A hajó gyorsan közeledett a sziget felé, és az angolok hamarosan meglátták az oldalára festett nevét is: Dobryna.

A sziget déli részén sziklafalaktól védett kis öböl volt, melyben négy halászcsónak is bajosan fért volna el, a Dobryna azonban alkalmas kikötőhelyre talált itt, biztonságosan horgonyozhat benne, ha az öblöt nem éri erősebb déli vagy nyugati szél. A Dobryna az öbölbe siklott hát, lehorgonyzott, majd vízre bocsátották a négyevezős csónakot, és a hajó utasai hamarosan kiszálltak a sziget partján.

Murphy tábornok és Oliphant őrnagy ünnepélyes és merev képpel fogadta a váratlan vendégeket.

Hector Servadac, a heves természetű francia szólalt meg elsőnek:

– Uraim, hála istennek, önök is megmenekültek a szerencsétlenségből, boldogok vagyunk, hogy kezet szoríthatunk önökkel!

Az angol tisztek meg se moccantak.

– És mondják, kérem - folytatta Hector Servadac - mit tudnak Franciaországról, Oroszországról, Angliáról, mit tudnak egész Európáról? Meddig terjedt a katasztrófa rombolása? Vajon tudtak-e összeköttetést létesíteni az anyaországgal? Vajon...

– Vajon kihez van szerencsém? - szakította félbe hűvösen Murphy tábornok.

– Önnek igaza van! Még be sem mutatkoztunk egymásnak! - mondta Servadac kapitány, s hangjában mintha némi türelmetlenség bujkált volna; majd Timasef grófhoz fordult. Az orosz úr éppen olyan hűvös és tartózkodó képet vágott, mint a két angol. - Bemutatom önöknek Vaszilij Timasef grófot.

Ezután kölcsönös bemutatkozások, feszes tisztelgések következtek, s miután mindez annak rendje-módja szerint lezajlott, Murphy tábornok bevezette szobájába az újonnan érkezetteket. Ez a szoba voltaképpen nem volt más, mint sziklába vájt barlangszerűség, meglehetős célszerűen, kényelmesen berendezve. Mind a négyen helyet foglaltak, és végre beszélgetni kezdtek. A beszélgetés nyelve természetesen francia volt, ezt a nyelvet az oroszok is, az angolok is ismerik; Servadac kapitány derék honfitársai pedig nem hajlandók megtanulni egyetlen idegen nyelvet sem.

Timasef gróf szólalt meg elsőnek:

– Uraim - mondotta -, nyilván önök is tudják, hogy a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka a világ egy nagy részét sújtó természeti katasztrófa következett be, melynek okát nem ismerjük, de következményeit nyilván önök is erősen megszenvedték.

A két angol tiszt egyszerre bólintott igent.

– Útitársam, Servadac kapitány - folytatta a gróf -, ugyancsak izgalmas kalandokon ment át. Mint vezérkari tiszt tartózkodott Algériában...

– Ami, ugye, francia gyarmat, ha jól emlékszem - jegyezte meg Oliphant őrnagy, és szemét félig lehunyta, mint aki unatkozik.

– Már nem is lehetne franciább! - vetette oda szárazon Servadac kapitány.

– A kapitányt a Sélif torkolatvidékén érte a katasztrófa - folytatta Timasef gróf rendületlen nyugalommal. - Ott egy gyászos éjszakán az afrikai szárazföld egy része hirtelenében szigetté vált, a többi része pedig nyom nélkül eltűnt a föld színéről.

– Igen? - Murphy tábornok mintha kicsit unta volna a beszámolót.

– És ön, gróf úr, ön hol tartózkodott ezen a gyászos éjszakán? - kérdezte Oliphant őrnagy.

– A tengeren voltam, uram, hajómmal éppen a tengeren voltam, és valóban csodának tekintem, hogy hajómmal együtt oda nem vesztem.

– Megmenekülésének őszintén örülünk, gróf úr - mondta Murphy tábornok.

