Egy maori főnök temetése

Kai-Kumu meglehetősen elterjedt új-zélandi szokás szerint nemcsak főnöke, hanem arikija is volt törzsének. Papi méltósága fölhatalmazta arra, hogy egyes személyekre vagy tárgyakra kiterjessze a tabu babonás védelmét.

Valamennyi polinéziai nép hisz a tabuban; a tabunak nyilvánított tárggyal vagy személlyel azonban megszakítanak minden kapcsolatot és érintkezést. A maori vallás szerint ha bárki szentségtörőn kezet emel a tabu védte személyre vagy tárgyra, arra az isten azonnal halálbüntetéssel sújt le. S ha netán az istenség késlekednék a rajta esett sérelem megtorlásával, a papok meggyorsítják bosszúját.

A tabut a főnökök legtöbbször politikai céllal használják, de az is előfordul, hogy a magánélet köznapi helyzeteiből ered. A bennszülötteket számtalan esetben nyilvánítják néhány napra tabunak: mikor levágatta a haját, mikor nemrégiben tetoválták, ha csónakot ácsol, házat épít, mikor halálos betegségben szenved, mikor meghalt. Ha könnyelmű fogyasztás veszélyezteti a folyó halállományát vagy letarolással fenyegeti a zsenge batátaültetvényeket, gazdasági okokból kiterjesztik rájuk a tabu védelmét. Ha egy főnök távol akarja tartani házától az alkalmatlankodókat, tabunak nyilvánítja a házat; ha idegen hajó érkezik, és egymaga akar hasznot húzni a cserekereskedelemből, a hajót is tabunak nyilvánítja; ha vesztegzár alá akar helyezni egy európai kereskedőt, akivel elégedetlen, azt is tabunak nyilvánítja. Tilalma a királyok hajdani vétójogához hasonlatos.

Ha egy tárgy vagy egy személy tabu, senki sem nyúlhat hozzá büntetlenül. A bennszülött, akit ilyen tilalommal sújtanak, meghatározott ideig nem nyúlhat bizonyos ételekhez. Ha gazdag az, akit ilyen koplalóra fogtak, a rabszolgái sietnek segítségére, azok rakják szájába az ételt, melyhez kezével nem nyúlhat; ha azonban szegény az illető, úgy szájával kénytelen fölszedegetni a földről a tiltott falatokat; a tabu szinte állattá teszi.

Végeredményben ez a különös szokás irányítja és befolyásolja az új-zélandiak legjelentéktelenebb cselekedeteit is. Az istenség szakadatlanul beleszól a társadalmi életbe. A tabu törvényerejű, sőt azt mondhatjuk, hogy a bennszülöttek föltétlen érvényű, elfogadott törvényrendszere lényegében a tabu sűrű alkalmazásából áll.

A wareatuába zárt foglyokat a mindenható tabu oltalmazta meg a törzs haragja ellen. Néhány bennszülött, Kai-Kumu barátai és párthívei főnökük szavára megtorpantak, s megvédelmezték a foglyokat.

Glenarvan azonban nem áltatta magát, tudta, milyen sors vár rá. A maori főnök legyilkolásáért csak életével fizethet. A bennszülött törzseknél a halál csak hosszú kínszenvedés végét jelenti. Glenarvan tudta, hogy keservesen meg kell lakolnia, amiért jogos felháborodásában fegyvert ragadott; azt remélte azonban, hogy Kai-Kumu haragja csak őrá fog lesújtani.

Micsoda szörnyű éjszakát töltöttek valahányan! Ki írhatná le aggodalmaikat, ki mérhetné föl szenvedésüket? A szegény Robert és a derék Paganel nem került elő. Sorsuk felől semmi kétség sem lehetett. Minden bizonnyal ők estek elsőnek áldozatul a bennszülöttek bosszújának. Minden remény odaveszett, már Mac Nabbs sem bizakodott, pedig őt nem egykönnyen fogta el csüggedés. John Mangles csaknem eszét vesztette az öccsétől elszakított, kétségbeesett Mary láttán. Glenarvan lady Helena iszonyú kérésére gondolt: lady Helena inkább férje kezétől kíván meghalni, mintsem hogy a kínszenvedést vagy a rabszolgasorsot vállalja. Vajon lesz-e elegendő bátorsága a szörnyű tett végrehajtására?

„És Mary, mi jogon ölhetném meg Maryt?” - gondolta John vérző szívvel.

Szökésre nem is gondolhattak. A wareatua bejáratát tíz állig fölfegyverzett harcos őrizte.

