Mac Kackmale tábornok mélyen aludt mind a két fülén, a melyek a rendesnél jóval hosszabbak voltak. Szerfelett hosszú karjaival, gömbölyű szemeivel, a melyek tömött szemöldökei alól pislogtak elő, durva sörtés szakálával, torz arczával, majomszerű taglejtéseivel, rendkívül kifejlett előnyuló állkapcsájával, valóban kiválóan rút volt - még egy angol tábornokhoz képest is. Valóságos majomnak lehetett mondani, ámbár tagadhatatlanul kitünő katona volt.

Igen! mélyen aludt, kényelmes lakásában a Mainstreetben, abban a tekervényes utczában, a mely a vizi kaputól elnyulik az Alameda kapuig. Talán éppen arról álmodott, hogy Angolország a hatalmába kerítette Egyiptomot, Törökországot, a Németalföldet, Afghanistánt, a Szudánt, a boerok földjét, szóval a földgolyó valamennyi pontját tetszése szerint; ilyen álmai lehettek éppen abban a pillanatban, mikor Anglia abban a veszélyben forgott, hogy Gibraltart elveszítse.

A szobája ajtaja hirtelen kinyilt.

– Mi baj? - kérdé Mac Kackmale tábornok egyszerre felülvén az ágyában.

– Tábornok úr, - felelé egy hadsegéd, a ki úgy rontott be, mint egy bomba. - A várost ellepték...

– A spanyolok?

– Valószinüleg!

– Vakmerősködtek volna!...

A tábornok be se fejezte a mondatot. Felkelt, ledobta a kendőt, a melylyel a feje be volt kötve, belebujt a nadrágjába, felölté az egyenruháját, beleugrott a csizmáiba, feltette a kalapját, felkötötte a kardját és így szólt:

– Miféle zaj az, a melyet hallok?

– A szikladarabok robaja, a melyek úgy hullanak a városra, mint a zápor.

– Sokan vannak azok a gazemberek?

– Kétségkívül.

– Bizonyára az összes tengerparti banditák egyesültek a támadásra: a rondai dugárusok, a san-roquei halászok, a menekültek, a kiktől a faluk hemzsegnek.

– Valóban, ilyesmitől lehet tartani, tábornok úr.

– Értesítették a kormányzót?

– Nem! lehetetlen eljutni a nyaralójához az európai csúcson. A kapuk el vannak vágva, az utczákat ellepték a támadók.

– Hát a vizi kapu melletti kaszárnya?

– Oda se lehet eljutni. A tüzérek is kétségkívül ostromzár alatt vannak a laktanyájukban.

– Hány emberünk van itt?

– Mintegy húsz, tábornok úr, a 3-ik gyalogezredből. Ezeknek még sikerült megmenekülniük.

– Szent Dunstanre esküszöm, - kiáltá Mac Kackmale tábornok, - hogy ezek a narancsárusok rabolják el Gibraltárt Angolországtól, az nem fog megtörténni! Nem!... az nem fog megtörténni!

E pillanatban egy bizarr külsejű lény rohant be az ajtón és a tábornok vállára ugrott.