Honnan jön és hová készül Jacques Paganel?

A Földrajzi Társulat titkára nyilván nagyon szeretetreméltó ember volt, mert mindezt igen kedvesen mondta. Különben Glenarvan lord pontosan tudta, kivel van dolga, ismerte Jacques Paganel nevét és érdemeit; földrajzi munkái, a Társulat közlönyében megjelenő beszámolói a legújabb felfedezésekről, levelezése az egész tudományos világgal - mindez közismert volt, és Franciaország legnevesebb tudósai között emlegették. Így hát Glenarvan lord barátságosan kezet nyújtott a váratlan vendégnek.

– Most, hogy kölcsönösen bemutatkoztunk - mondta -, megengedi, Paganel úr, hogy egy kérdést intézzek önhöz?

– Akár húszat is, uram - felelte Jacques Paganel -, mindig örömmel társalgok önnel.

– Tegnapelőtt este érkezett a hajóra?

– Igen, uram, tegnapelőtt este nyolc órakor. A donian Railwaynél¹ kocsiba ugrottam, a kocsiból a Scotiára siettem, mert még Párizsból lefoglaltam a hatos számú kabint. Az éjszaka sötét volt. Senkit sem láttam a hajón. Mivel a harmincórás út alaposan kifárasztott, no meg, mert nincs jobb ellenszere a tengeribetegségnek, mint fekve maradni az utazás első napjaiban, nyomban lefeküdtem, és higgyék el, becsülettel átaludtam harminchat órát.

Jacques Paganel hallgatói most már megértették, hogyan került a hajóra. A francia utas, míg a Duncan legénysége a Saint-Mungo-beli ünnepségen volt, rossz hajóra szállt. Mi sem egyszerűbb. De vajon mit fog szólni a földrajztudós, mikor megtudja a hajó nevét és útirányát?

– Így hát, Paganel úr, Calcuttát választotta útja első állomásaként? - kérdezte Glenarvan.

– Igen, uram. Egész életemben indiai útról álmodoztam. Legszebb álmom válik végre valóra az elefántok és a taugok hazájában.

– Ezek szerint, Paganel úr, nem mindegy önnek, mely országba utazik?

– Nem, uram, sőt, igen kellemetlen volna, ha máshol kötnék ki, mert ajánlóleveleim vannak Sommerset lordhoz, az indiai kormányzóhoz, és a Földrajzi Társulat egy megbízásának is eleget kell tennem.

– Tehát megbízatással utazik?

– Igen hasznos és érdekes útra készülök, melynek programját Vivien de Saint-Martin, tudós kollégám és barátom állította össze. Arról van szó, hogy kövessem a Schlaginweit testvérek, Waugh tábornok, Webb és Hodgson nyomát, Huc és Gabet misszionáriusokét, Moorcroft, Jules Remy és annyi más híres utazóét. Ott akarok sikert elérni, ahol Krick misszionárius 1864-ben szerencsétlenül járt; egyszóval fel akarom fedezni a Tibetet ezerötszáz kilométeren öntöző, a Himalája északi tövét körülkerülő Jaru-Dzangbo-Csu folyását, és ki akarom deríteni, hogy ez a folyam nem ömlik-e a Brahmaputrába, Assam északkeleti részén. Az aranyérem, uram, biztosítva van annak az utazónak, aki felderíti India földrajzának ezt a legismeretlenebb részét.

Paganel nagyszerű volt. Csodálatos lelkesedéssel beszélt. Képzelete sebes szárnya messzire repítette. Szavainak zuhatagát legalább olyan nehéz lett volna feltartóztatni, mint a Rajnát a schaffhauseni vízesésnél.

– Paganel úr - szólalt meg Glenarvan lord némi csend után -, kétségtelenül szép út lenne, amelyről beszélt, az egész tudományos világ büszkeségére válna, de nem akarom tovább meghagyni tévedésében, sajnos kénytelen vagyok közölni önnel, hogy legalábbis egyelőre le kell mondania az indiai út gyönyörűségéről.

