A sziklazátonyok

A kínos átkelés mind hosszabbra nyúlt. Február 2-án, hat nappal az indulás után, a Macquarie előtt még mindig nem bukkantak fel az aucklandi partok. Kedvező délnyugati szél fújt, de a hajó nehezen birkózott meg az ellenáramlatokkal. A magas hullámok át-átcsaptak a fedélzeten; a hajó bordái recsegtek-ropogtak, nehézkes teste alig tudott kievickélni a hullámvölgyekből. A lazán hagyott merevítőköteleket hol megfeszítette, hol elernyesztette a hajó himbálódzásától ide-oda dülöngélő árbocok mozgása.

Will Halley szerencsére nem nagyon sietett, nem vonatta fel valamennyi vitorlát, máskülönben a szél menthetetlenül ledöntötte volna az egész árbocozatot. John Mangles tehát bízott abban, hogy az ócska alkotmány baj nélkül eléri a kikötőt, de nagyon bántotta, hogy társait oly kényelmetlen körülmények között tudta a hajón.

Sem lady Helena, sem Mary Grant nem panaszkodott, pedig a folytonos eső miatt ki sem mozdulhattak a hajókamrából. Ott a hajó hánykolódásán kívül még a rossz levegőtől is sokat szenvedtek. Ezért gyakran fölmentek a fedélzetre, és a zord idővel dacolva mindaddig ott maradtak, míg az elviselhetetlen szélrohamok vissza nem kergették őket. Ilyenkor visszatértek az inkább áruraktárnak, semmint utasfülkének vagy éppenséggel női kabinnak nevezhető szűk odúba.

Útitársaik szórakoztatni próbálták őket. Paganel különféle történetekkel igyekezett agyonütni az időt, de nem járt sikerrel. Valamennyien leverten gondoltak a hazatérésre. Amilyen érdeklődéssel hallgatták annak idején a földrajztudós előadásait a pampákról vagy Ausztráliáról, annyira hidegen hagyták az utasokat Paganel Új-Zélandra vonatkozó észrevételei, gondolatai. A komor emlékeket idéző sziget felé nem jószántukból, hanem a véletlen kényszerítő hatására, minden lendület, minden meggyőződés nélkül tartottak.

A Macquarie utasai közül Glenarvan volt a legszánandóbb. Alig mutatkozott a hajókamrában. Nem találta helyét. Ideges, nyugtalan természete sehogy sem tudott hozzászokni a négy fal szűk börtönéhez. Éjjel-nappal a fedélzeten maradt, nem törődött a zuhogó esővel, a hajón átcsapó hullámokkal; hol a korlátnak támaszkodott, hol lázas izgatottsággal a fedélzetet rótta. Tekintete szüntelenül a távolt kémlelte. A rövid szélcsendekben makacsul járatta távcsövét a látóhatáron. Mintha a néma habokat faggatta volna. Egyetlen mozdulattal föl szerette volna szakítani a látóhatárt borító ködfátylat, a gomolygó páratömeget. Képtelen volt beletörődni a helyzetbe, arcán keserű fájdalom tükröződött. Ez a tetterős férfi, ki mindeddig boldog és energikus volt, most egyszerre veszítette el energiáját és nyugalmát.

John Mangles nem tágított mellőle, vele együtt szenvedte át az időjárás szeszélyeit. Glenarvan ezen a napon még makacsabbul fürkészte a ködön nyílt réseket. John odalépett hozzá.

– A partot keresi, mylord? - kérdezte tőle.

Glenarvan tagadóan rázta a fejét.

– Pedig azt hiszem, alig várja, hogy elhagyhassa ezt a brigget - folytatta a fiatal kapitány. - Már harminchat órája meg kellett volna pillantanunk az aucklandi világítótorony fényét.

Glenarvan nem felelt. Egyre csak a tengert fürkészte, s messzelátója egy pillanatig a szélirányba vonuló szemhatáron vesztegelt.

