A tengerszorosokban.

Július 23-ikán pillantották meg az első jéghegyeket, melyeket az áramlat a Davis-szorosból hajtott az Atlanti-óczeánba. Ettől fogva gondos őrség ügyelt arra, hogy a brigg össze ne ütközzék az uszó jéghegyekkel.

A legénységet két részre osztották; az egyikben voltak: Fidéle Misonne, Gradlin és Gervique, a kapitány mellett; a másikban: André Vasling, Aupic és Penellan. Az őrségek mindegyike csak két óráig volt szolgálatban, s azután fölváltotta a másik, mert a nagy hidegben nem birták tovább a munkát.

Gyakran heves hózivatarok voltak, s a hőmérsék állandóan 8-10 Celsius volt a fagypont alatt.

Augusztus 1-én szép derült idő volt és Mari a födélzeten beszélgetett nagybátyjával, Vasling másodkapitánynyal és Penellannal.

– Mikor érünk már partot? - kérdezte Mari.

– Legkésőbb három-négy nap mulva, - felelte Cornbutte.

– S találunk-e ott valami nyomot?...

– Lehet, hogy találunk, leányom: bár attól félek, hogy az áramlat tovább sodorta a Froöernt éjszak felé!

– Ez azért is valószinű, - magyarázta André Vasling, - mert az a vihar három napig tartott akkor; s három nap alatt nagyon messzire elhajtja a szél az olyan hajót, a mely nem kormányozható.

– Igen ám, - szólt közbe Penellan, - de akkor április volt, s mivel az olvadás még nem kezdődött el, a szoroson túl már alighanem megrekedt a hajó a jéghegyek közt!

– S ott valószinüleg darabokra is tört...

– Az meglehet, de a legénység könnyen kimenekülhetett a jégmezőkre.

– Reméljük a legjobbat! - szólt Cornbutte kapitány, ketté vágván a vitát, mely minden nap megújúlt André Vasling és Penellan között.

Este felé a brigg úgy beszorúlt az úszó jéghegyek közé, hogy alig birt mozogni. Most Penellan állt a kormányhoz és a legnagyobb óvatossággal kormányozta a hajót. Fölötte vigyáznia kellett, mert ha e roppant jéghegyek bármelyike beleütődik a briggbe vagy rázuhan, mindnyájan elpusztúlnak...

A legénység hosszú csáklyákkal igyekezett eltolni útjából a kisebb jéghegyeket, de a hajó helyzete perczről-perczre válságosabb lett. A sötétben nem igen láttak, s inkább csak hallották a jégdarabok zajlását, a nagyobb tömegek összekoczczanását, s ebből következtettek az irányukra.

André Vasling a hajó orrán állt a matrózok közt, míg Jean Cornbutte fönt a hajóhidon maradt, s vigyázott, hogy Penellan jól kormányoz-e.

– Átkozott utazás! - dörmögte André Vasling elkeseredve.

– Annyi bizonyos, hogy vastag viaszgyertyát áldozhatunk a Boldogságos Szűznek, ha megszabadulunk innen! - felelte Aupic.

– Ki tudja, hány ezer ily jéghegy van még előttünk!...

– Hát még a hátunk mögött mennyi lehet már!...

– Ne járjon annyit a szád, - rivalt rá Gervique a fecsegő matrózra. - Inkább az orrod elé nézz és vigyázz a jéghegyekre!

E pillanatban egy roppant jéghegy kivált a többi közül és, mintha valami láthatatlan erő hajtaná, egyenesen a briggnek tartott.

– Kormányos, vigyázz! - kiabáltak a hajó orrából.

Penellan gyorsan forgatni kezdte a kereket, de a hajó meg se mozdult...

– Nem érzi a kormányt, uram! - szólt Penellan Cornbuttehoz.

– Rajta, legények! - kiáltott oda Cornbutte a matrózoknak, - toljátok vissza egyesült erővel!...

Könnyű volt ezt mondani, de a jéghegy hatvan lábnál magasabb volt, s ha a briggre zuhan vagy neki megy, úgy szétmorzsolja, mint az elefánt a legyet.

Ekkor hirtelen különös dolog történt. A jéghegy valami csikorgó, ropogó neszt hallatott, mire a hajó orrán álló legénység rémült kiabálással menekült helyéről... Mindenkinek ereiben megállt a vér, - aztán iszonyú zuhanás robaja hallatszott s a következő pillanatban óriási hullám söpörte végig a födélzetet...

A jéghegy félkilométernyire a hajó orrától oldalt bukott, kitért az utjából és mögötte szabad volt a kanyargó szoros, melyen túl a nyilt, a sík tenger is látszott.

– Sebaj, fiúk! - kiáltott föl Penellan vigan. - Most már szabad a vásár: csak előre!