A Tabor-sziget

Az örömbe még senki sem halt bele. A csónak még vissza sem ért a jachthoz, de az apa és gyermekei már magukhoz tértek. Hogyan írhatnók le ezt a jelenetet? A szavak szegényesek hozzá! A legénység könnyezve nézte a néma ölelésben összeforrt három embert.

Ahogy a hajó fedélzetére ért, Harry Grant térdre ereszkedett. A vallásos skót térdével akarta érinteni azt, amit már hazai földnek tekintett, s hálát mondott Istennek szabadulásáért.

Majd lady Helena, Glenarvan és társaik felé fordult, s meghatottságtól elcsukló hangon köszönetet mondott nekik. A szigettől a hajóig vezető rövid csónakúton gyermekei néhány szóval elmondták neki a Duncan történetét.

Milyen nagy hálával tartozik a nemes lelkű asszonynak és társainak! Hiszen Glenarvantól a legutolsó matrózig valamennyien érte küzdöttek, szenvedtek! Harry Grant olyan nemes egyszerűséggel fejezte ki szívből jövő háláját, férfias arcán oly tiszta és meleg felindulás ragyogott, hogy a hajó valamennyi utasa úgy érezte: máris elnyerte jutalmát a kiállott megpróbáltatásokért, sőt még többet is kapott, mint amit kiérdemelt. Még a szenvtelen őrnagy sem tudta visszafojtani kibuggyanó könnyeit. Az érdemes Paganel úgy sírt, mint egy gyerek; nem is igyekezett leplezni könnyeit.

Harry Grant nem győzött lányában gyönyörködni. Szépnek, bájosnak találta. Újra meg újra meg is mondta ezt neki; lady Helenát hívta tanúnak, hogy biztosítsa, nem az apai elfogultság beszél belőle. Majd fia felé fordult:

– Hogy megnőtt! Ember lett belőle! - kiáltott fel elragadtatással.

Kétesztendei magányában felgyülemlett gyengédségével most elárasztotta imádott gyermekeit; nem győzte ölelni, csókolni őket.

Robert sorra bemutatta neki barátait, s ha más szavakkal is, de mindegyikről csak egyet mondhatott, azt, hogy egytől egyig nagyon jók voltak a két árvához. Mikor John Mangles bemutatására került sor, a kapitány úgy elpirult, mint egy kislány, s remegett a hangja, mikor Mary apjával beszélt.

Lady Helena elmondta Grant kapitánynak az utazás történetét, s a kapitány büszkén hallotta gyermekei dicséretét.

Harry Grant megtudta, hogy a fiatal hős számos vitézi tettel lerótta már Glenarvan iránt apja tartozásának egy részét. Azután John Mangles beszélt Maryről, olyan meleg szavakkal, hogy Harry Grant - akinek lady Helena előzőleg már elejtett néhány szót a két fiatalról - az ifjú kapitány erős kezébe tette lánya kezét, majd lady Helena és Glenarvan felé fordulva így szólt:

– Mylord, és ön, asszonyom, áldjuk meg gyermekeinket!

Mikor újra meg újra elmondtak már mindent egymásnak, Glenarvan elbeszélte Ayrton történetét Harry Grantnak. Grant megerősítette a fertálymester vallomását; valóban az ausztráliai partokon tették ki.

– Értelmes és vakmerő ember - tette hozzá Grant kapitány -, szenvedélyei vitték rossz útra. Bárcsak az elmélkedés meg a bűnbánat nemesebb érzelmeket ébresztene benne!

Mielőtt Ayrtont kitették volna a Tabor-szigetre, Harry Grant vendégül akarta látni barátait sziklazátonyán. Meghívta őket fából ácsolt kunyhójába, Robinson-asztala mellé.

Glenarvan és társai boldogan fogadták a meghívást. Robert és Mary égett a vágytól, hogy láthassák a magányos lakot, ahol a kapitány annyit sóhajtozott utánuk.

Csónakot bocsátottak a vízre, és az apa, a két gyermek, Glenarvan és felesége, az őrnagy, John Mangles és Paganel hamarosan partra szállt a szigeten.

