A «Saint-Enoch».

Másnap, november 7-ikén, a Saint-Enoch fölszedte vasmacskáit, s a Hercules gőzös kivontatta a kikötőből a nyílt tengerre. Az idő meglehetős rossz volt; erős délnyugati szél paskolta a hullámokat és űzte-hajtotta az égen a sötét föllegeket.

Bourcart kapitány hajója hatodfélszáz tonnát bírt el, s megvolt rajta minden, a mi a fáradságos és veszedelmes czetvadászathoz kell. Noha már több mint tíz esztendeje épült, azért még sohasem esett benne kár, s most is épp oly könnyedén és büszkén tánczolt a habokon, mint mikor első útjára indult.

A három karcsú árbocz két elsején négy-négy keresztvitorla volt, az utolsón pedig két nagy tat-vitorla; a hajó orrától az első árbocz középső vitorla-rúdjáig kifeszített kötélre, valamint a két árbocz közé két-két latin-vitorlát lehetett fölhúzni. Négy nagy csónak volt szilárdan odakötözve a hajó oldalpárkányához, a két kapitány és a két hadnagy számára; négy másik, a tartalék-csónakok, a hajó-híd oldalán függött. A két első árbocz közt állították föl a nagy katlant, a melyben majd kiolvasztják a halzsírt, a megölt czetek szalonnájából.

A Saint-Enoch összes legénysége 34 ember volt: Bourcart parancsnok, Heurtaux második kapitány, Coquebert az első, Allotte a második hadnagy, Filhiol az orvos, Ollive a vitorlamester, Ferut a hajó-ács, Cabidoulin a kádár, Thomas a hajókovács, négy szigonyos, nyolcz kormányos, 11 hajóslegény, a szakács és a számadó-tiszt, a ki az élelemről gondoskodott.

A tisztek már mind régóta szolgáltak a hajón és jó barátok voltak. A mesterségét mindegyik kitűnően értette és szerette is: különösen a két hadnagy, Coquebert és Allotte, folyton vetekedett egymással a czetek üldözésében, úgy hogy sokszor Bourcart kapitánynak kellett őket visszatartania, hogy a kész veszedelembe ne rohanjanak.

Ollive Mathurin, a vitorlamester s egyúttal a legénység feje, zömök, de izmos tengerész volt: úgy tűrte a hajós-mesterséggel járó viszontagságokat, mintha nem is érezné, sőt kedve telnék bennük; régi ismerőse volt Cabidoulin mesternek, a kivel sokat utazott együtt az elmúlt években, ismerte minden bogarát, s ezért, mikor a kádár a hajóra hozta zsákját, első szava is ez volt hozzá:

– No, öreg, hát itt vagy?

– Itt ám, - felelte Cabidoulin dörmögve.

– Lám, lám, - évődött Ollive mester: - hát megint csak kedved kerekedett tánczolni?

– A mint látod.

– S még mindig az a rögeszméd, hogy rossz vége lesz?

– Még pedig nagyon rossz vége! - felelte a kádár.

– De azokat a bolond meséket csak elfelejtetted már? - ingerkedett a vitorlamester tovább.

– Szó sincs róla!

– De legalább nem fogod velük ijesztgetni a legénységet?

– Aztán miért ne? - kérdezte a kádár daczosan.

– Hát csak azért, - felelte a vitorlamester, megveregetve Cabidoulin vállait, - mert ha esetleg baj érne bennünket...

– Azt bizonyítaná, hogy igazam volt! - vágott közbe a kádár diadalmasan, és kihívóan mérte végig Ollive mestert.

A Saint-Enoch tehát szép lassan ment lefelé a Szajnán, s miután a vontató gőzös kötelét eleresztette, a révkalauz vezetése mellett három napig lavírozott a folyamon; akkor, La Hougueban partra tette a révkalauzt, s fölhasználva a kedvező szelet, minden vitorláját kifeszítve nekivágott a La Manche-csatornának.

– Szép idő és jó szél! - mondta Bourcart kapitány kezét dörzsölve Filhiol orvosnak, a ki vele sétálgatott a hajó tatján. - Úgy látszik, az utazás jól kezdődik és minden jót ígér!

– Hála Istennek, kapitány, - felelte az orvos: - de ne igen bízzuk el magunkat, mert még csak utunk kezdetén vagyunk.

– Oh, ezt én is tudom!... Sőt azt is tudom, hogy csak nyugtával dicsérhetjük a napot: de mégis úgy sejtem, hogy utunk épp oly jól fog végződni, mint a hogy kezdődött.

