A HEALTHFUL-HOUSE¹

Azon a névjegyen, amelyet a Healthful-House gyógyítóintézet igazgatója 189... június 15-én kapott, ez a név állott:

D’ARTIGAS GRÓF

A névjegyen nem volt sem címer, sem kilencágú korona. A név alatt, a kártya szélén, ez a plajbásszal írt cím volt olvasható:

Az Ebba kétárbocos fedélzetén,
New Bern kikötő, Pamplicosund

Észak-Karolina az abban az időben negyvennégy államot számláló Unió egyik állama volt. Fővárosa, Raleigh, mintegy százötven mérföldnyire feküdt az ország belsejében. Nem tartozott éppen a jelentéktelen városok közé, de fővárossá inkább csak azért tették, mert az ország középpontjában épült; ipar és kereskedelem dolgában egyébként kisebb jelentőségű volt, mint például Wilmington, Charlotte, Fayetteville, Edenton, Washington, Salisbury, Tarboro, Halifax vagy akár New Bern.

New Bern a Pamplico-szorosba ömlő Neuse folyó torkolatában fekszik. A Pamplico-szoros tószerűen kitágul; a tengertől természetes gát és a karolinai partmellék kisebb-nagyobb szigetei választják el.

A Healthful-House igazgatója éppenséggel nem tudta volna kitalálni, mi végből került hozzá az a bizonyos névjegy, ha az nem levél kíséretében érkezik. A levélben D’Artigas gróf arra kérte az igazgatót, engedje meg, hogy megnézhesse az intézetet. A sorok írója biztosra vette, hogy megkapja az engedélyt, mert mindjárt tudatta is, hogy az Ebba parancsnokának, Spade kapitánynak a kíséretében délután megjelenik a Healthful-House-ban*.*

Igen természetesnek látszott, hogy a külföldi vendég szeretné megtekinteni az Egyesült Államok e híres gyógyintézetét, amelyet tömegesen látogattak a gazdag betegek. Eddigelé is számos idegen kereste már fel (ha nem is éppen grófok, mint D’Artigas), és mindegyikük dicsérettel halmozta el a Healthful-House igazgatóját.

Az intézet igazgatója nyomban megadta a kért engedélyt, és azt válaszolta, hogy nagy megtiszteltetésnek tekinti a gróf látogatását.

A Healthful-House-t magánvállalkozók alapították; válogatott betegápolói és híres-nevezetes orvosai voltak. Nem tartozott a nyilvános, állami kórházak vagy ideggyógyintézetek csoportjába, de az állam felügyelete alatt állott, s a kényelem és az egészség minden kellékét egyesítette magában; hiszen az volt a rendeltetése, hogy dúsgazdag emberek keressék fel.

Szebb és kellemesebb fekvésű helyet keresve sem találhattak volna annál, mint ahol a Healthful-House feküdt. Egy halom lejtőjén épült, és egy kétszáz holdas park tartozott hozzá. Csodálatos fák nőttek ebben a parkban, ami nem csoda, hiszen a Kanári-szigetekkel és Madeirával feküdt egy szélességi fokon. A park lábánál a Neuse széles torkolata nyílott; levegőjét állandóan frissítették a Pamplico-szorosból a keskeny földnyelv fölött beáramló szellők és a nyílt tengeri szelek.

A Healthful-House-ban a gazdag betegek minden egészségügyi követelményt megtaláltak. Az intézet tulajdonképpen idült betegségek kezelésére volt berendezve, de az igazgatóság azért elmezavarban szenvedő betegeket is felvett, ha betegségük nem volt gyógyíthatatlan.

Éppen e történet idején híres személyiséget gyógyítottak a Healthful-House-ban, s így az intézet már ezáltal is méltán keltett érdeklődést maga iránt. Meglehet, hogy D’Artigas gróf látogatását is ennek a hírneves betegnek köszönhette az intézet igazgatója. Ez a beteg tizennyolc hónapja volt az intézetben, mégpedig különleges megfigyelés alatt.

A beteg neve: Thomas Roch; francia származású, s mintegy negyvenöt éves. Kétségtelen, hogy zavarodott az elméje. Eddigelé az elmegyógyászok nem állapíthatták meg, vajon agyának működése véglegesen felmondta-e a szolgálatot. Annyi bizonyos, hogy a dolgok helyes felfogása néha az életben előforduló legegyszerűbb cselekedetek során is hiányzik belőle.

