A Csöndes ház

Saint Denis-től hat mérföldnyire, a Richelieu-folyó északi partján épült a kis Saint Charles városka, a Montreal grófsággal határos Saint Hyacinthe grófságban. A Richelieu, a Szent Lőrinc egyik legnagyobb mellékfolyója partján lefelé haladva jut el az utas Sorelbe, ahol a Champlain is megállt legutóbbi halászútja közben.

A Saint Charles-i országút éles kanyart ír le, mielőtt eléri a városkát, s történetünk idején magányos házikó állt pár száz lépéssel a kanyar előtt.

Szegényes, szomorú földszintes kis ház volt, előtte gyomlepte udvar, erre nyílott a két ablak meg a bejárati ajtó. Ajtaja csak nagy néha, ablakai pedig még a fatáblák mögött sem nyíltak ki soha. A napfény csak a hátsó kertre nyíló ablakokon át juthatott a szobákba.

Tulajdonképpen nem is kert volt ez, hanem apró földdarab a vadnövényekkel, folyondárral borított magas falak mögött. Az egyik sarkában kerekes kút állt, körülötte zöldségféléket ültettek, a másik felében meg csenevész gyümölcsfák tengődtek - körte, alma és dió -, s csak a természet viselt gondot rájuk. A ház és a kert között baromfiudvar, benne öt-hat tyúk, hogy ellássa tojással a házat.

A három szobában csak a legszükségesebb bútorzat. A bejárattól balra nyíló szobát konyhának, a jobbra nyíló másik kettőt hálószobának használták. Közöttük keskeny folyosó, egyik ajtaja az udvarra, a másik a kertre nyílott.

Bizony szerény és szegényes házikó volt, de a Saint Charles-iak úgy érezték, hogy a ház lakója nem is akar mást, mintha csak önként választotta volna az alázatos szegénységet. A Saint Charles-iak nem tévedtek. Ha koldus kopogtatott a Csöndes ház ajtaján - a környékbeliek ugyanis így nevezték el -, valami kis alamizsnát mindig kapott. De Irgalmas háznak is nevezhették volna, mert az irgalmasság cselekedetei ott mindennaposak voltak.

Hogy ki lakta ezt a házat? Egy mindig magányos asszony, akit csak fekete ruhában, hosszú özvegyi fátyollal láttak. Nagyon ritkán hagyta el lakását, legfeljebb hetenként kétszer, háromszor, ha valami feltétlenül szükséges bevásárlása volt, meg vasárnap, mikor misére ment. Ha vásárolni kellett, megvárta míg beesteledik, vagy legalábbis alkonyodik, a sötét utcákon is a házak mellett surrant, gyorsan benyitott egy boltba, halkan, szűkszavúan beszélt, alkudozás nélkül fizetett, s lehorgasztott fejjel, lesütött szemmel indult vissza, mint afféle szerencsétlen teremtés, aki szégyell mutatkozni. Lehet, hogy nem nyomorog ez az asszony, de az bizonyos, hogy sorsa nyomorúságos. Jótét lelkek párszor segíteni akartak rajta, mellé akartak állni, törődni vele, hogy mégis halljon egy-két jó szót... De ilyenkor még jobban összehúzta gyászfátyolát, riadtan hátrált, mintha attól félne, hogy csak utálat tárgya lehet.

Saint Charles lakói tehát semmit sem tudtak az idegen asszonyról, aki teljesen elzárkózott a világtól. Tizenkét évvel ezelőtt jött a városba, beköltözött ebbe a házba, melyet olcsó áron vásároltak meg számára, minthogy tulajdonosa, a község, már régebben szabadulni akart tőle, de eddig még nem akadt vevő.

Egy napon híre kelt, hogy az új tulajdonos megérkezett az éjszaka, de senki sem látta, mikor beköltözött a házba. Ugyan ki segített neki ideszállítani szegényes holmijait? Ezt senki sem tudta. Szolgálót sem fogadott, maga látta el a háztartás minden teendőjét. Soha, senki nem lépte át háza küszöbét. Így élt, ilyen klastromi elzárkózottságban, mióta csak Saint Charles-ba érkezett. A Csöndes ház falai valóban kolostorfalak voltak, senki sem kerülhetett mögéjük.

Vajon a városka lakói nem akarták közelebbről ismerni a magányos nő sorsát? Vajon nem szerették volna megtudni titkát? Az első napokban, hogy odaköltözött, kicsit furcsállották, hogy ilyen magába zárkózott. Akkoriban különböző szóbeszéd, találgatás járta, hogy voltaképpen ki is lehet a Csöndes ház új tulajdonosa. De hamarosan abbamaradt ez is. Amennyire tudta, segítette a környék szegényeit, s ezzel kiérdemelte mindnyájuk megbecsülését.

