Néhány esemény, néhány dátum

„Szánnivaló ez a szerencsétlen emberiség, mely egymást öldökli pár holdnyi jégmezőért” - mondogatták a filozófusok a XVIII. század végén. Ez azonban korántsem tartozott legbölcsebb megállapításaik közé, minthogy Kanadáról beszéltek így; Kanadáról, amelynek birtoklásáért a franciák akkoriban Anglia katonáival harcoltak.

Kétszáz évvel előbb, mikor Spanyolország és Portugália királyai támasztottak igényt ezekre az amerikai területekre, I. Ferenc francia király így fakadt ki: „Kíváncsi lennék Ádám apánk testamentumának arra a pontjára, amely nekik hagyja ezt a hatalmas örökséget!” I. Ferenc is ragaszkodott birtokjogához, és igaza volt, mert e területek egy része hamarosan fel is vette az Új-Franciaország nevet.

Igaz, a franciák nem tudták sokáig megtartani ezt a pompás amerikai települést; de lakosságának túlnyomó többsége mégiscsak francia maradt, s ez a többség a hajdani Galliához húz az ember vele született ösztöneinél és ama köteléknél fogva, melyeket a távolság soha el nem téphet.

Az oly lekicsinylően „néhány holdnyi jégmezőként” emlegetett terület valójában hatalmas földdarab, akkora, mint egész Európa.

E hatalmas terület egy részét már 1534-ben birtokba vette egy francia.

A saint-malói származású Jacques Cartier merész felfedező útja során a Szent Lőrincnek elnevezett folyam mentén eljutott a földterület szívéig. A rettenthetetlen francia a következő év folyamán nyugati irányban folytatta kutatóútját, s eközben egy csoport kunyhóra - indián nyelven *kanadá*ra - bukkant, ebből a településből nőtt ki a későbbi Quebec; majd eljutott a Hochelaga nevű településhez, ebből épült ki Montreal. Két évszázad múltán e két város egymás után viselte a főváros címet, melyet ugyanakkor Kingston és Toronto is magának követelt. Végül is, hogy véget vessenek e négy város politikai versengésének, Ottawát jelölték ki az amerikai gyarmat kormányzósági székhelyévé, melyet Anglia ez idő szerint *Dominion of Canadá*nak nevez.

Néhány esemény, néhány dátum ismerete elegendő ahhoz, hogy közelebbről lássuk e jelentős állam fejlődését alapításától fogva az 1830-1840-es évekig, amikor is történetünk lejátszódik.

IV. Henrik uralkodása idején, 1595-ben, Champlain, a század egyik legkiválóbb hajósa visszatért Európába első kanadai útjáról, melynek során kiválasztotta a helyet, ahol aztán Quebecet alapították. Champlain először de Mons expedíciójának tagjaként járt Kanadában. De Mons kiváltságlevele értelmében kizárólagos joggal kereskedhetett a kanadai prémekkel, és ott földeket oszthatott. Champlain, akinek kalandos természetében csírája sem volt az üzleti szellemnek, hamarosan külön utakon kezdett járni, újból végigcserkészte a Szent Lőrinc-folyam partvidékét, és 1606-ban megalapította Quebecet. Az angolok már két évvel azelőtt megvetették első amerikai településeik alapjait Virginia partvidékén. Innen eredt a két nemzet közötti féltékenység, sőt e kortól kezdve már megmutatkoztak annak a harcnak előjelei, melyet később Franciaország és Anglia az Újvilág színpadán vívott egymás ellen.

A bennszülöttek eleinte szükségszerűen belekeveredtek az ellenségeskedésbe. Az algonkinok és a huronok Champlain oldalára álltak az irokézek ellen, akik viszont az Egyesült Királyság katonáinak a segítségére siettek. Az angol csapatok 1609-ben vereséget szenvedtek annak a tónak partján, mely nevében ma is a francia tengerész emlékét őrzi.

Champlain két másik utazása során - 1613-ban és 1615-ben - eljutott a csaknem teljesen ismeretlen nyugati vidékekre, s a Huron-tó partjára is. Ezek után elhagyta ugyan Amerikát, de harmadszor is visszatért Kanadába. Miután végleg legyőzött mindennemű cselszövést, odahaza 1620-ban Új-Franciaország kormányzójának nevezték ki.

Ez időben ugyanis Új-Franciaország név alatt egy társaság létesült, melynek megalakulását XIII. Lajos 1628-ban hagyta jóvá. Ez a társaság vállalkozott arra, hogy tizenöt év leforgása alatt négyezer katolikus franciát telepít át Kanadába. Az első hajók, melyek nekivágtak az óceánnak, az angolok kezére kerültek, ugyanis csapataik közben előrenyomultak a Szent Lőrinc-folyam völgyében, és megadásra szólították fel Champlaint. A rettenthetetlen hajós nem adta meg magát, azonban segélyforrások és mindennemű támogatás híján 1629-ben mégis fegyverletételre kényszerült; s bár a kapituláció feltételei nem voltak megalázóak, Quebec angol kézre került. Champlain azonban 1632-ben Dieppe-ből három hajóval ismét tengerre szállt, visszafoglalta a kanadai területeket, melyeket az ugyancsak 1632. év július 13-án kötött békeszerződés már francia birtoknak ismer el; új városokat alapított, felállította a jezsuita rend vezetése alatt álló első kanadai iskolát, s meghalt 1635 karácsonyán abban az országban, melyet akaraterejével s bátorságával hódított meg.