Ha azonban lángeszét idézték: értelme teljesen épnek mutatkozott, és erőteljesen, kifogástalanul működött. Ki ne tudná azonban, hogy a lángész és őrület milyen közel állnak egymáshoz! Egyébként kedélyét és érzékeinek tevékenységét erősen megtámadta a betegség. Emlékezőtehetsége például meggyengült, figyelni másnak a szavaira egyáltalában nem tudott, öntudata, ítélete szinte teljesen hiányzott.

Thomas Roch afféle értelmét vesztett ember volt: önmagáról már egyáltalában nem tudott gondoskodni; még az önfenntartás állati ösztöne is teljesen kiveszett belőle. Úgy kellett vigyázni reá, mint valami magával tehetetlen gyerekre: egy percre sem lehetett magára hagyni. Ott lakott a Healthful-House tizenhetedik pavilonjában, a park alsó végében, s a betegápoló állandóan mellette volt, hogy éjjel-nappal szemmel tartsa.

A közönséges elmezavaron, ha ugyan nem gyógyíthatatlan, általában lelki eszközökkel lehet segíteni. Az orvosságok és különféle gyógymódok mind hiábavalók; hatástalanságukról az elmekór doktorai már régen meggyőződtek. Vajon Thomas Roch baját is orvosolni lehet-e ilyen lelki eszközökkel? Ez egyelőre még a Healthful-House nyugodt, egészséges környezetében is igen kétségesnek látszott.

Thomas Roch örökösen nyugtalan volt, szeszélyes, szörnyen ingerlékeny és rendkívül sajátos természetű; hol szomorú, hol pedig mélységesen egykedvű. Sem szórakozásra, sem komoly foglalatosságra nem volt kapható. Lelki betegségének tünetei tehát világosan megmutatkoztak, s az orvosok látták is, hogy beteg elméjű emberrel van dolguk, de korántsem tudták, hogy a tüneteket mi módon szüntessék meg vagy mivel csillapítsák.

Helyesen állapította meg valaki, hogy az őrültség nem egyéb, mint a szubjektivitás, az alanyiság túltengése: a lélek csak belső világa felé fordul, és a külvilág behatásaival szemben érzéketlenné válik. Thomas Rochban a legnagyobb mértékben megvolt ez a közönyösség. Csak önmagában élt, annak a rögeszmének megszállottjaként, amely végül is ide juttatta. Lehetséges, ámbár nem nagyon valószínű, hogy a baj egyszer majd átcsap a másik végletbe, és - hogy ezzel a meglehetősen tudálékos kifejezéssel éljünk - mintegy „objektiválja”, a külső tárgyakra fordítja a beteg figyelmét.

Ideje, hogy számot adjunk arról, milyen körülmények között hagyta el ez a francia a hazáját, mi késztette őt arra, hogy az Egyesült Államokba menjen; s hogy a szövetséges államok kormánya miért tartotta kívánatosnak, sőt feltétlenül szükségesnek, hogy Thomas Rocht e gyógyintézetbe szállítsák, és ott féltékeny gonddal kémleljék a rohamai során, öntudatlan állapotban elejtett minden szavát.

Tizennyolc hónappal ezelőtt kérvény érkezett a washingtoni tengerészeti minisztériumhoz. A kérvényt Thomas Roch nyújtotta be, és bizonyos fontos közlendők tárgyában kihallgatást kért a minisztertől.

A kihallgatást kérő neve már egymagában is elárulta, hogy mi ügyben jár. Habár a miniszter tudta, milyen ajánlattal és milyen feltételekkel áll majd elő Thomas Roch, mégsem habozott, hanem azonnal fogadta a kérvényezőt.

Thomas Roch nevét világszerte ismerték abban az időben. A miniszter már csak hadügyi érdekből sem tagadhatta meg a kihallgatást: tudni óhajtotta, miféle javaslatot terjeszt elő Thomas Roch a személyes találkozáson.

Thomas Roch feltaláló volt, lángelméjű feltaláló. Több fontos találmány általánosan ismertté tette a nevét. Számos olyan tudományos kérdés gyakorlati megoldása köszönhető neki, amely eddig csak elméletben volt ismeretes. A tudósvilág úgy tartotta számon Thomas Rocht, mint a legkiválóbb tudósok egyikét. Gondolhatni, mennyi kellemetlenség, bosszúság, csalódás, elménckedő újságírók mennyi szidalma, gyalázkodása érhette, amíg elméje annyira megháborodott, hogy a Healthful-House-ba kellett szállítani.