Mintegy ötvenéves lehetett az idegen asszony, akinek magas alakját nem a kor, hanem a fájdalom görnyesztette meg. Hosszú gyászfátyla mögé rejtett arca valamikor nagyon szép lehetett, ez még ma is látszott magas homlokán, fekete szemén. Haja hófehér volt, tekintete csupa szomorúság, sok átsírt év hagyott rajta eltörölhetetlen nyomot. A hajdan szelíd, mosolygós arcból most komor határozottság és törhetetlen akaraterő sugárzott.

De ha Saint Charles lakói kíváncsibban figyelik a Csöndes házat, rájöttek volna, hogy kapuja nem minden látogató előtt marad csukva. Évenként háromszor-négyszer - de mindig csak éjszaka kinyílt a kapu, s hol egy, hol két idegen lépett a házba; mindig nagyon ügyeltek, hogy se érkezésüknek, se távozásuknak ne legyen tanúja. Hogy meddig időztek ott, pár napig, vagy pár óráig, ezt senki sem tudta volna megmondani. De mindig pirkadat előtt távoztak. Így aztán senki sem sejtette, hogy a magányos asszonynak valami kapcsolata van a világgal.

Az 1837. év őszének egyik éjjelén is így történt. A Saint-Hyacinthe grófságot nyugat-keleti irányban átszelő országút Saint Charles-on át megy tovább. Azon az éjszakán teljesen kihalt volt. Sűrű sötétség borult az alvó városkára. Senki sem láthatta, hogy két férfi közeleg az országúton, odasurran a Csöndes házhoz, kinyitja a kis udvar kilincsre zárt kapuját, s jeladásszerűen kopog a bejárati ajtón.

A magányos asszonynak aligha volt meglepetés a két férfi látogatása. Mindketten átölelték, s meleg gyermeki szeretettel homlokon csókolták.

Jean és Joann volt a két vendég, a magányos asszony pedig nem más, mint az édesanyjuk, Bridget Morgaz.

Tizenkét évvel ezelőtt, mikor Chambly lakosai elűzték a városból Simon Morgazt, mindenki biztos volt abban, hogy a szerencsétlen család elhagyta Kanadát, s vagy Észak- vagy Dél-Amerikában, vagy esetleg Európa egyik távoli vidékén telepedett le. A vérdíj némi jólétet biztosíthatott számukra, akárhová tűntek is. Nyilván álnevet vettek fel, hogy meneküljenek a megvetéstől, mely az egész világon végigkísérné őket.

Az olvasó már tudja, hogy nem így történt. Simon Morgaz egy éjszaka önmaga felett mondta ki az ítéletet, s a világ még csak nem is sejtette, hogy teste ott porlad valahol az Ontario-tó északi partvidékének egyik félreeső zugában.

Bridget Morgaz, Jean és Joann felfogták helyzetük teljes borzalmasságát. A feleség és a két gyermek ártatlan volt ugyan a férj, az apa bűnében, de a világ úgy ítélte meg e bűnt, hogy ők sem lelhettek volna sem irgalomra, sem bocsánatra. Nemcsak Kanadában, az egész világon gyalázatot hozott volna mindannyiukra a nevük. Elhatározták tehát, hogy megtagadják ezt a nevet, de még csak nem is gondoltak arra, hogy másikat vegyenek fel. Ugyan minek a név az olyan boldogtalanoknak, kiknek az élete gyalázaton kívül már nem tartogatott mást.

Az anya és a fiai azonban úgy határoztak, hogy egyelőre nem hagyják el hazájuk földjét. Mielőtt távoznának innen, még el kell végezniük egy feladatot, s hogy ennek eleget tehessenek, mindhárman készen álltak, akár az életük feláldozására is.

Jóvá akarták tenni a bűnt, amit Simon Morgaz követett el hazája ellen. Az 1825. évi felkelés minden bizonnyal meghozta volna a győzelmet, ha Rip, a gyalázatos bujtogató nem veszi rá Simon Morgazt az árulásra. Ha ártalmatlanná tették volna a főkormányzót, meg az angol haderő vezetőit, úgy a csapatok nem tudták volna leverni a kanadai franciák tömeges felkelését. De gyalázatos módon elárulták az összeesküvést a hatóságok előtt, s Kanada továbbra is az elnyomók igáját nyögte.