A francia telepesek és Új-Anglia telepesei egy ideig kereskedelmi kapcsolatban állottak. A franciáknak azonban nehéz harcot kellett folytatniuk az irokézek ellen, akik számbeli fölényüknél fogva félelmetes ellenfélnek bizonyultak, hiszen a francia lakosság Kanadában akkor még csak kétezerötszáz lelket számlált. Így a társaság, melynek csillaga hanyatlóban volt, először Colbert-hez fordult segítségért, aki de Tracy márki parancsnoksága alatt egy hajórajt küldött Kanadába. A visszavert irokézek azonban az angolok támogatásában bizakodva csakhamar ismét támadtak, s Montreal közelében szörnyű mészárlást rendeztek a telepesek között.

Bár 1665-ben a lakosság száma és a települések területe megkétszereződött, még mindig csak tizenháromezer francia élt Kanadában, ugyanakkor Új-Angliának már kétszázezer angolszász származású lakosa volt. A háború újra fellángolt. Színhelye először Akadia - a mai Új-Skócia - volt, majd átterjedt nagyobb területekre, egészen Quebecig, ahonnan 1690-ben kiűzték az angolokat. Végül az 1697-ben Rysvickben megkötött békeszerződés biztosította Franciaország számára mindazon területek birtoklását, melyeket felfedezőinek merészsége s fiainak bátorsága szerzett Észak-Amerikában. Ugyanakkor a még be nem hódolt irokéz, huron és más indián törzsek a montreali egyezmény értelmében elfogadták a francia védnökséget. 1703-ban de Vaudreuil márkit - az első ilyen nevű kormányzó fiát - Kanada főkormányzójává nevezték ki. Kanadát az irokézek semlegessége révén most már könnyebben védhették az angliai telepesek támadásai ellen. A harcok újrakezdődtek az új-foundlandi angol telepeken, majd Akadiában, melyet de Vaudreuil márki 1711-ben el is veszített. E francia veszteség következtében az angol-amerikai haderő összevonhatta csapatait a kanadai terület meghódítására, ahol a felbujtott irokézek semlegessége nagyon is kétséges volt. Az 1713-ban kötött utrechti békeszerződés megpecsételte ugyan Akadia elvesztését, de harminc évre biztosította a békét Anglia és Franciaország között.

A nyugalom ezen időszakában a gyarmat valóban sokat fejlődött. A franciák új erődítményeket építettek, hogy ivadékaiknak biztosítsák az uralmat. 1721-ben Kanadának huszonötezer francia lakosa volt, 1744-ben már ötvenezer. Azt képzelhetnők, hogy mindörökre véget értek a nehéz napok. Korántsem volt így. Anglia és Franciaország az osztrák örökösödési háborúban ismét csak szembekerült egymással először Európában, majd természetszerűleg Amerikában is. A hadiszerencse hol egyik, hol másik félnek kedvezett. Végül az Aix-la-Chapelle-ben 1747-ben kötött békeszerződés ismét érvényesítette az utrechti szerződés cikkelyeit.

Akadia ettől fogva angol birtok volt ugyan, a lakosság érzelmeit tekintve voltaképpen mégis francia maradt. Ezért az Egyesült Királyság mindenképpen az angolszászok bevándorlásának előmozdításán buzgólkodott, hogy a meghódított területeken ily módon biztosítsa túlsúlyát. Franciaország ugyanerre törekedett Kanadában, de sikertelenül, s az ohiói területek megszállása újból szembeállította a versenytársakat.

Ekkor történt, hogy a Duquesne-erőd előtt - melyet nemrégiben építettek de Vaudreuil márki honfitársai - egy erős angol-amerikai hadoszlop élén megjelent Washington tábornok. Sőt mi több: Franklin egyenesen kijelentette, hogy Kanada nem lehet a franciáké! Két hajóraj máris elindult Európából - az egyik francia, a másik angol. Először véres mészárlások színhelye lett Akadia és az Ohio környéke, majd 1756. május 16-án Anglia hivatalosan is hadat üzent.

De Vaudreuil márki sürgős megerősítést kért, s de Montcalm márki még e hónap folyamán átvette a mindössze négyezer főből álló kanadai reguláris haderő parancsnokságát. A kormány nem küldhetett jelentősebb haderőt Kanadába, mert Franciaországban korántsem volt népszerű az amerikai háború gondolata, míg az Egyesült Királyságban kitörő örömmel fogadták.

