Befejezés

Az angolok e szörnyű tette a nemzetközi jog és az emberiesség jogai ellen rendkívül nagy visszhangot keltett mind az Ó-, mind az Újvilágban. A Niagara-Falls-i angol hatóságok azonnal vizsgálatot indítottak. A mészárlásból és a tűzvészből menekültek közül sokan felismerték MacLeodot. Ez a nyomorult különben is hamarosan nyíltan dicsekedett, hogy „ő irányította azt a kis cselfogást az átkozott jenkik ellen”.

Mikor azonban MacLeodot 1840 novemberében New York egyik utcáján letartóztatták, csak az Angliától követelt kártérítésről esett szó.

Fox, Anglia amerikai követe MacLeod kiadatását követelte, a szövetségi kormány azonban megtagadta ezt. A Lordok Háza és a képviselőház is felszólította a kormányt, hogy sürgesse MacLeod szabadlábra helyezését, mert ő csak a királynő parancsainak értelmében járt el. A kongresszus e felszólításra azzal felelt, hogy közzétett egy jelentést, mely New York állam eljárásának jogosultságát bizonyította. Anglia e jelentést valóságos casus bellinek tekintette, s ennek megfelelően intézkedett.

A szövetségi parlament a gyilkossággal vádolt MacLeod ügyét áttette az esküdtbírósághoz, majd megszavazta a hadviselés költségeit. A háború nyilván ki is tört volna, azonban MacLeod valami alibivel végül is tisztázta magát a vád alól. Az alibi értéke ugyan vajmi kétes volt, de mégiscsak lehetővé tette a vádlott felmentését, s azt, hogy Anglia és Amerika elejét vegye a háborúnak.

Hát így bosszulták meg a Caroline ellen intézett gyalázatos merényletet.

Lord Gosford a franciák Navy-szigeti veresége után úgy értesült, hogy a francia pártiak többé nem akarnak fellázadni a törvényes hatóságok ellen. A felkelés főbb vezetői különben is elbujdostak, vagy a quebeci és a montreali börtönökben raboskodtak; a Névtelen pedig már nem volt az élők sorában.

1838-ban azonban mégis újabb forrongások voltak Kanada különböző részeiben.

Márciusban robbant ki az első, eleve kudarcra ítélt kísérlet, melynek vezéralakja Robert Nelson, Saint Denis hajdani parancsnokának bátyja volt.

Napierville-ben került sor a franciák második próbálkozására. Odelltownál kétezer francia szenvedett vereséget John Colborne hatszáz főnyi csapatától, melyet négyszáz önkéntes és ötszáz indián támogatott.

A franciák később harmadszor is próbálkoztak. Chambly, Verchères, Laprairie, Akadia, Terrebonne és Deux Montagnes grófságban két száz-száz főnyi csoportra oszlottak. Vezetőik Brière, meg a Lorimier és Rochon testvérek voltak. Az egyik csoport egy urasági kastélyt támadott meg, s megfutamította a birtokot védő önkénteseket. A másik csoport a beauharnais-i rakparton zsákmányolt egy gőzöst. Ezután Chateauguai-ban, Cardinalban, Duquet-ben, Lepailleurben, Ducharme-ban fegyverletételre akarták kényszeríteni a cughanawagai indiánokat; ez a próbálkozás azonban teljes kudarcba fulladt. Végül Terrebonne-ban Robert, Saint Anne-ban pedig a két Sanguinet, Bouc, Gravelles, Roussin, Marie, Granger, Latour meg Guillaume Prévost és a fia szervezték az utolsó kísérleteket, melyekkel véget is értek az 1837. és 1838. évi francia függetlenségi mozgalmak.

Ütött a megtorlás órája. Az anyaország kormánya a kegyetlenséggel határos könyörtelen szigorral járt el.

Sir John Colborne - a kormány az ő kezébe tette le a legfőbb hatalmat - kihirdette a rögtönítélő bíráskodást, s Kanada egész területén felfüggesztette a *habeas corpus*t.

E nevekkel együtt kell megemlékeznünk történetünk többi hőséről: Sébastien Gramont ügyvédről meg Vincent Hodge-ról, aki úgy halt meg, mint édesapja - ugyanazért az ügyért.

Papineau képviselőnek sikerült megmenekülnie. Megérhette azt is, hogy Kanada visszanyerte önkormányzatát, ha teljes függetlenségét még nem is szerezhette vissza. Papineau nemrégiben halt meg, hosszú, békés öregség után, melyet kortársainak megérdemelt tisztelete övezett.

Catherine Harcher-ról kell még beszámolnunk. Öt fia közül, akik együtt harcoltak édesapjukkal Saint Charles-ban, majd Navy szigetén, pár év után csak kettő tért vissza a chipogáni majorba, ahonnan többé nem is mentek el.

A kormányzó szándékosan megfeledkezett a franciákhoz csatlakozó mahogannikról, éppúgy, mint arról a derék férfiúról, aki igazán nem önszántából keveredett az őt vajmi kevéssé érdeklő dolgokba.

Nick közjegyző, miután torkig volt a méltósággal, melyre különben sohasem áhítozott, visszatért Montrealba s ott folytatta, ahol a chipogáni ügy után abbahagyta. Az utolsó Sagamore Bon Secours téri közjegyzői irodájába Lionel is visszatért ugyan, mint másodírnok, de szívében soha el nem homályosult annak a férfiúnak emléke, akiért életét is szívesen áldozta volna.

Mindketten híven megőrizték a de Vaudreuil család emlékét, s a Névtelenét, kinek nevéről a halál minden gyalázatot letörölt, s aki Kanada legendás hősei közé tartozik.

Sidenham, Bagot, Métcalfe, Elgin és Monck, a gyarmaton egymást követő kormányzók a Korona által támasztott igényeket apránként feladták. Az 1867. évi alkotmány végül szilárd alapokra helyezte a kanadai államszövetséget. Ekkor dőlt el - mégpedig Ottawa javára - az a kérdés is, hogy Quebec vagy Ottawa legyen-e a főváros.

Kanadát ma már csak nagyon laza kötelékek fűzik az anyaországhoz. Dominion of Canada néven ma már voltaképpen önálló hatalom, s a kanadai franciák és angolok teljes jogegyenlőséget élveznek. Az ötmilliós lakosságnak közel egyharmada ma is francia.

A montreali franciák minden évben megható ünnepségre gyűlnek össze hőseik emlékművénél. Euclide Roy, a Tudományos Akadémia elnöke mondott beszédet az emlékmű felavatásakor, s beszédének zárószavai világosan összefoglalják történetünk tanulságát is:

„Az önfeláldozás dicsőítése hősöket nevel!”

-&-