A FEDÉLZETEN

Itt vagyok valahára a szabad levegőn! Tele tüdővel lélegzem. Végre kieresztettek abból a fullasztó odúból, és felvittek a hajó fedélzetére.

Körüljáratom tekintetemet a szemhatáron, de szárazföldet nem fedezek fel sehol. Nem látok egyebet, mint az ég és a tenger között húzódó, kör alakú vonalat.

Észak-Amerika ezer meg ezer mérföldnyi hosszúságban húzódó partvidékét keresem nyugaton. Híre-pora sincs.

A nap már hanyatlóban van, sugarai ferdén hullanak az óceán síkjára. Este hat óra felé járhat az idő. Megnézem az órámat... Eltaláltam: hat óra tizenhárom percet mutat.

Június tizenhetedikén éjjel a következő dolgok történtek:

Mint már említettem, várva-vártam, hogy börtönöm ajtaja megnyíljék. Erősen elhatároztam, hogy küzdök az álom ellen. Biztosan tudtam, hogy még nappal van. Az idő telt... telt... de senki sem jött. Az élelem is fogytán volt már. Lassacskán megéheztem. De a szomjúság nem gyötört, mert valamicske ale-em még maradt.

Amióta felébredtem, megint éreztem, hogy a hajó teste, ha gyengén is, de remeg, vagyis: a hajó halad. Tegnap óta valahol vesztegelt: talán a part valamelyik elhagyatott kis öblében állt, mert semmit sem éreztem a horgonyvetéssel járó rázkódtatásból.

Hat óra volt tehát, amikor egyszerre léptek zaját visszhangozták a vasfalak. Valaki be akar jönni?... Igen! A zár megcsikordult, az ajtó feltárult. Hajólámpás fénye oszlatta el a vakhomályt, amely hajóra szállításom óta körülvett.

Két ember lépett be. Nemigen volt időm, hogy szemügyre vegyem őket. Karon ragadtak, fejemre sűrű vászontakarót dobtak, ettől aztán semmit sem láttam.

Mire való lehetett ez az óvatosság?... Mi volt a szándékuk velem?... Védekezni akartam, de ők még erősebben megmarkoltak. Kérdeztem tőlük valamit - nem feleltek. Egymással váltottak csak néhány szót, de nyelvük idegenül hangzott, sejtelmem sem volt, miféle nyelv lehet.

Annyi biztos, hogy nem sokat teketóriáztak velem... Igaz, hiszen csak egyszerű, elmekórházi betegápolónak tekintettek... törődtek is velem sokat! Egyébiránt kérdés, vajon Simon Hart mérnököt különb bánásmódban részesítették volna-e.

Ezúttal legalább a szájamat nem tömték be, kezemet, lábamat sem kötözték meg. Megelégedtek azzal, hogy jól megmarkolják a karomat. Menekülésről szó sem lehetett.

Egy pillanat múlva már ki is hurcoltak a kamrámból. Valami szűk folyosón taszigáltak előre... Vaslépcső döngött a lábam alatt...

Végre friss áramlat csapódik az arcomba... Tele tüdővel szívom a vászontakarón keresztül a friss levegőt.

A két ember hirtelen felkap, aztán valami szilárd padozatra tesz. De ez már nem vasból való. Valószínűleg a hajó fedélzetén állok.

Eleresztették a karomat is. Ura voltam kezemnek-lábamnak.

Letéptem a fejemről a takarót, és körülnéztem...

Egy gyorsan haladó kétárbocos fedélzetén voltam. A hajó hosszú, fehér barázdát vont maga után a tenger vizében.

Meg kellett kapaszkodnom az egyik merevítőkötélben, hogy el ne essem, annyira elvakított a napfény. Nem csoda, hiszen negyvennyolc óráig vaksötétségre voltam kárhoztatva.

Mintegy tíz durva ábrázatú ember járt-kelt a hajó fedélzetén. Mindegyik más jellegű volt, egyikről sem tudtam megállapítani, hogy miféle származású.

Rám sem hederítettek.

A kétárbocos, becslésem szerint, kétszázötven-háromszáz tonnás lehetett.

