IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS VELENCEI MÓDRA

Cyprien a következő napokban élénken figyelte új kísérleteinek különféle fázisait. A kemence szerkezetét a léghuzat jobb szabályozásával némileg módosította és azt remélte, hogy ennek folytán a gyémántcsinálás ezúttal sokkal rövidebb idő alatt fog lefolyni, mint első alkalommal.

Mondanunk sem kell, hogy Watkins kisasszony élénken érdeklődött a második kísérlet iránt, amelynek - szó, ami szó - némiképpen ösztönzője is volt. Gyakran el is kísérte a fiatal mérnököt a kemencéhez, amelyet az napjában többször megnézett. Ott, egy téglafalba vésett kémlelőnyíláson át gyönyörködve nézte a kemence belsejében kavargó hatalmas tüzet. John Watkins - ugyan egészen más okból - maga is erősen érdeklődött a gyártás iránt. Alig várta, hogy újból egy sokmillió értékű drágakő birtokába jusson. Egyetlen aggodalma az volt, hogy másodszorra nem fog sikerülni a kísérlet, mert első esetben talán a véletlen volt a legfontosabb tényező. Míg azonban a farmer és leánya bátorították a kísérletezőt, Griqualand bányászai másképp gondolkoztak. Igaz, hogy Annibale Pantalacci, James Hilton és Friedel nem éltek már, de ittmaradtak társaik, akik ugyanúgy vélekedtek a dologról, mint ők. Nathan is alattomban áskálódott, hogy a fiatal mérnök ellen izgassa a bányatulajdonosokat. Ha a mesterséges gyémántkészítés hamarosan gyakorlatilag is megvalósul, az kihatással lesz a természetes gyémántok kereskedelmi forgalmára. Máris gyártják a fehérzafírt vagy korundot, az ametisztet, a topázt, sőt a smaragdot is. Ezek a drágakövek voltaképpen alumíniumkristályok, melyeket fémsavakkal különféle színekre festenek. Már ez is nagyon megingatta ezeknek a köveknek kereskedelmi értékét, amely csökkenőben volt. Ha mármost a gyémántot is folyamatosan fogják gyártani, ez a Fokföld és más gyémántmezők tönkretételét jelenti.

A fiatal mérnök első kísérlete után mindezt elmondták már, s most ugyanezeket ismételgették, de sokkal izgatottabban és szenvedélyesebben. A bányászok összejöveteleket tartottak, s ezeken nem sok jó hangzott el Cyprien munkájáról. De őt ez nem nyugtalanította, mert szilárdan eltökélte, hogy bárki bármit mond, vagy tesz, kísérletét végrehajtja. Nem! nem hátrál meg a közvélemény nyomására, nem is tartja titokban találmányát, hadd váljék hasznára mindenkinek.

Habozás és félelem nélkül folytatta munkáját, de Miss Watkins, aki minden szóbeszédről tudott, félteni kezdte. Szemrehányást tett önmagának, miért is terelte erre az útra Cyprient. Abban nemigen lehetett bízni, hogy majd Griqualand rendőrsége megvédi Cyprient. Egy rosszindulatú támadást pillanatok alatt végre lehet hajtani, és mielőtt bárki közbeléphetne, Cyprien életével fizeti meg a kárt, amit találmányával Dél-Afrika bányászainak esetleg okoz.

Alice éppen ezért nagyon nyugtalan volt, és nyugtalanságát nem tudta titkolni a fiatal mérnök előtt. Cyprient ez még jobban megerősítette igazában, jóllehet hálás volt a szándékért. A fiatal lány iránta tanúsított érdeklődésében gyengédebb érzelem jelét látta, ami egyébként nem volt titok kettejük közt. Cyprien épp ezért boldog volt, hogy kísérlete Watkins kisasszonyból bensőségesebb érzelmi megnyilvánulást váltott ki... és bátran folytatta munkáját.

– Amit teszek, Alice kisasszony, kettőnk érdekében teszem - mondogatta neki.

Watkins kisasszony azonban tudta, miket beszélnek a bányákban, és örökös aggodalomban élt.

És nem ok nélkül. Cyprien ellen általános méltatlankodás tört ki, s ez aligha állhatott meg a vádaknál és fenyegetőzéseknél, hanem kezdett tettekben is megnyilvánulni.

