Paganel hatásos eszközei

Másnap, február 17-én a kelő nap sugarai felébresztették a Monganamun alvókat. A maorik már régóta talpon voltak, s föl-alá járkáltak a hegy lábánál, de őrjáratuk szokott útvonaláról nem tértek le. Dühödt üvöltözés fogadta a megszentségtelenített palánkok mögül előlépő európaiakat.

A szökevények végigtekintettek a környező hegycsúcsokon, a még ködben úszó völgyeken, s a reggeli szélben fodrozódó Taupoi-tavon.

Aztán Paganel köré gyűltek, tekintetükkel faggatták: valamennyien kíváncsiak voltak új terveire.

Paganel nyomban ki is elégítette társai aggódó kíváncsiságát.

– Barátaim - mondta -, tervem azért nagyszerű, mert ha nem is kelti a várt hatást, ha kudarcot is vallunk vele, rosszabb helyzetbe nem kerülünk. De sikerülnie kell, és sikerülni is fog.

– Mi a terve? - kérdezte Mac Nabbs.

– Elmondom - felelte Paganel. - A bennszülöttek babonájának köszönhetjük ezt a menedéket. Ennek a babonás hitnek kell bennünket innen kiszabadítania. Ha sikerül meggyőznöm Kai-Kumut, hogy szentségtörésünk miatt lesújtott ránk az ég haragja, egyszóval, ha sikerül elhitetnem vele, hogy szörnyű halál áldozatai lettünk, mit gondolnak, barátaim, elhagynák a bennszülöttek a Monganamu tövét? Visszatérnének a falujukba?

– Kétségtelenül - felelte Glenarvan.

– Miféle szörnyű halállal fenyeget bennünket? - kérdezte lady Helena.

– A szentségtörők halálával, barátaim - felelte Paganel. - A bosszúálló tűz itt van a lábunk alatt. Nyissunk utat neki!

– Micsoda! - kiáltott fel John Mangles. - Tűzhányót akar csinálni?

– Igen, egy mesterséges vulkánt, rögtönzött vulkánt, melynek mi irányítjuk a működését! A föld alatti gőzök és tüzek napvilágra kívánkoznak! Intézzük úgy, hogy a hasznunkra kitörjön a vulkán!

– Jó ötlet - mondta az őrnagy. - Ezt jól kigondolta, Paganel!

– Értik, ugye? - folytatta a földrajztudós. - Azt színleljük, hogy az új-zélandi Plutó¹ tüze elemésztett bennünket, s belevesztünk Kara-Tete sírjába...

– Két-három, vagy ha úgy fordul, öt napig is ott maradunk, vagyis mindaddig, míg a bennszülöttek elhiszik, hogy meghaltunk, és föladják a játszmát.

– És ha meg akarnak győződni arról, hogy valóban elért-e bennünket a büntetés? Ha följönnek a hegyre?

– Nem, kedves Mary, nem jönnek fel - felelte Paganel. - A hegy tabu, s mikor majd elnyeli a szentségtörőket is, még szigorúbban tabunak tekintik!

– Valóban nagyon leleményes terv - mondta Glenarvan. - Csak az hiúsítja meg, ha a bennszülöttek továbbra is ott maradnak a hegy lábánál, mindaddig, míg ki nem fogy az élelmünk. Ez azonban nem valószínű, főleg, ha jól játsszuk a szerepünket.

– Mikor tesszük ezt a végső kísérletet? - kérdezte lady Helena.

– Még ma este - felelte Paganel -, a legmélyebb sötétségben.

– Helyes! - mondta az őrnagy. - Paganel, maga valóságos lángész! Nem egykönnyen lelkesedem, de ezúttal biztosra veszem a sikert. Olyan kis csodát tálalunk nekik, mely egy évtizeddel késlelteti majd a megtérésüket! Bocsássák meg nekünk a misszionáriusok!

Paganel tervét tehát elfogadták, s tekintettel a maorik babonás hitére, valóban sikerülhetett, sikerülnie kellett. Most már csak végre kellett hajtaniuk. Az ötlet jó volt, de a megvalósítás már nehezebb. Vajon nem nyeli el a vulkán a vakmerőket, akik krátert merészelnek vágni az oldalába? Vajon úrrá tudnak-e lenni rajta, vajon tudják-e majd irányítani a fékevesztett, gőz-, láng- és lávaözönt? Vajon nem szakad-e bele az egész hegy valami lángoló mélységbe? Olyan természeti erőkhöz kell nyúlniuk, melyek felett a természet az egyeduralkodó.

Paganel számolt a nehézségekkel, óvatosan, körültekintően szándékozott dologhoz látni. Nem volt szükségük arra, hogy valóságos kitörés szörnyűségeit idézzék elő, hiszen a látszata is elegendő, hogy megtévessze a maorikat.