– A szárazföld nem azon az oldalon van - mondta John Mangles. - Jobbra nézzen inkább, mylord.

– Miért, John? - kérdezte Glenarvan. - Nem a szárazföldet keresem!

– Mit keres, mylord?

– A jachtomat! A Duncanomat! - felelte Glenarvan indulatosan. - Erre kell legyen, bizonyosan erre kalózkodik, itt folytatja gyászos mesterségét! Itt van, John, itt portyázik az Ausztrália és Új-Zéland közötti hajóúton! Úgy érzem, találkozunk vele!

– Isten őrizzen bennünket ettől a találkozástól!

– Miért, John?

– Megfeledkezik helyzetünkről, mylord! Mihez kezdhetnénk ezen a briggen, ha a Duncan üldözőbe venne bennünket? Még csak el sem menekülhetnénk előle!

– Menekülni, John?

– Igen, mylord! Hiába menekülnénk! Elfognának bennünket, ki lennénk szolgáltatva azoknak a nyomorultaknak; s Ben Joyce már megmutatta, hogy a gyilkosságtól sem riad vissza. Én nem féltem az életemet! Utolsó csepp vérünkig védekeznénk! Legyen! De mi lesz azután? Gondoljon lady Helenára, uram, gondoljon Mary Grantra!

– Szegények! - suttogta Glenarvan. - Fáj értük a szívem, John, néha már teljesen úrrá lesz rajtam a kétségbeesés. Úgy érzem, újabb szerencsétlenségek várnak ránk, minden ellenünk fordult! Félek!

– Ön, mylord?

– Nem magamat féltem, John, hanem azokat, akiket szeretek, azokat, akiket ön is szeret!

– Nyugodjon meg, mylord - felelte a fiatal kapitány. - Nincs többé mitől tartania. A Macquarie, ha lassan is, de halad. Will Halley tompa agyú, de itt vagyok én, s ha a part menti víz veszélyesnek tűnik, visszahozom a hajót a nyílt tengerre. Emiatt tehát aligha fenyeget bennünket veszély. A Duncannal azonban nem szeretnék találkozni. Ha lordságod a Duncant kutatja, csak azért tegye, hogy kikerülhessük, hogy elmeneküljünk előle!

John Manglesnek igaza volt. A Duncannal való találkozásuk végzetes lett volna a Macquarie-ra. Márpedig ettől tartani lehetett ezen a szűk tengerszakaszon, ahol a kalózok kockázat nélkül űzhetik mesterségüket. Ezen a napon azonban a jacht nem bukkant föl, s az indulásuk utáni hatodik este is úgy köszöntött be, hogy John Mangles aggodalmai nem váltak valóra.

Az éjszaka rettenetesnek ígérkezett. Este hét órakor szinte minden átmenet nélkül besötétedett. Fenyegető volt az ég, Will Halley tengerészösztöne felülkerekedett részeg tompultságán. Kilépett a kabinjából, dörzsölte a szemét, megrázta hatalmas vörös üstökét. Aztán, mint aki friss vizet iszik, hogy magához térjen, mélyet kortyolt az éles levegőből, és nekilátott, hogy megvizsgálja az árbocokat.

A szél egyre hűvösebb volt, egy negyeddel nyugatnak fordult, s egyenesen az új-zélandi partok irányába fújt.

Will Halley káromkodva előparancsolta legénységét, bevonatta a sudárvitorlákat, és felhúzatta az éjszakai vitorlázatot.

John Mangles szótlanul helyeselte az intézkedést. Letett arról, hogy szóba elegyedik ezzel a faragatlan tengerésszel. De sem Glenarvan, sem ő nem tágított a fedélzetről. Két órával később erős szél kerekedett. Will Halley felrakatta a vihargyűrűket a derékvitorlákra. Öt ember nehezen boldogult volna a feladattal, ha a Macquarie nem amerikai rendszerű, kettős vitorlafával lett volna fölszerelve. Így mindössze a felső vitorlafát kellett lebocsátaniuk ahhoz, hogy a vitorla felülete megfelelően csökkenjen.