Egyik este, amikor Cyprien megint kiment, hogy a kemencét ellenőrizze, munkahelyét feldúlva találta. Bardik rövid távolléte alatt egy csoport férfi, kihasználva a sötétséget, néhány perc alatt tönkretette Cyprien többnapi munkáját. A falakat ledöntötték, a kemencét szétrombolták, a tüzet kioltották, a szerszámokat összetörték és szétdobálták. Semmi sem maradt abból az anyagból, amit a fiatal mérnök oly sok gonddal és fáradsággal hordott össze. Mindent elölről kellett kezdenie - ha olyan ember, aki nem hajlik meg az erőszak előtt - vagy pedig abbahagyni az egészet.

– Nem! - kiáltott - nem! Nem hátrálok meg és holnap panaszt teszek a gazemberek ellen, akik szétrombolták tulajdonomat! Meglátjuk, van-e igazságszolgáltatás Griqualandban!

Volt, de nem olyan, amilyenre a fiatal mérnök számított.

Nem szólt senkinek, még Miss Watkinsnak se mondta el, mi történt, nehogy újból megrémítse, hanem hazament és lefeküdt. Eltökélte, hogy másnap följelentést tesz, ha mindjárt Fokföld kormányzójáig is kell elmennie.

Két vagy három órát alhatott, amikor hirtelen ajtónyitás zaja riasztotta fel. Őt fekete álarcos, pisztolyokkal és puskákkal fölfegyverzett férfi lépett a szobájába. Domborúüvegű lámpákat hordtak - az angol nyelvterületen bull’s eyesnek, bikaszemnek nevezik ezeket - és csendben felsorakoztak ágya köré.

Cyprien az első pillanatban nem vette komolyan ezt a többé-kevésbé tragikus felvonulást. Valami tréfára gondolt, és nevetni kezdett, noha őszintén szólva, semmi kedve nem volt hozzá, és a tréfát ízléstelennek is tartotta. Egy durva kéz azonban vállonragadta, s az egyik álarcos, kigöngyölve a kezében tartott papírtekercset, éppen nem valami tréfás hangon a következőket olvasta fel:

Cyprien Méré, ezennel tudomásodra adjuk, hogy a Vandergaart-telep titkos törvényszéke, mely huszonkét tagból áll és a közjó érdekében cselekszik, a mai napon éjfél után huszonöt perccel egyhangúan halálra ítélt.

Bevádoltak téged, és bebizonyosodott, hogy káros és gonosz találmánnyal fenyegeted érdekeinket, életünket, családunk jövőjét és mindazokét, akik Griqualandban vagy bárhol másutt gyémántkutatással, köszörüléssel vagy eladással foglalkoznak. A törvényszék bölcsességtől vezéreltetve úgy ítélkezett, hogy ilyen találmány szerzője megsemmisítendő, hogy egyetlen ember halála kívánatosabb több ezer emberi lény pusztulásánál. Kimondta a törvényszék: tíz percet kapsz, hogy halálodra felkészülhess, s hogy a halálnemet szabadon választhatod meg. Kimondta továbbá, hogy minden írásod elégettessék, kivéve azt a nyitott levelet, amelyet hozzátartozóid címére írhatsz, és hogy lakásod a földig leromboltassék. Így pusztuljon minden áruló!

Cyprien, ahogy hallgatta ezt az ítéletet, már nem látta olyan rózsásnak a helyzetet, mint eleinte, és tűnődni kezdett, vajon ez a sötét színjáték - tekintve a vidék vad erkölcseit - nem sokkal komolyabb-e, mint kezdetben gondolta.

A férfi, aki vállánál fogva tartotta, utolsó kételyeit is eloszlatta.

– Azonnal keljen fel! - kiáltott rá durván. - Nincs veszteni való időnk!

– Ez közönséges gyilkosság! - válaszolt Cyprien, és felugrott ágyáról, hogy néhány ruhadarabot vegyen magára.