Meglehetősen széles teknőjű, erős árbocozatú, nagy vitorlafelületű hajó volt. Kedvező széllel igen gyorsan haladhatott.

A hajó tatján napbarnította arcú férfi állt. Keményen markolta a kormánykerék fogantyúit, hogy a kétárbocost megvédje a meglehetősen heves oldallökések ellen.

A kétárbocos luxusjacht jellegű volt. Szerettem volna valahonnan leolvasni a nevét. Csak azt nem tudtam, hol van felírva: a hajó farán levő táblán vagy a hajó orrán.

Megszólítom az egyik matrózt:

Nem felel. Azt kell feltételeznem, hogy nem értett meg.

– Hol a kapitány? - kérdeztem ismét.

De a matróz erre a kérdésre éppen úgy hallgatással felel, mint az előbbire.

A kétárbocos fedélzetének előrészébe megyek.

A horgonycsiga forgatórúdja fölött harang csüng. Hátha bronzába bevésték a kétárbocos nevét!

Szó sincs róla.

Visszamegyek a hajó tatjába. A kormányoshoz fordulok, és megismétlem kérdésemet.

Barátságtalan pillantással mér végig, egyet ránt a vállán, és még erősebben nekifeszül a kormánykeréknek, hogy visszaterelje útirányába a kétárbocost, amelyet balra vert el egy heves oldalhullám.

Ekkor eszembe jut, hogy körülnézzek: vajon nem pillantom-e meg valahol Thomas Rocht... Nem látom sehol. Hátha nincs is ezen a hajón?... Képtelenség! Miért rabolták volna el csupán Gaydon betegápolót a Healthful-House-ból?... Egy árva lélek sem gyaníthatta, hogy tulajdonképpen Simon Hart mérnök vagyok. S ha tudta volna is, ugyan milyen érdekében állhatott volna bárkinek, hogy engem elraboljon? Mi céljuk lehetett volna velem?

Abból, hogy Thomas Roch nincs a fedélzeten, arra következtettem, hogy valamelyik kabinba zárták, és nyilván ugyanolyan gyengéden bántak vele, mint egykori ápolójával.

De várjunk csak... No lám, hogy is lehet, hogy nem jutott mindjárt az eszembe...

Hát a kétárbocost mi hajtja előre?... A vitorlákat mind egy szálig bevonták... A szél nem fúj, s a keletről időnként támadó szél nemhogy segítené, de még hátráltatná is a hajó menetét, hiszen szél ellen tartunk. De íme, a hajó sebesen halad előre - orrával kissé kiemelkedik a vízből, orrtőkéje pedig csak úgy hasítja a hullámokat, amelyeknek a tajtéka egészen a hajó merülési vonaláig csap fel; sebesen halad, hosszú vízbarázdát hasít a tengeren, s a barázda hullámos, habos selyemként nyúlik el messzire a hajó mögött.

Talán gőzjachton vagyok?... Nem, a főárboc és az előárboc között sehol sem látom a kéményt... Vagy talán elektromos erő hajtja, és a hajócsavar nagy erejű akkumulátorokkal vagy hatalmas galvántelepekkel van összeköttetésben? Ez magyarázza roppant sebességét?

Egyébként sehogyan sem érthetem, hogyan halad a hajó a vízen. A hajtóeszköz mindenképpen csak hajócsavar lehet, s ezt feltétlenül meg kell látnom, ha a mellvéden kihajolva alánézek. S akkor már csak azt kell kiderítenem, hogy miféle erő mozgatja a hajócsavart. Kihajolok... Letekintek...

Híre-nyoma sincs hullámkavaró csavarnak. Csak olyasféle, három-négy kötélhossznyira húzódó hullámbarázdát látok nyomunkban a vízen, amilyent a hatalmas, kifeszített vitorlájú hajók vonnak maguk után...

Vajon micsoda titokzatos gépezet hajtja a kétárbocost ilyen bámulatos gyorsasággal?

Azért is megtudom!

Visszamegyek a fedélzet előrészébe. A legénység ügyet sem vet rám.

A lejárót borító fedél mellett egy férfit pillantok meg. Mintha már láttam volna valahol az arcát... A karfára támaszkodva néz rám, szinte várja, hogy odalépjek hozzá és megszólítsam.

