A vereséget követő hét

A Csöndes ház tehát menedéket - de vajmi kevés biztonságot - nyújtott de Vaudreuilnek és leányának. Mindketten a „névtelen család” fedele alatt találtak hajlékot, az áruló felesége és fia otthonában. Ők ugyan még nem tudták, hogy milyen kapocs fűzte Simon Morgazhoz az öregasszonyt s a fiatal férfit, akik életüket kockáztatták azzal, hogy nekik hajlékot adtak, de Bridget-t és Jeant szüntelenül kínozta ez a tudat. Főként attól rettegtek, hogy a véletlen felfedheti titkukat vendégeik előtt.

Reggeltájt de Vaudreuil kicsit magához tért. Leányának hangja némileg felrázta a kábulatból. Kinyitotta a szemét.

– Clary!... - suttogta.

– Apám!... én vagyok itt! - nyugtatta. - Igen, melletted vagyok!... Nem hagylak el többé!

Jean az ágy végénél állt, a homályban, mintha azt akarta volna, hogy ne lássák. A sebesült tekintete azonban reátévedt, s újból megszólalt:

– Jean!... igen... emlékszem már!...

Majd megpillantotta az ágya fölé hajló Bridget-t, s tekintete mintha azt kérdezte volna, hogy ki ez?

– Az édesanyám - mondotta Jean. - Az anyám házában van, de Vaudreuil úr... ő és Clary kisasszony mindent megtesznek, hogy ön mielőbb meggyógyuljon.

– Meggyógyuljak... - suttogta de Vaudreuil. - Igen, már emlékszem!... Sebesülés... vereség!... A társaim menekülnek... elestek?... ki tudja... Szegény Kanada... súlyosabb bilincsben, mint valaha is!

Feje visszahanyatlott a párnára, szeme lecsukódott.

– Apám! - kiáltott fel Clary, s az ágy mellé térdelt.

Kezébe fogta atyja kezeit, s úgy érezte, hogy gyenge szorítás viszonozza az övét.

– Orvosra volna szükség - mondta Jean. - De hol találhatnánk orvost? Kit kérhetnénk meg a katonaságtól megszállt vidéken?... Vagy talán Montrealban?... Úgy van, csak onnan jöhet valaki! Mondja, Clary kisasszony, melyik orvoshoz van elég bizalma, s én indulok Montrealba...

– Montrealba? - kérdezte Bridget.

– Mennem kell, anyám! De Vaudreuil úr élete megéri, hogy a magamét kockáztassam érte!

– Nem téged féltelek, Jean! De útközben kileshetnek, s ha megsejtik, hogy de Vaudreuil úr itt tartózkodik, hát elveszett.

– Igen... - suttogta Clary.

– Még biztosabban elveszett, ha nem kap orvosi segítséget válaszolt Jean.

– Ha a sebesülés halálos - mondta Bridget -, úgy senki sem segíthet rajta. Ha pedig nem halálos, leánya meg én Isten segedelmével meggyógyítjuk. A sebesülést okozó kardcsapás nem ért nemesebb szerveket. A nagy vérveszteségtől gyengült el ennyire. Én abban bizakodom, hogy elég, ha rendszeresen kötözzük, állandóan friss hideg vizes borogatásokat rakunk rá, míg lassan-lassan hegedni kezd a seb. Hidd el, fiam, de Vaudreuil úr itt aránylag biztonságban van, s amíg csak lehet, óvakodjunk attól, hogy bárki előtt is felfedjük rejtekhelyét.

Bridget határozott és bizakodó szavainak hallatára Claryban némi bizalom ébredt. A legfontosabb valóban az, hogy senki be ne furakodjék a Csöndes házba. Hiszen Jean életét, de még inkább édesapja életét kockáztatnák, ha titkuk kiderülne! Jean az első gyanús jelre elmenekülhetne, bevethetné magát az erdőségbe, onnan eljuthatna az amerikai határra, de Vaudreuil számára azonban nem lenne menekülés.

