ELŐKÉSZÜLETEK AZ ÚTRA

A Delfin felszerelése gyorsan folyt. Vitorlázata teljesen rendben volt, csak az útra kellett előkészíteni. Szinte fölösleges luxusként három nagy árboca is volt a *Delfin*nek. Hiszen nem a szél segítségével akart megugrani az északiak cirkálói elől, hanem a belsejébe zárt hatalmas gépezet révén. És ebben joggal bízhatott.

December vége felé a Delfin próbautat tett a Clyde folyó tengerre nyíló öblében. Nehéz volna eldönteni, ki volt büszkébb, a hajó építője vagy a kapitánya. Az új gőzhajó remekül szelte a habokat; a műszer óránként tizenhét mérföld sebességet jelzett, amilyen sebességet addig még egyetlen angol, francia vagy amerikai hajó sem ért el. A Delfin egy »tengeri versenyen« a leggyorsabb hajók ellen is bizonyára több hosszal nyert volna.

December 25-én megkezdték a rakodást. A gőzös a rakparthoz állt, a Glasgow-Bridge-től kissé lejjebb. A torkolat előtt ez a híd ível át utolsónak a Clyde-on. Itt, a széles mólókon ruházatból, fegyverből és lőszerből hatalmas készleteket halmoztak fel, melyek aztán gyorsan eltűntek a Delfin gyomrában. A rakomány jellege felfedte a hajó rejtélyes hivatását és a Playfair-cég most már nem tudta megakadályozni a titok kipattanását. Egyébként a *Delfin*nek rövidesen útra kellett kelnie; az angol vizekről most egyetlen amerikai cirkálót sem jeleztek. Elvégre is, amikor össze kell szedni a legénységet, úgysem lehet ilyesmit sokáig elhallgatni. Nem lehet útnak indítani az embereket anélkül, hogy az út célját meg ne mondják. Hiszen a bőrüket viszik vasárra, márpedig ha az ember vásárra viszi a bőrét, legalább tudni szeretné: miért és mi módon.

Ez az eshetőség azonban nem riasztott vissza senkit. A fizetés csinos volt és az üzletben is részt vállalhattak. Jelentkeztek is matrózok szép számban, méghozzá a legjobbak. James Playfairnek legfeljebb a kiválogatás okozott gondot. A rostálás sikerült és egy nap alatt harminc olyan matróz nevét vezették be a lajstromba, akik őfelsége jachtjának is becsületére váltak volna.

Január 3-ára tűzték ki az indulást. December 31-én már teljesen útra készen állott a Delfin. Raktárai tömve voltak lőszerrel és élelemmel, kamrái szénnel. Már semmi se tarthatta vissza.

Január 2-án James a fedélzeten állt és még utoljára kapitányi tekintettel méregette hajóját, midőn egy férfi jelent meg a Delfin feljárójánál és James Playfairhez kért bebocsátást. Egy matróz a hajóhídra vezette.

Amint a kapitány elé ért, mereven ránézett és így szólt:

– James Playfair kapitány?

– Én vagyok - felelte a parancsnok. - Mit kívánsz tőlem?

– Szolgálatba lépni az ön hajóján.

– Minden hely betelt. A legénység létszáma teljes.

– Ó, eggyel több legény nem okoz önöknek semmi zavart. Sőt, ellenkezőleg.

– Azt hiszed? - szólt James Playfair, mélyen a szemébe fúrva pillantását.

– Biztos vagyok benne - felelt a matróz.

– De hát ki vagy te? - kérdezte a kapitány.

– Edzett tengerész, azt elhiheti, kemény fickó és elszánt legény. Két ilyen izmos kar, mint amilyeneket most tisztelettel felajánlok önnek, nem megvetendő egy hajó fedélzetén.

– De hát van más hajó is a világon, mint a Delfin, és más kapitány is, mint James Playfair! Mi hozott ide téged?

– Az, hogy éppen a *Delfin*en akarok szolgálni és éppen James Playfair parancsnoksága alatt.

– Nincs rád szükségem.