Dühe sokkal nagyobb volt, mint félelme, és minden lelkierejét összeszedte, hogy olyan higgadtan tudja átgondolni a történteket, mint egy matematikai feladványt. Hogy kik lehetnek ezek az emberek, még hangjuk színezete sem árulta el. Kétségtelen, ha volt személyes ismerőse közöttük, az bölcsen hallgatott.

– Eldöntötte-e már, hogy milyen halállal akar meghalni? - kérdezte az álarcos.

– Nem választok, hanem tiltakozom az aljas bűncselekmény ellen, amelyet el akarnak követni - felelt Cyprien szilárd hangon.

– Tiltakozhat, de mi mégis fel fogjuk húzni! Akar írni valamit?

– Semmit nem kívánok gyilkosok kezére bízni.

– Akkor indulás! - parancsolta a főnök.

Két férfi a fiatal mérnök mellé állt, és a menet az ajtó felé indult.

De ebben a pillanatban teljesen váratlan esemény történt. Vandergaart-Kopje ítélőbírái között egy ugrással ott termett egy ember. Matakit volt. A fiatal kaffer, aki éjszakáit többnyire a tábor környékén bolyongva töltötte, ösztönszerűen követte az álarcosokat, attól a pillanattól kezdve, amikor azok befordultak a fiatal mérnök háza felé és betörték kapuját. Kihallgatott mindent, és megértette, hogy milyen veszély fenyegeti gazdáját. Ezért habozás nélkül, fittyet hányva a rá váró veszélyre, félrelökte a bányászokat és térdre vetette magát Cyprien előtt.

– Kisapa, miért akarnak ezek az emberek megölni téged? - kiáltott fel, görcsösen gazdájába csimpaszkodva, az álarcosok nagy bosszúságára, akik el akarták onnan rángatni.

– Mert mesterséges gyémántot csináltam - válaszolt Cyprien, és megindultan megszorította Matakit kezét, aki nem akart elválni tőle.

– Ó, kisapa, szégyellem és bánom, amit tettem - hajtogatta sírva a fiatal kaffer.

– Mit akarsz ezzel mondani? - kiáltott rá Cyprien.

– Most mindent bevallok, mert téged meg akarnak ölni - jajgatott Matakit. - Igen, engem kell megölni. Én dugtam a nagy gyémántot a kemencébe!

– Vigyétek innen ezt a csaholó ebet! - parancsolta a banditák főnöke.

– Mondom, hogy én dugtam a gyémántot a készülékbe! - mondta Matakit küszködve. - Igen!... Megcsaltam kisapát!... El akartam vele hitetni, hogy kísérlete sikerült!...

Olyan vad erő volt a bizonykodásában, hogy végül is meghallgatták.

– Igazat mondasz? - kérdezte Cyprien meglepetten, de csalódottan is.

– Igen, igen!... Százszor is igen!... Igazat beszélek!

Leült a földre, és mindannyian hallgattak, mert amit elmondott, egészen különös irányba terelhette az események folyását.

– A nagy beomlás napján - kezdte -, amikor engem is betemetett a föld, nagy gyémántot találtam!... Kezemben tartottam, és épp azon gondolkoztam, hogyan tudnám elrejteni, amikor a fal rám omlott, hogy megbüntessen bűnös gondolataimért!... Amikor életre keltettek, ezt a követ ott találtam az ágyban, ahova kisapa vitetett. Neki akartam adni, de restelltem bevallani, hogy tolvaj vagyok és vártam a kedvező alkalomra. Nemsokára azután kisapa meg akarta kísérelni a gyémántcsinálást, és engem bízott meg a tűz kezelésével. De mi történt? Már másodnap, amikor egyedül voltam a laboratóriumban, a készülék rettenetes zajjal felrobbant és hajszál híja, hogy engem is meg nem öltek a szilánkjai. Ekkor azt hittem, hogy kisapának fájni fog, ha kísérlete nem sikerül. A repedt ágyúcsőbe beraktam tehát a nagy gyémántot, gondosan belegyúrtam egy nagy darab agyagba és sietve kijavítottam a kemencét, hogy kisapa semmit észre ne vegyen. Később sem szóltam semmit, csak vártam. És amikor kisapa megtalálta a gyémántot, nagyon boldog volt.

Matakit utolsó szavaira az öt álarcos képtelen volt visszatartani kitörő hahotáját.