A sebesült állapota már az első naptól fogva igazolta Bridget bizakodását. Mióta a vérzés megszűnt, a beteg, ha erejét nem is nyerte vissza, teljesen magához tért. Számára a legfontosabb most a lelki nyugalom volt, s ezt visszanyerte, hogy leányát maga mellett tudta; meg a békés pihenés, ebben pedig nyilván része lehet a Csöndes házban.

Ők ugyanis úgy gondolták, hogy Saint Charles hamarosan megszabadul Whitherall katonáitól, mert a csapatok felderítő útra indulnak a grófság egész területén.

Bridget igyekezett mindent úgy rendezni, hogy vendégei minél nagyobb kényelemhez jussanak a szűk hajlékban. De Vaudreuil azt a szobát kapta, ahol rendszerint Jean és Joann lakott, ha egy-egy éjszakát a Csöndes házban töltött; Bridget szobáját pedig Clary foglalta el. Ők ketten felváltva éjszakáztak a betegágy mellett.

Jean kényelmével nem kellett Bridget-nek törődnie, ő is meg Joann is beéri a Csöndes ház egy zugával, ha a legutóbbi események miatt nyugtalankodó Joann abbé megkockáztatna egy látogatást az édesanyjánál.

Jean egyébként sem akart Saint Charles-ban maradni. Mihelyt de Vaudreuil állapota kielégítő lesz, s mihelyt megbeszélheti vele a lehetőségeket, azonnal ismét munkához lát. A Saint Charles-i vereség nem pecsételhette meg a függetlenség sorsát. A Névtelen majd felébreszti bennük a megtorlás vágyát!

Békésen teltek el a következő napok is. Bridget, anélkül, hogy bárkiben is gyanút ébresztett volna, el is hagyhatta a Csöndes házat, hogy mint máskor, most is megvásárolja az élelmiszert s valami nyugtató orvosságot. Mióta a katonaság távozott a városból, több üzlet újból megkezdte az árusítást. A városban mindenütt a gyász, a pusztulás nyomai, főként mégis a felsővárosban, a csatatér közelében, ahol a védelmi harc a hősies önfeláldozásig fokozódott. A garázda katonaság itt kirabolta s felgyújtotta a házakat. A gyászos emlékű csatában mintegy száz francia ontotta vérét, nagy részük elesett, vagy halálos sebet kapott. Ezenfelül mintegy negyven ember fogságba került. Szánalom volt nézni a nekivadult katonák garázdálkodásának nyomát, akiket már parancsnokuk sem tudott megfékezni.

– Whitherall hadoszlopa szerencsére útra készülődik - hozta a hírt Bridget a Csöndes házba.

E napon de Vaudreuil, kinek állapota nem súlyosbodott, pár órán át békésen pihent. Álma meglehetősen nyugodt volt. Már nem volt önkívületben, nem hívogatta a lányát összefüggéstelen szavakkal. Tudta, hogy Clary mellette van, megmenekült a veszélyektől, melyek Saint Denis-ben a loyalisták visszatértekor fenyegették volna.

Mialatt szendergett, Jean beszámolt Clarynak az előző nap eseményeiről. A fiatal lány így mindent megtudott, ami azóta történt, hogy atyja Froment bíró házában hagyta és elment társaihoz, Saint Charles-ba. Megtudta, miként küzdöttek a franciák az utolsó szál emberig, hogyan került édesapja a kézitusa színhelyéről a Csöndes házba.

Clary szorongó szívvel, könnyes szemmel, s kétségbeeséssel küszködve hallgatta Jean beszámolóját. A szerencsétlenség mintha még közelebb hozta volna őket egymáshoz. Mindketten érezték, milyen szoros szálak fűzik őket egybe.