Egy-két óra elegendő volt ahhoz, hogy bejárják Harry Grant birtokát. Ez a sziget voltaképpen egy tenger alatti hegy csúcsa volt, bazaltsziklákkal és vulkáni törmelékekkel borított fennsík. A hegyet a föld kialakulásának első korszakaiban lassacskán emelte a Csendes-óceán színe fölé a föld alatti tűz ereje; a vulkánok évszázadok óta elcsendesedett, betemetett krátere alkotta a szigetet. Azután termőföld keletkezett rajta, az új földön növények honosodtak meg, néhány arra vetődött bálnavadászhajó háziállatokat tett ki a partra: kecskéket, disznókat, s ezek amúgy vadon elszaporodtak, s így az óceánból kiemelkedő magányos kis szigeten képviselve volt a természet mindhárom világa; az ásvány-, a növény- és az állatvilág.

Mikor a Britannia hajótöröttjei a szigetre menekültek, emberi kéz szabott irányt a természet erőinek. Két és fél év alatt Harry Grant és matrózai teljesen átalakították a szigetet. Most több holdnyi gondosan ápolt, megművelt földön kiváló minőségű konyhakerti növény termett.

A látogatók a zöldellő gumifák árnyékában meghúzódó házhoz érkeztek; ablakai előtt a napfényben ott szikrázott a tenger. Harry Grant pompás fa árnyékába állította az asztalt, s valamennyien helyet foglaltak körülötte. Az egyszerű árkádiai parasztokhoz¹ méltó ebéd gyenge ürücombból, nardukenyérből, néhány csésze tejből, két-három bokornyi vadcikória-salátából és tiszta, friss vízből állt.

Paganel el volt ragadtatva. Megint fölmerültek benne a Robinson-életről szőtt regényes álmai.

– Nincs miért sajnálni ezt a csibész Ayrtont! - kiáltott fel lelkesültségében. - Valóságos paradicsom ez a sziget!

– Igen - felelte Harry Grant -, valóságos paradicsom három hajótöröttnek. Csak azt sajnálom, hogy a Mária Terézia nem hatalmas és termékeny sziget, hogy patak helyett nem folyó szeli át, s hogy egy hullám vájta bemélyedés helyett nem kikötő nyílik a partján.

– Miért sajnálja, kapitány? - kérdezte Glenarvan.

– Azért, mert akkor itt alapítottam volna meg a skótok csendes-óceáni telepét.

– Ó, Grant kapitány! - kiáltott fel Glenarvan. - Hát nem mondott le arról a tervéről, mely nevét olyan népszerűvé tette ősi hazánkban?

– Nem, mylord, s Isten is azért mentett meg engem az ön kezei által, hogy valóra váltsam ezt a tervet. Azt akarom, hogy szegény testvéreink a vén Kaledóniában, mindazok, akik szenvednek, menedéket találhassanak egy új hazában. Azt akarom, hogy hazánknak legyen saját gyarmata, ahol része lehet abban a függetlenségben, jólétben, melynek Európában oly nagy hiányát szenvedi!

– Szép terv, Grant kapitány! - felelte lady Helena.

– Szép, nemes lélekhez méltó terv! De ez a sziget...

– Nem, asszonyom, ez a szikla mindössze néhány telepesnek nyújthat megélhetést, nekünk nagy kiterjedésű, termékeny földre van szükségünk.

– Nos, kapitány - kiáltott fel Glenarvan -, előttünk a jövő, együtt keressük majd meg azt a földet!

Harry Grant és Glenarvan, mintegy az ígéret zálogaként, forrón megszorította egymás kezét.

A látogatók most már a Britannia hajótöröttjeinek történetére voltak kíváncsiak; itt, ezen a szigeten, ebben a szerény kis házban akarták megtudni, hogyan éltek a két hosszú, magányos év alatt.

Harry Grant sietve eleget tett új barátai kérésének.

– Az én történetem is megegyezik valamennyi magányos szigetre vetődött Robinson történetével, azokéval, akik csak Istenre és önmagukra számíthatnak, és tudják, hogy életükért kötelesek megvívni az elemekkel.

A kormányát vesztett Britannia 1862. június 26-ról 27-re virradó éjjel hatnapos hányódás után hajótörést szenvedett a Mária Terézia-sziget szikláin. A tenger viharos volt, lehetetlenné tette a mentést, így az egész szerencsétlen legénység odaveszett. Csak két matrózom: Bob Learce és Joe Bell meg én jutottam számtalan hiábavaló kísérletezés után partra.

A menedéket nyújtó föld puszta sziget volt. Két mérföld hosszú, öt mérföld széles, közepén mintegy harminc fa állott, mezők zöldelltek, s friss vizű forrása szerencsére sohasem apadt ki. Egyedül voltam két matrózommal ezen a félreeső kis szigeten, de nem estem kétségbe. Fölkészültem a nehéz küzdelemre. Bob és Joe, két derék bajtársam elszántan segítettek.