A hadjárat kezdetén de Montcalmnak kedvezett a hadiszerencse. Bevette a Champlain-tó folytatását képező George-tó déli partján épült William Henry erődöt. Vereséget szenvedtek az angol-amerikai csapatok a carilloni csatában is. De mindhiába, e fényes haditettek után a franciáknak mégiscsak ki kellett üríteniük a Duquesne-erődöt, elveszett a Niagara-erőd is, a túlságosan gyenge helyőrség feladta, mert az indiánok árulása miatt nem kaphatott időben segítséget. Végül 1759 szeptemberében Wolfe tábornok partra szállt nyolcezer emberével, és elfoglalta Quebecet. A franciák, bár Montmorencynál győzelmet arattak, a döntő vereséget már nem kerülhették el. Elesett Montcalm márki, elesett Wolfe tábornok. Az angolok megszerezték az uralmat a kanadai területek egy része felett.

A következő évben a franciák megpróbálták visszaszerezni Quebecet, a Szent Lőrinc-folyam vidékének kulcsát. A kísérlet kudarcot vallott, s hamarosan Montreal is megadásra kényszerült.

Végre 1763. február 10-én megtörtént a békekötés. XV. Lajos Anglia javára lemondott Akadiát illető igényeiről. Átengedte Angliának Franciaország egész kanadai birtokát az ahhoz tartozó összes területekkel együtt. Új-Franciaország ezentúl már csak gyermekeinek szívében élt. Az angolok azonban sohasem voltak képesek megnyerni a meghódított népeket, csak irtani tudták őket. De hiába szervezett Anglia három kormányzóságot, egyet Quebecben, egyet Montrealban, egyet meg Trois-Rivières-ben. Hiába akart angol törvényt erőszakolni a kanadai franciákra, hiába próbálta őket hűségesküre kényszeríteni. Erélyes követelőzés után 1774-ben végül életbe lépett az a törvény, mely a gyarmatot ismét a francia törvényhozás uralma alá helyezte.

Az Egyesült Királyság - mikor már nem kellett tartania a franciáktól - az amerikaiakkal találta magát szemben. Az amerikaiak ugyanis átkeltek a Champlain-tavon, bevették Carillont, a Saint Jean- és a Frederik-erődöt, azután Montgomery tábornokkal a csapatok élén megtámadták és elfoglalták Montrealt, majd Quebec ellen indultak, de ezt a várost már nem tudták rohammal bevenni.

A következő évben - 1776. július 4-én - közzétették az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatát.

Siralmas idők következtek a kanadai franciákra. Az angolok szüntelenül rettegtek, hogy elveszítik ezt a gyarmatot, hogy Kanada belép a nagy államszövetségbe, hogy a csillagos lobogó védelme alá menekül, melyet az amerikaiak most bontottak ki a láthatáron. De nem így történt.

1791-ben új alkotmány osztja két tartományra az országot, a nyugati rész a Felső-Kanada, a keleti rész az Alsó-Kanada nevet kapta, s Quebec lett a főváros. Mindegyik országrésznek az angol korona által kinevezett törvényhozó testülete, valamint képviselőháza volt, melynek tagjait a városok őstelepesei négyévenként újraválasztották. A lakosság száma akkoriban mintegy százharmincötezer volt, köztük mindössze tizenötezer az angol származású.

Hogy mik voltak a telepesek kívánságai, melyeket Anglia oly durván megsértett, azt a Le Canadien című, 1806-ban, Quebecben alapított napilap jelmondata világosan összefoglalja: Francia intézményeink, anyanyelvünk és törvényeink. Harcoltak ezért a hármas követelésért, és csak az 1814-ben megkötött genti békeszerződés vetett véget a háborúnak, mely mindkét félnek oly sok sikert s oly sok vereséget hozott.

A harc azonban megint csak újra kezdődött a Kanadában élő két európai faj között, melynek számaránya olyan egyenlőtlen volt. A küzdelem kezdetben kizárólag politikai téren folyt. A francia képviselők - élükön a hős Papineau-val - minden téren, akár választási kérdésekről, akár az angol származású telepeseknek oly aránytalanul nagy területeket juttató földosztásról volt szó, mindig lankadatlanul támadták az anyaországot. Hiába napolták el a kormányzók a képviselőház üléseit, hiába oszlatták fel, semmit nem értek el vele. Az ellenzék harci kedve egy pillanatra sem lankadt. A királypártiak - vagy loyalisták, mint magukat nevezték - azzal a javaslattal álltak elő, hogy érvénytelenítsék az 1791-es alkotmányt, Kanadát egyetlen tartománnyá egyesítsék, hogy így nagyobb befolyáshoz juttassák az angolokat, továbbá, hogy tiltsák el a francia nyelv használatát, mely mindaddig a parlament és a törvényhozás hivatalos nyelve volt. Papineau és képviselőtársai azonban oly erélyesen tiltakoztak, hogy a Korona lemondott e gyalázatos terv megvalósításáról.