– Ez minden esetre jó előjel, kapitány... De vajjon nem késtünk-e el már a Csöndes-tengeri czetvadászatról?

– Szó sincs róla! különben is, ha útközben találkozunk czetekkel, például az Atlanti-óczeánban, még mielőtt a Jó-reménység-fokot megkerülnők, legyen meggyőződve, kedves orvos, hogy egyetlen egy alkalmat, illetőleg czetet sem fogunk elszalasztani.

S hogy csakugyan el ne szalasszanak egyet se, Bourcart kapitány mindjárt a második héten kiszabta az őrséget a legénységre: két ember folyton őrködött az árboczokon és szakadatlanul vizsgálta a szemhatárt. Fölszerelték a csónakokat is, hogy alkalomadtán, az első jeladásra, rögtön leereszthessék és üldözhessék rajtuk a czeteket.

E közben kiértek a La Manche-csatornából s a kapitány nyugat felé fordította a hajó orrát, hogy megkerüljék az Ouessant-fokot. Ez volt Francziaország legszélső pontja, a melyet Bourcart kapitány és Filhiol orvos vágyódva néztek, a míg csak le nem tűnt a szemhatárról.

– A viszontlátásra! - kiáltott föl a kapitány.

– A viszontlátásra! - ismételte Filhiol orvos is.

De mindjárt aztán szorongva kérdezte magában: - A viszontlátásra?... de mikor?... Talán csak évek múlva, - Vagy... soha!

A szél állandóan éjszak-keletről fújt, s egyenesen az Ortegal-fok felé, Spanyolország éjszaknyugati partjának hajtotta a hajót. A tisztek mind jókedvűek voltak, s esténként, ebéd után élénken társalogtak a hajó kis szalonjában.

– Én ugyan nem panaszkodom, - kiáltott föl Bourcart kapitány elégedetten: - csak így tartson az idő!

– Pedig legalább két héttel megkéstünk az orvos miatt, - jegyezte meg Heurtaux, a második kapitány.

– Oh, nem csak én miattam! - védekezett Filhiol orvos: - hisz kádárjuk sem volt... arra pedig jobban szükségük van, mint én reám!

– Ez már igaz, - hagyta helyben Allotte hadnagy: - de itt is csak öné az érdem, orvos; mert ön szerezte nekünk Cabidoulin mestert is.

– Én még most is csodálkozom, hogy Cabidoulin mester rászánta magát erre az utazásra, - szólt most Coquebert hadnagy. - Tudom, hogy több hajó fölszólította őt: de Cabidoulin mester hallani sem akart az utazásról. Azt mondogatta, hogy ő már csak Havre utczáin fog lavírozni, míg eljön érte a halál... Ez volt a kedvencz szavajárása.

– Már most mindegy, - felelte Bourcart kapitány: - a fő az, hogy itt van a hajón... Elég bajunk volt vele, úgy-e, kedves orvos, míg rávehettük, hogy beszegődjék hozzánk... Azt mondta, hogy megunta a hajózást, hogy addig jár a korsó a kútra, míg eltörik... Hisz önök is tudják már a jó ember litániáját!... S végül még azzal is dicsekedett, hogy ő már mindent látott és tapasztalt, a mit a tengeren látni és tapasztalni lehet.

– Na, ez ugyan túlságos hivalkodás! - vágott közbe Allotte hadnagy: - a tenger oly végtelen, oly csodás, hogy az ember sohasem tudhatja, mi vár rá holnap!

– Ez már igaz! - hagyta helyben Bourcart kapitány. - De hát mi nem félünk a holnaptól, mert a Saint-Enoch oly kipróbált hajó, hogy minden veszéllyel megdaczol.

Majd szivarra gyújtva, folytatta:

– A fő az, hogy elég czetet találjunk utunkban és színültig megtölthessük a Saint-Enoch összes hordait halzsírral. A többi aztán magától jön, ha az Isten is segít!

– Úgy van! - helyeseltek a tisztek és Filhiol orvos... Sőt talán maga Cabidoulin János Mária is igent bólintott volna rá, oly lelkesülten és mély meggyőződéssel beszélt a kapitány.

Az utazás kedvező és kellemes volt. A Saint-Enoch, megkerülvén az Ortegal-fokot, egyenesen Madeirának tartott, mert az Azori- és Kanári-szigetek közt akart keresztül vágni az óczeánon.