Két óra telt el. A tenger egyre nagyobb hullámokat vetett. A Macquarie akkorákat huppant, mintha tőkéje sziklákhoz verődött volna. Nem így volt, de a nehézkes hajótest csak nagy nehezen kapaszkodott fel a hullámok hátára. A visszahulló habok hatalmas víztömegeket zúdítottak a fedélzetre. A bal oldali csónakdarun függő dereglyét egy hullám magával ragadta.

John Mangles egyre nyugtalanabb volt. Minden más hajó játszva állta volna ezeket a végeredményben cseppet sem félelmetes hullámokat. Ez az ormótlan alkotmány azonban bármelyik pillanatban elmerülhetett, mert ahányszor csak hullámvölgybe bukott alá, víz borította el a fedélzetét, és mivel a víz nem folyhatott ki elég gyorsan az elvezető csatornákon, elsüllyeszthette a hajót. Helyes lett volna, ha minden eshetőségre készen, baltával kidöntik a deszkapalánkot, és így megkönnyítik a víz távozását. Will Halley azonban hallani sem akart erről az elővigyázatosságról.

A Macquarie-t azonban újabb veszély fenyegette, s már arra sem volt idejük, hogy megelőzzék.

Fél tizenkettő tájt a fedélzeten, a széllel szemben álló John Mangles és Wilson fülét szokatlan zaj ütötte meg. Tengerészösztönük felriadt. John megragadta a matróz kezét.

– Hullámtörés! - mondta.

– Igen - felelte Wilson. - A hullám megtörik a zátonyokon.

– Legfeljebb két kötélhossznyira.

– Legfeljebb! Közel van a part.

John kihajolt a korláton, a sötét hullámokat figyelte, majd fölkiáltott:

– A mérőónt! Wilson! A mérőónt!

A master a hajó orrában állt, s szemmel láthatóan mit sem sejtett a veszélyről. Wilson megragadta a mérőón összetekert zsinegét, fölkapaszkodott az előárboc merevítőkötelére. Elhajította az ónt, a zsineg az ujjai közül tekeredett utána. A harmadik csomónál az ón feneket ért.

– Három hajósöl! - kiáltotta Wilson.

– Kapitány - kiáltotta John Will Halleyhez ugorva -, zátonyon vagyunk!

Látta-e amint Halley vállat vont, vagy sem, nem fontos. A kormánykerékhez rohant, a lapátot szélirányba csavarta; míg Wilson a mérőónt félredobva, a fordítókötéllel átrántotta a főárboc derékvitorláját a másik oldalra, hogy ezzel is szél ellen segítse a hajót. A kormánynál álló matróz, akit John Mangles erőteljesen félrelökött, mit sem értett a hirtelen támadásból.

– Szél ellen! Vitorlát meglazítani! Meglazítani! - kiáltotta a fiatal kapitány, és úgy irányította a hajót, hogy eltávolodjon a szirtektől.

A tat jobb oldala egy pillanatig szinte súrolta a szirteket, és John a sötét éjszakán át is megpillantotta a hajótól négyfonálnyira fehéren tajtékzó hullámtörést.

Ebben a pillanatban Will Halley a fenyegető veszély tudatára ébredt, és teljesen elvesztette a fejét. Matrózai még alig tértek magukhoz a részeg mámorból, nem is értették parancsait, összefüggéstelen szavai, ellentmondó parancsai arra mutattak, hogy ebből a tompa agyú részegesből még a hidegvér is hiányzik. Meglepte, hogy ilyen közel vannak a parthoz; mikor már vagy nyolcmérföldnyire megközelítette szélirányban, még mindig azt hitte, hogy harminc-negyven mérföld választja el tőle. A tengeráramlatok eltérítették a hajót szokott útvonalától, s ez készületlenül érte a nyomorult kapitányt, aki csak vaktában irányította hajóját, úgy, ahogy éveken át megszokta már.