Az ellentétek azonban egyre élesedtek. A választások komoly összeütközéseket robbantottak ki. Montrealban, 1831 májusában zendülés támadt, mely három kanadai francia életébe került. A városok és a falvak lakosai egymás után rendezték a népgyűléseket. Hathatós propaganda folyt az egész tartományban. Végül megjelent egy kiáltvány, mely „kilencvenkét pontban” felsorolta a sérelmeket, melyek az angolok részéről érték a franciákat, s követelte Lord Aylmer főkormányzó vád alá helyezését. A képviselőház elfogadta a manifesztumot, bár a radikális francia képviselők nem tartották kielégítőnek. 1834-ben új választásokat tartottak. Papineau és párthívei újra bekerültek a képviselőházba. Az előző parlament követelésének megfelelően újból sürgették a főkormányzó vád alá helyezését. A képviselőház üléseit azonban 1835 márciusában elnapolták, s a kormány Lord Aylmer helyébe Lord Gosford királyi biztost küldte. Vele egyidejűleg kinevezett két helyettese pedig azt a feladatot kapta, hogy állapítsa meg a forrongás okait. Lord Gosford ünnepélyesen kinyilatkoztatta a Korona békülékeny szándékait kanadai francia alattvalói iránt, de még csak azt sem érte el, hogy a képviselők a vizsgálóbizottság működésének létjogosultságát elismerték volna.

Időközben az angol lakosság a bevándorlás révén megerősödött - még magában Alsó-Kanadában is. Montrealban és Quebecben alkotmányos egyesületek alakultak a franciák befolyásának ellensúlyozására. A kormányzó ugyan kénytelen volt feloszlatni ezeket az egyesületeket - hiszen megalakulásuk törvényellenes volt -, ezek azonban mégis készen álltak a cselekvésre. Az ország hangulatából is érezhető volt, hogy a harc mindkét részről nagyon heves lesz. Az angolok még soha ilyen elszántak nem voltak. Egyetlen céljuk az volt, hogy mindenáron angolosítsák Alsó-Kanadát. Emezek viszont elhatározták, hogy akár törvényesen, akár a törvénnyel szembeszegülve, de útját állják e terv megvalósításának. E feszült helyzet csak szörnyű összeütközéseket eredményezhetett. Nyilvánvalóan vér fog folyni, két európai nemzet vére áztatja majd azt a földet, melyet hajdan a francia felfedezők rettenthetetlen bátorsága hódított meg.

Ez volt a helyzet Kanadában 1837-ben, történetünk kezdetén. Szükségesnek véltük, hogy az olvasó világosan lássa a francia-angol vetélkedés okát, a franciák élniakarását és az angolok makacsságát.

Lord Gosford kormányzó, Sir John Colborne katonai főparancsnok, Gore ezredes és Gilbert Argall rendőrfőnök éppen az előbb elmondottak miatt egy nyár végi estén tanácskozást tartottak, hogy megállapítsák, milyen rendszabályokat alkalmazzanak a kanadai franciák fenyegetéseinek elhárítására.

Az indiánok „kebek”-nek nevezik a folyammedrek elkeskenyedését, melyet a két part hirtelen közeledése okoz. Ebből a szóból ered a főváros neve is, Quebec egy olyan jellegű hegyfokon épült, mint Gibraltár, valamivel feljebb attól a helytől, ahol a Szent Lőrinc-folyam tengeröbölszerűen szétterül. A felsőváros a folyampart fölé magasodó meredeken, az alsóváros pedig a parton épült, itt állították fel a közraktárakat és a dokkokat is; deszkából készült gyalogjárók szegélyezték a keskeny utcákat, a házak jórészt ugyancsak fából épültek, akadt néhány nagyobb, de pompásnak éppen nem mondható épület: a kormányzó palotája, a posta és a haditengerészet székháza, az angol és a francia székesegyház; s e felsorolásból ne hagyjuk ki a közkedveltségnek örvendő sétányt meg a citadellát, ahol meglehetősen nagyszámú helyőrség állomásozott. Ez volt akkoriban Champlain hajdani városa, voltaképpen sokkal festőibb, színesebb, mint a modern észak-amerikai városok.

A kormányzó kertjéből nagyszerű kilátás nyílt a pompás folyóra, melyet a város alatt két ágra szakít az Orleans-sziget. Gyönyörű este volt. A levegő enyhe, most nem fújt a zord északnyugati szél, amely itt minden évszakban oly kellemetlen, mikor végigszáguld a Szent Lőrinc-folyam völgyében. Az egyik tér árnyékában négyszög alakú piramis emelkedett - az egyik oldala most holdfényben fürdött - Wolfe és Montcalme emlékműve, akik egy napon békéltek meg a halálban.

A főkormányzó és a másik három magas rangú személyiség már egy órája tárgyalt a helyzet komolyságáról, mely arra kényszerítette őket, hogy szüntelenül résen legyenek.

A közeli lázadás jelei nagyon is félreérthetetlenek voltak. Minden eshetőségre készen kellett állniuk.