Akárcsak Daniel Defoe Robinsonja, mi is azon kezdtük, hogy összegyűjtöttünk, amit tudtunk: a hajó roncsait, szerszámokat, kevéske puskaport, fegyvereket és egy zsák értékes vetőmagot. Az első napok igen keservesen teltek, de a vadászat és a halászat hamarosan biztosította élelmünket, mert a sziget belsejében csak úgy nyüzsögtek a vadkecskék, a parton meg bőségesen akadt tengeri állat. Lassacskán rendes kerékvágásba zökkent az életünk.

A hajótörésből kimentett műszereimmel pontosan megállapíthattam a sziget fekvését. Tudtam, hogy a sziget a hajók rendes útvonalán kívül esik, s csak valami szerencsés véletlen folytán akadhatnak ránk. Szeretteimre gondoltam, nem reméltem többé, hogy valaha is viszontlátom őket, de azért szembenéztem ezzel a megpróbáltatással.

Elszántan dolgoztunk. A Britanniáról megmentett magokkal hamarosan több holdnyi területet bevetettünk, így nemsokára egészséges főzelékfélék, burgonya, cikória, sóska meg egyebek egészítették ki megszokott étrendünket. Fogtunk néhány kecskét: könnyen megszelídültek. Így most már tejünk, vajunk is volt. A kiszáradt patakmedrekben nardu nőtt, ebből meglehetősen tápláló kenyeret készítettünk; a megélhetés kérdése már nem aggasztott bennünket.

A Britannia roncsaiból deszkakunyhót tákoltunk, kátrányos vitorlavászonnal borítottuk be. Ebben a biztonságos hajlékban szerencsésen átvészeltük az esős évszakot. Mennyit tervezgettünk, mennyit álmodoztunk! Legszebb álmunk vált ma valóra!

Eleinte az volt a tervem, hogy a hajó roncsaiból készített bárkán nekivágunk a tengernek, de a legközelebbi szárazföldtől, a Pomotou-szigetcsoporttól ezerötszáz mérföld választott el bennünket. Semmiféle csónak nem lehetett alkalmas erre a hosszú útra. Így tehát letettem erről a tervről, s már csak a véletlentől vártam a szabadulást.

Ó! Drága gyermekeim! Hányszor meg hányszor lestük a tengerparti sziklákról, nem bukkan-e föl hajó a távolban! Számkivetettségünk egész ideje alatt csak két vagy három vitorla bukkant fel a látóhatáron, de mindjárt el is tűntek! Két és fél év telt el így. Már nem reméltünk, de még nem estünk kétségbe.

Végül, mikor tegnap este fölkapaszkodtam a sziget legmagasabb csúcsára, elmosódó füstöt pillantottam meg nyugaton. Egyre közeledett. Kisvártatva hajó tűnt fel. Úgy látszott, egyenesen felénk tart. De vajon nem kerüli el a szigetet, ahol még kikötésre alkalmas helyet sem talál?

Ó, micsoda aggódással teli nap! Hogy is nem szakadt meg a szívem! Társaim tüzet gyújtottak a Mária Terézia-sziget egyik szikláján. Leszállt az éj, de a jacht nem jelezte, hogy észrevett volna bennünket. Itt volt a menekülés lehetősége! Vajon ismét elenyészik?

Nem haboztam tovább. Egyre sötétebb volt. A hajó éjszaka eltávolodhat a szigettől. A tengerbe vetettem magamat, és feléje úsztam. A remény megsokszorozta erőmet. Emberfeletti erőfeszítéssel szeltem a hullámokat. Megközelítettem a jachtot, már csak harmincölnyire voltam tőle, mikor hirtelen irányt változtatott!

Kétségbeesetten kiáltozni kezdtem, hangomat csak két gyermekem hallotta meg; nem tévedtek, én kiáltottam!

Kimerülten, a felindulástól és a fáradtságtól összetörten visszaúsztam a partra. Matrózaim félholtan húztak ki a vízből. Rettenetes volt ez az utolsó éjszaka a szigeten. Már-már azt hittük, mindörökre magunkra maradtunk, mikor hajnalban megpillantottam a félgőzzel cirkáló Duncant. Vízre bocsátották a csónakot... Megmenekültünk! Gyermekeim, drága gyermekeim nyújtották felém karjukat!

Harry Grant elbeszélésének végére Mary Grant és Robert ölelése, csókjai tettek pontot. A kapitány csak ezután tudta meg, hogy megmenekülésüket annak az alig kibetűzhető iratnak köszönhetik, melyet hajótörésük után nyolc nappal zárt palackba és bízott a hullámok szeszélyére.