Most már tudom! Ez az ember kísérte D’Artigas grófot, amikor az meglátogatta a *Healthful-House-*t... Ez volt!... ez!... Ráismerek!

Tehát a dúsgazdag idegen rabolta el Thomas Rocht, és a kétárbocos, amelynek fedélzetén vagyok, D’Artigas gróf Ebba nevű jachtja, amelyet mindenütt jól ismernek Észak-Amerika partjain...

Nos, hát jól van! Ez az ember majd számot ad nekem arról, amit megtudni jogomban áll! Emlékszem, hogy ő is, D’Artigas gróf is angolul beszéltek. Megérti hát a szavamat, és felelnie kell a kérdésemre.

Azt hiszem, ez az ember az Ebba kapitánya.

– Kapitány úr - szólítom meg -, én már láttam önt a Healthful-House-ban! Megismer engem?

Kémlelve néz rám, de nem méltat feleletre.

– Gaydon vagyok, Thomas Roch betegápolója - folytatom. - Tudni szeretném, miért raboltak el engem, miért hoztak erre a hajóra.

A kapitány egy intéssel félbeszakít. De még az az intés sem nekem szól, hanem a fedélzet elülső részén álldogáló két matróznak.

Azok odaugranak hozzám, megragadják a karomat. Nem tudok úrrá lenni egy haragos mozdulatomon, de azok mit sem törődnek ezzel, hanem letuszkolnak a lépcsőn.

Nem is lépcső az, hanem falba erősített, függőleges vaslétra, amely egy folyosóra vezet. A folyosó minden oldalán ajtók nyílnak: ezeken át jutni a kapitány fülkéjébe, a legénységi szállásra és a többi szomszédos helyiségbe.

Talán megint a hajófenéken levő sötét kamrába akarnak zárni?

A matrózok bal felől belöknek egy kabinba. Falán kerek hajóablak; világosság és friss levegő áramlik be rajta. A kabinban megvetett függőágy, asztal, karosszék, mosdóasztal, szekrény áll.

Az asztalon teríték. A kukta tálakat rak az asztalra, aztán távozni készül. Megszólítom.

Ez is néma. Néger fiú, fiatal még: lehet, hogy csakugyan nem érti a szavamat.

Az ajtót rám zárják. Jó étvággyal eszem. Kérdéseimet más alkalomra halasztom. Egyszer talán még választ kapok rájuk.

Rab vagyok újra, ámbár ezúttal összehasonlíthatatlanul kedvezőbb körülmények között. S ez az állapot, véleményem szerint, nem is fog megváltozni, ameddig rendeltetési helyünkre nem jutunk.

Újra elfog a töprengés. Első gondolatom az, hogy D’Artigas gróf követte el a merényletet, ő volt Thomas Roch elrablásának értelmi szerzője. Nyilvánvaló, hogy a francia feltaláló is itt van, az Ebba valamelyik, hasonló kényelemmel berendezett fülkéjében...

Ki lehet voltaképpen ez az ember? Honnan jött ez a titokzatos személyiség? Azért szöktette el Thomas Rocht, mert a fulgurátor titkát akarja mindenáron kicsalni belőle? Valószínű. Óvakodnom kell tehát attól, hogy eláruljam, ki vagyok, mi vagyok, mert ha megtudják, vége minden reménynek... Akkor többé nem szabadulok a körmeik közül.

Titkok egész szövedéke vár kibogozásra, talányok egész sora vár megfejtésre... Ki lehet D’Artigas gróf? Mi a szándéka? Hová tart a hajó? Hol van illetőségi kikötője? Hogyan haladhat vitorla és hajócsavar nélkül, óránként legalább tíz tengeri mérföldnyi sebességgel?

Estefelé hideg szél csap be a fülke kerek ablakán. A szorítócsavar segítségével bezárom az ablakot. Az ajtó kívülről el van reteszelve. Legokosabb hát, ha végignyújtózom az ágyon, és a szelíden himbálózó *Ebbá*val álomba ringattatom magam.

Másnap reggel korán kelek, megmosdom, felöltözöm, és várakozom.

Aztán az a gondolatom támad, hogy megnézzem, vajon be van-e még reteszelve az ajtó.