– Adott esetben hány emberrel rendelkezhetik? - kérdezte Lord Gosford Sir John Colborne-tól.

– Sajnos, nagyon kevéssel - válaszolta a tábornok. - És ezzel a kevéssel is csak úgy, hogy a grófságokból részben elvonom az ott állomásozó katonaságot.

– Számszerűleg mégis mennyiről lehet szó, főparancsnok úr?

– Csak négy zászlóaljat és hét gyalogos századot tudnék bevetni, mert a quebeci és a montreali citadella helyőrségét egyetlen fővel sem csökkenthetem.

– S mekkora a tüzérsége?

– Három vagy négy tábori ágyú.

– És a lovasság?

– Mindössze egy osztag.

– Ha ezt a haderőt a szomszédos grófságokban kell szétszórni, akkor bizony nem sok - jegyezte meg Gore ezredes. - Attól tartok, főkormányzó úr, még sajnálni fogjuk, hogy lordságod feloszlatta a loyalisták alkotmányos egyesületeit. Ők jó pár száz önkéntes karabélyost bocsáthatnának rendelkezésünkre, és segítségük éppen nem volna megvetendő.

– Nem adhattam engedélyt az egyesületek szervezkedésére - válaszolt Lord Gosford. - A lakossággal való érintkezésük mindennapos összeütközésre vezetett volna. Kerülnünk kell mindent, ami robbanást idézhet elő. Puskaporos hordók között járkálunk, csak nagyon lassan, nagyon óvatosan szabad mozognunk.

A főkormányzó nem túlozta el a helyzet komolyságát. Nagyvonalú, békülékeny szellemű ember volt. Mióta csak ideérkezett, mindig nagy előzékenységet tanúsított a francia telepesek iránt, s mint ahogyan Carneau történetíró megállapítja: „Ír kedélyessége jól megfért a kanadaiak vidám természetével.” Hogy a lázadás eddig nem tört ki, az annak a körültekintésnek, jóindulatnak és igazságérzetnek volt köszönhető, melyet Lord Gosford tanúsított a lakosság iránt. Természeténél fogva és bölcs megfontolásból egyaránt ellenezte az erőszakos rendszabályokat.

– Az erőszak - szokta mondogatni - lefojthatja, de el nem fojthatja a felkelést. Angliában szívesen megfeledkeznek arról, hogy Kanada az Egyesült Államokkal határos, és hogy az Egyesült Államok végül is kivívta a függetlenségét! Tudom én azt, hogy ott Londonban az illetékes minisztérium harcias politikát kíván. A Lordok Háza meg a képviselőház a gyarmatügyi biztosok tanácsára nagy többséggel elfogadott egy javaslatot, mellyel azt akarják elérni, hogy vád alá helyezhessék az ellenzéki képviselőket, hogy ellenőrzés nélkül használhassák a közpénzeket, továbbá, hogy az alkotmányt úgy módosíthassák, hogy a kerületekben megkétszerezzék az angol szavazók számát. Bizony nem nagy bölcsességre vall ez a javaslat. Vér fog folyni mindkét részről.

Valóban félő volt, hogy hamarosan vérontásra kerül sor. Az angol parlament által legutóbb jóváhagyott intézkedések olyan nyugtalanságot keltettek, mely lépten-nyomon megnyilvánult, bármiről volt is szó. Titkos tanácskozások és nyilvános gyűlések hevítették forrpontra a közhangulatot. Nyilván hamarosan tettekre kerül a sor. Montrealban csakúgy, mint Quebecben egymást követték a provokációk a franciák és az angol uralom hívei - elsősorban a volt alkotmányos egyesületek tagjai - között. A rendőrségnek tudomására jutott, hogy a kerületekben, a grófságokban és a falvakban fegyverbe szólítják a lakosságot. Sőt még arra is sor került, hogy az egyik községben felakasztották a kormányzót jelképező bábot. Mindenképpen intézkedni kellett tehát.

– Vajon de Vaudreuil járt mostanában Montrealban? - kérdezte Lord Gosford.

– Aligha mozdult ki otthonából, a Montcalm-villából - válaszolt Gilbert Argall. - De a barátai, Farran, Clerc, Vincent Hodge buzgón látogatják, és ők naponta összejönnek a francia képviselőkkel, elsősorban Gramont quebeci ügyvéddel.

– Ha zendülés tör ki - vetette közbe Sir John Colborne -, nyilvánvaló lesz, hogy ők készítették elő.

– Talán ha lordságod letartóztattatná őket, esetleg csírájában fojthatná el az összeesküvést - jegyezte meg Gore ezredes.

– Ha ugyan nem éppen ezzel robbantanám ki - vágott vissza a főkormányzó.

Aztán a rendőrfőnökhöz fordult:

– Ha jól emlékszem, de Vaudreuil meg a barátai az 1832. és az 1835. évi felkelésben is szerepeltek, ugye?