Jean elbeszélése közben többször felállt, mélységes zavart érzett, borzadt önmagától, menekült volna Clary meghitt közelségéből, amit jelenlegi helyzetük még veszélyesebbé tett. A Montcalm-villában Clary mellett töltött napok után úgy gondolta, hogy a közelgő nagy események majd minden egyébről elterelik gondolatait, s csak feladatával fog törődni. S éppen ezek az események hozták a fiatal lányt anyja házába, s éppen akkor, mikor ő is arra kényszerült, hogy idemeneküljön.

Bridget hamarosan felismerte fia érzelmeit, s éppúgy megrettent, mint maga Jean. Ő!... Simon Morgaz fia!... Az erős lelkű asszony azonban egy pillanatra sem árulta el aggodalmait, pedig úgy érezte, hogy a jövő nagyon sok szenvedést tartogat számukra.

De Vaudreuil másnap megtudta, hogy a katonaság kivonult a városkából. Kicsit erősebbnek érezte magát, s beszélgetni akart Jeannal a Saint Charles-i vereség következményeiről. Vajon milyen sorsra jutottak társai, Vincent Hodge, Farran, Clerc, Sébastien Gramont, Harcher majoros meg az öt fia, kik oly hősiesen harcoltak a csatában?

Bridget, Clary és Jean de Vaudreuil ágya mellé telepedett. Jean arra kérte a beteget, hogy ne fárassza magát szüntelen kérdezősködéssel.

– Mindent elmondok, amit tudok a barátairól - mondotta. - Miután a végsőkig harcoltak, legyőzte őket a túlerő. Egyik derék chipogáni társam, az a szerencsétlen Rémy Harcher, csaknem a csata kezdetén elesett, anélkül, hogy segítségére lehettem volna. Később Michel és Jacques is megsebesült, őket az édesapjuknak és a másik két fivérüknek kellett elvinnie a csatatérről. Hogy hova menekültek, mikor a harcot fel kellett adnunk, azt nem tudom, de remélem, hogy el tudták érni az amerikai határt. Gramont képviselő fogságba esett, most biztosan valamelyik montreali börtönben van, s azt már úgyis tudjuk, hogy Lord Gosford bírái milyen sorsot tartogatnak a számára. Azt hiszem, hogy Farran és Clerc meg tudott menekülni az üldözésükre indult lovasság elől. Hogy menekülés közben épségben maradtak-e, azt bizony nem tudom. Vincent Hodge-ról sem tudok semmit, még csak hírem sincs róla...

– Vincent Hodge megmenekült a mészárlás elől! - szólt közbe Clary. - Amikor besötétedett, Saint Charles körül barangolt, s téged keresett, apám. Jean édesanyja meg én összetalálkoztunk vele az úton. Ő mentett meg bennünket a részeg katonák erőszakoskodásától, neki köszönhetjük, hogy bemenekülhettünk a Csöndes házba. Ő most már nyilván biztonságban van valahol az Egyesült Államokban.

– Nemes szívű ember! - mondotta. - Amit Vaudreuil kisasszonyért és az édesanyámért tett, azt tette értem is, mikor leghevesebben dúlt a csata! Az életemet mentette meg, de talán jobb lett volna, ha ott pusztulok!... Legalább nem éltem volna meg a Szabadság fiainak vereségét.

– Jean - szólalt meg Clary -, hát maga már reménytelennek tartja ügyünket?

– Az én fiam!... - kiáltotta Bridget. - Nem, sohasem hinném el, hogy az én fiam reménytelennek tartja a függetlenség ügyét!

– Nem, anyám! - válaszolt. - A Saint Denis-i győzelem után a mozgalom kiterjedt volna a Szent Lőrinc egész folyamvidékére. A Saint Charles-i vereség pedig csak azt jelenti, hogy munkánkat újra kell kezdeni, s én újra neki is látok! A francia párt nem szenvedett végső vereséget! Máris szervezkedni kell az ellenállásra Sir John Colborne csapataival szemben! Csatlakoznom kell hozzájuk, már éppen eleget késlekedtem!... Még ma éjszaka indulok!