Legutolsó haditalálmányának „Roch-féle fulgurátor” volt a neve. Ez a készülék annyira felülmúlta az összes eddigi hadieszközöket - ha ugyan a feltaláló állításainak hitelt adhatunk -, hogy az az állam, amely a találmány birtokába jut, egyaránt feltétlen ura lesz a szárazföldeknek és a tengereknek.

Mindenki tudja, milyen nehezen értékesíthetik találmányaikat a feltalálók, főként, ha azt minisztériumi bizottságokkal akarják elfogadtatni. Számos efféle példára emlékszünk valamennyien, köztük néhány hírhedt esetre is. Szükségtelen, hogy részletekbe bocsátkozzunk, hiszen az efféle ügyek hátterét némelykor igen nehéz felderíteni. Annyi biztos, hogy Thomas Roch a feltalálók szokása szerint olyan megfizethetetlen összegeket kért az új hadiszerkezetért, és általában olyan mértéktelen igényeket támasztott, hogy szinte tárgyalásba sem lehetett bocsátkozni vele.

Ennek az okát főleg abban kell keresnünk, hogy egyik-másik régebbi találmányát nagy eredménnyel használták ugyan, őt magát azonban képtelenül kizsákmányolták a találmány megvásárlói. Ezáltal Thomas Roch elesett attól, ami pedig jogosan megillette volna. A szíve megtelt keserűséggel. Bizalmatlanná vált mindenkivel szemben, és elhatározta, hogy ezentúl titokban tartja találmányait. Azt kívánta, hogy puszta szavára higgyenek neki, és mielőtt alkalmat adott volna a találmány kipróbálására, olyan árat szabott, hogy azt senki fia meg nem fizethette.

A francia Roch mindenekelőtt hazájának ajánlotta fel a fulgurátort. Megmondta a tárgyalásra kiküldött bizottságnak, mi a találmány lényege: önműködő szerkezet, amelyet valami egészen új robbanóanyaggal töltenek meg, ezt viszont valami hasonlóképpen újfajta „deflagrátor”-ral, gyújtókészülékkel robbantják fel.

Ha a lövedék nem találja el a célt, amelyre irányították, hanem attól néhány száz lépésnyire robban fel, akkor is olyan roppant hatást tesz a levegőrétegekre, hogy mintegy tízezer négyzetméternyi területen minden épületet, erődítményt, hadihajót rögtön ízzé-porrá zúz. A fulgurátor lövedéke is azon az elven alapul, mint a Zalinski-féle légnyomású ágyúé, de hatása legalább százszorta rombolóbb amannál.

Ha Thomas Roch találmánya csakugyan ilyen hatalmas erejű, akkor Franciaországot e találmány mind védelem, mind támadás tekintetében fölényes helyzetbe juttatja. De vajon nem túlzott-e a feltaláló, amikor fulgurátorának ekkora hatást tulajdonított? Ezt természetesen csak akkor lehetett volna megtudni, ha kipróbálják a fulgurátort. Csakhogy Thomas Roch mindaddig hallani sem akart a próbatételről, ameddig a találmány árát, a milliókat, zsebre nem vágta.

Thomas Roch szellemi működésének egyensúlya ezenközben nyilván megbillent. Szellemi képességeinek immár nem volt teljesen ura. Szemmel látható volt, hogy lassacskán lefelé halad a teljes elmezavar lejtőjén. Nem volt állam, amely az általa kikötött feltételek alapján tárgyalásokra bocsátkozhatott volna vele.

A francia bizottság is kénytelen volt megszakítani a tárgyalásokat. Az újságok, még a radikális ellenzékiek is belátták, hogy ezt az ügyet folytatni kárba veszett fáradság. Thomas Roch ajánlatát elvetették: nem kellett attól félniük, hogy más állam fogadja el.

Nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a túltengő alanyiság hatására Thomas Roch beteg lelkében a hazaszeretet fokról fokra hamvadó tüze is végképpen kialudt. Az emberi becsület védelmére azonban megjegyezzük, hogy Thomas Roch ekkor már teljesen beszámíthatatlan volt. Minden beteg volt már benne, csak az nem, ami közvetlenül találmányára vonatkozott. E tekintetben lángelméjének még most is teljes birtokában volt. Hanem egyébiránt szellemi hanyatlása még az élet legközönségesebb mozzanataiban is napról napra inkább kiviláglott. Thomas Roch egyre beszámíthatatlanabbá vált.