John Mangles villámgyors beavatkozása eltávolította a Macquarie-t a szirtektől. John azonban nem tudta, hova vetődtek. Talán valami szirtöv veszi őket körül? A szél teljes erőből keletnek fújt, s a bukdácsoló hajó minden pillanatban zátonynak ütközhetett.

Hamarosan jobbra, előttük megerősbödött a hullámtörés moraja. Ismét szél ellen kellett fordulniuk. John újra szél ellen fordította a kormányrudat. A hajó feneke alatt egyre sokasodott a zátony, orral át kellett fordulniuk a szélen, hogy a nyílt tengerre jussanak. Vajon sikerülhet-e egy ilyen művelet efféle rossz egyensúlyú alkotmánnyal, ilyen hiányos vitorlázattal? Bizonytalan volt, de meg kellett próbálniuk.

– Kormányrudat jobbra! - kiáltotta John Mangles Wilsonnak. - Teljes fordulat!

A Macquarie újabb szirtkaréj felé közeledett. Hamarosan feltűntek a sziklákon fehéren megtörő hullámok.

Leírhatatlan szorongással teli pillanat volt. A fehér tajték megvilágította a hullámokat. Mintha hirtelen valami foszforeszkáló fény esett volna rájuk. A tenger üvöltött, mint az ókori görög regék emberi tulajdonságokkal felruházott szirtjei. Wilson és Mulrady egész súlyukkal a kormányrúdnak feszültek. A kormánylapát beleütközött valamibe.

Hatalmas rázkódás. A Macquarie sziklának ütközött. Az orrárboctarcs összeroppant, és ezzel az előárboc is megingott. Vajon megfordulhat-e a hajó újabb sérülés nélkül?

Nem! A szél egy pillanatra elült, s a hajó ismét szélirányba fordult. Hirtelen megállt. Egy magas hullám fölkapta, továbbsodorta a zátonyok felé, majd iszonyatos erővel aláhuppant. Az előárboc egész kötélzetével együtt ledőlt. A brigg kétszer is horzsolta a feneket, majd harmincfokos szögben jobbra dőlt, s nem mozdult többé.

A lépcsőfeljárat ablakai ízzé-porrá törtek. Az utasok a fedélzetre rohantak. A hullámok szüntelenül végigsöpörtek a fedélzeten, így nem maradhattak ott. John Mangles tudta, hogy a hajó szilárdan a homokba süppedt, ezért arra kérte őket, térjenek vissza a kamrába.

– Mi az igazság, John? - kérdezte Glenarvan hidegvérrel.

– Az igazság az, mylord - felelte John -, hogy a hajó nem süllyed el. Hogy a hullámverés nem roncsolja-e szét, az más kérdés. De ezt még idejében észrevesszük.

– Éjfél van?

– Igen, mylord, meg kell várnunk a napfelkeltét.

– Nem bocsáthatjuk vízre a csónakot?

– Ilyen hullámverésben, sötétségben lehetetlen! Meg aztán hol is érnénk partot?

– Akkor hát, John, várjuk be itt, míg kivilágosodik.

Eközben Will Halley őrjöngve rohangászott föl-alá a brigg parancsnoki hídján. Matrózai magukhoz tértek a kábulatból; beütötték egy pálinkáshordó fenekét, és inni kezdtek. John biztosra vette, hogy részegségük szörnyű jelenetek okozója lesz.

Arra nem számíthattak, hogy a kapitány megfékezi őket. A nyomorult a haját tépte, kezét tördelte. Csak be nem biztosított rakományára gondolt.

– Tönkrementem! Végem van! - kiáltozta ide-oda rohangálva.

John Manglesnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy vigasztalja. Társait fölfegyverezte, s valamennyien készen álltak, hogy visszaverjék a brandyt vedelő gyalázkodó matrózokat.

– Az első nyomorult gazembert, aki a kabinhoz közeledik - mondta nyugodtan az őrnagy -, lelövöm, mint egy kutyát.