Milyen hosszúnak tűnt a nap! Valamennyien a véget nem érő órákat számlálták. Mindent előkészítettek a menekülésre. Az udupa élelmiszerkészletét fölosztották egymás között, s kis csomagokat készítettek belőle. A törzsfőnök síremlékében összeszedett csomagokat néhány gyékény és lőfegyver egészítette ki. Ezeket az előkészületeket természetesen a palánk mögött, a bennszülöttek tekintetétől rejtve végezték.

Hat órakor a steward kiadós vacsorát tálalt föl. Vajon hol és mikor ehetnek újra a környező völgyekben? Nem tudhatták. Előrelátásból ettek tehát. Wilson fogott fél tucat kövér patkányt, Olbinett megpárolta őket, ez volt a vacsora fő fogása. Lady Helena és Mary nem volt hajlandó megízlelni ezt az Új-Zélandban oly nagyra becsült vadat, a férfiak azonban úgy belaktak belőle, akár a tősgyökeres maorik. Valóban kitűnő, zamatos hús volt, s a hat rágcsálót csontig elrágcsálták.

Alkonyodott. A nap sűrű, viharos felhők mögé bukott. A látóhatárt villámok szabdalták, s a távolban mennydörgés morajlott.

Paganel nagy örömmel üdvözölte a vihart; terveinek hatásos segítőjét látta benne, s úgy vélte, pompásan kiegészíti majd a színjáték élethű rendezését. A bennszülöttek babonásan tartanak a természeti jelenségektől. Az új-zélandiak hite szerint a mennydörgés Nui-Atua isten haragos szava, a villám meg szeme bosszús nyilazása. Olyan lesz majd, mintha az istenség személyesen jelent volna meg, hogy megbüntesse a tabu megszentségtelenítőit.

Nyolc órakor a Monganamu csúcsa mély sötétségbe borult. Az ég fekete hátterén hatásosan tükröződnek majd a Paganel szította lángok.

A maorik már nem láthatták foglyaikat. Elérkezett a cselekvés pillanata.

Gyorsan kellett dolgozniuk. Glenarvan, Paganel, Mac Nabbs, Robert, a steward és a két matróz együttesen munkához látott.

A kráter helyét Kara-Tete sírjától harminclépésnyire jelölték ki. Fontos volt ugyanis, hogy a kitörés megkímélje az udupát, mert azzal együtt eltűnt volna a hegy tabu mivolta is. Paganel észrevette, hogy a kiválasztott helyen, az ott álló hatalmas sziklatömb alól meglehetősen erősen tör föl a gőz. A szikla egy apró, természetes krátert takart el a hegytetőn, és súlyával megakadályozta a föld alatti tüzek kitörését. Ha sikerülne kimozdítaniuk a helyéből, a gőz és a láva nyomban özönleni kezdene a fölszabadított nyíláson át.

Glenarvanék az udupa belsejében kiszaggatott póznákat emelőként használták, s nekifeszültek a sziklatömbnek. Együttes erőfeszítésük nyomán megingott a szikla. Afféle kis árkot ástak neki a hegyoldalban, hogy könnyebben gördülhessen alá. Ahogy megemelték a sziklát, a föld egyre erősebben rengett.

Az elvékonyodott földréteg alól, mint valami kemencéből, lángok tompa dübörgése és gőzök sivítása hallatszott. A vakmerő munkások valóságos küklopszok² módjára bolygatták meg a föld tüzét. Szótlanul dolgoztak. Hamarosan több helyütt megrepedt a talaj, forró gőz csapott fel, és adta tudtukra, hogy a hely veszélyessé vált. Egy utolsó erőfeszítéssel kimozdították a sziklatömböt, az megindult a lejtőn, majd eltűnt.

A vékony földkéreg abban a pillanatban engedett. Heves robajjal tűzoszlop emelkedett az ég felé, míg a forró víz és a láva a bennszülöttek tábora és az alacsonyabb völgyek felé ömlött.

Az egész hegycsúcs megremegett, már-már azt hihették, hogy a hegy mindenestül valami feneketlen mélységbe roskad.

Glenarvannak és társainak alig volt ideje az udupa belsejébe menekülni a kitörés elől; még így is cseppent rájuk néhány, kilencvenöt fokos vízcsepp. A víznek eleinte enyhe húsleves szaga volt, de ez hamarosan erős kénszaggá változott.

Az iszap, a láva, a vulkáni törmelékek egyetlen tömeggé vegyültek. A Monganamu oldalát tűzpatakok barázdálták. A közeli hegyeket bevilágította a kitörés fénye; a mély völgyekben visszfények gyúltak.

