A fekete lobogó.

A dunkerquei öreg-templom plébánosa hajnali öt órakor kelt föl május 12-ikén, hogy szokása szerint elmondja az első misét, a melyet néhány ájtatos halász hallgatott.

Már föl is öltözött a mise-ruhába s már éppen ki akart menni az oltárhoz, midőn egy hatvanas, de erőteljes tengerész örvendezve berontott a sekrestyébe.

– Megálljon, plébános úr! - kiáltott föl - megálljon egy perczre, kérem.

– Nos, mi történt, Cornbutte? - kérdezte a plébános. - Nem várhatnánk vele a mise utánig?

– A mise utánig? - nevetett a becsületes arczu tengerész. - Azon kezdem, hogy a plébános úr nem is fog misézni!

– Már hogy ne miséznék!... Mikor már be is harangoztak!

– Ha százszor beharangoztak is, - felelte Jean Cornbutte, - az mind nem ér semmit!... Ön megigérte nekem, hogy maga fogja megesketni Lajos fiamat és Mari hugomat...

– Ah, hát Lajos megjött? - kérdezte a plébános örömmel.

– Még nincs itt, de már tegnap este jelezték, hogy a «Jeune Hardie», melyet ön keresztelt meg, már a kikötő előtt czirkált.

– No, ennek tiszta szivemből örülök, - felelte a plébános és letette a szent kelyhet. - Tudom, hogy mit igértem: ezt a misét majd a káplán mondja el helyettem; én pedig várok, míg Lajos megérkezik.

– Biztosítom, plébános úr, hogy nem kell soká várnia. Mihelyt a brigg horgonyt vet, azonnal a födélzetre megyünk és megtartjuk az esküvőt.

– Jól van, Jean, menjen hát és intézzen el mindent.

Jean Cornbutte még egyszer megköszönte a plébános szivességét és haza sietett.

Ez a derék hajóskapitány eléggé megszedte magát negyven esztendei bolyongása alatt, s mikor Dunkerqueben, szülővárosában megtelepedett, hajót építtetett magának, vagyis inkább fiának, Lajosnak, a ki harmincz éves volt, s úgy tisztelték a környéken, mint a legbátrabb és legügyesebb tengerész-kapitányt.

A «Jeune Hardie» kapitánya jegyben járt Marival, az öreg Cornbutte hugának húsz éves leányával, a ki árván maradt és nagybátyja házában talált otthont. Cornbutte Lajos, a vőlegény, három hónappal előbb indúlt el Bodoébe, Norvégiába, s az utazás előtt úgy határozták, hogy az esküvőt a brigg megérkezte után tartják meg.

Az öreg Cornbutte házában már mindenki talpon volt. Mari a menyasszonyi ruhában szaladt nagybátyja elé és mosolyogva, tréfásan mondta:

– Még utóbb elkésünk!

– Siessünk is, - felelte Cornbutte János: - mert ha jó szele van, a «Jeune Hardie» előbb ér a kikötőbe, mint mi.

– Hát a többiek? - kérdezte Mari.

– Csak légy nyugodt!... Mind ott lesznek idején.

E pillanatban lépett be Clerbaut koma.

– No, öreg! - szólt kezet fogva komájával, - te ugyan szerencsés ficzkó vagy! Ép most jön meg a hajód, a mikor a kormány árlejtést hirdet a hadsereg szállításaira...

– Ki törődik most a kormánynyal! - kiáltott föl Cornbutte János.

– Tudom, tudom, - felelte a koma, - de ezek a szállítások...

– Megjött Lajos! - vágott közbe Mari örvendezve.

– Persze, persze... Csakhogy ezek a szállítások...

– Még ma megtartjuk a lakzit! - folytatta Cornbutte.

– Nagyon helyes... De, a mint már mondtam is, ezek a szállítások...

– És önnek is ott kell lennie, Clerbaut bácsi!...

– Hogyne, hugom!... Hanem ezek a szállítások...

– Meghivom az egész legénységet! - kiáltott föl Cornbutte.

– Tehát, a kormány szállításai...

– Siessünk a rakodópartra! - vágott közbe az öreg Cornbutte.

És, mit sem törődve a kormány szállításaival, karon fogta és magával hurczolta Clerbaut komát.

A kikötő molóján már együtt volt az egész násznép, a mely körül nem sokára nagy csapat kiváncsi verődött össze.

Vagy öt mérföldnyire, kint a nyilt tengeren, volt a «Jeune Hardie», s az élénk éjszaki szélben gyorsan közeledett. Az öreg Cornbutte János egyre vizsgálta a hajót messzelátóján, s közben vidáman beszélgetett barátaival.

– Olyan ez a brigg, - mondta elégedetten, - mintha most húzták volna ki a telepről... Meg van minden kötele, vitorlája: egy csöpp kár se esett benne.

– Látod-e már a fiadat, koma? - kérdezte Clerbaut.

– Még nem... Bizonyosan lent van a szobájában.

– Adja ide a messzelátót, bácsi, - kérte Mari az öreget: - én akarom először meglátni!

– Hohó!... hiszen Lajos az én fiam!

– Önnek már harmincz esztendeje fia, nekem pedig még csak két év óta a vőlegényem.

– Különös, hogy nincs rajta lobogó, - jegyezte meg Clerbaut koma. - Talán elfelejtették fölhúzni?

Most már oly közel volt a brigg, hogy meg lehetett ismerni a födélzetén járkáló, dolgozó matrózokat is.

– Nini, ott van André Vasling, a második kapitány!...

– Ez meg Misonne, a hajóács!...

– Penellan most szalad föl az árboczra!...

A «Jeune Hardie» már csak három-négy kilométernyire lehetett a parttól, midőn hirtelen fölrántották hátulsó árboczára a fekete lobogót... A brigg gyászolt.

Halálos csönd lett. A parton álló násznép szorongva, megkövülten nézte a közeledő brigget: mindnyájuk szivébe belopózott a kétségbeesés szörnyű rettegése...

Mari, Cornbutte János, a vendégek és jó barátok lélekszakadva siettek föl a födélzetre.

– Hol a fiam? - kérdezte az öreg Cornbutte halálsápadtan.

Felelet helyett a matrózok mind levették a sipkájukat és némán mutattak a fekete lobogóra.

Mari kétségbeesetten fölsikoltott és ájultan roskadt nagybátyja karjaiba.

André Vasling, a másodkapitány, haza hozta a hajót: de Mari vőlegénye, Cornbutte Lajos kapitány, nem volt a födélzeten!