A matrózok nyilván látták, hogy az utasok elszánták magukat arra, hogy távol tartsák őket, így néhány sikertelen fosztogatási kísérlet után elvonultak.

John Mangles nem törődött többet a részegekkel, türelmetlenül várta a napfelkeltét.

A hajó teljesen mozdulatlanul állt. A tenger lassacskán lecsillapodott. A szél elült. A hajótest tehát még néhány óráig ellenállhat. Napfelkeltekor John majd megtekinti a partot. Ha kikötésre alkalmas, akkor a hajó megmaradt csónakján a legénység és az utasok partra szállnak. Legalább három fordulóra lesz szükség, mert a csónakban egyszerre csak négy ember fér el. A nagyobbik csónakot, mint tudjuk, már régebben elsodorta egy hullám.

A helyzet veszélyein töprengve, John Mangles a lépcsőlejárat fedelére támaszkodva a hullámtörés moraját hallgatta. Tekintetével át akart hatolni a mély sötétségen. Azt találgatta, vajon milyen messzire lehetnek az áhított és egyben rettegett parttól. A zátonyok a parttól gyakran több mérföldre is benyúlnak a tengerbe.

Míg John így tűnődött, és leste, nem világosodik-e a sötét égbolt, lady Helena és Mary, a szavára hallgatva, fekhelyükön pihentek. A brigg mozdulatlansága néhány órai nyugalmat biztosított számukra. Mikor elült a holtrészeg legénység kurjongatása, Glenarvan, John és társaik is rövid, pihentető álomba merültek. Éjfél után egy órakor mély csend uralkodott a hajón, s mintha az is elszunnyadt volna a puha fövenyágyon.

Négy óra tájt derengeni kezdett. A sápadt hajnali fényben bizonytalanul rajzolódtak ki a felhők. John felment a fedélzetre. A látóhatárra ködfüggöny borult. Meglehetős magasan elmosódott körvonalak lebegtek a reggeli párában. Enyhe hullámok ringatták még a tengert, s a nyílt tenger habjai mozdulatlan felhőkbe vesztek.

John várt. A világosság fokról fokra erősbödött, a látóhatár rózsaszínbe borult. A függöny lassan felhúzódott e messzi táj díszletei előtt. A vízből fekete szirtek meredtek ki. Távolabb határozott vonal húzódott egy tajtékcsíkra; fényes pont gyulladt, mintha valami világítótorony lámpája izzanék egy magányos hegykúp tetején; a kelő nap még láthatatlan korongjának visszfénye. Ott volt a szárazföld, nem egészen kilencmérföldnyire!

– Föld! - kiáltott fel John Mangles.

Hangjára felébredtek társai, és a fedélzetre rohantak, szótlanul nézték a látóhatáron kibontakozó partot. Szívélyes vagy baljós legyen, ott kellett menedéket keresniük.

– Hol van Will Halley? - kérdezte Glenarvan.

– Nem tudom, mylord - felelte John Mangles.

– Hát a matrózok?

– Ők is eltűntek.

– Nyilván holtrészegek ők is - tette hozzá Mac Nabbs.

– Keressék meg őket - mondta Glenarvan - nem hagyhatjuk őket ezen a hajón.

Mulrady és Wilson lement az első fedélzet alatti legénységi szállásra, de nem telt bele két perc, már vissza is tértek. A szállás üres volt. Átkutatták a fedélközt, a hajó minden zegét-zugát, egészen a hajófenékig. Sem Halley, sem matrózai nem voltak sehol.

– Micsoda? - kérdezte Glenarvan. - Egyiküket sem találják?

– Talán a tengerbe estek? - mondta Paganel.

– Semmi sem lehetetlen - felelte John Mangles, akit igen aggasztott, hogy így eltűntek ezek az emberek.

Aztán a hajó fara felé indult.

– A csónakhoz! - kiáltotta.

Wilson és Mulrady követte, hogy vízre bocsássák a csónakot.

A csónak eltűnt.