– Nem téved lordságod - válaszolt Gilbert Argall. - Legalábbis okunk van azt hinni, hogy részük volt a felkelésben, de közvetlen bizonyítékok híján nem lehetett őket perbe fogni, akárcsak az 1825. évi felkelés után.

– Bármi áron meg kell szereznünk ezeket a bizonyítékokat - mondotta Sir John Colborne -, hogy egyszer s mindenkorra véget vessünk a cselszövéseknek. Most hagyjuk, hadd keveredjenek csak bele minél jobban. Harcoljuk végig könyörtelenül ezt a harcot, hadd végződjék ez a küzdelem Anglia javára!

Ez a beszéd illett a kanadai angol haderők főparancsnokához. Sir John Colborne hajlandó lett volna ugyan a legkegyetlenebb szigorral elnyomni egy lázadást, de katonás szelleme tiltakozott az ellen, hogy titkos mesterkedésekbe keveredjék, melyek kizárólag a rendőrség hatáskörébe tartoznak. Gilbert Argall rendőreinek a feladata volt már hónapok óta, hogy szünet nélkül szemmel tartsák a kanadai francia párt minden lépését. A Szent Lőrinc-folyam menti városokat és falvakat, elsősorban Verchères, Chambly, Laprairie, Akadia, Terrebonne, Deux-Montagnes grófságok falvait szünet nélkül járják a rendőrfőnök ügynökei. Montrealban - az alkotmányos egyesületek híján, melyeknek feloszlatását Gore ezredes annyira sajnálta - a legszélsőségesebb loyalistákból alakult Doric Club vállalkozott arra, hogy minden lehető eszközzel megfékezze a franciákat. Lord Gosford így joggal félt attól, hogy a nap vagy az éjszaka bármely percében összeütközésre kerülhet sor.

Gondolhatjuk, hogy a főkormányzót - bármi volt is egyéni felfogása - a környezete szüntelenül arra ösztökélte, hogy a franciákkal szemben az angoloknak, a loyalistáknak nyújtson támogatást. Loyalistáknak nevezték ugyanis akkoriban az angol korona uralmának híveit. Egyébként Sir John Colborne korántsem volt a félintézkedések híve, mint ezt a későbbiekben, mikor Lord Gosford után ő töltötte be a főkormányzói tisztet, be is bizonyította. Gore ezredes, ez a Waterloonál kitüntetett öreg hadfi pedig haladéktalan katonai lépést javasolt.

Ugyanez év május 7-én ülést tartottak a Richelieu grófságbeli Saint-Ours városkában is. Ezen az ülésen hozták meg a vezetők azokat a határozatokat, amelyeket a kanadai francia ellenzék politikai programjaként fogadott el.

A program pontjai közül a következőt kell idéznünk:

„Kanadának Írország példájára egy ember körül kell tömörülnie, kit az elnyomás gyűlölete és hazájának szeretete vezérel, akit soha semmi, sem ígéret, sem fenyegetés meg nem tántoríthat.”

Ez a férfiú Papineau volt, akit a nép szeretete méltán emlegetett együtt O’Connellel, az ír hazafival.

A gyűlésen azt is elhatározták, hogy „amennyiben csak lehetséges, tartózkodnak az importcikkek vásárlásától, lehetőleg csak belföldi termékeket vásárolnak, hogy a kormányt megfosszák a külföldi árukra kivetett vámokból eredő jövedelemtől.”

Lord Gosford kénytelen volt válaszolni e határozatokra. Június 15-én kiáltványban tiltotta meg mindennemű lázító gyűlés összehívását, és elrendelte, hogy amennyiben mégis gyűlést tartanának, a polgári és katonai hatóságok oszlassák fel.

A rendőrség tehát fáradhatatlanul buzgólkodott, legravaszabb nyomozóit állította munkába, sőt még attól sem riadt vissza, hogy hatalmas összegekkel árulásra csábítson - ezt különben már máskor is megtette.

Papineau volt ugyan az a francia férfiú, aki a közélet porondján harcolt, volt azonban még egy ember, aki titokban s oly rejtélyesen dolgozott, hogy még a francia párt vezetői is csak nagyon ritkán láthatták. E titokzatos személyiség körül valóságos legenda szövődött, s így rendkívüli befolyása volt a tömegekre: „Jean, a Névtelen” - csak így emlegették mindenütt. Ne csodálkozzunk tehát, hogy ez a rejtélyes néven ismert ember is szóba került a főkormányzó és vendégei tanácskozásán.

– És mi van ezzel a Névtelennel? - kérdezte Sir John Colborne. - Nyomára bukkantak már?

– Még nem - válaszolta a rendőrfőnök. - Joggal tételezem fel azonban, hogy megint feltűnt az alsó-kanadai grófságokban, sőt hogy nemrégiben még Quebecben is járt.

– És az ön detektívjei mégsem tudták lefülelni? - kiáltott fel Gore ezredes.

– Ez nem olyan könnyű.