Valamennyi bennszülött üvöltve ugrott föl a táboruk közepén fortyogó láva égetésére. Akiket nem ért utol a tűzfolyam, azok a környező dombokra menekültek, majd elrettenve visszafordultak, és bámulták az ijesztő jelenséget, a vulkánt, melybe az ő istenük taszítja a szent hegy megszentségtelenítőit. Egy-egy pillanatra, mikor elhalkult a kitörés robaja, hallatszott, mint kiabálják a babonás szót:

– Tabu! Tabu! Tabu!

Eközben hatalmas mennyiségű gőz, tüzes kő és láva tört elő a Monganamu kráteréből. Ez már nem holmi egyszerű gejzír volt, mint amilyenek ott buzognak az izlandi Hekla hegy körül; ez maga a Hekla volt. Mivel a Tongariro elvezetőnyílásai elégségesek voltak távozásukhoz, a vulkáni anyagot a hegycsúcs kérge mindeddig visszafogta, most azonban, mikor új utat nyitottak számára, roppant erővel tódult elő. Ezen az éjszakán a fizika törvényeinek megfelelően a sziget többi vulkánkitörése minden bizonnyal veszített megszokott erejéből.

Egy órával azután, hogy ez a vulkán megjelent a világ színpadán, izzó lávapatakok folytak a Monganamu oldalán. A patkányok seregestül rontottak elő lakhatatlanná vált lyukaikból, s menekültek a lángba borult talajról.

A feltámadt viharban Glenarvan aggodalommal látta, hogy a tűzhányó egész éjjel változatlan erővel működik, s a kitörés egyre tágítja a kráter száját.

A foglyok a cölöpkerítés mögé rejtőzve figyelték a természeti jelenségek riasztó erősbödését.

Megvirradt. A tűzhányó dühe csak nem csillapodott. A lángok közé sűrű sárgás gőzök vegyültek, s mindenfelé lávafolyamok hömpölyögtek.

Glenarvan hevesen dobogó szívvel lesett ki a palánk hasadékain, és a bennszülöttek táborát figyelte.

A maorik a környező fennsíkokra menekültek a kitörés elől. A hegy lábánál néhány szénné égett holttest hevert. Távolabb, a pah irányában, a láva vagy húsz kunyhót felperzselt, még most is füstölögtek. Az itt-ott csoportokba verődött új-zélandiak babonás rémülettel meredtek a Monganamu füstbe borult csúcsára.

A harcosok között Glenarvan fölismerte Kai-Kumut. A főnök a hegy lávától megkímélt oldalán elment a kúp tövéig, de az alsó lejtők előtt megállt.

Kinyújtotta karját, mint valami ördögűző pap, és néhány fintort vágott. A foglyok megértették: mint azt Paganel megjósolta, Kai-Kumu még szigorúbb tabuvá nyilvánította a bosszúálló hegyet.

Nem sokkal ezután a bennszülöttek hosszú sorokban leereszkedtek a pah felé vezető kanyargós ösvényeken.

– Elmennek! - kiáltott fel Glenarvan. - Elhagyják őrhelyüket! Sikerült a haditerv! Kedves Helenám, drága barátaim, mi meghaltunk, minket betemetett a hegy! De ma éjjel föltámadunk, elhagyjuk sírunkat, és elmenekülünk e barbár népek közül!

Képzelhető, mekkora volt az öröm az udupában! Valamennyiük szívébe visszatért a remény. A bátor utazók elfeledték a múltat, a jövőt, s csak a jelennel gondoltak. Pedig nem könnyű napok várnak rájuk, az ismeretlen vidékeken keresztül csak nehezen juthatnak el valami európai településre. Mégis úgy érezték, mivel Kai-Kumut sikerült megtéveszteniük, Új-Zéland valamennyi bennszülöttje felől biztonságban lehetnek.

Az őrnagy nem rejtette véka alá mélységes megvetését a maorik iránt, számtalan díszes jelzővel illette őket. Paganellal versengve elmondták őket mindennek: ostobának, szamárnak, a Csendes-óceán bolondjainak, a sarkok hülyéinek... Nem fogytak ki a jelzőkből.

Egy teljes napnak kellett még eltelnie a menekülésig. Ezt az időt a szökés tervének megbeszélésére fordították. Paganel gondosan megőrizte Új-Zéland térképét, s azon kikereshette a legbiztonságosabb ösvényeket.