– Erős emberre mindig szükség van és ha ki akarja izmaimat próbálni, eresszen csak össze három vagy négy jól megtermett legényével, én azt is állom!

– Milyen nagyra vagy! - felelte James Playfair. - És mi a neved?

– Crockston, szolgálatára.

A kapitány néhány lépést hátrált, hogy jobban szemügyre vehesse ezt a herkulest, aki ilyen eredeti módon mutatkozott be. Alakja, termete, megjelenése egy cseppet sem hazudtolták meg az erejével hivalkodó kijelentéseket. Érezni lehetett, hogy nem közönséges erő lakozik benne és hogy nem ijed meg az árnyékától.

– Merre hajóztál már? - kérdezte Playfair.

– Jóformán mindenfelé.

– Tudod, hogy mit akar a Delfin odaát?

– Tudom, és éppen ez vonz leginkább.

– Nos hát, pokolba velem, ha elszalasztanék egy ilyen jóvágású fickót! Keresd meg a másodkapitányt, Mathew-t és vétesd magad lajstromba!

Mikor ezt kimondta, James Playfair azt hitte, hogy az ember sarkon fordul és szalad a hajó elejére; de csalódott. Crockston nem mozdult.

– Nos, nem hallottad? - kérdezte a kapitány.

– De igen - felelte a matróz. - De ez még nem minden, még volna valami közlendőm.

– Eh, kezdesz már terhemre lenni - felelte nyersen James. - Az időm nem arra való, hogy beszélgetésre vesztegessem.

– Nem tartom fel sokáig - folytatta Crockston. - Két szót még és kész is vagyok. Meg is mondom. Van egy unokaöcsém is.

– Szép kis bátyja van az öcsédnek - válaszolt James Playfair.

– Eh, eh! - dörmögte Crockston.

– Végeztél-e már? - türelmetlenkedett a kapitány.

– Tehát a következőről van szó. Ha felveszik a nagybácsit, ráadásul meg kell állapodni az öccsével is.

– Ah, igazán?!

– Igen, ez a szokás. A kettő együtt jár.

– Mi az öcséd?

– Tizenötéves a kölyök és újonc. Én tanítom a mesterségre. Nagyon igyekszik és egy napon kitűnő tengerész lesz belőle.

– Hát még ez is, Crockston mester - kiáltott fel James Playfair. - Te a *Delfin*t inasiskolának gondolod?

– Ne szidjuk a matrózinasokat - vágott vissza a tengerész. - Akadt már köztük, akiből Nelson admirális lett, egy másikból Franklin admirális.

– Teringettét! barátom - felelte James Playfair - tetszik nekem, ahogy beszélsz. Hozd hát az öcsédet, de ha a nagybátyja nem bizonyul olyan rendes fickónak, mint ahogy ígérgeted, velem gyűlik meg a bajod! Eredj és egy óra múlva már itt is légy.

Crockston nem mondatta kétszer magának. Eléggé ügyetlenül tisztelgett a kapitánynak és visszament a partra. Egy óra múlva már újra a fedélzeten volt öccsével, egy tizennégy-tizenötéves, kissé törékeny, kissé vékony, félénk és csodálkozó szemű kamasszal, aki látszatra nem sokat örökölt nagybátyja talpraesettségéből és izmos testalkatából. Sőt úgy tetszett, hogy Crockstonnak kell őt jó szóval bátorítania.

– Ugyan már - mondta. - Csak bátran! Az ördögbe is, nem esznek meg bennünket! Különben még van idő visszafordulni!

– Nem, nem! - felelte a fiatalember. - Isten majd megsegít.

Crockston matrózt és John Stiggs inast még aznap bevezették a legénységi lajstromba.

Másnap reggel öt órakor a gőzöst alaposan befűtötték, a fedélzet csak úgy remegett a kazán rázkódásától, a szelepeken sivítva tódult ki a gőz. Eljött az indulás órája.

A korai időpont ellenére, tekintélyes tömeg szorongott a rakparton és a hídon. Még utoljára üdvözölni akarták a merész útra induló gőzhajót. Vincent Playfair is ott volt, hogy megölelje James kapitányt, és úgy viselkedett ezekben a pillanatokban, mint egy római jellem a régi jó időkben. Hősies nyugalmat tanúsított és a két jókora csók, mellyel unokaöccsét kitüntette, erős lélekre vallott.