Cyprien azonban egyáltalán nem nevetett, hanem bosszúságában ajkait harapdálta.

Lehetetlen volt kételkedni a fiatal kaffer őszinteségében. Elbeszélése nyilvánvalóan igaz volt. Cyprien hiába keresgélt emlékezetében vagy képzeletében olyan érvek után, amelyek alapján kétségbe vonhatná a fiatal kaffer állításait, vagy legalábbis önmagában ellentmondhatna neki. Hiába mondta magában:

– A természetes gyémánt légneművé válik, ha olyan hőfokra hevítik, amilyen az én kemencémben volt.

Az egyszerű józan ész azt felelte erre, hogy az agyagburkolat teljesen megóvhatta a drágakövet a hő hatásától, vagy legalább annyira, hogy az csak részleges károsodást szenvedett. Talán éppen ennek a pörkölődésnek köszönheti fekete színét. Talán gázzá is vált, majd újra kikristályosodott burkában.

Ezek a gondolatok kavarogtak és váltogatták egymást rendkívüli gyorsasággal a fiatal mérnök agyában. Belekábult.

– Én is jól emlékszem, hogy a földomlás napján egy göröngyöt láttam a kaffer kezében - jegyezte meg az egyik álarcos, amikor a vidámság kissé alábbhagyott. - Sőt arra is emlékszem, oly görcsösen szorította dermedt ujjai között, hogy lehetetlen volt kivenni.

– Ej, egy cseppnyi kétségem sincs a dolog felől - szólt egy másik. - Hát lehetséges egyáltalán gyémántot csinálni? Igazán ostobák voltunk, hogy elhittünk ilyesmit!... Ugyanúgy csillaggyártással is lehetne próbálkozni!

Ismét nevettek mindannyian.

Cyprient jobban bántotta vidámságuk, mint előző durvaságuk.

Az öt ember halkan tanácskozott egymással, majd főnökük megszólalt:

– Úgy határoztunk, hogy ezúttal elhalasztjuk az ön ellen hozott ítélet végrehajtását. Cyprien Méré, ön szabad, de emlékezzék rá, hogy az ítélet örökké érvényben marad! Elég egy szó, egy jeladás, amivel a rendőrséget értesíti, s mi irgalmatlanul lesújtunk önre!... Jó lesz megjegyezni!

Így szólt, és társai kíséretében az ajtó felé indult.

A szoba homályba borult. Cyprien azt kérdezte magától, vajon nem egyszerű, lidérces álom játszott-e vele. De Matakit zokogása, aki fejét kezébe temetve feküdt a földön, világosan bizonyította, hogy ami történt, valóság.

Tehát minden igaz volt! Megmenekült a haláltól, de milyen fájó megaláztatás árán! Ő, a bányamérnök, a Bányászati Főiskola volt növendéke, a kiváló vegyész, a hírneves geológus, egy nyomorult kaffer csalásának áldozata lett! Vagy talán saját hiúsága, nevetséges elbizakodottsága felelős ezért a képtelen tévedésért? Vakon tapogatózott, hogy igazolja a kristályok keletkezéséről alkotott elméletét. Nevetségesebb már nem is lehetett volna... Hiszen csak a természet alkothat századok múlásával ilyen műveket!... És mégis, kit nem csalt volna meg ez a látszat? Sikert remélt, mindent elkövetett, hogy el is érje, következésképpen hihette is, hogy kísérlete sikerült. A gyémánt rendkívüli méretei is alátámasztották elképzeléseit... Maga Despretz is így járt volna!... Nem esnek-e naponta hasonló kudarcok? Nem fordul-e elő, hogy a leggyakorlottabb érmegyűjtők valódinak vélnek hitvány hamisítványokat?

Cyprien igyekezett valamiképpen vigasztalódni. Hirtelen azonban megdermesztette egy újabb gondolat.

– És az akadémiának szánt tanulmányom!... A gazemberek talán azt is megkaparintották.