– Ennek az embernek valóban olyan nagy befolyása van, mint ahogyan mondják? - kérdezősködött Lord Gosford.

– Minden bizonnyal - válaszolta a rendőrfőnök -, nyugodtan állíthatom lordságodnak, hogy rendkívül nagy a befolyása.

– Voltaképpen ki ez az ember?

– Hát erre még soha senki nem tudott rájönni - mondotta Sir John Colborne. - Ugye, kedves Argall, nem tévedek?

– Ez bizony így van, tábornok úr! Nem tudjuk, kicsoda, honnan jön, hova megy. A legutóbbi felkelésben úgyszólván láthatatlanul vett részt. Még csak nem is kétséges, hogy Papineau, Viger, Lacoste, Vaudreuil, Farran, Gramont meg a többiek számítanak arra, hogy az adott pillanatban megint közbelép. Ez a Névtelen már szinte természetfeletti lénynek számít a Szent Lőrinc környéki járásokban, Montrealtól északkeletre éppúgy, mint Quebectől délnyugatra. Ha a szóbeszédnek hitelt adhatunk, rendkívül merész, rettenthetetlenül bátor ember, megvannak benne mindazon tulajdonságok, melyek alkalmasak arra, hogy magával ragadják a városok és a falvak lakóit. S ezenfelül, mint már mondottam, a titok, az ismeretlenség varázsa veszi körül!

– Ön tehát úgy gondolja, hogy nemrégiben Quebecben járt? - kérdezte Lord Gosford.

– A rendőrségi jelentésekből erre lehet következtetni - válaszolt Gilbert Argall. - Éppen ezért nyomozóútra küldtem az egyik legbuzgóbb, legravaszabb emberünket, azt a bizonyos Ripet, aki a Simon Morgaz-féle ügyben oly leleményesen járt el.

– Arról a Simon Morgazról beszél, aki 1825-ben jó pénzért, éppen a legalkalmasabb pillanatban adta el társait, a chamblyi összeesküvőket?

– Igen, róla van szó.

– S hol van most ez az ember?

– Csak annyit tudunk róla, hogy egész fajtája, minden elárult kanadai francia utálattal fordult el tőle, s nyoma veszett. Talán elhagyta az Újvilágot... talán meghalt valahol... ki tudja?

– Vajon az az eszköz, mely oly hathatósnak bizonyult Simon Morgaznál, nem volna eredményes most is az egyik vezetőnél?

– Erre ne is gondoljon, tábornokom! - mondotta Lord Gosford. - Ami igaz, az igaz, ezekhez a franciákhoz még a gyanú árnyéka sem férhet. Hogy az angol befolyás ellenfelei, s arról álmodoznak, hogy Kanada számára is kivívják a függetlenséget, amint az Egyesült Államok kiharcolta a függetlenségét Angliától ez sajnos tagadhatatlan. De egy percig sem bizakodhatunk abban, hogy megvásárolhatjuk, hogy pénzzel vagy kitüntetésekkel árulásra csábíthatjuk őket! Szent meggyőződésem, hogy egyetlen vállalkozót sem találnánk köztük.

– Ezt mondották Simon Morgazról is - jegyezte meg némi gúnnyal Sir John Colborne -, aztán mégiscsak eladta a társait! S ki tudja, ez a Jean, ez a Névtelen, akit most önök emlegetnek, talán éppúgy megvásárolható?

– Nem hiszem, tábornok úr - mondta habozás nélkül a rendőrfőnök.

– Mindenesetre akár megvesztegetéséről, akár akasztásáról van szó, először is kézre kellene kerítenünk, s minthogy állítólag Quebecben járt...

E pillanatban a kert egyik sétányának kanyarulatánál felbukkant valaki, s a társaságtól mintegy tíz lépésnyire megállt.

A rendőrfőnök nyomban ráismert a rendőrre, vagyis inkább a rendőrségi vállalkozóra - hiszen az illető minden szempontból rászolgált erre az elnevezésre.

Ez az ember ugyanis nem tartozott a kanadai angol rendőrgárdához, Comeau reguláris különítményéhez.

Gilbert Argall intett neki, hogy lépjen közelebb.

– Ez Rip, a Rip és Társa cégtől - mondotta Lord Gosford felé fordulva. - Megengedi lordságod, hogy megtegye jelentését?

Lord Gosford igent intett.

Rip tisztelettudóan közelebb lépett, s mint az illik, várt Gilbert Argall kérdéseire, melyek a következőképpen hangzottak:

– Megbizonyosodott ön arról, hogy a Névtelen Quebecben járt?

– Azt hiszem, kegyelmes uram, hogy ezt nyugodtan állíthatom!

– S hogy történt, hogy mégsem tartóztatták le? - kérdezte Lord Gosford.