Vajon mi járt Jacques Paganel eszében Grant kapitány elbeszélése alatt? A tiszteletre méltó földrajztudós vagy ezredszerre vette sorra az irat szavait. Végiggondolta mindhárom téves értelmezését. Vajon a tengervíz áztatta papír melyik szava vonatkozhatott a Mária Terézia-szigetre?

Paganel nem bírta tovább, megragadta Harry Grant kezét, és fölkiáltott:

– Kapitány! Mondja meg már végre, mi állt abban a megfejthetetlen iratban!

Valamennyien kíváncsian várták a választ a földrajztudós kérdésére, hiszen most majd megtudják a titok kilenc hónap óta keresett nyitját.

– Nos, kapitány - sürgette Paganel -, emlékszik az irat pontos szövegére?

– Minden szavára emlékszem - felelte Harry Grant -, egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne ismételtem volna el őket magamban, hiszen ezekbe a szavakba vetettük minden reménységünket!

– Melyek ezek a szavak, kapitány? - kérdezte Glenarvan. - Mondja már meg, mert az ügy nagyon bántja a hiúságunkat!

– Szívesen elmondom - felelte Harry Grant -, de tudják-e, hogy három különböző nyelven írt levelet tettem a palackba? Azt reméltem, így nagyobb esélyünk van a menekülésre. Melyiket akarják hallani?

– Nem egyforma a szövegük? - kiáltott fel Paganel.

– Egy név híján egyformák.

– Akkor hát mondja el a francia szöveget - mondta Glenarvan -, ezt kímélte meg leginkább a víz, főként erre alapítottuk magyarázatainkat.

– Szó szerint így hangzik - felelte Harry Grant.

„Le 27 juin 1862; le trois-mâts Britannia, de Glasgow, s’est perdu à quinze cents lieues de la Patagonie, dans l’hémisphère austral. Portés à terre, deux matelots et le capitaine Grant on atteint l’ile Tabor...”

– Micsoda? - kiáltott fel Paganel.

Harry Grant folytatta:

„Là, continuellement en proie à une cruelle indigence, ils ont jeté ce document par 153º de longitude et 37º11’ de latitude. Venez à leur secours, on ils sont perdus.”

Vagyis:

„A glasgow-i háromárbocos Britannia 1862. június 27-én Patagóniától ezerötszáz mérföldnyire hajótörést szenvedett a déli féltekén. Két matróz és Grant kapitány partra vetődött a Tabor-szigeten. Állandó kegyetlen nélkülözések közepette a 153. hosszúsági fokon és a 37. szélességi fok 11. percén tengerbe vetették ezt az iratot. Siessetek segítségükre, különben elvesztek.”

A Tabor név hallatára Paganel fölugrott, majd nem állta tovább szó nélkül.

– Hogyhogy Tabor-sziget!? - kiáltott fel. - Hiszen ez a Mária Terézia-sziget!

– Valóban, Paganel úr - felelte Harry Grant -, az angol és német térképeken Mária Terézia-szigetnek nevezik, de a francia térképeken Tabor-szigetnek!

Ebben a pillanatban hatalmas ökölcsapás érte Paganel vállát; a földrajztudós csaknem összerogyott alatta. Az ökölcsapás az őrnagytól származott, aki életében első ízben megfeledkezett az illendőség szigorú szabályairól.

– Földrajztudós! - mondta Mac Nabbs mélységes megvetéssel.

Paganel azonban nem is érezte az őrnagy öklét. Nem volt az semmi a mellett a csapás mellett, mely a földrajzi tények részéről érte! Így hát, mint azt Grant kapitány is elmondta, Paganel lassanként megközelítette az igazságot! Csaknem teljes egészében megfejtette a megfejthetetlen iratot! Patagónia, Ausztrália, Új-Zéland neve kétségtelen bizonyossággal sorra fölmerült gondolataiban. A contin szótöredék, melyet először continent-nak, azaz szárazföldnek értelmezett, apránként elnyerte valódi értelmét: continuelle, azaz állandó. Az indi szótöredéket először indiens-né, azaz „indiánok”-ká, majd indigenes, vagyis „bennszülöttek” szóvá egészítette ki, de végül rájött, hogy valódi értelme indigence, azaz nélkülözés. Csak a csonka abor szó tévesztette meg a földrajztudós éles eszét! Paganel makacsul az aborder, azaz partra száll ige töredékének tartotta, pedig valójában a Mária Terézia-sziget francia neve volt, annak a szigetnek a neve, ahol a Britannia hajótöröttjei menedéket találtak! Könnyen tévedhetett, hiszen a Duncan angol térképein Mária Terézia-néven szerepel ez a sziget!