– Menj, James - mondta az ifjú kapitánynak -, menj gyorsan és még gyorsabban térj vissza. Legfőképpen, el ne mulaszd helyzetedet kihasználni. Drágán adjál, olcsón vegyél, így kiérdemled elismerésemet.

Ezzel a »Tökéletes üzletember kézikönyvé«-ből vett figyelmeztetéssel vált el öccsétől, és a látogatók is elhagyták a fedélzetet.

Eközben Crockston és John Stiggs a hajó orrában álltak, egymás mellett, és Crockston így szólt:

– Minden jól megy, nagyon jól! Nem telik bele két óra és kint járunk a tengeren. Az utazás, amelyik így kezdődik, csak jól végződhet.

Feleletül az inas megszorította Crockston kezét.

James Playfair az utolsó parancsokat adta ki az induláshoz.

– Van kellő nyomás? - kérdezte a másodkapitánytól.

– Van, kapitány úr - felelte Mathew.

– Hát akkor oldjátok el a köteleket!

A parancsot azonnal végrehajtották. A csavarok működni kezdtek. A Delfin megindult, elsiklott a kikötőben horgonyzó hajók mellett és nemsokára eltűnt a nézők szeme elől, akik egy utolsó »Éljen!«-kiáltással búcsúztak el tőle.

A Clyde-on könnyedén haladtak lefelé. Szinte azt lehetne mondani, hogy ezt a folyót emberi kéz alkotta, méghozzá mesteri kéz. Hatvan év alatt, a kotrógépek és az állandó tisztogatás révén, tizenöt lábbal lett mélyebb, a városi rakpartok közt pedig háromszorosra nőtt a szélessége. Az árbocok és kémények erdeje hamarosan beleveszett a füst- és ködtengerbe. A távolban lassan elhalt a kovácsműhelyek kalapácsainak és a hajóépítőműhelyek fejszéinek csattogása.

Partick község magasságában az üzemeket falusi házak, villák és nyaralók váltották fel. A Delfin csökkentett gőzerővel haladt a folyót szabályozó töltések között, gyakran keskeny folyószakaszok közepén. A keskenység nem jelentős hátrány; a folyami hajózás számára sokkal fontosabb a mélység, mint a szélesség. Egy ír vizekről való kitűnő révkalauz irányításával a gőzös tétovázás nélkül siklott az úszóbóják, a vízből kiálló kőoszlopok és biggingek, vagyis kőrakások között, melyek tetején lámpák jelzik a hajózható utat. Hamarosan elhagyták Renfrew mezővárost. A Clyde a kilpatricki dombok lábánál elterülő bowlingi öbölnél kiszélesedik. Ebbe az öbölbe torkollik az Edinburgh-t Glasgow-val összekötő csatorna.

Végül négyszáz lábnyi magasan, áttetsző ködfátyolban megjelentek a Dumbarton-kastély körvonalai. A balparton a Delfin nemsokára már a Glasgow kikötőjében horgonyzó hajókat táncoltatta hullámaival. Néhány mérfölddel távolabb James Watt szülőhazáját, Greenockot hagyták el. A Delfin elérte a Clyde torkolatát, annak az öbölnek a bejáratát, melyen át a folyó vize az Északi-csatornába ömlik. Itt érezhette először a tenger hullámait, amint Arran szigetének festői partjai mentén elhaladt.

Végül Kintyre hegyfokát kerülték meg, mely szinte keresztben fekszik a csatornán, mintha ketté akarná szelni, s megpillantották Rathlin szigetét. A révkalauz itt visszatért csónakján kis vitorlására, mely errefelé tartózkodott; ekkor a Delfin, most már ismét kapitánya vezényletével, Írország északi partjai mentén egy kevésbé járt útirányt választott és nemsokára az utolsó európai szárazföldet is elnyelte a szemhatár. A hajó egyedül haladt a nyílt óceánon.