– Hova akar menni, Jean? - kérdezte ekkor váratlanul de Vaudreuil.

– Először is Saint Denis-be. Azt remélem, hogy ott megtalálom a franciák főbb vezetőit, kikkel oly szerencsésen visszavertük Gore katonáit...

– Menj, Jean! - mondta Bridget, és úgy nézett fiára, mintha a szívébe látna. - Igen, menj csak!... Nem itt a helyed!... Neked ott kell lenned a harcolók között, az első sorban...

– Igen, Jean, menjen! - mondta Clary is. - Csatlakoznia kell társaihoz, vezetnie kell őket!... Hadd tudják meg a loyalisták, hogy a Névtelen nem halt meg!

Clary hangja elcsuklott.

De Vaudreuil kicsit felemelkedett a fekhelyén, megfogta Jean kezét.

Azt mondta neki: - Induljon, Jean. Engem bízzon az édesanyja és a leányom gondjaira. Ha találkozik a barátaimmal, mondja meg nekik, hogy köztük leszek, mihelyt annyi erőm lesz, hogy elmehessek innen! De - tette hozzá olyan fáradt hangon, mely elárulta végtelen gyengeségét -, de ha mégis értesíthetne bennünket arról, hogy mi készül... ha mégis vissza tudna jönni a Csöndes házba! Ó, Jean!... Hiszen annyira szeretném tudni... mi lett azoknak a sorsa, akik oly drágák számomra... akiket talán soha többé nem láthatok...

– Meg fogja tudni, de Vaudreuil úr - nyugtatta Jean. - Most csak pihenjen!... Ne gondoljon semmire mindaddig, míg újra fegyvert kell fogni!

A sebesültet mostani állapotában valóban kímélni kellett minden izgalomtól. Hamarosan el is szenderedett, s mintegy éjfélig aludt. Nem ébredt fel akkor sem, mikor Jean tizenegy óra tájt elbúcsúzott Clarytól, megcsókolta anyját, és elhagyta a Csöndes házat.

Bridget-t nagy lelkiereje akkor sem hagyta cserben, mikor elvált a fiától.

Igaz, hogy a körülmények is megváltoztak az elmúlt két nap alatt. Két nappal ezelőtt Bridget még lebeszélte a fiát arról, hogy elmenjen Saint Denis-be. Azóta azonban kivonultak Whitherall katonái, s Saint Denis-t úgyszólván alig fenyegeti veszély. A francia pártiak Saint Charles-i veresége óta a főkormányzó halogató politikát folytatott. Voltaképpen meglepő volt, de mintha nem akarta volna győzelmét teljessé tenni azzal, hogy csapatait a Saint Denis-i győztesek ellen küldi. Pedig Sir John Colborne éppen nem volt az az ember, aki visszariadt volna a megtorló támadással járó vérontástól, Gore ezredes pedig nyilván égett a vágytól, hogy mielőbb bosszút állhasson az őt ért vereségért.

Akármint volt is, Saint Charles lakói semmit nem hallottak arról, hogy a királyi csapatok támadásra készülnek, így a Csöndes házba sem jutottak el ilyen hírek. A városka lakói már-már bizakodva néztek a jövőbe. Sokan visszatértek otthonukba azok közül, akik az első napokban távoli vidékeken kerestek menedéket, s máris nekifogtak a munkának, hogy helyrehozzák a tűzvész és a fosztogatás okozta károkat. Bridget néha be-bement a városba, nem kérdezősködött ugyan, de meghallgatta, miről beszélnek az emberek, s otthon aztán tájékoztatta de Vaudreuilt és leányát. A vidéken egyébként semmi nyugtalanító hír nem keringett, arról sem tudtak, hogy a montreali úton fenyegető csapatmozdulatokra került volna sor.