Nincs bereteszelve. Kinyitom, felkapaszkodom a vaslétrán, és már itt is állok a fedélzeten.

A matrózok a fedélzetet mossák a hajó farában. Ott áll a kapitány is, és valakivel beszélget. Nem lepi meg, hogy viszontlát, hanem fejével felém intve, társát figyelmessé teszi reám.

Társa, akit eddig még nem láttam, ötven esztendő körüli férfi. Fekete hajából és szakállából itt-ott ezüstszálak csillannak elő. Arca finom és gunyoros, szeme élénk, vonásai értelmesek. A görög jelleget fedezem fel rajta. Nem tévedek: csakugyan görög származású, erre mutat, hogy az Ebba kapitánya Serkönek, Serkö mérnöknek szólítja.

A kapitányt Spade-nak hívják; ez a név viszont olasz eredetűnek hangzik. Szóval egyik görög, másik olasz... A hajó személyzetét a földgömb legkülönbözőbb zugaiból csődítették össze erre a norvég nevű hajóra. Ez a zagyvalék joggal tetszik gyanúsnak nekem.

És vajon a spanyol nevű, ázsiai jellegű D’Artigas gróf honnan származhatik?...

Spade kapitány és Serkö mérnök halkan beszélgetnek. A kapitány a kormányos munkáját figyeli. A kormányosnak, úgy látszik, egyáltalában nem kell a műszeres ládikóban előtte álló iránytűvel törődnie. Szemlátomást inkább a hajó orrában álló matróz intéseire ügyel: ez jelzi, hogy a kormányosnak mikor kell a kereket jobbra vagy balra fordítania.

A hátsó fedélzeti rekesz előtt megpillantom Thomas Rocht is. Tekintete ott révedez a végtelen, puszta tengeren. Sehol föld, üres a láthatár.

Két matróz áll a feltaláló mellett, és egy pillanatra sem téveszti szem elől. Hiszen egy elmebetegtől minden kitelik, az is, hogy beugrik a tengerbe...

Nem tudom, vajon megengedik-e, hogy egykori betegemmel érintkezzem.

Feléje tartok. Spade kapitány és Serkö mérnök figyelmesen néznek.

Közeledem Thomas Rochhoz. Nem látja, hogy feléje tartok. Mellette állok.

Úgy látszik, nem ismer rám. Meg sem mozdul.

Élénk csillogású szeme a távolban kalandozik. Boldog, hogy a sós párával telített, üdítő levegőt szívhatja. Tele tüdővel lélegzik. Az ózondús levegőhöz ragyogó napsütés járul; a felhőtlen égboltról aláözönlő napsugarak elborítják a feltaláló alakját.

Vajon tudja-e Thomas Roch, hogy milyen megváltozott viszonyok közé került?... Vagy talán már el is felejtette a *Healthful-House-*t, a pavilont, amelyben őrizték, és nem emlékszik már ápolójára, Gaydonra sem?... Igen valószínű. A múlt kitörlődött emlékezetéből, és most csak a jelenben él.

Azt hiszem, Thomas Roch itt is, az Ebba fedélzetén, a végtelen óceán hátán, ugyanolyan öntudatlan állapotban él, mint a Healthful-House-*ban,* ahol tizenöt hónapig ápoltam. Szellemi állapota nem változott meg: agyában csak akkor csillan fel az értelem, ha találmányáról esik szó. D’Artigas gróf ismeri ezt a lelkiállapotot, tapasztalhatta *healthful-house-*i látogatása alkalmával. Kétségkívül erre számít, s ezért reméli, hogy előbb-utóbb mégiscsak nyitjára jön a feltaláló titkának.

Megszólítom az őrültet:

– Thomas Roch!...

Hangom hallatára összerezzen... Egy pillanatig rám mered, aztán gyorsan másfelé tekint.

Megfogom a kezét, és megszorítom. Hirtelen visszarántja, és anélkül hogy felismert volna, faképnél hagy. A kétárbocos fedélzetének hátsó részébe megy, ahol Spade kapitány és Serkö mérnök állnak.