– Lemondani! Ugyan miért?

– Mert éppen az indiai félszigettel ellentétes irányban haladunk.

– Hogyhogy! Burton kapitány...

– Nem Burton kapitánynak hívnak - szólt közbe John Mangles.

– De hát a Scotia?

– Ez a hajó nem a Scotia!

Képtelenség volna leírni Paganel megdöbbenését. Végigjáratta tekintetét a körülötte állókon - lord Glenarvan mindvégig megőrizte komolyságát, lady Helena és Mary Grant arca együttérző bánatról tanúskodott, John Mangles meg csak mosolygott, az őrnagy meg sem rezzent -, majd homlokáról szemére tolta szemüvegét, és felkiáltott:

– Miféle tréfa ez!

De ebben a pillanatban pillantása a kormánykerékre tévedt, melyen ezt olvasta:

DUNCAN
Glasgow

– A Duncan! A Duncan! - kiáltott fel őszinte kétségbeeséssel.

Majd hanyatt-homlok lerohant a fedélzet lépcsőjén, a kabinjába.

Az őrnagyot kivéve senki sem tudta megőrizni komolyságát, ahogy eltűnt a boldogtalan tudós, még a matrózok is harsány nevetésben törtek ki. Rossz kocsiba szállni! Még csak megjárja. Az edinburghi vonat helyett a dumbartoniba ülni! Hagyján. De eltéveszteni a hajót, és Chile felé hajózni India helyett, ez már valóban vészes szórakozottság jele.

– Jacques Paganel részéről nem lep meg a dolog - mondta Glenarvan -, közismert hasonló kalandjairól. Egyszer kiadatott egy híres Amerikai-térképet, melyre rárajzolta Japánt. Ettől függetlenül kiváló szakember, Franciaország egyik legjobb földrajztudósa.

– De hát mihez kezdünk ezzel a szegény emberrel? - kérdezte lady Helena. - Mégsem vihetjük magunkkal Patagóniába!

– Miért ne? - szólalt meg nagy komolyan Mac Nabbs. - Nem vagyunk felelősek a szórakozottságáért. Tételezzük fel, hogy vonaton történik vele ez. Vajon megállítaná?

– Nem, de leszállhatna a következő állomáson - felelte lady Helena.

– Hát ezt, ha neki is úgy tetszik, megteheti az első kikötőben - mondta Glenarvan lord.

Paganel, aki időközben meggyőződött arról, hogy csomagjai a hajón vannak, siralmas képpel, szégyenkezve megjelent a fedélzeten. Szüntelenül csak a baljós szót ismételgette, a Duncan, a Duncan! Nem talált más szót. Fel s alá szaladgált, vizsgálgatta a hajó árbocait, s pillantásával a néma tengertől kért tanácsot. Végül Glenarvan lordhoz lépett.

– És hová megy ez a Duncan? - kérdezte.

– Amerikába, Paganel úr.

– Pontosabban?

– Concepciónba.

– Chilébe! Chilébe! - jajdult fel a szerencsétlen földrajztudós. - Mi lesz az indiai megbízatásommal? Mit szól majd de Quatrefages, a bizottság elnöke! Hát Avezac! És Cortambert! Meg Vivien de Saint-Martin! Hogy jelenjek majd meg a Társulat ülésén?

– Ne essen kétségbe, Paganel úr - szólt Glenarvan. - Minden rendbe jöhet, mindössze egy kis késedelemről van szó. A Jaru-Dzangbo-Csu bevárja önt a tibeti hegyekben. Hamarosan Madeirába érünk, ott biztosan talál majd hajót, mely visszaviszi Európába.

– Köszönöm, uram, bele kell törődnöm. Meg kell hagyni azonban, furcsa egy kaland. Csak velem történik ilyesmi! Ha meggondolom, hogy a Scotián bérelt kabinom van!