– A véletlen az algériai partok felé sodort - folytatta Timasef gróf -, s az új szigethez érve, legnagyobb örömömre találkoztam Servadac kapitánnyal és hűséges emberével, Ben-Zuffal.

– Ben... micsodával? - érdeklődött Oliphant őrnagy.

– Zuf! - tört ki Hector Servadac, mintha visszafojtott türelmetlenségén könnyítve azt mondta volna, hogy uff.

– Servadac kapitány hajómra szállt, mert mielőbb szerette volna megtudni, hogy voltaképpen mi történt. Kelet felé tartottunk, próbáltuk megkeresni azt, ami az algériai gyarmatból maradt. De nem találtunk semmit.

Murphy tábornok kicsit elhúzta a száját, mintha azt akarta volna jelezni, hogy egy gyarmat, egy francia gyarmat nem lehet nagyon szilárd valami. Hector Servadac már-már felugrott, hogy megfeleljen neki, de aztán mégiscsak fékezte magát.

– Uraim - folytatta a gróf -, a szerencsétlenség szinte fölmérhetetlen. A Földközi-tenger általunk bejárt keleti részén nyomát sem találtuk a hajdani szárazföldeknek, nem láttuk, nem találtuk sem Algériát, sem Tuniszt, csak Karthágó közelében láttunk egy sziklakúpot, mely kilátszott a habokból. Itt van Franciaország királyának sírja...

– IX. Lajosról van szó, ugyebár? - szólt közbe a tábornok.

– Szent Lajos néven emlegeti őt a világ, uram! - vágott vissza Servadac kapitány, mire Murphy tábornok leereszkedően a kapitányra mosolygott.

Timasef gróf ezután elmondta, hogy a Dobryna miként hajózott le egészen Gabès-ig, elmondotta, hogy a Szaharai tenger eltűnt - ezt a két angol teljesen magától értetődőnek találta, hiszen francia kéz, francia szellem munkájáról volt szó -, elmondotta azt is, hogy a tripoliszi part előtt egy furcsa anyagú új part keletkezett, ennek mentében hajóztak körülbelül Málta vonaláig.

– És ez az angol sziget - szólt közbe Servadac kapitány - városával, erődítményével, katonáival, tisztjeivel és kormányzójával együtt eltűnt, Algériával együtt elnyelte a föld!

A két angol homloka egy pillanatra elfelhősödött, de aztán nyomban kétségbe vonták a francia tiszt szavait.

– Nehezen hihető, hogy a sziget mindenestől eltűnt volna - jegyezte meg Murphy tábornok.

– Miért lenne nehezen elképzelhető? - kérdezte Servadac kapitány.

– Mert Málta angol sziget, és mint ilyen...

– Eltűnt, mintha csak kínai lett volna! - vágott közbe Servadac kapitány.

– Esetleg tévedtek a helyszín megállapításakor!

– Nem, uraim - mondta Timasef gróf -, nem követtünk el tévedést, a tények előtt meg kell hajolnunk. Angliát vitathatatlanul nagy mértékben sújtotta a katasztrófa. Nemcsak hogy Málta szigete nincs többé, ráadásul keletkezett egy új szárazföld, mely úgyszólván hermetikusan zárja el a Földközi-tenger déli részét. Egyetlen pontján találtunk csak egy szűk átjárót; ha ez nincs, sohasem juthattunk volna el önökhöz, így tehát, sajnos, beigazolódott, hogy Málta eltűnt, továbbá hogy vajmi kevés maradhatott a Jón-tenger szigeteiből, melyek néhány évvel ezelőtt kerültek angol protektorátus alá.

– A magam részéről azt hiszem - tette hozzá kajánul Servadac kapitány -, hogy a főbiztos őlordsága, akinek ott volt a székhelye, aligha örvendezett ennek a kataklizmának.

– Őlordsága, a felettesünk? - álmélkodott Murphy tábornok, és mintha egy szót sem értett volna az egészből.

– Éppúgy nem örvendezett neki, mint ahogy önök sem örvendezhetnek Korfu eltűnése felett.