A következő három napon át semmi nem zavarta meg e nyugalmat, sem a Saint Hyacinthe-i, sem a vele szomszédos grófságokban. A kormányzó talán úgy gondolta, hogy még a lázadás csíráit is elpusztította a Saint Charles-i győzelemmel? A jelek mindenesetre erre mutattak. Vajon csak a franciák vezetőit akarja üldözni? Azokat, akik jelt adtak a lázadásra? Ez is valószínűnek látszott.

De Vaudreuil állapota Bridget és Clary odaadó ápolásának köszönhetően egyre javult. Egyelőre még nagyon gyenge volt ugyan, sebe azonban kezdett behegedni. Sajnos, a lábadozás sokáig fog tartani, s még messze volt az az idő, mikor de Vaudreuil elég erős lesz ahhoz, hogy felkelhessen betegágyából. A harmadik nap végén már valamicskét enni is tudott. A láz, mely első napokban gyötörte, úgyszólván teljesen megszűnt. Ha a beteg állapotában semmi komplikáció nem következik be, úgy komoly aggodalomra nincs okuk.

A tétlenség hosszú óráiban Bridget és Clary de Vaudreuil ágyához telepedtek, s beszámoltak neki arról, hogy mit beszélnek a városban. Beszélgetés közben szüntelenül felmerült Jean neve. Vajon eljutott-e társaihoz Saint Denis-be? Vajon híradással lesz-e a Csöndes ház lakóinak?

S míg Clary lesütött szemmel hallgatott, s gondolatai a távolban kalandoztak, de Vaudreuil nem fogyott ki Jean magasztalásából, akiben a függetlenségi ügy megtestesült. Bridget asszony nagyon boldog lehet, hogy ilyen fia van!

Bridget lehajtotta a fejét, nem válaszolt, vagy legfeljebb csak annyit mondott, hogy Jean csak a kötelességét teljesíti.

Nincs abban semmi meglepő, hogy Claryban meleg barátság, csaknem gyermeki szeretet ébredt Bridget iránt, s hogy úgy érezte, szívük elválaszthatatlanul összeforrt. Természetesnek találta, hogy „anyámnak” szólítsa. Csakhogy valahányszor meg akarta fogni Bridget kezét, mindig az volt az érzése, hogy az öregasszony legszívesebben visszarántaná a magáét. Ha meg átölelte, Bridget mindig hirtelen elfordította a fejét. A fiatal lány sehogy sem tudta magának megmagyarázni, hogy miért. Pedig mennyire szerette volna megismerni e család múltját, melynek még neve sincs! Csakhogy Bridget megközelíthetetlen volt, ha ezt hozta szóba. A két nő viszonya tehát úgy alakult, hogy míg az egyik csaknem gyermeki szeretetet és odaadást érzett, a másik merev tartózkodást, sőt néha érthetetlen idegenkedést tanúsított a fiatal lány iránt.

Az egyik este riasztó hírek érkeztek Saint Charles-be, oly riasztó hírek, hogy Bridget - aki a városban többfelől is értesült róluk - nem akart felőlük egy szót sem szólni de Vaudreuilnek. Ezt Clary is okosnak tartotta, minek is nyugtalanítanák rossz hírekkel a beteget, akinek oly nagy szüksége van a nyugalomra.

Azt beszélték a városban, hogy a franciák újabb vereséget szenvedtek a királypártiaktól.

A kormány ugyanis nem volt hajlandó beérni azzal, hogy a lázadást Saint Charles-ban leverte. Meg akarta bosszulni Gore ezredes Saint Denis-i vereségét is. Ha ez sikerül, úgy többé nem kellett tartania a francia pártiaktól, akiket majd üldözőbe vesznek Gilbert Argall rendőrei, s nem marad számukra más hátra, mint hogy szétszóródjanak a kerület különböző falvaiban. Végül példás szigorral bünteti majd a francia pártnak a quebeci és a montreali börtönökben fogva tartott vezetőit.