– Ami a Scotiát illeti, azt tanácsolom, egy időre felejtse el.

– De ahogy így elnézem - mondta Paganel -, a Duncan luxushajó.

– Igen, uram - felelte John Mangles -, Glenarvan lord tulajdona.

– Aki arra kéri önt, zavartalanul élvezze vendégszeretetét - szólt Glenarvan.

– Hálásan köszönöm, uram - felelte Paganel -, valóban jólesik a figyelmessége; de engedje meg, hogy megjegyezzem, India igazán szép ország, olyan meglepetésekkel szolgál az utazóknak, melyeket a hölgyek bizonyosan nem ismernek... A kormányosnak egy mozdulatába kerülne, és a Duncan ugyanúgy elhajózna Calcuttába, mint Concepciónba. És minthogy kéjutazásról van szó, bizonyára...

Paganel javaslatát olyan élénk tiltakozás fogadta, hogy nem fejezhette be mondanivalóját. Elhallgatott.

– Paganel úr - szólalt meg lady Helena -, ha egyszerű kéjutazásról volna szó, azt mondanám önnek, rajta, menjünk Indiába, és tudom, Glenarvan lord egyetértene velem. De a Duncan Patagónia partjain elhagyott hajótöröttek felkeresésére megy, s nem változtathatja meg útirányát...

Röviden ismertették a helyzetet a francia utazóval, aki megindultan hallgatta végig a tengerben talált irat és Grant kapitány történetét s lady Helena ajánlatát.

– Asszonyom - mondta -, fenntartás nélkül csodálom tettét! Folytassa csak útját a hajó, nem bocsátanám meg magamnak, ha csak egy napra is feltartóztatnám.

– Akar velünk tartani? - kérdezte lady Helena.

– Lehetetlen, asszonyom, eleget kell tennem küldetésemnek. Az első kikötőben kiszállok...

– Tehát Madeirán.

– Madeirán. Onnan csak száznyolcvan mérföldre van Lisszabon, ott majd bevárok valami úti alkalmatosságot.

– Nos, Paganel úr - mondta Glenarvan -, minden a kívánsága szerint fog történni; és ami engem illet, boldog vagyok, hogy néhány napig vendégül láthatom. Remélem, nem fog unatkozni társaságunkban.

– Ó, uram - kiáltott fel a tudós -, boldog vagyok, hogy ilyen szerencsésen tévedtem! De azért meg kell hagyni, ugyancsak nevetséges helyzet, hogy valaki Indiába indul, és Amerika felé hajózik!

Paganel, bánatos megjegyzése ellenére is, belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Kellemes, vidám, szórakozott útitárs volt, jókedvével elbűvölte a hölgyeket, egy nap alatt mindenkivel jó barátságba került. Kérésére megmutatták neki a nevezetes iratot. Figyelmesen, hosszasan, alaposan megvizsgálta. Ő sem talált más lehetséges értelmezést. Mary Grant és az öccse nagyon érdekelte. Megnyugtatta őket. Jövendölésével, ahogy megjósolta a Duncan sikerét, mosolyt csalt a lány ajkára. Valóban, ha küldetése nem kötelezné, maga is részt venne Grant kapitány felkutatásában!

Amikor aztán megtudta, hogy lady Helena William Tuffnel lánya, csodálkozó felkiáltások vulkánja tört ki belőle. Ismerte lady Helena édesapját. Micsoda vakmerő tudós! Hány meg hány levelet váltottak abban az időben, mikor William Tuffnel a Társulat levelező tagja volt! Ó, ő maga vezette be Malte-Brunnél! Micsoda találkozás, micsoda öröm, hogy együtt utazhat William Tuffnel lányával!

Végül engedélyt kért lady Helenától, hogy megcsókolhassa. Noha ez kissé „illetlen” volt, lady Helena beleegyezett.