– Korfu? - csodálkozott Oliphant őrnagy. - Jól hallottam? A kapitány úr valóban Korfut mondott?

– Igen! Kor-fu! - ismételte meg Hector Servadac.

A két angol döbbenten bámult a francia tisztre; döbbenetük azonban még csak fokozódott, amikor Timasef gróf azt kérdezte, vajon kaptak-e mostanában hírt Angliából, akár angol hajó, akár kábel révén.

– Nem, gróf úr, hajó nem érkezett, a kábel pedig megszakadt - válaszolt Murphy tábornok.

– És olasz távíró segítségével sem léphettek összeköttetésbe a kontinenssel?

– Olasz távíró? Ön nyilván spanyol távírót akart mondani?

– Bánom is én, hogy olasz vagy spanyol, én csak azt szeretném tudni, uram, hogy kaptak-e hírt az anyaországból! - tört ki Hector Servadac.

– Nem kaptunk semmiféle hírt - mondta Murphy tábornok -, mi azonban nem nyugtalankodunk, ami késik, nem múlik...

– Ha ugyan még megvan az anyaország! - mondta nagy komolyan Servadac kapitány.

– Hogy érti ezt, kérem?

– Hát úgy, hogy nincs meg Anglia!

– Hogy nincs meg Anglia?!...

Murphy tábornok és Oliphant őrnagy fölpattant.

– Meggyőződésem - mondta Murphy tábornok -, hogy mielőtt Anglia eltűnnék, előbb Franciaország...

– Franciaország szilárdabb, mert a kontinensen terül el! - vágott közbe Servadac kapitány nekihevülten.

– Szilárdabb, mint Anglia?...

– Anglia elvégre csak egy sziget, méghozzá a szétesésre meglehetősen hajlamos sziget, és könnyen lehet, hogy máris megsemmisült!

Már-már komoly összetűzésre került a sor; a két angol megmakacsolta magát, Servadac kapitány meg ugyancsak elhatározta, hogy nem hátrál meg.

Timasef gróf le akarta csitítani az ellenfeleket, akiket a nemzeti büszkeség fűtött, de minden igyekezete hatástalannak bizonyult.

– Uraim - mondta hidegen Servadac kapitány -, úgy vélem, helyesebb volna, ha ezt a vitát kint a szabadban folytatnánk. Szíveskednének velem kifáradni?

Hector Servadac máris elhagyta a szobát, Timasef gróf és a két angol pedig sietett utána. Mindnyájan a sziget felső részében elterülő kis lapályra mentek, mely a kapitány szerint semleges terület volt.

– Uraim! - fordult a kapitány a két angolhoz. - Algéria elvesztésével bármennyire is elszegényedett Franciaország, még mindig tud válaszolni a provokációra, bárhonnan érje is! Én, a francia tiszt, ezen a kis szigeten ugyanolyan jogon képviselem Franciaországot, mint önök Angliát!

– Úgy van! - mondta Murphy tábornok.

– És nem tűröm...

– Én sem tűröm! - szólt közbe Oliphant őrnagy.

– És mivelhogy itt semleges területen vagyunk...

– Semleges területen?! - kiáltott föl Murphy tábornok. - Ön itt angol földön áll, uram!

– Angol földön?

– Igen, angol földön, mely felett angol zászló lobog! - és a tábornok a sziget csúcsán lengő lobogóra mutatott.

– Eh! - rántott vállat Servadac kapitány. - Azért, mert önök úgy tartották jónak, hogy a katasztrófa után kitűzzék ezt a lobogót...

– A katasztrófa előtt is itt lengett!

– Protektorátusi zászló ez, és nem a birtoklás jele!

– Micsoda protektorátusról beszél? - tört ki a két angolból a harag.

– Uraim - mondta Hector Servadac, és türelmetlenül dobbantott -, mindössze e szigetecske maradt meg abból a köztársaságból, mely felett Anglia csak protektorátust gyakorolt!

