősen nehéz lesz - jegyezte meg Timasef gróf.

– Sebaj! Meg akarom tudni, mennyit nyom az üstökösöm, és meg is fogom tudni.

– A probléma megoldását még az is nehezíti, hogy nem tudjuk, mi az az anyag, ami a Galliát alkotja - mondta Prokop hadnagy.

– Úgy? Önök hát nem tudják, mi ez az anyag? - kérdezte csúfondárosan a professzor.

– Nem tudjuk - mondta Timasef gróf -, de ha ön meg tudná nekünk mondani...

– Eh, uraim, mit számít ez nekem!... Enélkül is meg fogom tudni, amit meg akarok tudni.

– Amikor óhajtja, professzor úr, mi természetesen rendelkezésére állunk! - mondta Hector Servadac.

– Még egy hónapot kell szentelnem a megfigyeléseknek és a számításoknak - válaszolta Palmyrin Rosette csípősen -, és ugyebár kegyeskednek megvárni, míg végzek a munkámmal?!

– Hogyne, hogyne, professzor úr - mondta sietve Timasef gróf -, addig várunk, ameddig ön óhajtja!

– Akár tovább is - tette hozzá Servadac merő tréfából.

– Nos, egy hónap múlva, vagyis április 62-én találkozunk! - közölte fensőbbségesen Palmyrin Rosette.

A földi naptár szerint július 31-e volt.