Hosszas tanácskozás után a szökevények úgy döntöttek, hogy keletnek, a Plenty-öböl felé indulnak. Ismeretlen, de valószínűleg lakatlan területen kell majd átvágniuk. Az utazók már hozzászoktak ahhoz, hogy küzdjenek a természeti nehézségekkel, akadályokkal; csak a maorikkal való találkozástól tartottak. Mindenáron el akarták kerülni őket, a keleti partra akartak eljutni, ahol néhány hittérítő telep áll. A szigetnek ezt a vidékét a háború pusztításai mindeddig elkerülték, s a bennszülött csapatok nem is portyáznak arrafelé.

A Taupoi-tavat a Plenty-öböltől elválasztó távolságot száz mérföldre becsülték. Napi tízmérföldes gyaloglással tíz nap alatt megtehetik az utat. Fáradságos utazás lesz, de a bátor kis csapat nem törődött ezzel. Ha eljutnak a missziós telepekre, ott majd kipihenik magukat, s bevárják a kedvező alkalmat, hogy Aucklandbe menjenek, hiszen továbbra is ebbe a városba szerettek volna eljutni.

Miután mindebben megállapodtak, ismét a bennszülötteket figyelték. Valamennyien eltűntek a hegy alól; s mikor a Taupo völgyeire sötétség borult, a maorik jelenlétét egyetlen őrtűz sem jelezte a hegy tövében. Szabad volt az út.

Kilenc órakor, sűrű sötétben Glenarvan jelt adott az indulásra. Kara-Tete holmijával fölszerelve, társaival együtt óvatosan lépkedett a Monganamu lejtőjén. Éberen figyelve, fülelve John Mangles és Wilson haladt az élen. A legapróbb neszre megtorpantak, fürkészve meredtek a legapróbb fényre. Úgy ereszkedtek lefelé valamennyien, hogy minél jobban beleolvadjanak a hegyoldalba.

A csúcs alatt kétszáz lábnyira John Mangles és matróza elérte a veszélyes hegygerincet, melyet tegnap oly éberen őriztek a bennszülöttek. Ha a maorik netán ravaszabbak voltak a menekülőknél, ha visszavonulást színleltek, hogy lecsalogassák a szökevényeket, ha nem tévesztette meg őket a vulkáni kitörés, itt ezen a helyen derül ki, hogy a közelben vannak-e. Glenarvan hiába bizakodott, Paganel tréfálkozása sem nyugtatta meg, nem tudott erőt venni rettegésén. Szeretteinek élete forog kockán tíz percen át, míg végighaladnak a hegygerincen. Érezte, mint dobog a görcsösen belekapaszkodó Helena szíve.

Visszakozásra sem ő, sem John Mangles nem gondolt. A fiatal kapitány a sötétség leple alatt elsőnek kúszott föl a keskeny hegygerincre, s valahányszor egy helyéből kimozdított kő a fennsíkra gurult, megállt. Ha a bennszülöttek még mindig ott rejtőznek a lejtő tövében, ezek a gyanús zajok félelmetes pergőtüzet válthattak ki.

A menekülők kígyóként siklottak alá a lejtős hegygerincen, s így nem haladtak gyorsan. Mikor John Mangles eljutott a nyereg legalacsonyabb pontjára, alig huszonöt láb választotta el őket attól a fennsíktól, ahol előző este még a bennszülöttek táboroztak. Onnan aztán a hegygerinc meglehetősen meredeken ismét fölfelé tartott, és negyedmérföldnyire egy erdőbe vezetett.

Az alacsony részen szerencsésen túljutottak, s az utazók szótlanul nekivágtak a kapaszkodónak. A facsoport láthatatlan volt a sötétben, de tudták, hogy ott van, s ha csak valami kelepce nem vár rájuk, Glenarvan azt remélte, hogy ott biztonságban lesznek. Tudta azt is, hogy most már nem védi őket a tabu. A hegygerinc emelkedő része már nem a Monganamuhoz tartozott, hanem a Taupoi-tó keleti oldalán emelkedő hegyekhez. Így tehát nem csupán puskalövésektől kellett tartaniuk, de attól is, hogy a bennszülöttek közvetlen közelből támadnak rájuk.

Tíz percen át a kis csapat alig észrevehetően haladt a magasabban fekvő fennsíkok felé. John még nem látta a sötét erdőt, de az már nem lehetett messzebb kétszáz lábnyinál.

Hirtelen megtorpant, visszahőkölt. Valami neszt vélt hallani a sötétségben. Tétovázása társait is megállította.

Társai nagy aggodalmára sokáig mozdulatlanul állt. Leírhatatlan szorongással várakoztak. Talán vissza kell fordulniuk a Monganamu csúcsára?

A zaj nem ismétlődött meg, így John tovább kapaszkodott a hegygerinc keskeny ösvényén.

A sötétben hamarosan kirajzolódott az erdő elmosódott körvonala. A menekülők néhány lépéssel elérték, és meghúzták magukat a sűrű lombok között.