– Bocsásson meg lordságod társaimnak és nekem is, de túl későn kaptuk az értesítést - hangzott Rip válasza. - Tegnapelőtt jelentették, hogy a Kis-Champlain utcában járt egy házban, mely balról Emotard szabó üzletével szomszédos, vagyis a Kis-Champlain utca első lépcsőire nyílik. Azonnal körülvettük ezt a házat, melyben egyébként bizonyos Sébastien Gramont ügyvéd, a francia párt egyik vezetője lakik. A Névtelennek nem leltük nyomát odabenn, noha Gramont képviselő egész bizonyosan kapcsolatban áll vele. Minden kutatásunk hiábavalónak bizonyult.

– Gondolja, hogy ez az ember még Quebecben van? - kérdezte Sir John Colborne.

– Erre a kérdésre nem mernék igennel válaszolni excellenciádnak.

– Ön nem ismeri?

– Még sohasem láttam, s valójában nagyon kevesen ismerik.

– És legalább tudják, hogy milyen irányban indult el Quebecből?

– Ezt sem tudjuk - válaszolt Rip.

– S ön mit gondol erről az egészről? - kérdezte Sir John Colborne a rendőrfőnöktől.

– Az én elképzelésem szerint nyilván Montreal grófság felé indult, mert ez a felforgatók kedvenc gyülekezőhelye. Ha valóban felkelés készül, úgy valószínűleg Alsó-Kanada ezen részében fog kitörni. S ebből arra következtetek, hogy a Szent Lőrinc egyik part menti falujában rejtőzködött el.

– Úgy van - szólt közbe Gilbert Argall -, azon a vidéken kell folytatnunk a nyomozást.

– Akkor tehát adja ki az ilyen értelmű parancsot - mondotta a főkormányzó.

– Lordságod meg lesz elégedve. Rip, ön a legjobb embereivel már holnap induljon Quebecből. Én elsősorban de Vaudreuilt és a barátait figyeltetném, mert ez a Névtelen ritkábban vagy gyakrabban, de bizonyosan találkozik velük. Igyekezzék bármi módon nyomára akadni. A főkormányzó úr elsősorban ezt a feladatot bízza önre.

– Híven fogom teljesíteni - válaszolt a Rip és Társa cég főnöke. - Már holnap útnak indulok.

– Előre is felhatalmazzuk önt mindenre, amit fontosnak lát e veszedelmes felforgató elfogatása érdekében. Élve vagy halva, de kézre kell keríteni, mielőtt puszta jelenlétével fellázíthatná a kanadai francia lakosságot. Ön értelmes és buzgó ember, ezt már tizenkét évvel ezelőtt, a Morgaz-ügyben bebizonyította. Most is számítunk buzgalmára és ügyességére. Távozhat.

Rip már indult, pár lépést tett hátrafelé, mikor hirtelen meggondolta magát.

– Szabad valamit kérdeznem kegyelmes uramtól? - fordult a rendőrfőnökhöz.

– Kérdezni?

– Igen, kegyelmes uram, s kérdésemre a Rip és Társa cég könyvelésének pontossága és megbízhatósága érdekében kell feleletet kapnom.

– Kérdezzen hát - mondotta Gilbert Argall.

– Vajon tűztek-e ki díjat a Névtelen fejére?

– Még nem!

– Pedig ennek meg kell történnie! - szólt közbe John Colborne.

– Máris megtörtént - jelentette ki Lord Gosford.

– S mekkora a díj?... - kérdezte Rip.

– Négyezer piaszter.

– Megér az hatezret is - állapította meg Rip. - Utazási költségeim lesznek, azonfelül sokat kell majd költenem különleges felvilágosítások szerzésére.

– Legyen hatezer piaszter - mondotta Lord Gosford.

– Lordságodnak nem lesz oka sajnálni ezt a pénzt...

– Persze csak ha meg is kapja... - vágott közbe a lord.

– Meg fogom kapni, kegyelmes uram...

És e talán némileg merész kijelentés után a Rip és Társa cég főnöke eltávozott.

– Ahogy látom, ennek a Ripnek nagyon erős az önbizalma! - jegyezte meg Gore ezredes.

– De a bizalmat is megérdemli - mondotta Gilbert Argall. Egyébként ez a hatezer piaszter nagyon alkalmas arra, hogy fokozza ügyességét, hevítse buzgalmát. Már a chamblyi összeesküvés ügye is komoly pénzt hozott neki, s Rip szereti ugyan a mesterségét, de azért nem veti meg a munkájával szerzett pénzt sem. Ezt a nem mindennapi fickót olyannak kell elfogadnunk, amilyen, de annyi bizonyos, hogy nem tudok még egy embert, akit nála alkalmasabbnak gondolnék ennek a Jeannak a kézre kerítésére, ha ez a Névtelen olyan ember, akit egyáltalán el lehet fogni.

A tábornok, a rendőrfőnök és az ezredes ezek után búcsút vettek Lord Gosfordtól. Sir John Colborne úgy rendelkezett, hogy Gore ezredes azonnal induljon Montrealba, ott már várja egy bajtársa, Witherall ezredes, ő kapta a megbízatást, hogy Montreal grófság községeiben megakadályozzon vagy leverjen minden megmozdulást.