– Mindegy! - kiáltozta Paganel haját tépve. - Nem lett volna szabad megfeledkeznem erről a kettős elnevezésről! Megbocsáthatatlan hibát követtem el! A Földrajzi Társulat titkárához méltatlan hibát! Elvesztettem a becsületemet!

– Paganel úr! - csillapította Helena. - Mérsékelje fájdalmát!

– Nem, asszonyom, nem! Az igazság az, hogy nagy szamár vagyok!

– Még csak nem is tudós szamár! - vigasztalta az őrnagy.

Ebéd után Harry Grant rendbe rakta a házát. Semmit sem vitt magával, mindenét a szigeten maradó bűnösnek hagyta.

Visszatértek a hajóra. Glenarvan még aznap útnak akart indulni, s kiadta az utasítást, hogy szállítsák partra a fertálymestert. Ayrtont fölvezették a fedélzetre. A fertálymester Harry Granttal találta szemközt magát.

– Én vagyok az, Ayrton - mondta Grant.

– Ön az, kapitány - felelte Ayrton a meglepetés legkisebb jele nélkül. - Nos, hát örülök, hogy jó egészségben látom.

– Úgy látszik, Ayrton, hibát követtem el, hogy lakott területen tettem partra.

– Úgy látszik, kapitány.

– Utódom lesz ezen a szigeten. Remélem, itt majd megbánja bűneit!

– Én is remélem, kapitány - felelte Ayrton nyugodtan.

Glenarvan a fertálymesterhez fordult.

– Megmarad az elhatározása mellett, Ayrton? Valóban azt kívánja, hogy magára hagyjuk?

– Igen, mylord.

– Megfelel önnek a Tabor-sziget?

– Tökéletesen.

– Akkor hát hallgassa meg búcsúszavaimat, Ayrton. Itt minden szárazföldtől távol lesz, nem érintkezhet senkivel. Ritkán esik csoda, aligha menekülhet erről a szigetről, ahol a Duncan magára hagyja. Egyedül lesz, de nem lesz olyan elveszett, sem olyan elhagyatott, mint Grant kapitány volt. Bármily méltatlan is az emberek emlékezetére, az emberek emlékezni fognak önre. Tudom, hol van, Ayrton, tudom, hol keressem, és sosem felejtem el.

– Isten tartsa meg lordságodat - felelte egyszerűen Ayrton.

Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket Glenarvan és a fertálymester váltott. A csónak készen állt, Ayrton beszállt.

John Mangles már korábban néhány láda ételkonzervet, ruhákat, szerszámokat, fegyvert és lőszert küldött a szigetre. A fertálymester megújhodhatott a munkában. Semminek sem lesz híján, még könyvnek sem, és az angol szívnek oly kedves Biblia is vele lesz.

Elérkezett az indulás pillanata. A legénység és az utasok a fedélzetre gyűltek. Sokuknak elszorult a szíve. Mary Grant és lady Helena nem tudta leplezni felindultságát.

– Így kell lennie? - kérdezte férjétől a fiatal asszony. - Csakugyan magára kell hagynunk ezt a szerencsétlent?

– Igen, Helena, így kell lennie - felelte Glenarvan lord. - Ez a bűnhődése.

Ebben a pillanatban John Mangles vezetésével elindult a csónak. Ayrton szenvtelen arccal állt, levette kalapját, és komolyan búcsút intett.

Glenarvan is levette kalapját, nyomában az egész legénység is. Mintha halálba indulótól búcsúznának. A csónak mély csendben eltávolodott a hajótól.

Parthoz érve Ayrton kiugrott a homokba, s a csónak visszafordult. Délután négy óra volt, a hajó fedélzetéről az utasok látták Ayrtont. Mint szobor a sziklatalapzaton, mozdulatlanul, mellén összefont karral állt, a hajót nézte.

– Indulunk, mylord? - kérdezte John Mangles.

– Igen, John - felelte élénken Glenarvan, aki nem tudta leplezni megindultságát.

– Előre! - kiáltotta John a gépésznek.

A gőz sivítva tódult a hengerekbe, a hajócsavar a hullámokat kavarta, s este nyolc órakor a Tabor-sziget utolsó csúcsai is belevesztek az esti homályba.