– Nem értem, micsoda köztársaságról beszél! - emelte fel hangját Murphy tábornok, és már a szemei is kidagadtak.

– És még ez a protektorátusi jog is erősen vitatható, hiszen tízszer is elvesztették a jogot, hogy protektorátust gyakoroljanak a jóni szigeteken!

– A jóni szigeteken?! - álmélkodott Oliphant őrnagy.

– És itt. Korfuban...

– Korfuban?

A két angol szemmel láthatóan úgy megdöbbent, hogy Timasef gróf, aki mindeddig hallgatott, bár eltökélte, hogy Servadac kapitány mellé áll, most jónak látta beleavatkozni a vitába; már éppen szólni akart Murphy tábornoknak, mikor a tábornok az előbbinél sokkal nyugodtabb hangon Servadac kapitányhoz fordult.

– Uram - mondotta -, nem hagyhatom meg tovább tévedésében, melynek okát még csak nem is sejtem. Ön most angol földön áll, és ez a föld a hódítás és a birtoklás jogán 1704-től kezdve angol, s Anglia jogát az utrechti szerződés is megerősít? Igaz ugyan, hogy Franciaország és Spanyolország több ízben vitatta e szigethez való jogunkat, de, mint ön is tudja, eredménytelenül. Ön tehát most éppúgy angol földön áll, mintha Londonban volna a Trafalgar téren.

– Hát nem Korfuban vagyunk, nem a Jón-szigetek fővárosában? - kérdezte Timasef gróf, hangjában mérhetetlen meglepetéssel.

– Nem, uram, nem! Önök Gibraltárban vannak!

Gibraltár! Timasef gróf és a francia tiszt összerezzent, mintha puskát sütöttek volna el a fülük mellett. Azt képzelték, hogy a Földközi-tenger keleti szélén, Korfuban vannak, pedig Gibraltárban voltak, a Földközi-tenger nyugati végén, holott a Dobryna egyszer sem fordult vissza kutatóútja során.

Új ténnyel álltak hát szemben, s ennek az új ténynek az elképzelhető következményeit kellett most fontolóra venniük. Timasef gróf éppen mondani akart valamit, mikor kiáltozás zajára lett figyelmes, s megfordulva azt látta, hogy a Dobryna matrózai és az angol katonák harcra készen állnak egymással szemben.

Hogy mi volt az összetűzés oka, azt hamarosan megtudták.

Panovka matróz és Pim káplár szólalkozott össze elsőnek, mert az angolok által kilőtt ágyúgolyó, miután összetörte a Dobryna egyik korlátját, összetörte Panovka pipáját is, és ugyanakkor elvitt egy darabkát az orrából, mely talán túl hosszú volt ahhoz képest, hogy orosz ember arcán díszelegjen.

Tehát nemcsak a tisztek, az orosz meg az angol legénység is képtelen volt szót érteni. Hector Servadac természetesen az orosz matróz mellé állt, mire Oliphant őrnagy megjegyezte, hogy mindennek az orosz matróz az oka, Anglia elvégre mégsem felelhet minden kilőtt ágyúgolyóért, különben is miért állt az orosz ott, ahol állt, és ha pisze lett volna, hát most nem kellene bánkódnia az orráért és így tovább.

Timasef gróf, noha ugyancsak nyugodt természetű volt, erre már mégis fölháborodott, s miután büszke hangon néhány szót szólt az angol tisztekhez, megparancsolta, hogy a Dobryna legénysége azonnal szálljon hajóra.

– Mi még látjuk egymást, uraim! - mondta Hector Servadac a két angol tisztnek.

– Amikor óhajtja - válaszolt hűvösen az őrnagy.

Tekintettel arra, hogy Gibraltárt találták ott, ahol Korfunak kellett volna lennie, Timasef gróf és Servadac kapitány már csak egyet kívánt: azt, hogy mielőbb visszatérhessen Oroszországba, illetőleg Franciaországba.

A Dobryna nyomban fölhúzta vitorláit, és két óra múlva már mit sem láttak abból, ami Gibraltárból maradt.