Gyertyát gyújtott. Nem! Hála az égnek, a tanulmány még megvolt. Senki sem látta... Csak akkor lélegzett fel, amikor már elégette. Matakit bánata oly szívszaggató volt, hogy végül ő kezdte vigasztalni. Nem is volt nehéz dolog! A szegény ördög szinte új életre kelt kisapa első jóindulatú szavaira. Cyprien csak azzal a feltétellel ígérte meg, hogy nem haragszik rá, és jó szívvel megbocsát neki, ha soha többé ilyet nem tesz. Matakit megesküdött mindenre, amit szentnek tartott, és mikor gazdája lefeküdt, ő is leheveredett. Így végződött a jelenet, amely könnyen tragikusan végződhetett volna.

De ha a fiatal mérnök részére be is végződött, nem úgy Matakit számára. Másnap ugyanis, alighogy elterjedt a híre, hogy a Dél csillaga is természetes gyémánt volt, s hogy azt a fiatal kaffer találta, aki pontosan ismerte értékét, még hevesebben lángolt fel ellene a gyanú. John Watkins dühödten üvöltözött. Csak Matakit lophatta el a felbecsülhetetlen értékű drágakövet. Hiszen előzőleg már gondolt rá, hogy eltulajdonítsa - be is vallotta ezt -, nyilvánvaló tehát, hogy ő lopta el a lakoma alkalmával a teremből.

Cyprien hiába tiltakozott. Kezeskedett a kaffer becsületességéért, nem hallgattak rá. Nem hallgatták meg okoskodását, pedig világosan bebizonyította, hogy a saját ártatlanságára esküdő Matakitnak száz meg száz oka volt, hogy elmeneküljön, és még több, hogy vissza ne térjen Griqualandba.

De a fiatal mérnök nem akart engedni igazából, és nem várt érvvel állt elő, amely meg kellett hogy mentse Matakitot.

– Én hiszek az ártatlanságában - mondta Watkinsnak -, és különben is, akár bűnös, akár nem, az csak rám tartozik. Ez a gyémánt, akár természetes, akár mesterséges, mielőtt Alice kisasszonynak felajánlottam, az enyém volt.

– Ah! Az öné volt? - kérdezte Mr. Watkins gúnyos hangon.

– Kétségkívül - felelt Cyprien. - Az én bányámban találta Matakit, aki a szolgálatomban állt.

– Ez így igaz - válaszolt a farmer - tehát következésképpen a gyémánt az enyém. Szerződésünk feltételei szerint ugyanis az ön bérletében talált első három gyémánt fölött kizárólagos tulajdonjog illet meg!

Az elképedt Cyprien válaszolni sem tudott.

– Jogosnak tartja-e követelésem? - kérdezte Watkins.

– Teljesen jogosnak! - felelte Cyprien.

– Nagyon lekötelezne tehát, ha jogomat írásban is elismerné, arra az esetre, ha a gyémántot visszaszerezhetnénk attól a csirkefogótól, aki szemérmetlenül ellopta!

Cyprien elővett egy ív fehér papírt, és ezt írta:

Elismerem, hogy a gyémánt, amelyet bányatelkemen egy szolgálatomban álló kaffer talált, bérleti szerződésünk értelmében John Stapleton Watkins úr tulajdona.

Cyprien Méré

Mondanunk sem kell, hogy ezzel a fordulattal a fiatal mérnök minden álma semmivé vált. És valóban, ha a gyémánt valaha is előkerül, most már nem ajándékozás, hanem tulajdonjog alapján jut John Watkins birtokába. Ezzel újabb szakadék támadt Alice és Cyprien között, amelyet csak sok-sok millióval lehet áthidalni.

S ha a farmer követelése ártott a két fiatal érdekeinek, mennyivel többet ártott Matakitnak. Most már John Watkins volt a lopás károsultja, és John Watkins nem az az ember volt, aki felhagy az üldözéssel, ha azt hiszi, hogy kézre kerítheti a tolvajt.

Ha pedig a szegény ördögöt elfogják, bármit is hoz fel védelmére Cyprien, börtönbe kerül. Félnap sem telik belé, elítélik és felakasztják... Ha csak valamilyen módon vissza nem tudja szolgáltatni a Dél csillagát.

Minthogy azonban visszaszolgáltatni nem tudja, hiszen el sem vitte, vesztett ügye van, és Cyprien nem tudta, hogyan mentse meg a szerencsétlent, akinek ártatlanságáról meg volt győződve.