Aminek meg kellett történnie, megtörtént. A feltaláló ingerlékenysége napról napra nőtt, s lelkéből kihamvadt a hazaszeretet: mindazoknak az állampolgároknak alapvető érzelme, akik úgy érzik, hogy életük nem pusztán az övék, hanem elsősorban hazájuké.

Thomas Roch más országokra gondolt, elhagyta hazáját, és - feledve az elfeledhetetlen múltat - Németországnak ajánlotta fel fulgurátorát.

Amikor azonban a német kormány meghallotta, milyen hallatlan összeget kér a találmányért Thomas Roch, szóba sem állt vele. Különben is egy másik hadigép vizsgálásával bíbelődtek éppen, s remélték, hogy a francia találmány nélkül is ellehetnek.

Bosszúsága megkétszereződött; amikor pedig ajánlatát az angol haditengerészeti tanács is elvetette, valóságos embergyűlölet szállta meg. Az angolok, mint amolyan gyakorlatias emberek, kezdetben nem utasították el Thomas Rocht, hanem agyafúrt puhatolódzással akarták módját ejteni, hogy titkát kicsalják. Thomas Rochsal azonban nem boldogultak. Az ő titkának milliós ára van, s vagy megkapja a milliókat, vagy a titok továbbra is titok marad. Így aztán természetesen az angol tengernagyi hivatal is megszakította a tárgyalásokat.

Ilyen körülmények között - már megbomlott s napról napra betegebb elmével - még Amerikában tett utoljára kísérletet... mintegy tizennyolc hónappal elbeszélésünk kezdete előtt.

Az angoloknál is gyakorlatiasabb amerikaiak egyáltalában nem alkudoztak a Roch-féle fulgurátorra, amelynek pedig, a francia vegyész nagy híre alapján, rendkívüli értéket tulajdonítottak.

Méltán tekintették Rocht nagy feltaláló lángelmének, és azzal a szándékkal, hogy alkalomadtán majd illendően kárpótolják, egészségi állapotának megfelelően kezelték.

Minthogy Thomas Roch nyilvánvalóan elmeháborodott volt, a kormány a találmány érdekében is tanácsosnak látta, hogy felügyelet alá helyezze.

Amint tudjuk, nem zárták valóságos őrültekházába. A Healthful-House elég biztosítékot nyújtott arra nézve, hogy a beteget gondosan fogják kezelni. Noha ott valóban igen gondosan ápolták, Thomas Roch állapotában a legcsekélyebb javulás sem mutatkozott.

Ismételten megjegyezzük - mert okunk van rá, hogy ezt hangsúlyozzuk - hogy a beteg elméjű Roch, mihelyt találmányáról volt szó, rögtön összeszedte magát. Felélénkült, és olyan határozottsággal beszélt, mint azok, akik tudatában vannak igazságuknak. Magabiztossága ilyenkor erősen hatott a hallgatóira.

Rajongó ékesszólással beszélt a fulgurátor hatásáról és csodálatos tulajdonságairól; de a robbanóanyagról és a gyújtókészülékről, mindkettőnek alkotóanyagairól, az elkészítés és kezelés módjáról teljes zárkózottsággal szólott: e tekintetben senki sem tudta nyilatkozatra bírni. Egyszer-kétszer, erős rohamok alkalmával, megesett, hogy szinte kikottyantotta... s erre számítva minden intézkedést megtettek... de hasztalan. Thomas Roch nem volt ugyan ura önmagának, de titkának ura maradt.

A Healthful-House tizenhetes számú pavilonját eleven sövénnyel körülvett kertecske övezte; itt sétálgatott ápolójával a beteg. Az ápoló is a pavilonban lakott; Thomas Rochsal egy szobában hált, éjjel-nappal vigyázott rá, és egyetlen órára sem hagyta magára. Elalváskor, ébredéskor a betegnek rendszerint érzékcsalódásai, látomásai voltak; ápolója ilyenkor feszült figyelemmel várta ajkáról a szót; szinte még az álmait is kileste.