Gore ezredes öt gyalogos és egy lovas század élén két ágyúval elindult, s tegnap Saint Denis alá ért. Hadereje tehát óriási volt a felkelőkéhez képest.

A büntető hadjárat híre szóbeszéd formájában már aznap este eljutott Saint Charles-ba. A határból hazatérő emberek hamarosan megerősítették a híreket. Így tudta meg Bridget is, s bár de Vaudreuil előtt hallgatott, Clarynak habozás nélkül elmondott mindent.

Könnyen elképzelhetjük, milyen aggodalom, milyen félelem fogta el mindkettőjüket.

Hiszen Jean Saint Denis-be ment, hogy megkeresse fegyvertársait, hogy újra szervezze a franciákat! Vajon elég sokan lesznek-e, vajon elég fegyverük lesz-e ahhoz, hogy szembeszálljanak a királyiak támadásával? Ez bizony nem volt valószínű. S ha a loyalisták egyszer a megtorlás útjára léptek, vajon nem mennek majd a végletekig? Vajon nem tartanak majd házkutatásokat a falvakban és a városokban, főként a Montreal környéki grófságok területén? Vajon főként Saint Charles-ban nem vezetnek be olyan rendőri intézkedéseket, melyek a legsúlyosabb következményekkel járhatnak? Végül is nem fedezik majd fel a Csöndes ház titkát? Mi lesz akkor de Vaudreuiljel, aki az ágyat nyomja, s nem lehet szállítani betegen?

Bridget-t és Claryt mérhetetlen szorongás gyötörte egész este. Saint Denis-ből meg egyre érkeztek a kétségbeejtő hírek.

Gore ezredes ugyanis védtelen várost talált. A franciák úgy határoztak, hogy visszavonulnak az egyenlőtlen harc elől. A lakosság elhagyta otthonát, az erdők sűrűjébe menekült, vagy átkelt a Richelieu-folyón, hogy a szomszédos községekben keressen menedéket. Hogy mi történt a katonák garázdálkodásának kitett védtelen Saint Denis-ben, azt a menekülők ha nem is tudták, könnyen elképzelték.

Amint az éjszaka beállt, Clary és Bridget de Vaudreuil ágya mellé telepedett. Már eddig is többször megkérdezte, hogy Saint Charles napok óta oly békés utcái ma miért oly zajosak? Clary minden lehetővel igyekezett magyarázni a lárma okát, csak hogy ne izgassa fel a beteget. Gondolatai aztán Saint Denis felé szálltak, s egyre azon töprengett, hogy vajon a függetlenség ügyét nem érte-e olyan csapás, melyet soha többé ki nem heverhet, s hogy vajon Jeannak társaival együtt nem kellett-e egészen visszavonulniuk, s hogy nem kerültek-e sokan a királyiak kezére... És Jean... ő vajon el tudott menekülni? Vagy inkább megpróbál visszatérni a Csöndes házba?

Clary úgy érezte, hogy Jean visszajön; márpedig akkor de Vaudreuil előtt sem titkolhatják a hazafiak vereségét.

Vajon Bridget-t is ez az aggodalom gyötri? Mindketten gondolataikba merültek, hallgattak, de szavak nélkül is értették egymást.

Éjszaka fél tizenkettő tájt három koppantás hallatszott a Csöndes ház ajtaján.

– Ő az! - kiáltott fel Clary.

Bridget megismerte a jeladást. Egyik fia áll az ajtó előtt. Hirtelen arra gondolt, hogy talán Joann kopog, akit már két hónapja nem látott. De Clary nem tévedett, s egyre hajtogatta:

– Ő az!... Ő!... Jean!

Mihelyt az ajtó kinyílt, Jean gyorsan besurrant.