Mindenki elégedett volt a hajón, csak a tisztek csodálkoztak kissé, hogy mind eddig egyetlen egy bálnát sem vehettek üldözőbe. Láttak ugyan egyet-kettőt, de ezek oly roppant messzire bukkantak föl a hajótól, hogy üldözésükre gondolni sem lehetett. Sokkal okosabb volt egyenesen tovább folytatni az utat azok felé a tengerek felé, a hol gyakoribb a czet, mint például Új-Zeeland környékén, vagy a Csöndes-tenger éjszaki részeiben.

Európa kikötőiből két, körülbelül egyforma hosszú úton lehet eljutni a Csöndes-óczeánba; vagy a Jó-reménység-fokát, Afrika legdélibb csúcsát, vagy a Horn-fokot, Dél-Amerika végső pontját kell megkerülni. A Horn-fok megkerülése azonban fölötte veszedelmes, mert ezen a tájon örökös viharok dühöngenek, s csak a gőzösöknek könnyű megtalálni és követni a Magellán-csatorna kanyargós útját, melynek sziklái, zátonyai folytonos veszedelemmel fenyegetik a vitorlásokat.

Ezért sokkal kényelmesebb és biztosabb megkerülni a Jó-reménység-fokot, átszelni az Indiai-óczeánt és a Déli-tengert, a hol az ausztráliai partok számos kikötője befogadhatja az esetleg veszélyben forgó hajót.

Ezt az utat választotta Bourcart kapitány is; s mihelyt túl volt a Zöldfoki-szigeteken, rögtön Ascension-, s ezt elhagyva, Szent-Ilona-sziget felé tartott. A tenger «népes» volt ebben az évszakban: alig múlt el nap, hogy a Saint-Enoch ne találkozott volna egy-két, sőt több hajóval is; de Bourcart kapitány, mivel nagyon sietett és semmi újságot sem tudott, legföljebb csak a franczia lobogót húzatta föl a hátsó árboczra s e száraz köszöntés után tovább folytatta útját.

Az őrök éjjel-nappal az árboczokon voltak és vizsgálták a szemhatárt: de hiába! A bálnák csak nem mutatkoztak: bizonyára pár száz mérfölddel lejjebb délnek tanyáztak, a Jó-reménység-fokon túl.

– Vigye a patvar, kapitány! - dörmögött néha Cabidoulin János Mária bosszúsan: - kár volt engem fölvennie a hajóra, hisz nincsen semmi dolgom...

– Majd lesz!... majd lesz! - biztatta őt a kapitány.

– Máskor tizével-húszával bukdácsoltak a czetek ezen a vidéken, - folytatta a kádár, fejét csóválva: - most pedig...

Ebben igaza volt. Valamikor a czetek, bálnák és busaszöketők szinte egymást érték az Atlanti-óczeán e részeiben, de az ember oly hevesen üldözte, pusztította a nagy tengeri emlősöket, hogy számuk fölötte megfogyatkozott, s az állatok dél felé, csöndesebb vidékre vonultak.

A Saint-Enoch őrei láttak ugyan egy-két bálnát, s az egyik egész közel bukkant föl a hajó mellett: de éppen ez volt a baj, mert megpillantván a hajót, legott ismét a víz alá bukott, s aztán nem is látták többé. E roppant állatok ugyanis igen gyorsan úsznak s nagy utakat tudnak tenni a víz alatt mielőtt ismét fölbuknának lélegzetet venni.

Deczember közepe táján a Saint-Enoch elérkezett a Jó-reménység-fokhoz. Bourcart kapitány máskor mindig meg szokott állni pár napra Fokvárosban, de most nagyon sietett, s mivel különben sem volt szüksége semmire, csak megkerülte a fokot és tovább vitorlázott.

Diaz Bertalan, a ki először jutott el idáig, nem hiába nevezte el ezt a fokot a «Viharok fokának»; az év nagyobb részében heves orkánok korbácsolják föl a tengert itten, s a viharból a Saint-Enochnak is kijutott. Három napig verte a szél és az eső, s a tenger háborgása csak akkor kezdett szűnni valamicskét, mikor a hajó megvonult az Amszterdam- és Szent-Pál szigetek mögött.

A vitorlákat keresztbe feszítették egymással, úgy hogy a hajó meglehetősen mozdulatlanul ringott a vízen és Heurtaux kapitány meg Allotte hadnagy csónakra szálltak s a partra mentek halászni. Estére kelve bő zsákmánnyal tértek haza, mert több napra való igen jóízű halat fogtak.

Másnap tovább mentek, s a kedvező szél naponkint hetven-nyolczvan mérfölddel hajtotta őket czéljuk felé, úgy hogy február 15-ikén reggel már megpillantották Új-Zeeland déli csúcsát.