Elérkezett február 13-a reggele. A bennszülöttek nem érintkeztek a tabu tiltotta foglyokkal. A kunyhóban volt némi élelem, de a szerencsétlenek alig nyúltak hozzá. Az éhségnél erősebb volt fájdalmuk. A nap úgy telt el, hogy sem változást, sem reménységet nem hozott. Bizonyosak voltak benne, hogy a halott főnök temetésének és halálbüntetésüknek órája egy időben fog ütni.

Glenarvan nem áltatta magát, biztos volt benne, hogy Kai-Kumu véglegesen letett a fogolycsere gondolatáról. Az őrnagy azonban még reménykedett. Emlékeztette Glenarvant arra, hogyan hatott Kai-Kumura Kara-Tete halála.

– Ki tudja - mondta -, Kai-Kumu talán még hálás is önnek azért, amit tett.

Mac Nabbs megjegyzése azonban nem keltett reményt Glenarvanban. A következő nap is úgy telt el, hogy nyomát sem látták a kivégzés előkészületeinek. A késedelemnek megvolt a maga oka.

A maorik azt tartják, hogy a lélek a halált követő három napon át még az elhunytban lakozik; ezért háromszor huszonnégy óráig temetetlenül hagyják a halottakat. Ezt a temetést halogató szokást szigorúan betartották. Február 15-ig a pah kihalt volt. Wilson vállára kapaszkodva John Mangles gyakran kémlelte a külső erődítmény-övezeteket. Egyetlen bennszülött sem mutatkozott. Mindössze az éber őrszemek váltották időnként egymást a wareatua előtt.

Harmadnap azonban megnyíltak a kunyhók; férfiak, asszonyok, gyerekek, vagy száz maori szótlanul, nyugodtan gyűlt össze a pahban.

Kai-Kumu kilépett házából, és törzsének főemberei között helyet foglalt az udvar közepén emelkedő néhány láb magas halom tetején. A bennszülöttek néhány ölnyivel hátrább, félkörben sorakoztak fel. Az egész gyülekezet mélységes csöndben várakozott.

Kai-Kumu intésére egy bennszülött megindult a wareatua felé.

– Emlékezz! - szólt lady Helena a férjének.

Glenarvan szívére szorította a feleségét. Mary Grant e pillanatban John Mangleshez lépett.

– Ha egy férj megölheti feleségét, hogy megmentse a gyalázattól - mondotta -, akkor egy vőlegény is megteheti ugyanazt a menyasszonyáért. Ebben az utolsó pillanatban megkérdezhetem, John, ugye szíve mélyén már régóta menyasszonyának tekint? Számíthatok-e önre, kedves John, mint ahogy lady Helena számíthat Glenarvan lordra?

– Mary! - kiáltott fel a fiatal kapitány szenvedélyesen. - Ó! Drága Mary!

Nem fejezhette be, a gyékény föllebbent, és a foglyokat Kai-Kumu elé vonszolták. A két asszony beletörődött sorsába, a férfiak emberfeletti akaraterővel színlelt nyugalommal leplezték kétségbeesésüket.

Az új-zélandi törzsfőnök elé értek. Az nem sokáig váratta őket az ítélet kimondásával.

– Megölted Kara-Tetét? - kérdezte Glenarvant.

– Megöltem - felelte a lord.

– Holnap hajnalban meghalsz.

– Egyedül? - kérdezte Glenarvan hevesen dobogó szívvel.

– Ó! Ha a mi tohongánk élete nem volna drágább a tietekénél! - kiáltott fel Kai-Kumu kegyetlen sajnálkozással.

E pillanatban mozgolódás támadt a bennszülöttek között. Glenarvan gyors pillantást vetett maga köré. A tömeg verejtékes, elcsigázott harcosnak nyitott utat.

Kai-Kumu, ahogy észrevette, nyomban megszólította, angolul beszélt hozzá, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a foglyok is megértsék.

– A pakekák táborából jössz?

– Igen - felelte a maori.

– Láttad a foglyot, a mi tohongánkat?

– Láttam.

– Él?

– Meghalt! Az angolok agyonlőtték!

Ez Glenarvan és valamennyiük halálos ítéletét jelentette.

Így hát egyforma büntetés éri a szerencsétlen foglyokat. Lady Helena és Mary Grant hálaadó pillantást vetett az égre.

A foglyokat nem vezették vissza a wareatuába. Ezen a napon végig kellett nézniük a főnök temetését, és a temetést kísérő véres szertartásokat. Egy bennszülött csapat néhány lépéssel odább vezette őket. Az őrök közelükben maradtak, s le nem vették róluk a szemüket. A maori törzs többi tagja általános gyászba merült, úgy tűnt, megfeledkeztek a foglyokról.