Gaydonnak hívták az ápolót. Amikor ugyanis Thomas Rocht a gyógyintézetbe szállították, az igazgatóság olyan embert keresett, aki folyékonyan beszél a feltaláló nyelvén, vagyis franciául. Gaydon jelentkezett a *Healthful-House-*ban, s fel is vették ápolóul az új beteg mellé.

A magát Gaydonnak nevező férfi tulajdonképpen francia mérnök volt, és igazi nevén Simon Hartnak hívták. Már évek óta New Jerseyben, egy vegyi anyagokat előállító gyárban működött. Negyvenéves volt; magas homlokán erős megfigyelőképességre valló redők húzódtak. Biztos fellépése, egész egyénisége határozott, kitartó jellemet árult el.

Simon Hart alaposan ismerte a modern hadviselés tökéletesítésére feltalált legújabb fegyvereket, s ismerte az összes robbanóanyagokat is, pedig azoknak a száma már e korban is több mint ezeregyszáz volt. Thomas Rocht rendkívül nagyra becsülte, és biztos volt felőle, hogy a fulgurátor valóban rettentő hatású szerszám. Szentül meg volt győződve arról, hogy Thomas Roch fulgurátora mind szárazon, mind vízen megváltoztathatja a védő és támadó hadviselés feltételeit.

Tudta, hogy Thomas Rochban a téboly megkímélte a tudóst, s hogy részben elborult agyában ég még egy kis fény: a lángelme fénye. S ekkor az a gondolat támadt Simon Hartban, hogy ha a szerencsétlen őrült valamelyik rohamában el találná árulni a titkot, a francia találmánynak nem Franciaország, hanem idegen állam látná a hasznát. Ezért adta ki magát franciául folyékonyan beszélő amerikainak, s ezért ajánlkozott a Healthful-House betege mellé ápolóul.

A gyár vezetősége előtt azt hozta fel ürügyül, hogy Európába akar utazni. Lemondott állásáról, és megváltoztatta a nevét. A szerencse kedvezett neki: a gyógyintézet igazgatója felfogadta. Így állott be tizenöt hónappal ezelőtt betegápolónak a healthful-house-i elmebeteg mellé.

Fényes bizonysága volt ez a cselekedet Simon Hart áldozatkész hazaszeretetének, mert bizony, olyan képzettségű embernek, mint ő, nem kis dolog a betegápolás nehéz tisztének elvállalása. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Simon Hart nem akarta Thomas Rocht meglopni, ha netán sikerül titkának birtokába jutnia, hanem részére szándékozott a hasznot biztosítani, arra az időre, amikor a feltaláló már felgyógyult lelki betegségéből.

Így hát tizenöt hónapja volt immár, hogy Simon Hart, illetőleg Gaydon az elmebeteg mellett őrködött. Folyton figyelte, folyton leste minden szavát, olykor-olykor egynémely kérdést is intézett hozzá, de hiába. Simon Hart mindazonáltal rendületlenül hitt Thomas Roch találmányának roppant fontosságában. Leginkább attól félt, hogy ápoltjának részleges elmebaja általános őrültséggé fajul, s akkor egy erős utolsó roham, titkával együtt, Thomas Roch maradék öntudatát is elpusztítja.

Ilyen volt Simon Hart helyzete, ilyen volt a hivatás, amelyet hazája iránt való szeretetből önként vállalt.

Thomas Rocht sok csalódás érte, és sok lelki gyötrődést kellett kiállnia; erős szervezete mindazonáltal nem romlott le komolyabban. Tevékeny vérmérséklete e sok romboló hatás ellen is mintegy megvédte őt.

Középtermetű, hatalmas fejű, széles homlokú férfi volt; koponyája hatalmas, haja őszbe csavarodott; tekintete zavart volt ugyan, de élénk, határozott és parancsoló, főként akkor, ha ama mindenek felett uralkodó gondolat villáma cikázott át az agyán; tömött, vastag bajusza fölött orrcimpája idegesen mozgott; ajkát összeszorította, mintha mindig titkát őrizte volna; arcvonásai mély töprengésre vallottak. Egészében meglátszott rajta, hogy sokat küzdött, és határozott szándéka tovább küzdeni.

Ilyen volt a Healthful-House tizenhetes számú pavilonjának lakója, akinek sejtelme sem volt arról, hogy voltaképpen hol van, s akit a Gaydon néven ápolóként szereplő Simon Hart mérnök őrzött gondosan.