Jean és Joann majd folytatja a nagy feladat megvalósítását, mit apjuk árulása szakított félbe. Bridget töretlen eréllyel nézett szembe a szörnyű helyzettel, s két fiába beleplántálta a meggyőződést, hogy életük egyetlen célja csak hazájuk felszabadítása lehet. Tizenhét, illetve tizennyolc éves volt akkoriban a két fiú, s anyjuk tanítása nyomán elhatározták, hogy egész életüket a bűn jóvátételének szentelik.

Bridget Morgaz eltökélte, hogy fiaival együtt csekélyke vagyonának maradékából fog élni, semmiképpen sem nyúl ahhoz a pénzhez, mely öngyilkos férje tárcájából hullott ki. Ezt a pénzt nem lehet, nem szabad másra fordítani, csak a nemzeti ügy céljaira. A pénzösszeg egy részét, mint titkos letétet, Nick montreali közjegyzőhöz juttatták úgy, ahogy azt a közjegyző elmondotta a Montcalm-villában. A másik részét Jean magánál tartotta azzal, hogy majd közvetlenül juttatja el a franciák vezetőinek. 1831-ben és 1835-ben ebből a pénzből vásároltak a reformpárti bizottságok fegyvert és lőszert. 1837-ben a letét még mindig jelentős egyenlegét eljuttatták a Montcalm-villában székelő bizottsághoz, de Vaudreuil kezébe. Ennyi maradt meg a vérdíjból.

A két fiú, amikor csak tehette meglátogatta a Saint Charles-i házikóban visszavonultan élő édesanyját. Ők ketten pár év óta külön úton jártak, de egyazon cél szolgálatában.

Joann, az idősebbik, úgy érezte, hogy elzárult előtte minden út, mely az evilági boldogsághoz vezet. Gyötrelmes helyzete egyre erősítette benne a vallásos érzést, elhatározta, hogy pap lesz, és belépett a Szent Sulpicius-rendbe.

Jean a francia párti célok szolgálatába szegődött, ő nem a szó fegyverével, tettekkel harcolt.

Noha mind az 1831-es, mind az 1835-ös felkelés kudarcba fulladt, hírnevén nem esett csorba. A tömegek a Szabadság fiai titokzatos vezérének tartották továbbra is, aki csak akkor jelenik meg, mikor személyesen kell síkraszállnia, utána eltűnik, hogy másutt folytassa munkáját. Azt is tudjuk, hogy milyen nagyra tartották a francia ellenzék hívei. Akkoriban úgy tűnt, hogy a kanadai franciák ügye egy ember kezében - a magát is csak Névtelennek nevező fiatal férfi kezében - van, és tőle, csakis tőle várják a franciák a jelt.

S ez az idő egyre közelgett. Mindenesetre, mielőtt az újabb próbálkozásba kezdenének, Jean és Joann, kiket a véletlen Chamblyban összehozott, még egyszer - talán utoljára - látni akarták az édesanyjukat.

S most itt voltak, itt ültek mellette. Fogták a kezét, csöndesen beszéltek hozzá. Mindketten beszámoltak a dolgok állásáról. Szörnyű lesz a harc, de hiszen minden végső harc könyörtelen.

Az anya alig tudott uralkodni túláradó érzésein, átadta magát a reménynek, hogy az apa bűnét jóváteszik fiai. Megszólalt:

– Jean fiam, Joann fiam, olyan nagy szükségét érzem annak, hogy veletek együtt reménykedjem, veletek együtt higgyek a sikerben!

– Igen, anyám, hinni kell - válaszolt Jean.

– Fiaim - folytatta Bridget -, mindketten teljesítettétek kötelességteket, de soha ne feledkezzetek meg arról, hogy csak a kötelességteket teljesítettétek, mikor feláldoztátok önmagatokat. És még akkor is, ha Kanada valamikor nektek köszönhetné függetlenségét, annak a névnek, melyet valaha viseltünk, a Morgaz névnek...

– Soha nem szabad feltámadnia, anyám - fejezte be Jean anyja mondanivalóját. - E nevet semmi nem moshatja tisztára! Semmi sem adhatja vissza becsületét, mint ahogy nem lehet feltámasztani azokat, kiket apánk árulása juttatott vérpadra! Joann és én nem azért tettük, amit tettünk, hogy lemossuk a nevünkhöz tapadt gyalázatot!... Ez úgyis lehetetlen!... Nem ilyen alkut kötöttünk! Azt a csapást akarjuk jóvátenni, ami hazánkat sújtotta, s nem azt, ami minket ért!... Ugye így van, Joann!?

– Igen - válaszolt az ifjú pap. - Ha Isten meg is bocsátja azt a bűnt, tudom, hogy az emberek nem bocsáthatják meg, s míg a becsület társadalmi törvény lesz, nevünket a közmegvetés fogja sújtani.