Vajon azért ment oda, hogy velük szóba elegyedjék?... Válaszol-e nekik, ha kérdeznek tőle valamit?... Nekem, lám, nem akart felelni.

E pillanatban arcán kigyúl az értelem csilláma. Ha nem tévedek, a hajó különös haladása vonta magára a figyelmét.

Úgy van! Szemét az Ebba bevont vitorlázatú árbocára emeli. A hajó vitorla nélkül is gyorsan siklik a nyugodt vízen...

Thomas Roch visszatér a hajó jobb oldalára. A kéményt keresi, a két árboc között, mert ha az Ebba gőzjacht volna, ott kéménynek kellene lennie. S abból a kéményből fekete füstfelhőnek kellene a magasba gomolyodnia.

Íme, Thomas Roch is különösnek találja, amit én annak találtam. Ő sem tudja megfejteni, amit én is megfejthetetlennek találtam. Ő is a csavart keresi, amelyet én kerestem.

A hajó mellett egy sereg delfin szökdécsel. Bármily gyorsan halad is az Ebba, ezek a fürge állatok versenyt úsznak vele, megelőzik, és egymás hátán keresztül, csodálatos ügyességgel játszanak, ugrabugrálnak a vízben.

De Thomas Roch nem igyekszik szemmel követni őket. Kihajol az oldalvéd karfáján.

Spade kapitány és Serkö mérnök rögtön hozzá sietnek, mert attól félnek, hogy a tengerbe ugrik, megragadják a karját, és visszahúzzák a fedélzetre.

Észreveszem - ebben nagy tapasztalatom van -, hogy Thomas Roch rendkívül izgatott. Ide-oda forog, hadonászik a két kezével, összefüggéstelen szavakat mormog maga elé.

Nyilvánvaló, hogy megint roham fenyegeti, hasonlatos ahhoz, amely legutóbb, a Healthful-House-ban szállta meg, s amelynek olyan szomorú következményei voltak. Ha a roham bekövetkezik, le kell majd fogni, kabinjába kell hurcolni. És engem kell melléje állítani, hogy a szokott módon ápoljam...

Spade kapitány és Serkö mérnök állandóan szemmel tartják a feltalálót. Úgy látszik, hagyják, hadd tegye, amit akar.

Ez történik:

Thomas Roch a főárbochoz lép, amelyen az imént hasztalanul kereste a vitorlát, átkarolja, meg akarja mozdítani, aztán megrázza, mint aki ki akarja dönteni.

Aztán, látva, hogy hiába erőlködik, az előárbocnak áll neki. Ingerültsége nőttön-nő, érthetetlen szavait tagolatlan kiáltások váltják fel.

Majd eszeveszetten a bal oldali merevítőkötélhez rohan, és ráakaszkodik... Ha meg nem fogják, lezuhanhat a fedélzetre, vagy, ha a hajó erőteljesebben meginog, berepülhet a tengerbe.

Spade kapitány intésére néhány matróz nyomban Thomas Roch mellett terem. Megragadják a karját, de a feltaláló olyan erővel markolja a kötelet, hogy a matrózok nem is tudják egyhamar meglazítani rajta a kezét.

Hanem a kétárbocos matrózai - ezek a rettentő erős fickók - végül is legyűrik a szerencsétlen elmebeteget. Thomas Rocht végigfektetik a fedélzeten, és hiábavaló minden erőlködése, két matróz lefogja.

Még csak az van hátra, hogy kabinjába vigyék, és ott nyugton hagyják, amíg kitombolja magát. S valóban, ezt is parancsolja egy hang, amely hirtelen megüti a fülemet.

Odanézek, és ráismerek az újonnan megjelent személyre.

D’Artigas gróf áll ott a fedélzeten. Ugyanaz a sötét arc, ugyanaz a parancsoló magatartás - éppen olyan, amilyennek a *Healthful-House-*ban láttam.

Azonnal odasietek hozzá. Magyarázatot kívánok, és akárhogy is, de megkapom!

– Uram, milyen jogon... - kezdem a szót.

– Az erősebb jogán! - vág a szavamba D’Artigas gróf.

S azzal elfordul tőlem, és a fedélzet hátsó részébe megy. A matrózok pedig kabinjába vonszolják Thomas Rocht.