Kara-Tete halála óta eltelt a három előírásos nap. Az elhunyt lelke tehát véglegesen elköltözött porhüvelyéből. Megkezdődött a szertartás.

A halott főnök pompás díszruhába öltöztetett, csodálatos vászonfű szőttesbe burkolt testét az erődítmény közepén egy halomra fektették. Tollakkal ékített fején zöld levelekből készült korona díszlett. Olajjal bedörzsölt karján és mellén az oszlásnak semmi jele sem látszott.

Kara-Tete rokonai és barátai a dombhoz értek, s mintha valami karmester verte volna egy gyászdal ütemét, hirtelen hatalmas síró, jajgató, zokogó hangverseny szárnyalt föl a levegőbe. Panaszos, ütemes siralmakkal búcsúztatták az elhunytat. Közeli hozzátartozói fejüket verték, nőrokonai körmükkel hasogatták arcukat, s több vért ontottak, mint könnyet. A szerencsétlen asszonyok lelkiismeretesen tettek eleget a barbár kötelességnek. A fájdalomnak ez a kinyilvánítása azonban nem volt elég ahhoz, hogy az elhunyt lelkét megengesztelje. Az elhunyt haragja minden bizonnyal törzse életben maradt tagjaira sújtott volna le. Harcosai, minthogy föl már nem támaszthatták, legalább azt akarták, hogy ne legyen oka a túlvilágról a földi jólétbe visszakívánkoznia. Ezért Kara-Tete élettársa nem hagyhatta magára férjét a sírban. A szerencsétlen asszony nem is lett volna hajlandó túlélni őt. Meg kellett halnia, ez volt a szokás, így kívánta a kötelesség, s Új-Zéland története bővelkedik az efféle emberáldozatokban.

Megjelent az asszony. Még fiatal volt. Zilált haja vállára omlott. Zokogása, kiáltozása az eget ostromolta. Jajgatását kusza szavak, sirámok, a halott érdemeit dicsőítő töredékmondatok szakították félbe. Őrjöngő fájdalmában a halom tövébe vetette magát, és fejét a földhöz verdeste.

Ebben a pillanatban Kai-Kumu odalépett az asszonyhoz. A szerencsétlen áldozat fölugrott, de a főnök kezében pörgő méré, egy félelmetes buzogányféle erőteljes csapása a földre terítette. Összeroskadt, mint akit villám sújtott.

Rémítő kiáltozás harsant föl. Száz meg száz ököl fenyegette a borzalmas látványtól elszörnyedt foglyokat. Helyéről azonban még senki sem mozdult, még nem volt vége a gyászszertartásnak.

Kara-Tete özvegye követte férjét a halálba. A két tetem ott feküdt egymás mellett. Az örök élethez nemcsak feleségre volt szüksége az elhunytnak. Hiszen ki is szolgálná őket Nui-Atua színe előtt, ha rabszolgáik nem követnék őket a földről a túlvilágba?

Hat szerencsétlen rabszolgát vezettek gazdáik holtteste elé. Szolgák voltak, a háború kérlelhetetlen törvénye juttatta őket e sorsra. Amíg a főnök élt, kegyetlen nélkülözésben volt részük, a legkegyetlenebb bánásmódot kellett eltűrniük; enni alig kaptak, igás állatként dolgoztatták őket szüntelenül, s most a maori hit szerint az örökkévalóságban is a szolgasors lesz osztályrészük.

A szerencsétlenek, úgy tűnt, beletörődtek sorsukba. Nem döbbentek meg, hiszen régóta tudták, hogy meg kell hozniuk ezt az áldozatot. Kezüket össze sem kötözték; ez is azt bizonyította, hogy tiltakozás nélkül fogadják a halált.

Haláluk gyors volt; megkímélték őket a hosszú szenvedéstől. A kínzásokat a gyilkosságok előidézői számára tartogatták, akik ott álltak húszlépésnyire, s fejüket elfordították az egyre iszonyatosabb látvány elől.

Hat izmos harcos egy-egy buzogánycsapása terítette le az áldozatokat hatalmas vértócsa közepébe.

Ez volt a jeladás. Borzalmas jelenetek következtek.