– Hát nincs feledés? - sóhajtott Bridget, s homlokon csókolta két fiát, mintha a letörölhetetlen bélyeget akarná eltüntetni róluk.

– Feledés?!... Menj el, anyám, Chamblyba, s majd meglátod, van-e feledés!

– Jean! - kiáltotta Joann. - Hallgass!

– Nem Joann! Anyánknak is tudnia kell!... Elég erős ahhoz, hogy mindent tudjon, s legalább nem ringatózik hiú reményben, hogy valaha is megbocsát a világ!

És Jean halkan, akadozó szóval elmondotta, hogy pár nappal ezelőtt milyen jelenet szemtanúja volt a Morgaz család bölcsőjének helyén, az atyai ház romjainál.

Bridget száraz szemmel hallgatta fiát. Már sírni sem tudott. Hát igaz volna, hogy ilyen helyzetből nincs kiút? Hát lehetséges, hogy Simon Morgaz emlékét soha el nem felejtik, s hogy az elárultak vére az ártatlanok fejére hull? Hát úgy van megalkotva az emberi lélek, hogy soha nem lehet elfeledtetni a szégyenfoltot, mely egy család nevéhez tapadt?

Néhány percig mindhárman mélyen hallgattak. Még csak nem is pillantottak egymás szemébe, s elengedték egymás kezét. Kegyetlenül szenvedtek. Nemcsak Chamblyban, a világon mindenütt kitaszított páriák, földönfutók lesznek, akiket a társadalom úgy vet ki magából, mint a gonosztevőket!

Jean és Joann hajnali három órakor készülődni kezdtek, hogy elválnak anyjuktól. Úgy akartak távozni, hogy senki meg ne lássa őket. Azt tervezték, amint kiérnek a városból, elszakadnak egymástól, nehogy kettesben lássák meg őket a grófságot átszelő országúton, melyen azután tovább akartak menni. Ne tudja meg senki, hogy a Csöndes ház ajtaja ma éjszaka megnyílt az egyedüli látogatók előtt, akik átléphetik a küszöbét.

A két testvér felállt. Most, mikor talán örökre búcsúztak, még jobban érezték, hogy mily erősen fűzi őket össze a családi kötelék. Bridget szerencsére nem tudta, hogy Jean fejére vérdíjat tűztek ki. Joann már tudomást szerzett róla, de a Csöndes ház magányába még nem jutott el a félelmetes hír. Jean nem akarta, hogy anyja megtudja. Minek növeljék fájdalmas gondjait? Úgyis eleget rettegett, hogy soha többé nem láthatja a fiát.

Elérkezett a válás pillanata.

– Hova indulsz, Joann? - kérdezte Bridget.

– A déli falvakba - válaszolt az ifjú pap. - Ott várom be a pillanatot, mikor öcsém a kanadai franciák élére áll, s akkor majd csatlakozom hozzá.

– És te, Jean?

– A chipogáni majorba megyek, a Laprairie grófságba. Ott kell találkoznom társaimmal, ott teszem meg az utolsó intézkedéseket... Vidám családi ünnepség lesz ott, amit tőlünk mindörökre megtagadott a sors. Ezek a derék emberek úgy fogadtak engem, mintha fiuk lennék... Életüket áldoznák az életemért... De ha megtudnák, hogy ki vagyok, mi a nevem... Ó, milyen szerencsétlenek is vagyunk mi, hogy már a közelségünk is szennyező... De nem fogják megtudni...

Jean visszaroskadt a székre, fejét a tenyerébe hajtotta, mintha egyre súlyosabb teher görnyesztené.

– Állj fel, öcsém - szólította Joann. - Ez a mi vezeklésünk. Legyen hozzá erőd!... Állj fel, és induljunk!

– Hol foglak benneteket viszontlátni, fiaim?

– Nem itt, anyám - válaszolt Jean. - Ha győzünk, mindhárman elhagyjuk ezt a földet... Messze megyünk... olyan messze, ahol majd senki sem ismerhet ránk! Ha kiharcoltuk Kanada függetlenségét, soha ne tudja meg senki, hogy Simon Morgaz fiainak köszönhetik. Nem!... Soha, senki ne tudja!

– És ha ügyünk elbukik?

– Akkor, anyám, nem fogjuk egymást viszontlátni, sem ezen a tájon, sem sehol másutt. Akkor meghalunk.

A testvérek még egyszer megölelték édesanyjukat. Az ajtó kinyílt és becsukódott.

Joann és Jean mintegy százlépésnyit együtt mentek, azután elváltak, de előbb még egyszer visszapillantottak a Csöndes házra, ahol az anya imádkozott fiaiért.