Híjj!... ez a szél, amint tombol.

Zutty!... ez az eső, mely úgy hull, mintha dézsából öntenek.

A bömbölő szélroham hétrét görbíti a volsiniai tengerpart fáit, s megtörik a Crimma-hegyek oldalán. Végig a part hosszán magas sziklákat koptatnak szüntelenül a roppant Megalokrid-tenger hullámai.

Híjj!... Zutty!...

A kikötő mögött bújik meg Luktrop városka. Néhány száz ház, tetejükön zöldes kilátókkal, amelyek úgy-ahogy megóvják őket a nyílt tenger felől reájuk zúduló szelektől. Négy-öt meredek utcácska, inkább vízmosás, semmint utca, kavicsos, a háttérbeli kráterek salakjától mocskos úttestek. A tűzhányó, a Vanghor nincs messze. Nappal kénes gőzöket ereget a belső nyomás következtében; éjszaka minden percben hatalmas lángokat okád. Akár egy világítótorony, a Vanghor százötven kercnyi távolságra jelzi a kikötőt a szállítóhajóknak, a felzanoknak, verlicheknek, balanzoknak,¹ amelyeknek orrtőkéje a Megalokrid vizeit hasítja.

A város túlsó végén a Crimmer-kor némely romos maradványa sorakozik, őket egy arab jellegű külváros követi, afféle „kasbah”, fehér falak, kerek tetők, napfény verte teraszok. A véletlen szeszélye szerint elrendezett kőtömbök halmaza. Akár egy rakás játékkocka, melyek pontjait immár eltüntette az idők patinája.

Egyebek közt ott látható a Hat-Négy, ahogyan ezt a furcsa, négyszögletes tetejű, egyik oldalán hat, a másikon négy ablakos építményt nevezik.

A város fölé egy harangláb magasodik, a Szent Filfiléna templom tornya, a falüregben elhelyezett harangjaival, amelyeket az orkán néhanap megremegtet. Baljós jel. Ilyenkor retteg a tájék.

Ez Luktrop. Arrébb a mezőségen nyomorúságos kalyibákból álló, hangapuszta övezte, elszórt települések, akárcsak Bretagne-ban. De nem vagyunk Bretagne-ban. Franciaországban volnánk-e? Nem tudom. Európában? Fogalmam sincs.

Mindenesetre, ne keressék Luktropot a térképen még a Stieler-féle atlaszban se.