A rabszolgák testét nem védi a tabu, mint a főnökökét. A rabszolgák teteme a törzs tulajdona. Ez a halottsiratók aprópénz-jutalma. Az áldozat végeztével az egész bennszülött sereg: főnökök, harcosok, vének, asszonyok, gyerekek, tekintet nélkül korra, nemre, valamennyien állati őrjöngéssel vetették magukat az áldozatok élettelen testére. A még gőzölgő tetemeket szempillantás alatt felhasogatták, széttépték, darabokra szaggatták, s nem ízekre, de morzsákra aprózták. A kétszáz jelenlevő maori közül mindegyiknek jutott az emberhúsból. Verekedtek, vitatkoztak a legapróbb foszlányokon is. Meleg vércseppek záporoztak a szörnyű falatozókra; az egész elrettentő horda vörös esőben nyüzsgött. Az áldozatukra acsarkodó tigrisek őrjöngése volt ez. Akár egy cirkusz, ahol az állatszelídítőt a vadak falják föl.

Aztán a pah különböző pontjain húsz tüzet gyújtottak, s égett hús szaga töltötte be a levegőt; s az iszonyatos lakoma rettenetes zsivaja meg a még hússal teli szájak üvöltése nélkül a foglyok hallhatták volna, hogyan ropog az áldozatok csontja a kannibálok fogai alatt.

Glenarvan és társai zihálva igyekeztek eltakarni az asszonyok elől a borzalmas látványt. Megértették, miféle halál vár rájuk másnap hajnalban; s hogy milyen kínzások előzik meg az efféle halált. Némák voltak az iszonyattól.

Aztán megkezdődtek a halotti táncok. Paprikából erjesztett erős italok serkentették a bennszülöttek részegségét. Már semmi emberi nem volt bennük. Talán még arról is megfeledkeztek, hogy a főnök tabunak nyilvánította a foglyokat, s az őrjöngésüktől borzadó európaiakra vetik magukat.

Kai-Kumu azonban az általános részegség közepette is megőrizte józan eszét. Egy órát szánt arra, hogy a véres orgia elérje tetőfokát, és aztán lecsillapodjék. A temetés utolsó szertartása a szokott módon zajlott le.

Kara-Tete és felesége holttestét fölemelték; végtagjaikat új-zélandi szokás szerint összehajlítva hasukra kötözték. Most az elhantolásuk következett; de ez csak ideiglenes temetés lesz, a két holttest mindössze addig marad a sírban, míg a föld el nem emészti húsukat, s már csak a csontokat takarja.

Az udupa, azaz a sír helyét az erődítményen kívül mintegy kétmérföldnyire, egy Monganamu nevű kis hegy csúcsán, a tó jobb partján jelölték ki.

Oda kellett szállítani a két tetemet. Két kezdetleges gyaloghintót, azaz inkább hordágyfélét állítottak a földhányás tövébe. A gubbasztó, inkább ülő, semmint fekvő holttestekre liánokkal ráerősítették ruháikat, majd a hordágyakra helyezték őket, melyeket négy-négy harcos emelt a vállára.

Az egész törzs ismét gyászéneket zengve, hosszú menetben vonult a sírhoz.

A foglyok, akik mellől még most sem tágítottak az őrök, látták, mint hagyja el a menet az erődítmény első övezetét. Aztán lassan elhalkult az ének, a kiáltozás.

A gyászmenet eltűnt a szemük elől, s mintegy fél óra hosszat elő sem bukkant a mély völgyből. Aztán ismét föltűnt, ott kígyózott a hegy ösvényein. A távolban kísértetiesen hullámzott a hosszan kanyargó emberoszlop.

A törzs mintegy nyolcszáz lábnyi magasságban megállt; elért a Monganamu csúcsára, Kara-Tete leendő nyughelyére.

Az egyszerű maorinak csak gödör meg egy halom kő jár sír gyanánt. De a hatalmas, rettegett főnöknek, akit hamarosan istennek nyilvánítanak, kiváló és hősies cselekedeteihez méltó sírhelyet biztosított a törzs.

Az udupát kerítés övezte, Kara-Tete és felesége leendő sírja körül piros ábrákkal díszített cölöpök álltak. A rokonok nem feledkeztek meg arról, hogy a halott szelleme, akárcsak tovatűnő élete során a test, anyagi táplálékot fogyaszt. Ezért aztán az elhunyt fegyverein és ruháin kívül élelmiszereket is tettek a sír körül elkerített területre.

Semmi sem hiányzott a sír kényelméből. A házastársakat egymás után elhelyezték a sírban, majd újabb sirámok közepette földdel és fűvel borították őket.

A gyászmenet csendben leereszkedett a hegyről. Mostantól fogva senki sem kapaszkodhat a Monganamura, bárki is próbálná meg, halálbüntetéssel sújtanák, mert a hegy tabuvá lett, éppúgy, mint a Tongariro, ahol az 1846. évi földrengésben elpusztult főnök maradványai nyugosznak.